– Nem csoda, hogy elhagyott – gondoltam a tengerparton sétálva, pár nappal azután, hogy örökre elhagyott a nõ, akivel együtt éltem le az utóbbi négy évet. Azt kérdeztem magamban, hogy iránta érzett szerelmem ellenére titokban vajon nem kívántam-e szüntelenül éppen azt, hogy hagyjon el, hogy hulljak ki a világ rétegei közötti szép, biztonságos menedékbõl, és újra olyannak érezzem az életet, amilyen valójában: szétmorzsoltnak,  bizonytalannak, a megtartás minden reménye nélkül. Mentem a homokos parton, és figyeltem a szerelmeseket, akik a lenyugvó nap fényében ölelkeztek. Sohasem csináltam ezt, mint ahogy az asszonynak sem nyújtottam soha biztonságérzetet; azt sem voltam képes megmutatni neki, mennyire szeretem, és azt sem, hogy valahogyan szeretném megtartani magamnak. Hát ezért ment el.
És én mentem a homokos parton, és aztán tovább az éles sziklákon, melyeket csapdostak a hullámok. Rajtam volt a hátizsák és a hálózsák, a kezemben bot, amit a tengerben találtam. Sehová sem igyekeztem, semmi sem hiányzott, semmit sem bántam. Kerülgettem a sziklák éles peremeit, és néha a tengerre pillantottam. A lenyugvó vöröses nap néhány halászbárkát világított meg. A part mellett öreg, fáradt úszó tempózott. Mentem, és egy magányos kis öblöt kerestem, ahol egyszerûen leteríthetem a hálózsákomat és megalhatok. A közeli üdülõváros tele volt turistákkal, s a partot elfoglalták a párok, akik a hullámok zúgásában szerelmeskedtek. Untattak a sóhajok, ahol kerülgettem õket, nevetésre ingerelt a férfiak állati hörgése és a nõk vékonyka sikolya a sziklák közti öblökben. Hosszan kellett gyalogolnom, mire elhagyjam az átgyúrt, átizzadt testeket, és eljutottam egy kõbõl épült, elhagyott halászkunyhóig.
Belöktem a rozoga ajtót, és beléptem. Semmi sem volt benne, csak a gerendán függött egy szakadt halászháló. Leterítettem a földre, ráterítettem néhány ruhadarabot meg a hálózsákot, és  kényelmes fekhelyet csináltam magamnak. A hátizsákból elõvettem a kétnapos kenyeret meg a vízzel teli termoszt. Kiültem a ház elé. A falnak dõlve néztem a tengeren át a látóhatár vékony világos csíkját, az eget, amelyen felragyogtak a csillagok.
Tekintetem itta a több száz fényévbõl jövõ fényeket, belélegeztem a több ezer éves levegõt. Fogammal téptem  a kétnapos kenyeret, és ittam az állott vizet. Meztelen, fáradt lábamat kellemesen fújdogálta a  langyos szellõ. A ház mögötti bozótban megszólaltak a kabócák. A hullámok csapkodták  a partot, hallgattam a  tenger homokjának nedves, halk surranását a sziklákon. A vízhez mentem, és beleléptem. A  hullámzó  tenger homokot és kevés  kavicsot sodort a lábamra. Egy ideig így álltam, és semmire sem gondolva bámultam a messzeségbe. – Olyan valószerûtlen az egész, csak illúzió, hogy létezem és itt vagyok – gondoltam aztán. – Ezt a jelenetet már számtalanszor elismételtem, és éppen most ismétlõdik meg számtalan más mindenségben. – Nem vagyok itt, és nem vagyok ott – gondoltam. – Mindenütt ott vagyok és sehol sem ugyanakkor – gondoltam, mielõtt elaludtam volna.
Reggel bent hagytam a holmimat a házikóban,  és a bozóton keresztül elindultam élelmet keríteni. Találtam egy fügeültetvényt, levettem az ingemet, bekötöttem az ujját, és teleszedtem fügével. Már éppen indultam volna vissza a házikóba, amikor  valahonnan odasettenkedett  egy koszos kutya,  és elkezdett ugatni utánam. Egy ideig sztoikusan  tûrtem árulkodó csaholását. Amikor beértünk a bozótba, leraktam a fügét, és pár követ hajítottam a kutya felé. Az egyik eltalálta, pedig csak meg akartam ijeszteni. Felvonított, és egy pillanatra megsajnáltam. Összeszedtem a fügét, és folytattam az utamat. Útközben, a bozótosban gyûjtöttem néhány száraz ágat.
A sziklákon a ház elõtt két meztelen nõ feküdt. Elsõ pillanatban csak egy lábat láttam a sziklán, és azt hittem, a tenger sodort oda egy hullát. Csak pár lépés után láthattam, hogy a láb csak a laza terpesz miatt hever úgy a sziklán. Megálltam, és néztem a két fiatal meztelen testet. Két külföldi lány volt, úgy húsz évesek. Az egyik hosszú hajú fekete volt, a másik rövid hajú szõke. Amikor megláttak, megijedtek. A fekete összekapta a lábait,  és egy törülközõt kapott magára. Odaléptem hozzájuk, kiráztam nekik egy kis fügét, majd bementem a házba. Vártam, gondoltam, elmennek. De ott maradtak a ház elõtt. Én meg bent maradtam a házban. Nem volt  órám, nem volt szükségem órára, de egy jó óra múlva kinyílt az ajtó, és bekukkantott a fekete, ugyanolyan meztelenül, mint az elõbb. Kezét a szájához emelte, és azt kérdezte: – Mangiare? – Tudtam, mit kérdez,  a fügére mutattam, ami még mindig benne volt az ingemben. – Prendi – mondtam.
– A, ti parli italiano? – kérdezte,  teljesen kinyitotta az ajtót, és belépett. A nap besütött  a lába között, és a szõrszálak végein verejtékcseppek csillantak.
– Nem – feleltem, és újra a fügére mutattam.
Elmagyarázta, hogy nem kérnek több fügét, ellenben meghívnak, egyem velük. Elutasítottam, de nem tágított. Behívta a barátnõjét, meztelenül körülvettek, és unszoltak, jöjjek ki hozzájuk. Gondoltam, fogom a holmimat és elmegyek. Semmiféle társaságba nem kívánkoztam. Állították, hogy túl sovány vagyok, pedig sohasem voltam túl sovány, és kacagva kérdezték, vajon homoszexuális vagyok-e. – Anélkül is van elég bajom – gondoltam, nekik azonban nem feleltem. Addig unszoltak, amíg végül engedtem, és kimentem velük. Hûtõtáskájukból szendvicset és italt vettek elõ,  és megkínáltak. Egy dobozos sört választottam és egy szendvicset. A sziklák izzottak a déli naptól, a  házból kihoztam a hálózsákot, és szétterítettem a sziklákon. Meztelen felsõtesttel, farmerben, mezítláb feküdtem a hálózsákra. A lányok kacagtak, és kérdezték, miért nem vetkõzöm le. Odahozták a matracaikat, és mellém feküdtek kétoldalt. Szórakoztak velem, izgattak, én meg többnyire csöndben voltam. A szendvicset a hasamra tettem, a kezemet a fejem alá, és ittam a dobozos sört. Itt-ott rápillantottam meztelen testükre. Oldalvást feküdtek, és fölöttem beszéltek egymáshoz. Dõlt rám az illatuk. Szépek voltak, fiatalok és vonzóak. Csillogtak a kókuszolajtól, és engem is be akartak kenni. Nem hagytam. Köveket raktak rám, és kacagva tapogatták egymást. Nem tudtam magam kivonni a hatásuk alól, ugyanakkor azt akartam, hagyjanak békén. – Az egész illúzió – mondtam  magamban –, ahogyan illúzió minden. – Ittam a sört, és néztem  a tündöklõ napot. A szemem elõtt fekete karikák jelentek meg. – A túl sok fény  sötétet hoz – közöltem filozofikusan, és lehunytam a szemem. A lányok egyre kézzelfoghatóbban kezdtek szórakozni velem, de többé nem reagáltam rájuk, és nem nyitottam ki a szemem.  Hamarosan meguntak, és egy idõ után hallottam, amint belecsobbannak a vízbe.  A világ egyre jobban eltávolodott tõlem,  a táj forgószélben emelkedett, egyre üresebb térben találtam magam, álomba merültem.
Amikor felébredtem, többé nem voltak sehol. Felültem, és lepotyogtak rólam a rám rakott kövek és szendvicsek. A   nap perzselt, teljesen leégtem; csak ott voltam fehér, ahol a tárgyak rajtam voltak. Kóválygott a fejem, levetkõztem, és  bementem, hogy lehûljek, a vízbe. Alámerültem, és megragadtam a köveket a tenger fenekén. Halrajok surrantak a testem körül, algák tekeredtek a karomra.
Aztán bementem a házba, és estig bámultam az ablakon át a tengert. A nap egyre jobban belemerült, vöröse egyre jobban szétterült a látóhatáron. Este bementem a tengerbe, hogy kukacokat szedjek csalinak. Aztán levettem a zsanérról az ajtót, áttetszõ damilt és horgokat szedtem elõ a hátizsákból. Az ajtót nagy nehezen odacipeltem a tengerhez, beledobtam, ráfeküdtem, és kezemmel lassan eleveztem a parttól. Kint a tengeren volt vele egy magasságban néhány halászbárka, de én elõbb leálltam. Sokáig vártam, mire kifogtam az elsõ nagyobb halat. Amikor a másodikat is kifogtam, visszatértem a partra. A ház elõtt a reggel gyûjtött ágakból tüzet raktam, és megsütöttem a két halat.
Másnap nem jött a két olasz lány. Egyedül töltöttem a napot anélkül,  hogy embert láttam volna.
És a  következõ napot is egyedül töltöttem volna, ha a vízhiány nem vesz rá, hogy bemenjek a  városkába. Turisták hemzsegtek az utcákon és a bárokban, untam a képüket, boldogok voltak, mert valahol azt olvasták vagy hallották, hogy a nyaraláson boldognak kell lenni. Kevés pénz volt a zsebemben, mindent, amit addig szereztem az életben, magam mögött hagytam. Hosszú keresgélés után találtam egy boltot, ahol kaptam egy ötliteres kannát. Az utolsó pénzemet adtam érte. Így volt rendjén. Nem volt szükségem pénzre. Egy  cukrászdában a turisták között, akik körültekintõen falták az édességet vagy hibátlan rendben sorakoztak a fagylaltautomata elõtt, elfurakodtam a vécéig,  és teletöltöttem a kannát vízzel. Aztán visszamentem a házikómhoz. Útközben a bozótban  csúnyán megkarcoltam  a karom, és egy nagy henteslégy  folyton rárepült a sebemre. Hessegettem. Nem hagyta magát. Csak az ajtó választott szét bennünket, amikor becsuktam magam után.
Pár naponta bementem vízért a városba. Semmi egyébre nem volt szükségem. Megsütöttem a halat, amit esténként fogtam, és ettem a gyümölcsöt,  amit reggelente gyûjtöttem a kertekben és a földeken. Napközben kiterítettem a hálózsákot meg a ruháimat  a sziklákra a ház körül, és senki sem közelített hozzám. Sokat heverésztem a házban, bámultam ki az ablakon, vagy néztem a sziklafalakat.  Szinte semmire sem gondoltam azt leszámítva, hogy megpróbáltam elképzelni az ürességet. Megnyugtatott, úgy éreztem magam ilyenkor, hogy átzuhanok a világ rétegein.

Egy nap, ahogy jöttem a városból a kanna vízzel, az út túloldalán a tömegben megpillantottam egy gimnáziumi barátomat. Összenéztünk, elindult felém. Nem akartam megállni, intettem neki köszönésképpen, és indulni akartam tovább. Megragadta a kezem.
– Nem ismersz meg? – kérdezte.
– De igen – mondtam, és elhúztam a kezem.
Meghívott egy italra. Elhárítottam, nem volt rá szükségem, a kannában volt pár liter friss vizem. Aztán mégis meghívott, s beültünk valahová a mólón. Elmondta, hogy a nagybátyjával van itt, a nagynénjével és a lányaikkal, és szüksége van valakire, hogy meglegyen a legénység az éjszakai vitorlaversenyhez, mivel a nõk nem akarnak részt venni. A verseny másnap este kezdõdött. Nagy nehezen, mivel alig forgott a nyelvem, elmagyaráztam nekik, hogy fogalmam sincs a vitorlázásról. Meggyõzött, hogy nem kell arról tudni semmit, csak a vitorlákat kell segítenem fölhúzni és levonni. Semmi kedvem nem volt vitorlákat felhúzni és levonni. A fejemet ráztam, és a tengerre néztem. Fújt a szél, hullámok fodrozták a tenger színét. Hirtelen megéreztem a nyílt tenger illatát, egy pillanatra áthatott a végtelen tenger látványa. – Tulajdonképpen nagyon szép volna – gondoltam –, ha mindenütt tenger volna, ahova néznék. És látnám lent  a mélységet, melybe belevész a tekintet.
– Talán eljövök – mondtam.
Azt akarta hallani, hogy biztosan jövök. Ezt nem tudtam neki megígérni. A lelkiismeretemre akart hatni, szememre hányta, hogy nem tudnak részt venni nagybátyjával a vitorlásversenyen, ha nem lesz meg a harmadik. Nem az én dolgom, semmi köze a lelkiismeretemhez. Mielõtt elmentem, megkérdeztem, hova jöjjek, ha mégis meggondolom, és õ megmondta.
Másnap egész nap heverésztem a házikómban, és az ajtón át néztem a tengert. Fújt a szél, nagyon hullámzott. Órákon át figyeltem a ritmusukat, amely belém költözött. A gondolatok távol voltak tõlem, a testem könnyû lett, a boldogság alig észrevehetõ érzése reszketett benne.
Estefelé beleraktam a holmimat a hátizsákba, és elbúcsúztam a házikótól. Erõs szél fújt,  az égen súlyos felhõk tornyosultak. A part kihalt volt. Nem tudtam, hány óra,  nem voltam benne biztos, hogy a  két ember, aki vár, ott van-e  már vagy  még a megbeszélt helyen.
Amikor a vitorlakikötõhöz közeledtem, gimnáziumi barátom szalad elém.
– A bácsikám már nagyon vár – mondta,  megfordult és gyors léptekkel sietett vissza a vitorláskikötõ felé. Nem követtem a lépteit, nekem nem volt sietõs. Minduntalan visszanézett a válla fölött, megállt, bevárt, aztán ismét meggyorsította a lépteit azt gondolva, hogy így késztet gyorsabb tempóra.
Bácsikája kellemetlen ideges nyájassággal várt a bárkán. Kezet szorított velem, lesegítette a   hátizsákomat, szinte letépte a hátamról, és a tõlem oly idegen versenyláztól, javasolta, hogy gyakorlásképp néhányszor bontsuk ki és rakjuk össze a vitorlát. Kedvetlenül mûködtem közre, buzdított, tulajdonképpen pimaszul követelte, hogy gyorsabban csináljak olyasmit, amit fölöslegesnek és értelmetlennek éreztem. Lázasan hajtogatta, hogy elöl kell lennünk, hogy mindjárt a start után az élbolyba kell törnünk. A vitorlák  néhányszori felhúzása és leeresztése után azt ismételgetve, hogy a versenyen majd jobban kell igyekeznem, levezetett a lépcsõn a vitorlás szûk kabinjába. Megmutatta a navigációs és a mélységmérõ berendezést, és gyorsan a  szûk helyiség két végén lévõ fekhelyekre mutatott: – Ha marad idõ, csak hátul szabad lefeküdni. Elöl minél kevésbé legyen megterhelve a hajó.
Maradt még egy kis idõ a versenyig, és elmentünk a közeli étterembe. Egykori barátom nagybátyja, a gazdag vállalkozó kérkedõ  gesztusokkal rendelt a pincérnél. Erõltetett, én is egyem valamit, de azt hazudtam, hogy már ettem. Idegesen, mohón evett egy natúrszeletet, és közben a silány amatõr lelkesedésével beszélt a közelgõ vitorlásversenyrõl. Vettem a kosárkából egy darab kenyeret, és lassan eleszegettem. Itt-ott ránéztem dagadt, jóléttõl elpuhult arcára, és a húsdarabokra, melyeket hanyagul dobált a szájába. Rosszul voltam a látványától meg az unokaöccsétõl, aki pedánsan szeletelte a rántott sajtot. A sötét eget kémleltem. Vihar volt készülõben.
Mikor a vitorlás kifutott a kikötõbõl,  megkönnyebbültem. Az este éjszakába hajlott, a súlyos szürke felhõk fenyegetõen függtek a tenger felett. A levegõ sûrû volt és tele feszültséggel, megdördült az ég, és elõször néhány súlyos, nagy csepp hullott az égbõl, majd zuhogni kezdett az esõ. Egy ideig még láttuk a többi vitorlást, de hamarosan egyedül találtuk magunkat a háborgó tengeren. Sötét volt körös-körül; csak néha világítottak a villámok, amelyek belecsapkodtak a tengerbe. A vitorlás tulajdonosa ordított, hogy elveszítettük a versenytársakat, és hogy valaki biztosan elénk került. Ki akarta bontani a pótvitorlát, a „spinakert”, ahogy nevezte, de eszembe se jutott, hogy fölkússzam a megdõlt vitorlarúd csúcsára, és egykori barátommal végrehajtsam az óhaját. Ültem a férfi mellett, aki ordított, mint a bolond, és kapaszkodott a vaskorlátba. Aztán az vállalkozó átengedte a kormányt, és elment az unokaöccsével, hogy kibontson egy újabb vitorlát. Amikor  felhúzták, a viharos szél  vadul belekapott, és a vitorlás veszedelmesen oldalra fordult. A sötétben a villámfénynél láttam, a két férfi hogy kapaszkodik a korlátba. Én is eleresztettem a kormányt,  és megragadtam a korlátot, amely magasan ágaskodott a tenger fölé. A túloldalon a korlát szinte már a tengerben volt; minduntalan elborították a hullámok. A víz beömlött a kajütbe, azt hittem, elsüllyedünk. De a vitorlarúdnál álló két férfinak sikerült bevonnia a pótvitorlát, mire a víz többé nem tódult olyan vadul a vitorlásra. Visszakecmeregtek a kormányhoz, a vállalkozó áthajolt a vitorlás farán, és hányni kezdett. Aztán visszament a kabinba, és kis idõ múlva visszajött megmondani, hogy helyes irányba haladunk. – Három óra múlva elérjük a világítótornyot – mondta –. Az elsõk között kell odaérnünk. –. Aztán felváltott a kormánynál. Felvettem a  mentõmellényt, és belekapaszkodtam a korlátba. A hullámok döngették a vitorlást, idõnként átcsapott felettünk egy-egy nagyobb hullám, a viharfelhõkbõl megállás nélkül szakadt az esõ.
És így múltak az órák,  egyre jobban belementünk az éjszakába. A vihar nem enyhült, jött velünk a tengeren át. A vállalkozó mindhiába kémlelte a sötétséget, és kereste versenytársait. Még két- vagy háromszor hányt bele a tengerbe; az egyik hányás közben a villám a vitorlás közelében csapott le, és láttam, hogy röpülnek kifelé szájából a húsdarabok.
A vállalkozó egyre nyugtalanabb lett. Számításai szerint már oda kellett volna érnünk  a világítótoronyhoz. Bemászott a kabinba, majd vissza, és szüntelenül azt ismételgette, hogy jó az irány, valami azonban mégsem stimmel. Hamarosan nem tudta tovább palástolni kimerültségét. Nehezen tartotta a kormányt, és minduntalan felkiáltott, - hajó, föld, világítótorony –, de nem volt ott semmi. Csak az éjszaka és a tenger, és a reá boruló felhõk. Unokaöccse is utolsó erejével kapaszkodott a kerítésbe,  és ismételte, hogy – hajó, föld, világítótorony. A vállalkozó hamarosan nem tudta tovább tartani a kormányt, ezért felváltottam. Odaült az unokaöccse mellé, az erõsebb lökéseknél alig tudták tartani magukat a megdõlt vitorláson.
Jó volt a viharos tenger közepén, szemem pihent a sötétben. Szerettem az esõ és a tenger nedvességét, amely elöntött teljesen. Lágy mélységeket éreztem magam alatt.
Eleresztettem a kormányt, és megpróbáltam a másik kettõt beterelni a kabinba. Nekem is vigyáznom kellett, nehogy becsússzam a tengerbe. Az  unokaöccsel még csak ment valahogy, de a vállalkozó ellenkezett, teljesen meg volt zavarodva, fürkészte a sötétet, és szüntelenül csak azt ismételte – világítótorony, világítótorony, világítótorony. – Erõvel elvonszoltam a korláttól, és letaszigáltam a lépcsõn a vitorlás gyomrába.
Aztán eleresztettem a kormányt, és kiültem a vitorlás orrába. Testemet csapkodták a hullámok. Hosszan, nyugodtan néztem az éjszakát. A vihar és a hullámok bömbölését hirtelen recsegés-ropogás harsogta túl. Kemény lökést éreztem, a vitorlás párszor egyik majd másik oldalára billent, aztán elnyugodott. Lemásztam róla, és a zátonyokon, melyeket elöntöttek a hullámok,  kis szigetre léptem. Ezen volt a világítótorony. De nem világított. Odamentem. Belöktem a rozoga ajtót, és beléptem. Lefeküdtem a száraz algahalomra és nyugodt,  mély álomba merültem.

GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu