Egyik éjszaka fölriadt, érezte, hogy valaki fekszik mellette. Mirka? – kínálkozott félálomban a képzettársítás, abban a szép pillanatban született, amikor az ember visszatér az ébrenlétbe, de még nem nagyon tudja, hol van, mikor, és egyáltalán kicsoda. A csípõ finom íve, a hosszú láb puhasága, milyen távoli, rég elvesztett gyengédség, micsoda szakadék mélyébõl tér vissza… Most hirtelen, mint még soha, szerette volna elsírni magát.
Fölemelte a fejét. Konieczny kikászálódott a paplan alól, és odajött az ágyához. Lekuporodott a takaróra, és várta, hogy kinyissa a szemét.
– El akarok mesélni valamit – suttogta.
Nem látszott a szája. A fertõtlenítõ lámpa lazacszín fénye kísértetiesen derengett a homlokán és a járomcsontján, minden mást homályban hagyott.
– De mit?
– Tulajdonképpen nincs mit. Elmondom az életemet.
– Mondjad.
– Mindig kevés ember volt az életemben. Még a hétköznapokon is alig láttam néhányat. Olsztynekben laktunk, egy kisvárosban, ahol csak kora reggel járt sok ember az utcán, amikor férfiak és nõk tömege sietett a vasútállomásra, az olsztyni vonatra, meg délután, amikor ugyanolyan sietõs léptekkel igyekezett haza mindenki a munkából. Apám is ott vonult közöttük, szótlanul, fáradtan a bejárástól, foglalkozása szerint a gépészeti szakközépiskola tanára volt, anyám viszont azon kevesek közé tartozott, akik helyben, a Városi Tanács Népesség Nyilvántartó Osztályán találtak munkát.
Kis lakásuk volt egy emeletes házban, amit még a németek építettek. Szüleim a nagyszobában aludtak, ott állt a tévé és egy meggypiros cserépkályha, én meg a tágas konyhából nyíló kisszobában laktam. Egész nap szólt a falra szerelt néprádió, volt egy fehér szekrény a játékoknak és egy kerek asztal, az ablakhoz tolva, ahol leckét írtam. Az idõjárás akkor még megpróbálta valahogy fenntartani a természetes rend látszatát, tavasszal sütött a nap, szép idõ volt, nyáron meg rekkenõ hõség, bár nem olyan, mint manapság, a fagyos teleken meg pattogott a tûz a kályhában.
Rendszerint délután jártam iskolába. A mindig kihalt Pionír utcán elmentem a jobb oldalon lévõ német temetõ mellett. A valaha díszes és ápolt élõsövény elvadult, áthatolhatatlan, sûrû bozóttá, lombos-tûleveles dzsumbujjá fajult, benõtte az egész területet, a kerítésnek nyomult, mint a vashegyû lándzsát szegezõ harcosok csatárlánca. Csak télen vagy november végén látszottak ki a kopár ágak sûrûjébõl a csiszolt fekete kõbõl készült, félig földbe süllyedt sírkövek. Ijesztõen zúgtak a vén temetõi fák, én meg két kezembe kaptam az iskolatáskát, és futásnak eredtem, mert már láttam, hogyan csúsznak át a kerítésen a halottak lábszárcsontjai, hogy próbálnak elkapni és behúzni a sírok közé. Soha nem mertünk bemenni a fiúkkal. Bezzeg a mi rendes lengyel temetõnk, a varsói út mellett, az egész más, itt viszont taszított valami erõ, fojtogatott belül, félelemmel vegyes rosszullét környékezett. Csak messzirõl mutogattuk egymásnak a neogótikus kápolna legtetejét, átlátszottak piros téglái a fák közti nyiladékban, ahol egykor sétány lehetett, és rémtörténeteket meséltünk egymásnak sötét ruhás, ismeretlen asszonyokról, akik esténként állítólag titokban leoldozták a rozsdás láncokat a kapuról, aztán pedig már senki sem látta kijönni õket a temetõbõl.
A hetvenes években kiirtották a bozótost, elhordták a sírköveket, eladták a kõmûveseknek, a kápolnát is lebontották. Nem messze az utcától fölépült néhány panelház, mögöttük parkot létesítettek, gyerekek játszottak a vén fák között, a felnõtt lakosok meg kutyát sétáltattak.
Iskola után mindig a szomszéd kölyköknél, Jêdreknél, Stasieknél, Karolnál üldögéltem. Nagyanyáik, nagynénjeik, szomszédjaik egész más múltban éltek, mint az a világ, ami engem körülvett. Állandóan idegen neveket emlegettek: Vilna, Kuczkoryszki, Porubanek, Nowa Wilejka. Ezek nekünk nem mondtak semmit. Kifakult képeslapokat kotortak elõ, rég nem élõ emberek, idegen házak, terek, épületek fényképeit mutogatták, képesek voltak órák hosszat beszélgetni bármilyen jelentéktelen dologról, ami ott történt, a kertészkedésrõl és a kabátvarrásról, mozikról, ebédekrõl, újságokról és gombaszárításról. A maguk módján tájolták be az idõt: „amikor Lengyelországhoz kerültünk”, „a németek alatt”, „a ruszkik alatt”. De nem ismert senki egyetlen lakost sem, alig húsz évvel ezelõttrõl a városunkból; senki, még a legidõsebb olsztyneki sem tudta megmondani, hogy nézett ki régen az udvarunk, kik voltak azok, akik a mi szobáinkban ettek, aludtak, veszekedtek és szeretkeztek, a mi ablakainkból néztek ki, és ugyanazt látták, mint mi, ugyanazt a fogantyút húzták meg a klozeton. Idegen nyelven szólt hozzánk a múlt, itt is, ott is kilátszott a cégtáblák és a feliratok hitvány festéke alól, szemünkbe tûnt a pincében talált süteményes dobozokon, a nem létezõ sörgyárakban töltött üvegek címkéin, a bútorokon, amelyekrõl már biztos lekoptak azoknak az embereknek az ujjlenyomatai, aki megvették õket. Néha csúfot ûzött belõlünk. Nem illettek a csavarkulcsaink a csavarjaikhoz, a csövek a könyökhöz, a villásdugóink a konnektoraikba. Falat kellett vésni, ki kellett cserélni minden víz- és villanyvezetéket, a vízelvezetõ csöveket, a szerelvényeket. Tehát még a formák, az anyagi és külsõ dolgok is kölcsönösen kizárták egymást. Azért beszélek errõl, mert a bizonytalanság, az az állandó kényszer, hogy kitaláljam, ki is vagyok tulajdonképpen, erõsen hatott rám, és ez sajnos a szüleimre is vonatkozik.
Már az általános iskola legelején is tisztában voltam azzal, hogy ez a két ember rejtély elõttem. Mindketten jóval túl voltak már a negyvenen, amikor megszülettem. A házakban minden ismerõs kölyöknél hatalmas lárma és felfordulás volt, én is erre vágytam tiszta szívbõl. Fivérek, nõvérek, unokatestvérek, felnõttek ugrottak be egy percre vagy egész nap ott üldögéltek; valaki mesélt valamit, viccelõdött, kihajtotta a népet dolgozni a kertbe vagy a németektõl maradt garázsba, ahol szénraktár vagy disznóól volt. Mi csak hármasban éltünk, nagymamák, nagypapák, rokonok nélkül. Senki se járt hozzánk, mi se mentünk sehova. Csak arra emlékszem, hogy kétszer vagy háromszor meglátogatott minket az öreg ³êczycai nagybácsi, aki egyébként nemsokára meg is halt, szüleim meg el se mentek a temetésére. A nyári szünetet mindig egyedül töltöttem. Az osztálytársaim a tengerparton vagy a hegyekben táboroztak, a többi falusi rokonoknál nyaralt, én meg a hõségtõl félholt utcákon bicikliztem, vagy kiültem reggel a vadalmafa alá a hasonlóan kihalt kispályán, a két szétváló vasúti töltés közti katlanban, beszívtam a talpfák kátrányszagát, és valahová a messzeségbe néztem, ahol eltûnt a fényesre koptatott sínpár.
Szüleim teljes mértékben hitetlenek voltak, meggyõzõdésbõl, bár egyikük sem lépett be a pártba, és senki elõtt sem kellett bizonygatniuk ateizmusukat. Anyám nem tartozott azok közé, akik valamiért haragszanak Istenre, Õt vádolják sikertelenségünkért, az emberek szenvedéséért, elrontott életükért. Egyszerûen úgy gondolta, hogy nem létezik. Egyszer azt mondta nekem, meghalt a háborúban, a romok alatt, és nincs többé, ahogy a többi halott sincs már.
Mindig komolyan, szinte hivatalosan beszélgettek. Soha nem láttam veszekedni õket, soha nem hallottam egy hangos szót sem. Csak együtt szerettek lenni, nem voltak barátaik sem közelebbi ismerõseik. Este teát ittak ribizlisziruppal, hosszasan beszélgettek arról, mi történt a munkahelyükön, mit ír az újság. Most is magam elõtt látom õket, ahogy büszkeségük, anyagi jólétük szimbóluma, a Smaragd tévé szemcsés képernyõje elõtt ülnek, feszülten figyelik Az Idõsebb Urak Kabaréját, a váratlanul véget ért nyárról szóló részt, aztán meg nagyon komolyan megvitatják, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen befejezés.
Akkoriban dühített a tehetetlenségük, bénaságuk, merevségük és az életkedv teljes hiánya.
Csak késõbb jöttem rá, hogy a csendet választották, így pihenték ki a túl korán jött felnõttséget, melynek sötétségét eszük ágában sem volt föltárni elõttem. Észrevetted? Bármit is írtak a könyvekben vagy mutogattak a legkülönbözõbb sorozatokban, a legtöbben inkább hallgattak a háború alatti élményeikrõl. Persze ez biztos attól is függ, ki mit élt át… Én mindenesetre sohasem tudtam meg semmit életük e korszakáról, csak annyit, hogy Varsóban ismerkedtek meg, és nincsenek már meg azok a házak, ahol laktak. Nekem is bele kellett illeszkednem ebbe a nagy, megkönnyebbült pihenésbe, Emlékszem, hogy örvendezett anyám a négyeseimnek, milyen tekintettel nézett rám, igazából nem is volt abban semmi anyai, semmi gondoskodás vagy legalább aggodalom, mindig csak arról akart megbizonyosodni, hogy garantálom a nyugalmát, nem történik semmi váratlan, ami fölboríthatná e monoton létezés rendjét.
Fõiskolás voltam, amikor anyám meghalt, pont az évszázad telének kellõs közepén, hetvenkilencben. Ostoba módon elhanyagolta a tüdõgyulladását. Emlékszem, az éjszakai vonat lerohadt valahol GryŸliny után, hat kilométert kellett gyalogolnom hazáig, Olsztynekig a behavazott úton.
Anyám halála után apám furcsán kezdett viselkedni. Velünk lakott még egy darabig, miután összeházasodtunk Gra¿kával. Nem szólt, egész napra, még estére is bezárkózott a raktárba az udvaron, ahol a mûhelye volt. Az asztalon satu, fúró, kalapácsok és fûrészek, de nem hallottam, hogy bármikor is dolgozott volna. Egyszer meglestem, benéztem a lyukas deszkán – egyszerûen aludt, fejét az asztalnak támasztva. Egyik szombaton ugyanebben a testtartásban találtam, holtan.
Sok évvel késõbb, talán már az új évezredben fölújíttattam a szüleim szobájában álló régi tálalószekrényt. A furnírborítás levált és megvetemedett az öregségtõl, baloldalt nem csukódott a kis ajtó, korhadt darabkák hullottak le a lábairól. Sajnáltam ezt a szép bútort, faragott szõlõfürtök és orchideák díszítették, növénymintás metszett üvege volt, elõreugró márványlapjára lehetett tenni az italokat. Amikor fölrakták a kis teherautóra, az egyik munkás hirtelen lehajolt, összehajtogatott, porlepte papirokat adott át:
„Fogja csak, kiesett valahonnan a deszkák közül vagy a rejtekhelyrõl. Némelyik antik bútorban titkos rekesz is van.”
A papirok közt volt egy iskolai bizonyítvány a lembergi Stanis³aw Staszic VI. Állami Gimnázium pecsétjével, pontosan emlékszem rá. Apám fiúarca nézett rám a fényképrõl, tizenkét- vagy tizennégyéves lehetett. Alatta egész más nevet olvashattam.
A fõiskolát, anyám halála ellenére, minden különösebb probléma és érzelmi vihar nélkül végeztem el. Albérletben laktam Wrzeszczben és Przymorzéban, pont annyit tanultam, amennyit kellett, soha semmivel sem többet, egy szemeszter alatt egyszer, a vizsgaidõszak végén vodkáztam. A négy év alatt egyszer sem fordult elõ, hogy a „szeptemberi hadjáratra” csúszott volna át valamelyik vizsgám, a szakdolgozatomat is megírtam és meg is védtem határidõre. Nem hozott lázba a politika, azt az elvet vallottam: úgy van, ahogy van. Volt hátizsákom meg jó bakancsom, a Bieszczadyban és a Karkonoszéban túráztam, az Õszi ábrándot hallgattam Ela Adamiaktól, meg a Bukowina Szabad Zenekart és a Jó Öreg Házaspárt, már gimnazista koromban is érdekelt a film. Minden szabad órámat moziban töltöttem, mindenféle vitaklubokba jártam, ahol zárt vetítéseket tartottak. Mindig az elsõ sorokban ültem, hátrahajtott fejjel, hogy minél közelebb legyek, az elõtérben lévõ tárgyak minden részletét lássam, és a hátteret is tisztán kivehessem, látni akartam a színész minden ráncát és fintorát. A moziban nemcsak arra nyílt alkalmam, hogy kitalált emberek viszontagságai miatt aggódjak, szép nõi testeket és egyre tökéletesebb technikai trükköket bámuljak. Olyan volt, mintha egyszerre utaznék térben és idõben. Szóval azért vettem mozijegyet, hogy sivatagi levegõt szívjak, a kínai negyed szûk utcáin csavarogjak,  belélegezzem Szumátrán a trópusi esõ illatát, és Kolumbusszal együtt fedezzem fel Amerikát. Rajtam is fogott a kor átka – azért szerettem a mûvészetet, mert fiktív világot teremt, ahová elbújhat az ember két órára az úgynevezett hétköznapi élet elõl. Aztán észrevettem, hogy mindenki rejtõzködik – a rockrajongók, a diszkómániások, Stachura, a skandináv vagy – mikor mit diktál a divat – latin-amerikai próza olvasói. Pontosan ilyen sorsunk volt fiatalkorunkban – az egyik fikcióból a másikba menekültünk. Magam elõl is elmenekültem a moziba arra a két órára – olyan szereplõkhöz, amilyen én sohasem lehettem, a kemény és könyörtelen fickókhoz, akiknek nem jelent problémát ölni vagy szemrebbenés nélkül meghalni. Tehát emberfeletti erõ és elszántság volt bennem, mint Gene Hackmanben, a Francia kapcsolatban vagy a Magánbeszélgetésben, amit valamelyik filmklubban láttam, bátor voltam és veszettül dühös, mint Chuck Norris vagy Charles Bronson a Bosszúvágyban.
Gra¿kát gyermekkorom óta ismertem. Két utcával odébb lakott, nyáron együtt mentünk le a tópartra, kajakoztunk és filmeket meséltünk egymásnak. Fõiskolás koromban csak akkor találkoztunk, ha hazajöttem a szünetre; eljártam hozzá, meg õ is hozzám. Így aztán a lehetõ legtermészetesebben hangzott, amikor megkérdeztem, feleségül jönne-e hozzám. A válasz ugyanolyan természetes volt: feleségül jönne. Nem pirult el, nem mondott nagy szavakat. Azelõtt még csak meg se csókoltam. Összeházasodtunk. Aztán az egész életünket ugyanott, a szüleim lakásában, a tópartra vezetõ utcában éltük le. Gra¿ka az óvodában dolgozott, én meg a takarékszövetkezetben. A politikai fordulat után féltem, hogy lapátra kerülök, de átvette a céget egy komoly poznañi lengyel-német konzorcium, és nyugdíjas koromig békésen elüldögéltem az íróasztalomnál. Nem volt gyerekünk, de boldogok voltunk. Különösen szombaton és vasárnap éreztük az élet ízét, meg hétköznap is, délután négy órakor, amikor vége lett a munkaidõnek, és mehettünk haza. Tavasztól õszig a kertben töltöttük az estét, magunkba szívtuk a nyulaknak vágott lóhere, a frissen öntözött virágágyások illatát, hallgattuk a békák kuruttyolását és a valahová messzire robogó vonatok távoli visszhangjait, szóval olyan légkörben és hangulatban éltünk, amit csak a kisvárosok kültelki részein ismerhet meg az ember. Télen viszont, vagy ha rossz volt az idõ, filmeket néztünk. Nem jártunk külföldre, mindig a legolcsóbb kis autókat vettük meg, viszont rengeteg pénzt adtunk ki elektronikára. A régi idõkben ragaszkodtunk a legjobb márkájú tévékhez és videókhoz, késõbb a csúcsminõségû digitális monitorokhoz és DVD-lejátszókhoz, különleges házimozikhoz, végül a leghatalmasabb képernyõkhöz, ami csak befér egy lakószobába és a legtökéletesebb UD chipleolvasókhoz. Majd’ hatvan évig gyûjtöttük a filmeket az egész világból, pedig már rég nem volt semmi értelme, hisz bármelyik pillanatban bármit letölthettem a saját terminálomra. De ez volt a mi közös szenvedélyünk és egyben rögeszménk is. Összegyûjtöttünk vagy négyezer filmet különféle hordozókon. Ilyen háborítatlan nyugalomban éltünk, mintha meleg kocsonya öntött volna el a fejünk búbjáig, és csak a filmek hõsei éltek helyettünk, bennük dúltak a szenvedélyek, érzelmi viharok, õk diadalmaskodtak, hogy mi is megtudjuk, milyen a gyõzelem íze, õk tettek föl mindent egy lapra, hogy belekóstolhassunk az igazi kockázatba, nem sajnálták tõlünk a veszélyeket és a fizikai fájdalmat, erõt, ügyességet és kötélidegeket követeltek tõlünk. Látszólag mozdulatlanul üldögéltünk, esetleg kiskanállal kavargattuk az italt a poharunkban vagy sajtos chipset ropogtattunk, de valójában harcoltunk, gyilkosokat katunk el, a dzsungelen át menekültünk, szerettünk és megcsaltuk a másikat. Így alakult ki a mi közös, gombnyomással mozgásba hozható virtuális pszichikája, ahol különbözõ hangok szólaltatják meg a vágyakat, ábrándokat, komplexusokat, és Bogart, Costner, Catherine Deneuve és Tom Cruise, Demi Moore és Harrison Ford arcát viselik, akik nem azt a szerepet játsszák, amit kitalált nekik a forgatókönyvíró, hanem valódi helyzeteket jelenítenek meg az én belsõ világomból és Gra¿káéból.
A kilencvenes években, valamikor a Pawlak-kormány elsõ idõszakában hivatott a fõnök, és kezdett gyõzködni, hogy induljak a mezõgazdasági kis- és középtermelõk hitelprogramjára kiírt pályázaton. A Mezõgazdasági Minisztérium írta ki a pályázatot, viszont a Banki Kamara szervezett mindent, az küldte szét a jelentkezési lapokat. Mondta az öreg, hogy sürgõs a dolog, presztízskérdés a részvétel, maga Koszut alelnök is telefonált Poznañból, mert igen nagy súlyt fektet arra, hogy a lehetõ legtöbb pályamunkát küldje be a konzorciumunk. Hátha mi is bekapcsolódhatunk majd a programba, kaphatunk kormánygaranciát is. Mindenfélét kitaláltam, hogy kibújhassak alóla, nem voltam az új idõk embere, és nem szerettem többet dolgozni a feltétlen szükségesnél. De a fõnök nem engedett, három napig gyötört, célprémiummal csábítgatott, arra is hivatkozott, hogy ipargazdasággal foglalkoztam a fõiskolán, ezért állítólag én vagyok az egyetlen dolgozó az osztályon, aki alkalmas erre a feladatra. Nehéz szívvel vitten haza a bankból a számítógépet, mert otthon még nem volt, aztán esténként kezdtem beledolgozni magam a témába. Egy hónap alatt kitaláltam valamit, azt elneveztem a változó törlesztõrészletek és csökkenõ kamatlábak programjának, nem untatlak a részletekkel. A fõnök átnézte a tervezetet a szimulációkkal együtt, fejét csóválta, fanyalgott, aztán elküldette az anyagot Varsóba. Eljuttatták a pályázatot a címzettnek, én meg el is felejtettem az egészet.
Pár hónappal késõbb, karácsony elõtt kaptam egy faxot, hogy második helyre sorolták a programomat, és valamikor januárban adják át ünnepélyesen az oklevelet a Banki Kamara varsói székházában. A fõnököm valósággal rám parancsolt: „Muszáj elmenni! Még a tévében is szerepelhet, nagy esemény ez a cég életében! Meglátja, hóna alá nyúl a fõnökség, én úgyis átmegyek nemsokára a cég elbl¹gi fiókjához, maga meg itt marad, és akkor…”
Sikerült tönkrevágni az ünnepeket, mindig csak ez az út járt az eszemben. Nem bírtam, ha el kellett mennem otthonról, a kínok kínja volt minden magányos utazás, ha Olsztynnál messzebbre kellett mennem. Végül eljött a nap, és kora reggel, még sötétben, összeszorított foggal, rettentõ dühösen elindultam a pályaudvarra. Nem mertem autóval menni, nem ismertem Varsót, megrémített a város eszelõs közlekedése, és nem akartam kétszáz kilométert araszolni kispolszkival a zsúfolt országúton. Még hosszú, epekedõ pillantást vetettem a vonatból a távolodó piros háztetõre. Gra¿ka már biztos kifestette a szemét, és mindjárt indul dolgozni.
Délelõtt tíz óra körül landoltam Varsóban, és egész nap mászkálnom kellett a városban, mert csak este hétkor kezdõdött az ünnepség. Nem tudtam másképp jönni, nem volt más normális csatlakozás. Ott lõdörögtem hát a koszos városközpontban, beszívtam a szendvicses bódék bûzét, a mindent elborító bádogkonténeres standok és a tarkabarka bóvlival megrakott tábori ágyak közt lavíroztam. Aluljárókban tévelyegtem, íztelen kávét ittam egy komor hangulatú étkezõben, a Banki Kamara székházát is megtaláltam, jól megjegyeztem az utat, hogy este visszataláljak. Nem szerettem ezt a nyomasztó, amorf várost, pont olyan volt, mintha itt forgatták volna az 1984 filmváltozatát. Csak párszor jártam ott életemben, csak akkor mentem oda, ha muszáj volt. Egyébként is valami mindig eltaszított onnan, elment tõle a kedvem, megfájdult a fejem. Talán apám és anyám védte a síron túl is kifürkészhetetlen titkát.
Hullafáradtan, izzadságszagúan, a hátamra tapadt inggel, gyászosan lógó nyakkendõvel érkeztem az ünnepségre. Elõbb a mezõgazdasági miniszter beszélt, aztán a Banki Kamara elnöke, félkörben állt és tapsolt az egész Lengyelországból összesereglett, díszbe öltözött társaság. Kattogtak a riporterek fényképezõgépei, bántották a szemem a tévések jupiterlámpái. Végül bemutatták a gyõzteseket, és kezdték átadni az okleveleket. Az elnök valami meglepetést is beígért, amirõl nem volt szó a meghívóban, nevezetesen pénzjutalmat, mivel „jó pénz nélkül nincs jó üzlet”. Elõször a gyõztest szólították, egy diáklányt a Kereskedelmi Fõiskoláról, aztán még valakit, utána pedig az én nevemet mondták. Merev derékkal vonultam át a fényes és síkos parkettás övezeten, izzadt tenyérrel szorítottam meg néhány száraz kezet, és elvettem, amit adtak nekem. A díszes borítékba helyezett diplomához egy kisebb, teljesen szokványos borítékot is mellékeltek. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, alig vártam, hogy kinyithassam. Mivel nem illett mások szeme láttára belenézni, kioldalogtam a tömegbõl a mosdóba. Türelmetlenül föltépem, a borítékban meg… Édes Istenem! Hatvanmillió z³oty! Persze régi. Nem csekk, nem is befizetési vagy banki átutalási bizonylat, hanem hatvanmillió z³oty ropogós kétmilliós bankókban!
Inkább pánikoltam, mint örvendeztem.
Mit csinálok ennyi pénzzel este fél kilenckor Varsóban,  amikor köztudott, hogy rongyos kétszázezerért ölnek, rabolnak, képesek átvágni az ember torkát, mert kell piára; legalábbis ezt olvastam tegnap a Wyborczában! Az elõbb meg annyian látták, hogy most kaptam pénzt!
Már láttam magam elõtt a rablási jelenetet. Két hatalmas mancs, mint a sörrekesz, galléron ragad és a falhoz paszíroz, késpenge villan a lámpafényben, és a nyakamhoz ér. De történhet másképp is: eszelõsen csépelnek, ökölcsapások záporoznak az államra és a halántékomra, alig tudom eltakarni az arcomat, a hasamba vágódik térd, kemény, mint a faltörõ kos. Aztán félig eszméletlenül, véresen kilöknek egy kocsiból a szemétdombra valami lebuj hátsó udvarában, ahol félig kiégett neoncsövek tükörképe villog a pocsolyákban.
Tanácstalanul szorongattam a bankjegyköteget. Mit csináljak? Most mi a francot csináljak?! Nem mászkálhatok éjnek idején ilyen vastagon, a hideg futkosott a hátamon, ha csak eszembe jutott az a förtelmes nagyvárosi sötétség, ahol öklök és vastag talpú bakancsok állnak készenlétben, hogy széttrancsírozzanak. Keresek gyorsan egy nyitva tartó postát, és befizetem! De nincs nálam a betétkönyvem, nem emlékszem a számlaszámomra. Nem baj, föladom, hazaküldöm, kerül, amibe kerül, a franc essen bele! De hol az a posta? Kitõl kérdezzem meg? Hogy jutok oda?
Közben a klozett elõtt, a hamutartóknál már vártak a zsûri tagjai. „Ha megengedi, kolléga úr, a díszvendégek már türelmetlenek, maga nélkülnem kezdõdhet a bankett!”
Tetszik, nem tetszik, át kellett mennem a másik terembe a bankettre. Hosszú asztal, sonka- és bélszínszeletek, halak salátalevélen, egy kis hordó warkai sör, vörös és fehér bolgár sophia, pezsgõ, körös-körül hölgyek, urak, pohárral a kezükben. Valaki mindig akart valamit. Megismertem magát a miniszter ura, el is társalogtunk vagy negyedórát a nagy semmirõl, aztán valami osztályvezetõ gyõzködött arról, hogy mindig bejönnek a tõzsdei elõrejelzései, aztán még elborozgattam a bankigazgatókkal és a Pénzügyminisztérium képviselõivel, végül félrevont egy sarokba a Gazeta Ekonomiczna újságírója, és egy órát faggatott, a tervezet legapróbb részleteirõl is kikérdezett. Néha lopva az órámra pillantottam – egyre rémültebben. Közeledett az idõ, amikor indul az utolsó vonat, aztán már el is ment. A társaság tizenegy óra felé kezdett szedelõzködni. Egy komoly beosztású tisztviselõ, akinek ismerõs volt az arca a tévébõl, elvitt a pályaudvarra.
Itt kellett várnom hajnali háromig. A központo pályaudvar egy nagy európai ország szívében üresen tátongott, mint egy kifosztott szarkofág. Szemben a fõúton még hosszú sorban haladtak az autók, ragyogtak a reklámok és a kirakatok, de nem messze tõlem, az éjszakára bezárt standok közti sötét zugokból már részeg óbégatás hallatszott, égõ cigaretták fénypontjai mozdultak, összetört üvegek csörömpöltek.
Gyorsan végigrohantam a kihalt földalatti folyosókon, még a bezárt ételbárokm butikok, fast-foodok üvegében tükrözõdõ sziluettemtõl is féltem. Lenéztem a földalatti csarnokba, a néptelen peronokra, elmentem az egymás mellett fekvõ hajléktalanok táborhelye mellett, és meghúztam magam valahol fent, az egyetlen nyitva tartó étterem egyik zugában. Vettem újságot, de nem tudtam olvasni, egyre nehezebb lett a kabátom belsõ zsebében a bankjegyköteg, mintha egy féltéglát dugdosnék. Így üldögéltem az érintetlen Aronia üdítõ elõtt, a torkomban dobogott a szívem, amíg csak be nem mondták végre a vonatomat. Féltem fölemelni a tekintetemet, attól féltem, bármelyik pillanatban belémköthet valaki.
Végre beállt a vágányra az olsztyni személyvonat. Szinte teljesen üres volt a mocskos szerelvény, nem égett a lámpa, viszont fûtöttek, mint az õrültek. Beültem a második kocsiba, olyan fülkét kerestem, ahol többen is ülnek, de mindenhol csak egymagában aludt valaki. Én is letáboroztam hát hát egy üres, sötét fülkében. Pattanásig feszültek az idegeim, nem éreztem éhséget vagy fáradtságot, szüneteltette mûködését a gyomrom és a hólyagom, le sem tudtam hunyni a szemem. Pár percenként megtapogattam a zsebemben õrzött jutalmat. Tényleg fantasztikus erõket szabadít föl az emberben a rémület.
Akkor érkeztek, amikor elindult a vonat Nasielskbõl. Emlékszem a megvilágított táblára, rajta a felirattal. Az ablaknál álltak, a fülke elõtt, három ülepet lapítva az üvegajtóra. Rágyújtottak, nem zavartatták magukat a tilalomtól. Kõvé dermedtem. Próbáltam kifigyelni, mirõl beszélgetnek.
Be nem állt a pofájuk, de csak a legkülönbözõbb szóösszetételekben elhangzó, újra meg újra visszatérõ „kurva” szót értettem.
Gyorsított a vonat, kattogott a sínek hézagjain. Léptek közeledtek, valaki megállt, és azt mondta: „Elnézést”.
„Húzz innen a faszra” – ordították rá válaszul, tompa puffanást hallottam, mintha hanyatt löktek volna valakit, három torokból tört ki a nevetés díszsortüze, gyors léptek távolodtak, ellenkezõ irányba, aztán elhalt a nesz valahol a kocsi végénél.
Az egyik fickó hirtelen föltépte a fülke ajtaját, bedugta a pofáját, de mivel nem látott semmit, meggyújtotta az öngyújtóját, a képembe bámult, aztán szó nélkül behúzta maga mögött az ajtót.
A sarokba bújtam. Remegett a kezem, talán lázam is volt. El sem tudtam képzelni, mit tehetnék ilyen helyzetben, még jobban meglapuljak a kocsi rázkódó falai közt, vagy álljak föl, és menjek ki.
Magamat is meglepve fölálltam, kinyitottam az ajtót, kimentem a folyosóra. Meglepetten forduéóltak hátra. Az egyikük – talán bõrkabátban volt – lezárta elõttem az utat a kezével. Lehajoltam, átbújtam a sorompó alatt, kimentem a vécére. Elõször csak az egyikük röhögését hallottam, aztán megint kitört mindegyikbõl a rettentõ kacaj.
Remegõ lábbal lapítottam a húgyszagú sötétben, alig kaptam levegõt. Éreztem, hogy, ha nem ugrik ki a szívem a torkomon, valami rettenetes történik. A vékony válaszfal túloldalán álltak, fojtott hangon tanácskoztak.
A következõ pillanatban valaki megrángatta a kilincset.
„Gyerünk má’ kifelé!” – mordult rám.
„Nem jövök” – fogadkoztam, itt kuporgok, amíg nem jön a kalauz vagy akárki. Végigfutott a szemem elõtt minden thriller és kalandfilm, amire csak emlékeztem, láttam Hackmant és Burt Reynoldsot bevetésen, pisztollyal a kezükben, Norrist, ahogy a szeme közé vág, egyetlen ökölcsapással leteríti az egyik gazembert, a másikat picsán rúgja, a harmadikat megragadja, már röpül is ki a tönkrezúzott ablakon. Az erõs és elszánt emberek torkon ragadják a mocskokat, péppé lapítják az orrukat a motorháztetõn, megmutatják nekik, hol a helyük – a trágyadombon. De mit érek most ezzel?
Közben a vonat rázkódott, több állomáson is megállt, de a társaságnak esze ágában sem volt távozni. Próbálták benyomni az ajtót. Teljes erõmbõl nekifeszültem… „Kikapnak innen – gondoltam –, pénzt követelnek tõlem, nekem meg oda kell adnom. Bánni fogom egész életemben, sose bocsátom meg magamnak, beledöglök az önutálatba. Ha nem adom, szétverik a pofámat, akkor is megtalálják, dühükben agyonvernek, kidobnak a száguldó vonatból, kínok közt pusztulok el a töltés mellett, valahol Dzia³dowo elõtt.”
Egy pillanat alatt döntöttem. Tüzelt az arcom, a fülemben kalapált a pulzusom. Leguggoltam, és a szebembe nyúltam. Minden bankjegyet egymás után, gyorsan és módszeresen apró darabokra téptem a kagyló fölött, ügyesen kitapogattam a lábammal a pedált, többször is leöblítettem vízzel, ami, különös módon, nem fogyott ki a tartályból.
Talán még sosem éreztem ilyen hatalmas megkönnyebbülést. Mintha rettentõ balsors terhe alól szabadultam volna, mintha már nem kellett volna tovább görgetnem a kõsziklát. Egy pillanat alatt elmúlt a lázam, már nem is remegett a kezem, hirtelen nyugodt magabiztossággá változott a félelmem.
Kinyitottam az ajtót.
„Ennyire sürgõs?”
„Micsoda barom! – mondta a köpcös, és karon ragadott, dühödten lökött félre, szabaddá téve a klozettba vezetõ utat az öregnek, aki ugyanolyan részeg volt, mint õ, és fájdalmas grimasz torzította el a pofáját. – Beteg a bácsikám, majd’ szétszakad a bele, ez meg órákig üldögél. A másik klozettot szétkapták, elõttünk postavagon, mögöttünk hálókocsi, mit csináljak vele, ültessem az ablakba?”
És a megaláztatás tragédiájától való félelem így vált életem rémbohózatává.
Persze nem beszéltem senkinek errõl a pénzrõl, nem is derült ki soha, mi történt. Kifizették a célprémiumot, vettünk rajta S-VHS videót, de a fõnököt nem helyezték át Elbl¹gba, mint ígérte, nem szabadult föl a helye. Tulajdonképpen eztán már nem is történt semmi különös az életemben. Ha a múltra gondolok, nehezen tudom megkülönböztetni az egyik évet a másiktól. Gra¿káról sem akarok beszélni, az túl fájdalmas lenne. Ha élne, nem lennék itt. Akkor sem lennék itt, ha a vonatban történtek után képes lettem volna önutálat nélkül élni, de nem tudtam felejteni. Most szeretnék kapni még egy utolsó esélyt arra, hogy olyannak érezzem magam, mint Hackman, Norris vagy Mel Gibson. Ehhez kell egy kis bátorság. Vagy szerinted hülyeség?
– Szerintem az – felelte gondolkodás nélkül Irek.
– Lehet, hogy igazad van.

Kowalewski magyarul: Visszatérés Breitenheidébe (Jelenkor, 2000, 9.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu