A háború után
A háború pár hónapig tart csak - mondta
Anna apja, ennek most már több mint pár hónapja.
A háború után, ha nagy leszek, elmegyek Párizsba.
A nagybátyja, amikor Anna egészen kicsi volt még, a lábára ültette, és ahányszor csak akarta, óriásléptekkel átment vele a szobán. A szobája most az övé. És amikor tanulás helyett órák hosszat bámul ki az ablakon, és nem érzékeli, mi történik körülötte, ha nagymamára néz, de nem igazán hallja, amit az mond, nagymama azt mondja: "akárcsak a Gregor", és megsimogatja a haját.
Csak a bácsinak Párizsban most biztos nincsen kertje.
Lehet egyáltalán kert nélkül élni?
Kertészkedés helyett képeket fest. A szobában
egy hatalmas állvány tele van képekkel. Az egyik falon
fehér és rózsaszínû virágok lógnak.
- Mi ez? - kérdi a vendég. - Mik ezek a foltok?
- kérdik a nagyok, holott egy gyerek is látja, hogy pünkösdi
rózsák. Biztos sokáig festette õket, egy pár
szirom az asztalra hullott.
- Ha nagy leszek, festõ leszek. Festõvé nem válik
az ember, hanem egyszerûen az.
Anna születésétõl fogva együtt élt
ezekkel a képekkel. Meg növényekkel. Emberekkel, virágokkal,
képekkel. És a képektõl gazdagabb lett: mindent
megkettõztek. Igen, vannak képek a mamájáról,
a nagyszülõkrõl, nagynénikrõl és
nagybácsikról, képek virágokról és
képek a tányérjainkról, és citromokról
egy tálban és házakról és utcákról
és hegyekrõl, amelyeken legalább egyszer voltam, és
házakról és utcákról és hegyekrõl
és emberekrõl, akiket csak ezekrõl a képekrõl
ismerek. Tudom, mi az, festeni. És ha nem sikerül pontosan
elmondanom mi az, együtt kell egy évig élni nagymamával,
a róla készült képpel. Talán az is elég,
ha Gregor bácsi pünkösdi rózsás képe
mellett megnéz az ember egy pünkösdirózsacsokrot,
ahogy a bimbók lassan kinyílnak, addig nézni, amíg
el nem virágzik.
Persze a tanítónõje nem csinál ilyesmit.
Egy fehér lapot kell négy egyenlõ részre osztani,
fele olyan széles kerettel, mint a vonalzó.
- Most vegyetek pirosat az ecsetre, keverjétek ki vízzel
a festéktartó fedelében, és fessétek
ki a baloldali felsõ mezõt szépen, egyenletesen pirosra.
Most vegyétek a kéket, és fessétek ki a jobboldali
mezõt rendesen, foltmentesen kékre. Most a sárgát
a bal alsó mezõhöz, a sárga nagyon könnyû,
a zöldet pedig jobbra alul.
- Hatost adott az elsõ rajzfeladatomra, a legrosszabb jegyet.
És azt hiszi, így tanul az ember festeni! Fejbõl festek
neki egy pipacsot, sõt, harangvirágot vagy csillagfürtöt
is. Csak õ nyilván nem tudja a harangvirágot megkülönböztetni
a csillagfürttõl.
Röviddel azelõtt, hogy kinõtt volna a gyerekkorból, Anna megesküdött magának, hogy sosem felejti el, ahogyan most érez és gondolkodik, nem mint a felnõttek, akik rendszerint elfelejtik, nem, õ hû akart maradni ehhez a gyerekhez.
Ne esküdözz, ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani. Vagy mégis? Ha megtudod egyszer, mi történt odakinn, a kertfalon meg a sövényen túl, és Isten tudja, hány helyen egyszerre folyik még mindig? Tényleg emlékszik még rá, hogy milyen volt, mielõtt mindazt, amit csak sejtett, megtudta volna a maga egész kegyetlen teljességében?
Harminc év, kilenc hónap és nyolc nap
Mindent pontosan láttam magam elõtt, nemcsak az álmatlan
éjszakákon: a kovácsoltvas asztalt a kertben, a nagymamát
és Berta nénit, teljesen elevenen, Bielohradsky kisasszonyt,
és az öreg, a sokévi kerti munkától meggörnyedt
Frau Dietrichet, Mademoiselle Nicolet-t, egy kötéltáncost
az ablaka elõtt, Gregor bácsit és a nagypapát
virágzó bokrai közt.
Aztán odautaztam, az elsõ útnak is van már
egy pár éve, és most a régi emlékeim
csapnak össze az újakkal.
És ezek az emlékek a legkevésbé sem egyeznek
meg a második utazáséval.
Harminc évvel, kilenc hónappal és nyolc nappal azután, hogy elhagytam az országot, beírtam a személyi adataimat szülõvárosom egyetlen szállodájának a nyilvántartásába.
Egy álló napig hiába próbáltam bejutni
nagyapám kertjébe, vagy hogy legalább benézhessek.
De minden ajtó és a nagy kapu is zárva volt, a falhoz
csak egy helyen tudtam közel férkõzni, túl magas
volt, fölülre pedig üvegcserepeket szórtak. A régi
nagy ház a kapu mellett és Herr Hauk lóistállója
leégett. A város, az utcák és terek egyébként
nem sokat változtak, csak minden, amire ráismertem, mintha
száz évet öregedett volna.
Nem ismertem egyetlen embert sem, a lakosokat régen lecserélték.
A kastély a város fölött most múzeum.
- Képek? Olajfestmények? Azokat mind elégettem
- nevetett büszkén a múzeumigazgató. - A háború
után, akkor még házmester voltam itt, egész
hegyre való könyvet és képet égettem el.
Itt, ebben a kályhában.
Csak porosz hadvezérek olcsó olajnyomatait respektálta,
azok túlélték.
A kastélyablakból láthattam, hogy mindabból,
amit magamban õriztem, itt csak egy óriási terület
maradt meg, néhány lepusztult fa, körülöttük
teherautók és ládák között, fû.
A szarvasagancsnyél
nagyapa késén jól belesimul a kézbe, a
pengék élesek, az, amelyet, akárcsak õ, ceruzahegyezésre
használok, a sok köszörüléstõl egészen
rövid és keskeny.
Ma jött egy levél egy cseh mûvészettörténésztõl.
Egy monográfiához szeretne fotókat az utolsó
évek képeirõl és nagybátyám életrajzi
adatait, akit a nemecko-ceska vytvarna avantgarda körébe sorol:
- Minden energiámat a mûvének szeretném
szentelni.
Hány évvel K. G. halála után?
- Mais non, ni tcheque, ni allemand - hangsúlyozza párizsi
nénikém. - Il était francais.
A körmöm, mint a nagyapámé, hosszában
barázdált. A gyûrûs és a mutatóujjak
alatt megint ezek a vastag bõrkeményedések.
Az írisz a ház mellett, ami Dél-Franciaországból
került ide, most már túl sûrû, és
évrõl évre több lesz, és mégis
tele van virággal.
Hová ültethetném, ha elvirágzott? És
a rózsabokrok is a fejemre nõttek.
HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu