1945 nyilvánvaló fordulópont Európa politikatörténetében, így a nemezetközi politikai struktúrákban is. Hitler öngyilkosságával, a Hiroshimára és Nagaszakira ledobott bombával ért véget az, amit a 20. század harmincéves világháborújának is nevezhetnénk. Ez nemcsak Németország és Japán vereségét hozta, hanem Nagy-Britannia és Franciaország világhatalmi státusának végét is. 1945 tehát a világpolitikában annak a két évszázados történetnek a lezárulását jelzi, amelyben egy maroknyi, szinte kizárólag Európában található „nagyhatalom” uralta a világot. A 16. század óta az európai államok tengerészei és katonái, nyomukban a gyarmatosítókkal, a világ hatalmas részeit hódították meg és kormányozták. Bár a 19. század vége felé a fõvárosok közvetlen ellenõrzése alá került tengerentúli területek megszûntek kizárólag európai módon létezni, a második világháború elõtt még mindig európai zászlók lobogtak a gyarmatosított területek elsöprõ többsége és az ott élõ népesség feje fölött; azaz több száz millió lakost érintve csaknem egész Afrikában és Óceániában, Dél- és Délkelet-Ázsiában, illetve a Közel-Kelet egyes részein és a régóta felszabadult amerikai kontinens peremvidékein. Az európai túlsúly vége tehát a gyarmatbirodalmak végét is jelenti. 1945 egyben a hagyományos „eurocentrikus” történelem és a háború elõtti iskolai tankönyvek korszakának lezárulása is.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a régi beidegzõdések is megszûntek, amelyek a világtörténelmet a nagyhatalmak és szövetségeseik törekvései és versengései, konfliktusai és szakításai alapján tárgyalták. Épp ellenkezõleg, ha bárkit megkérdeznénk, mi a központi kérdése az 1945 utáni történelemnek, minden bizonnyal azt válaszolná: egészen a berlini fal leomlásáig a hidegháború. A hidegháború azonban a nemzetállamok nemzetközi politikájának régi játékszere, csak éppen két játékosra, két „szuperhatalomra” leegyszerûsítve: az egyik, a Szovjetunió Eurázsiában, a másik, az Egyesült Államok teljes egészében az óvilág határain kívül fekszik. Tény, hogy a nemzetközi rendszer régi története csak a Szovjetunió halálával ér véget, következésképpen a szétforgácsolt világ destabilizálódásával, amely az 1990-es években kiszabadul a ma létezõ egyetlen nagyhatalom, az Egyesült Államok erõinek hatókörébõl.
A hidegháború idején természetesen mindkét nagyhatalom erõsen ideologizált. Mindkettõ modellt kínál a világnak, a mindent átfogó törekvéseknek olyan rendszerét, amely elméletileg összeegyeztethetetlen a másik fennmaradásával. Mindkettõ a Rosszal harcban álló Jó megtestesítõjének tekinti magát. A hidegháború ennélfogva egyfajta vallásháborúhoz hasonlít. Nemcsak a diplomatákat, a katonákat mozgósítja, illetve mindazt, amit az egyik amerikai elnök „katonai-ipari komplexumnak” nevezett, hanem a fanatikusok, az ideológusok és a propagandisták tömegét is, akik a hidegháború évtizedeiben megnehezítik a béke fenntartását, és továbbra is megakadályozzák, hogy tisztán lássuk a kor történelmét. De ne feledkezzünk meg arról, hogy egy ideologikus szenvedélyektõl mentes amerikai diplomata, George Kennan vázolta fel 1946-ban a hidegháború stratégiájának alapjait. És ugyancsak Washington egyik ragyogó alkalmazottjának, Henry Kissingernek sikerült 1970-ben, a vietnami háború kellõs közepén szovjetellenes megegyezést létrehoznia Mao kommunista Kínája és a Nixon elnökölte Egyesült Államok közt – épp azért, mert sohasem volt rabja ideológiai elõfeltevéseknek. Ne becsüljük alá azt a szerepet, amelyet a régimódi diplomácia játszott a hidegháborúban. Részben ennek köszönhetõ, hogy az állig felfegyverzett két szuperhatalom, amely csaknem fél évszázadon át készen állt arra, hogy egyik pillanatról a másikra katonai hadmûveletekbe fogjon, nem sodort bele bennünket a harmadik világháborúba.
Az 1945-ös dátum attól függõen jelzi egy történelmi korszak végét vagy kezdetét, hogy a történész milyen kérdéseket tesz fel önmagának – vagyis, mint minden történelmi korszakolás, ez is önkényes. A magamfajta történész inkább arra az állításra hajlik, hogy a 20. század közepe jelentõs fordulópont volt, és az emberi történelem utolsó tízezer évének talán a legfontosabb törésvonalát jelenti. Érveim azonban távol esnek a hagyományos történetírás érveitõl. Noha a 20. században korábban elképzelhetetlen tömegben mészároltak le emberi lényeket, az emberi faj szaporodása is példátlan ebben a században, különösen a második világháború után. 1950-ben 2,5 milliárd ember élt, 2000-ben már 6 milliárd. Mi több, a 20. század folyamán a világ anyagi termelése, más szóval gazdagsága is oly mértékben nõtt, ahogy korábban soha: ez az oka, hogy 2000-ben bolygónk képessé vált 6 millió ember táplálására, noha magasságuk, súlyuk, várható élettartamuk összességében messze meghaladja a korábbi generációkét. Ez a gazdagság fõként a második világháborút követõ 30 évben nõtt hallatlan módon, kétszer olyan gyorsan, mint a múlt legvirágzóbb idõszakaiban. Rendkívüliek azonban a mélyreható gazdasági-demográfiai változás társadalmi és kulturális következményei is. Az utolsó fél évszázad kezdete tehát a földgolyó történetének leggyorsabb és legforradalmibb átalakulásait hozta magával. Ez volt az az idõszak, amikor állandósult a változásnak az a fékevesztett üteme, amelyben mai világunk él. Ebbõl a szemszögbõl nézve tehát legitim az a korszakolás, amely kiemeli 1945-öt (vagy bármely más dátumot, amely a 20. század közepét szimbolizálja), miközben más korszakolásokat sem zár ki.
Mármost van-e kapcsolat a hirtelen, látványos, az emberiség történelmében teljes mértékben példátlan felgyorsulás és a 20. századnak a hagyományos történetírás középpontjában álló politikai eseményei, tehát az 1945-ben lezáruló világháborúk és a hidegháború idõszaka közt? Ez a történelmi kérdés még válaszra vár. Akárhogy is, a pillanatot elõbb el kell helyeznünk a múltból a jelenbe vezetõ úton, egy szélesebb történelmi keretben.

A rövid 20. század - újbarbár mozgalmak elõretörése - a szövetségesek gyõzelme
Hogyan érthetnénk meg, mi történt a világban 1945 után, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy a második világháború csak az egyik eleme volt annak a katasztrofális idõszaknak, amely 1914-ben, Szarajevóban kezdõdött? Ami akkor végbement, az nem volt más, mint a nyugati, fõként az európai polgári liberális kapitalizmus társadalmának és civilizációjának összeomlása. Két olyan világháborút, amely barbarizmusával messze túlszárnyalta a 19. század rémálmait, a lázadás és a világméretû forradalom két nagy hulláma követett. A század közepén a világ népességének egyharmada élt kommunista uralom alatt. Minden gazdasági válságok legmélyebbike a legerõsebb kapitalista gazdaságokat is térdre kényszerítette, ide értve az Egyesült Államokat, amely pedig védve volt a háborúktól és a forradalmaktól. 1917 és 1942 közt a liberális demokrácia intézményei eltûnnek, kivéve Észak-Amerikát és Európa, illetve Óceánia peremvidékeit. Elõretörnek az újbarbár mozgalmak, amelyek csúfot ûznek a felvilágosodás értékeibõl. A háborúra felesküdött hitleri Németország vezetésével a fasizmus és szövetségeseinek félelmetes közös frontja készen áll arra, hogy meghódítsa az egész régi világot. Csak a liberális kapitalizmus és a front által ugyancsak fenyegetett kommunizmus paradox ellenszövetségének sikerül megsemmisíteni a közös ellenséget, Európában elsõsorban a Vörös Hadsereg óriási erõfeszítéseinek és áldozatainak köszönhetõen.
A háború végén a Szovjetunió romokban hever. Az eurázsiai kontinensen õ lett a legnagyobb katonai hatalom, és azokból a kommunista rezsimekbõl kialakult tömbnek az élén áll, amelyeket Európában, illetve Kelet- és Délkelet-Ázsiában a belsõ felszabadító erõk vagy a Vörös Hadsereg segítettek hatalomra. A másik oldalon a harcoktól távol esõ Egyesült Államok, a háborúnak köszönhetõen, visszanyeri azt a hatalmas termelési kapacitást, amellyel már a válság elõtt is uralta az iparosodott világ gazdaságát. 1945-ben az Egyesült Államok adja a támolygó világgazdaság termelésének a felét, és a háborúból globális és hegemonikus nagyhatalomként is megerõsödve kerül ki. Európában Washington kerül az élére annak a tömbnek, amelyet a romokban heverõ kontinens meggyengült, ám politikailag radikalizálódott és a társadalmi zûrzavar peremére sodródott országai alkotnak. A földgolyó többi részén – kivéve talán Latin-Amerikát, amely megmaradt hagyományos vadászterületének – Washington nemzeti, társadalmi és fõként imperialistaellenes felkelések tömegével találja magát szembe; közülük a leghatalmasabb Kínában zajlik, a hatalomra kerülés elõtt álló kommunista párt vezetésével.
Azonban nem a végsõ harc van készülõben a kapitalizmus és a társadalmi forradalom közt, azaz a világháború az Egyesült Államok és a Szovjetunió közt, hanem a hidegháború, vagyis a nagyhatalmak tartós békéje. A nukleáris egyensúly is kétségkívül óvatosságra int: mivel mindkét fél rendelkezik atomfegyverrel, a háború egyenlõ volna a háborús felek kettõs öngyilkosságával, amit az amerikaiak egymás kölcsönös és garantált megsemmisítésének neveznek. Sem Washington, sem Moszkva nem készült fel arra, hogy vállalja a kockázatot. Azonban nemcsak a kölcsönös félelem tartja fenn a békét a két fél közt, hanem az a tény is, hogy a diplomácia õsrégi kritériumai szerint nincs komoly okuk arra, hogy megvívjanak egymással. A kockázatot a világ helyzetének politikai, gazdasági és társadalmi bizonytalanságai jelentik, fõként a romokban heverõ Európában, ami úgy tûnik, megakadályozza, hogy a két nagy tartósan felossza egymás közt a világot. 1945-ben világosan látszik, hogy Európában a társadalmi forradalom nem lépi át azt a demarkációs vonalat, amelyben Roosevelt, Churchill és Sztálin már a háború vége elõtt nagyjából megállapodott. A Szovjetunió mindent megtesz, hogy elejét vegye azoknak a terveknek, amelyek túlterjeszkednének a saját befolyási zónájához tartozónak tekintett területeken. 1945 és 1948 között azonban még inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a felszabadított Nyugat-Európában nincs helye a forradalmi felforgatásnak. Európában tehát szó sincs arról, hogy egy mély válságba került politikai és gazdasági rendszer saját túléléséért folytatna élethalálharcot. A háború utáni bombát hatástalanították.
A hidegháború a két gyanakvó, közel sem azonos erejû szuperhatalom egymás mellett élése: közös érdekük, hogy ne engedjenek elhatalmasodni a világban egy olyan helyzetet, amely kiszámíthatatlan és veszélyekkel teli. Európa stabilnak bizonyul; nem így azok a régiók, ahol az emberiség nagy része él: Ázsia, Afrika, de még Latin-Amerika is.
Európa gyorsan stabilizálódik, a 19. századból örökölt társadalmi és intézményi struktúráknak és infrastruktúráknak, a hatalmas termelõerõ-tartaléknak és a kapitalizmus gazdasági potenciáljának köszönhetõen. Egy alaposan megreformált és átalakított kapitalizmusról van szó, amelynek sikerült átszerveznie önmagát, és túllépnie a katasztrófák korszakán. Az 1930-as évek válsága okozta sokk után a kormányok mindenütt felhagynak a piacgazdasággal, és az irányított, sõt tervezett vegyes gazdaságra térnek át. A világháborúk kivetették a Szovjetuniót, majd fél Európát is a polgári társadalom keretei közül. A válság kivetette a hitleri Németországot a civilizáció keretei közül. A status quo politikusai, akiket megrémít a hasonló szélsõséges politikai radikalizálódások veszélye, példátlan társadalompolitikai kezdeményezésekbe fognak a „teljes foglalkoztatottság” és a „jóléti állam” jegyében. Egyszóval a liberális kapitalizmus magáévá teszi a reformista munkásmozgalmak társadalmi programjait. Minthogy fél a forradalmi erõszaktól, megköti második házasságát a szociáldemokráciával. A házasság boldog, és véleményem szerint ez magyarázza a harminc dicsõséges évet, a viszonylag humanizált kapitalizmus hallatlan gazdasági növekedését, illetve a fejlett és gazdag országokban a társadalmi és politikai stabilitás reneszánszát. A gazdasági növekedés sohasem volt olyan gyors, mint 1945 és 1973 közt. A mai neoliberalizmus semmiféle értekezése, ideológiáinak semmiféle retorikája nem tudja elleplezni azt a tényt, hogy a világgazdaság növekedési rátája az 1970-es évek közepe óta határozottan alatta marad a harminc dicsõséges évének. Viszont aggasztó mértékben növekedtek a társadalmi és gazdasági egyenlõtlenségek.

A hidegháború - a harmadik világ: a nagyhatalmak játéktere
A hidegháború csak a két tömbön kívül maradt régiókban jelent igazi csatát a jövõért. Megfelel azoknak a még ma is folyó harcoknak, amelyek a gyarmatok felszabadításáért, majd az új államok dekolonializálásáért és korlátok közé szorításáért folytak. Ez magyarázza, hogy még mindig a fegyvereké a szó, fõként Ázsiában és Afrikában, noha a szuperhatalmak kezdettõl fogva gondosan kerülték a nyílt összecsapást. Az ellentét szembeötlõ. 1945 óta az Európai Unió jelenlegi területén nem folyt háború, noha 1991-ben újra megjelent a kontinensen. Ám 1945 és a véres 1980-as évek kezdete közt is 19 vagy 20 millióra becsülik az ázsiai és afrikai háborúk halottainak számát, s ebbõl 9 millióan haltak meg azokban a háborúkban, amelyeket az Egyesült Államok folytatott a kínai tengerek környékén, különösen Koreában (1950–1953) és Vietnamban (1945–1975). Ehhez hozzá kell tenni, hogy Angolában és Mozambikban ugyanilyen hosszú, gyilkos és barbár háborúk folynak a gyarmati státus megszûnése után; nem számítva Dél-Ázsia és a Közel-Kelet meglehetõsen komoly háborúit, ám az ottani konfliktusokba szerencsére nem avatkoztak be a szuperhatalmak. Ezek a régiók, ahol a föld népességének többsége él, akkor kapja a „harmadik világ” nevet. A név, amelyet a hidegháború érdekei szerint választottak, mesterségesen rendezi egységbe azokat a területüket és népességüket tekintve igen különbözõ országokat, Melanéziától Mexikóig, a kis Barbadostól az indiai szubkontinensig, amelyek „primitív” népei a legõsibb civilizációk örökösei. Az Egyesült Államok itt olyan népekkel, mozgalmakkal és rendszerekkel találja szembe magát, amelyek szemében a világháború tétje nem a fasizmus vagy Németország, hanem az imperializmus, adott esetben (Japán kivételével) az antikommunista országok által gyakorolt imperializmus. A kínai tengerek környékén az Egyesült Államok olyan új kommunista rendszerekkel néz szembe, amelyek el vannak szánva rá, hogy folytatják a befejezetlen nemzeti felszabadító háborúkat: ezen a terepen zajlik a két Korea és a két Vietnam háborúja. A gyarmatosítóktól megszabaduló világban egyébként csak az ellenforradalmárok viseltetnek szimpátiával az iránt a hatalom iránt, amely világpolitikai okokból az egykori birodalmi hatalmak és a konzervatív elemek szövetségese és védelmezõje lett, olyan társadalmak ellenében, amelyek másról sem álmodoznak, mint a modernizációról. Õk azonban szabadpiac nélküli modernizációt képzelnek el maguknak, minthogy attól tartanak, a külföldi tõke gyarmatosítása váltja fel a régi típusú gyarmatosítást. Ezek a rendszerek még csak nem is leninisták, hiszen – eltekintve Kelet- és Délkelet-Ázsiától – a helyi kommunista mozgalmak gyengesége nyilvánvaló. A hidegháború nem érdekli ezeket az államokat, legfeljebb annyiban, hogy érdekellentéteik mentén kijátszhatják egymás ellen a két nagyhatalmat, még ha az új rezsimek inkább a Szovjetunióhoz húznak is. Az antikolonialista hagyományairól és a felszabadító mozgalmaknak nyújtott segítségrõl híres Szovjetunió úgy tûnik fel elõttük, mint a harmadik világhoz sok tekintetben hasonló ország, egy olyan társadalom, amely az elmaradottságból és a szegény sorból küzdötte fel magát nagyhatalommá, tervgazdasága pedig alkalmasabb rá, mint a nyugati kapitalizmusé, hogy utat nyisson a modernizációhoz. Az új, független államok közt csak kevés olyan van, amely nem szocialistának mondja magát, beleértve azokat a rendszereket is, amelyek betiltják saját kommunista pártjukat. Ám a modernitáshoz és a gazdagsághoz még azokban az országokban is az államon keresztül vezet az út, amelyek az Egyesült Államok befolyási övezetéhez tartoznak: tervezési bizottságok, államosított nyersanyagforrások, a nemzeti piac védelme a külföldi tõkével szemben. Az Egyesült Államok nem mozog otthonosan abban a harmadik világban, amely tulajdonképpen se a hatalmát, se a gazdasági rendszerét nem szereti. Ám elsöprõ demográfiai súlya ellenére a harmadik világ nem az elsõ számú csatamezõ abban a harcban, amelybe a szuperhatalmak belebocsátkoznak.
Mindenesetre a harmadik világ növekedése egészen az 1970-es évekig szerény marad. Egyedül a már iparosodott országok látják hasznát a gazdaság nagy lendületének: 1975-ben 7 ország rendelkezik a világ összes autójának a háromnegyedével. 1945 óta az a szakadék, amely a gazdagok világát elválasztja a harmadik világtól, óriásira nõtt. A leggazdagabb és a legszegényebb országok egy fõre jutó GDP-je közt az arány 1:19-re nõtt 1950-ben, 1:31-re 1971-ben és 1:72-re az 1990-es évek közepén – legalábbis Paul Bairoch és a Világbank számításai szerint.
A harmadik világ tehát továbbra is olyan régiók együttese, ahol a játszmákat még nem játszották le, ahol folyik a jövõért vívott harc. Nem meglepõ tehát, hogy a 20. század harmadik nagy földrengésének ez lesz az epicentruma: az 1970-es években ez a földrengés dönti meg az utolsó európai gyarmatbirodalmat, a portugálokét, az egykori Etiópia és fõként, a viharos évtized végén, Irán gyarmatosítóinak hatalmát; az Egyesült Államok valamennyi „kliensállamát”. Még Latin-Amerika is kihívást intéz Washington uralma ellen, amelyet egyébként is keményen próbára tett a vietnami összeomlás. A hidegháborús hõmérséklet emelkedik, azaz nõ a nukleáris háború veszélye. Szerencsére azonban az 1980-as évek elején a feszültség csökken.

Kelet-Nyugat, Észak-Dél
A hidegháború tehát a világ három, egymással valamelyest összefonódott régiójának történetét fedi le: a „fejlettnek” nevezett világét a maga reneszánszát élõ kapitalizmusával, a harmadik világét és a meglehetõsen magába zárult második világét, azaz a kommunista rendszerekét. Ez utóbbi nem törekszik rá, hogy a már meghódított országokon túlterjeszkedjen; az 1970-es évekig területe változatlan marad, kivéve Kuba meglehetõsen rendhagyó esetét. Ez a világ nem monolitikus, noha 1945-tõl 1958-ig a Szovjetunió hatalma és presztízse uralja, illetve vezére, Sztálin emléke. Sztálin halála után természetesen nyilvánvalóvá válnak az ellentétek a Szovjetunió és Mao Kínája közt. A Szovjetunió túllép a sztálini vaskorszakon, a terroron és a gulágon, miközben Mao épp arra készül, hogy országát a „nagy ugrás” és a „kulturális forradalom” katasztrófájába sodorja. Az európai kommunista tömb törékenysége azonban már a Szovjetunió és Kína szakítása elõtt nyilvánvaló lesz: Jugoszlávia elszakadása 1948-ban, kelet-németországi munkáslázadás 1953-ban, mozgolódás Lengyelországban, forradalom Magyarországon 1956-ban; késõbb a „prágai tavasz” 1968-ban és Lengyelország, amely 1980 után kiszabadul a kommunista párt szorításából. Ennek ellenére egészen az 1960-as évek kezdetéig úgy tûnik, nagyszerû jövõ áll a kommunista rendszerek elõtt. Az autarch kommunista gazdaságok növekedési rátája magasabb, mint a nyugati gazdaságoké. Ma eszelõsnek tûnik Hruscsov álma arról, hogy a kommunizmus békés úton, gazdasági fölényével gyõzi le a kapitalizmust, akkoriban azonban Nagy-Britannia miniszterelnöke például komolyan vette. Végül is a Szovjetunió a maga ûrhajósaival a legfejlettebb technológia területén elõzte meg az Egyesült Államokat. A szovjet típusú állami gazdaságnak azonban csak a háborús gazdaság növekedési erejét sikerült kicsiholnia magából, ahol a célokat elõre kitûzik, majd elérik, kerül, amibe kerül; egyebek mellett azzal, hogy agrárországokban a nehézipar egész rendszerét építik ki – ez az orosz mezõgazdaság tönkretételét vonja maga után. Noha a gyengeséggel tisztában vannak, a reformok, amelyek a gazdaság rugalmasságának és teljesítményének növelésére irányulnak, sikertelenül próbálnak rést ütni a merev parancsuralmi rendszer falán. A kapitalizmussal ellentétben a tervgazdaságnak nincs belsõ növekedési dinamikája. A katonai célú felhasználástól eltekintve alkalmatlannak tûnik rá, hogy a tudományos-technikai újdonságokat beépítse a rendszerbe. Ipara az 1920-as évek modelljének folytatása. Ezért veszít az átszervezett kapitalizmus elsöprõ erejû fellendülésével szemben. Az államszocializmus nemcsak alkalmatlan rá, hogy felváltsa a kapitalizmust, hanem egyenesen válságban van, s ez a válság inkább politikai.
Három világ, három történelem. Ami összeköti õket, az az elsõ világ megsemmisítõ erejû dinamizmusa, a háború után újjászervezett és egyre erõsebben technicizált kapitalizmusé. Vállalkozóinak mind nagyobb haszonra törõ logikája és a fogyasztói társadalom nyílegyenes fellendülése azt eredményezi, hogy az iparosítás minden korábbi határon túllép: felgyorsul Latin-Amerikában, Indiában, de fõként a Közel-Keleten. Multinacionalistái visszahódítják mindazt, amit a gyarmatosítók odahagytak. A kommunikáció és a közlekedés forradalmasításával az iparosítás világméretûvé válik. Megszületik a globalizált kapitalizmus, amely nem ismer többé határokat.

A történelem azonban kedveli az iróniát. Az aranykorát élõ kapitalizmus ugyanis épp abban a pillanatban torpan meg, amikor a szovjet típusú gazdaságok alkalmatlansága nyilvánvalóvá válik, és amikor a harmadik világ fellázad az amerikai hegemónia ellen. 1973 után a növekedés lelassul, mindhárom világba visszatérnek a súlyos gazdasági, egyben politikai és társadalmi válságok. Az elsõ olajválsággal tulajdonképpen új történelmi korszak kezdõdik, és a konjunktúra 1973-as megszûnése mindenkit nehéz problémák elé állít. Ma még nem tudjuk, magunk mögött hagytuk-e már ezt az idõszakot, sem azt, hogy milyen mérleggel.

Az új korszak mérlege - pozitívumok és negatívumok
Ami a dolog pozitív oldalát illeti: véget ér a hidegháború, ezzel a világméretû nukleáris háború rémálma is. A Szovjetunióban hatalomra került reformerek felismerik, hogy mind erõsebben sántító gazdaságuknak nincs esélye a gyógyulásra, ha nem szabadulnak meg attól az elviselhetetlen tehertõl, amelyet a világháború jegyében foganatosított állandó mozgósítás jelent. Új vezetõjüknek, Mihail Gorbacsovnak sikerül meggyõznie az amerikaiakat. A második pozitív vonás, hogy az 1970-es, 1980-as években a világon mindenütt visszaszorulnak a diktatúrák és az önkényuralmi, katonai rezsimek, majd 1989-et követõen a kommunista rendszerek is. Egyenlõtlenségei ellenére a pozitív vonások közé sorolom az ipari termelés világméretû újraelosztását is, amely a harmadik világ nagy régiói javára ment végbe, s amely egyértelmûen felgyorsult 1970 óta. Mindehhez természetesen hozzá kell tenni, hogy az életkörülmények is javultak (a várható élettartam, az írni-olvasni tudás és az „emberi fejlõdés” más összetevõi vagy kritériumai – a Világbank szerint), méghozzá a földgolyó mind nagyobb területein. E tekintetben sajnos kivételt képeznek a legnyomorúságosabb régiók, ahol egyértelmû a visszaesés: Afrika szaharai övezeteiben, a volt Szovjetunió területén és az egykori szovjet birodalom nagy részén. Pozitívumként kell elkönyvelnünk, problematikus volta ellenére is, azt a szédítõ sebességet, amely a tudományos-technikai forradalmat a század utolsó évtizedeiben jellemzi.
Ami a negatív oldalt illeti: elsõ helyre kívánkozik a Szovjetunió összeomlása, a szegény páciensé, aki nem élte túl szocialista, reformista majd kapitalista orvosainak gyógymódját. Ehhez hozzá kell tenni, hogy Mao halála után a kínai kommunista rendszernek sikerült radikálisan új irányba terelnie politikáját és dinamizálnia gazdaságát, anélkül hogy ez intézményeinek és politikai struktúráinak teljes összeomlását jelentette volna. Nem a Szovjetunió rendszerének kimúlásán sajnálkozunk, hiszen az hazug, korrupt és kétbalkezes diktatúra volt, amely semmibe vette az intellektuális szabadságot; a Szovjetunió azonban úgy tûnt el, hogy helyettesítésére nem volt más megoldás, mint a szabad piac, s ez népeit gazdasági, társadalmi és erkölcsi katasztrófába sodorta. Következményei sokkal súlyosabbak és tartósabbak voltak (még Kelet-Németországban is), mint a második világháború következményei bármelyik országban. Tizenegy évvel a berlini fal leomlása után gyakorlatilag minden állam, amely a Szovjetunió széthullásával jött létre, teljes zûrzavarban él vagy romokban hever. Ezek közül az államok közül Közép- és Kelet-Európában csak Lengyelország regisztrált valamelyes szerény gazdasági növekedést az 1990-es szánalmas szinthez képest. A háború pusztította Balkánon pedig egyenesen siralmas a helyzet.
A mérleg második negatív pontja a gazdasági neoliberalizmus szélsõséges változataihoz való visszatérés, 1973 után az ideológusok körében, 1980 után pedig már a kormányok és a nemzetközi gazdasági szervezetek politikájában is, amely politika a szabad piac teológiai fundamentalizmusához áll közel. Ez a globalizációs politika, amely korlátlanul kiszolgálja a tõke igényeit, mind a mai napig nem tette lehetõvé az aranykor növekedési ütemének elérését. Ezzel szemben felgyorsította a tõkekoncentrációt egy maroknyi transznacionális csoport kezében; a csoport üzleti eredményei meghaladják jó néhány ország GDP-jét. A globalizáció következményeként nõttek a társadalmi és gazdasági egyenlõtlenségek, nemzetközi téren éppúgy, mint az egyes országokon belül. Jelen pillanatban az emberiség fele a napi 2 dolláros jövedelemszint alatt él, az emberi lényeknek pedig csaknem negyede napi 1 dollárnál kisebb jövedelembõl vegetál. Ezzel szemben a leggazdagabb 200 ember összvagyona meghaladja azon országok csoportjának együttes nemzeti jövedelmét, ahol a Föld népességének 40 százaléka él. És itt nem nagy multikról van szó, hanem olyan egyénekrõl, mint önök vagy én, akiknek csak két lábuk és egyetlen szájuk van, következésképpen kénytelenek egyetlen széken ülni, és eközben csak egyetlen kanállal enni a kaviárt. Ugyanakkor ez a politika mindent megtesz azért, hogy meggyengítse, sõt lerombolja a biztonsági és a szociális védelmi rendszereket, amelyekre eddig oly büszkék voltak a fejlett országok.
A mérleg harmadik negatív pontja a nemzetközi helyzet destabilizálódása a hidegháborús korszak lezárulása után, amelyet csak felerõsít az a tény, hogy számos kontinensen szétestek az állami struktúrák és hatalmak. Nemcsak arról van szó, hogy visszatértek a háborúk azokban a régiókban, ahol a két szuperhatalom együttes erõfeszítése, amellyel a nukleáris háborút próbálták elkerülni, korábban megakadályozta a kirobbanásukat. A berlini fal leomlása óta nem volt nagyszabású nemzetközi katonai hadmûvelet. De ismét itt van a század találmánya, a népirtás. Az emberi katasztrófákhoz nincs szükség nagy katonai hadmûveletekre. Hány egyenruhás harcos vesztette életét azokban a fegyveres konfliktusokban, amelyek beszennyezték a világot 2000-ben? A civil lakosság szenved! Jelenleg egyedül az ENSZ menekültügyi biztosságát terheli annak a 18 millió embernek az életben tartása, akiket elüldöztek az otthonukból, és akik menedéket kerestek valahol. Ez a szervezet ma 50 millióra becsüli azoknak a számát, akik az embertelenség áldozataivá váltak. A második világháború vége óta Európa nem látott ezzel összemérhetõ számot.
Nem a történész feladata, hogy megvonja az utolsó évtizedek mérlegét; nem az ítélkezés volt a célom, amikor megpróbáltam önök elé tárni ennek az idõszaknak az egyes elemeit. Csak a történelmet, az újságok fõcímében vagy esténként a tévék képernyõin bemutatott események történetét akartam elhelyezni egy olyan keretrendszerben, amelyet az emberi történelem mély és hatalmas, „geológiai” erõi mozgatnak. A történelem új ritmusa által felszabadított erõkrõl van szó, arról a folyamatos özönvízrõl, amely bolygónkat a század közepe óta árasztja el, és már csaknem magába fullasztotta az emberi történelem tízezer évét. A társadalmi forradalomról szóló régi politikai tervek kudarca közepette minden idõk legmélyebb és leggyorsabb társadalmi megrázkódtatását éljük át, még ha nem vagyunk is tisztában vele. Az út, amelyen 1945 óta a világ halad, oda vezet, hogy - elõször a történelemben - a világ parasztok nélkülivé válik, az iskolai vizsgák uralta világgá, a nõi emancipáció uralta világgá, olyan világgá, amely felforgatta a visszahozhatatlan múltból örökölt emberi kapcsolatainkat. Ennek ellenére bolygónkat összességében olyan emberiség lakja, amely sokkal nagyobb számú, tanultabb, jobban él és nagyobb reményekkel, mint apáink idejében. Egyszóval jobb ez a világ.
Ugyanakkor ez az a világ, amelyben a gyökértelenné vált, távlatokat vesztett emberiség bizonytalanságban él, térkép és iránytû nélkül navigál a jövõ óceánjain egy ismeretlen Új Világ felé.

Bibliográfia

HOBSBAWM Eric J.
Primitív lázadók
Kossuth, 1974

A tõke kora
Kossuth, 1978

A forradalmak kora
Kossuth, 1988

A nacionalizmus 200 éve: elõadások
Maecenas, 1997

A szélsõségek kora: a rövid 20. század
Európa, 1998

„Ausztria és Közép-Európa”
Magyar Lettre Internationale, 3

„Nincs császár, nincs ruha: Közép-Európa ma – Válasz Hanák Péternek”
Magyar Lettre Internationale, 5

„A történetírók felelõssége”
Magyar Lettre Internationale, 13

„Civilizációs válság?”
Magyar Lettre Internationale, 19

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu