Arról, hogy miért nem segíthet rajtunk többé a nagy Lessing
Proklosz, a filozófus olyan korban élt, amikor már
sehol nem volt hely az isteneknek. Egy éjszaka kopogást hallott
az Akropolisz alatt lévõ kunyhója ajtaján.
Felkelt, és a küszöbön Athénét látta
ragyogó fegyverzetében. Athéné így szólt:
Üldöznek mindenütt. Azért jöttem, hogy menedéket
kérjek a homlokod mögött.
Természetesen az újplatonikus filozófus agya nem
volt olyan tágas, mint Zeusz koponyája, ahonnan Athéné
egykor kipattant. Az istenek nem élik túl, ha emberek homloka
mögé kerülnek. De teológiát alapítanak
ott. És aztán forgatják, õrzik õket
a kommentárok hosszú emlékezetében.
Egy jóval késõbbi, a legfõbb dolgokra nézve
ismét kritikus korszakban a keresztény kinyilatkoztatás
hite talált menedékre a magányos könyvtáros,
Gotthold Ephraim Lessing hatalmas homloka mögött. Most egyszeriben
maga az emberi történelem csinált ott helyet a hitnek
(korabeli üldözõi, a szabadgondolkodók, deisták
és spinozisták elõl). E protestáns férfiúban
ugyanis, aki kitartóan ellenállt az ész minden kísértésének,
az a gondolat képzõdött meg, hogy a vallás kinyilatkoztatott
igazsága nincs eleve az ember ortodox tulajdonában, hanem
valamiféle végcélként lebeg elõtte,
„mintegy a végösszegként”, mondja Lessing, „amelyet
a számtantanár megmond elõre a diákjainak”.
A fény olyan birodalma ez, amely felé hosszas haladás
során évszázadokon át fejlõdik majd
az emberi ész.
E férfiú, akit kora legfüggetlenebb szellemének
tekintünk, egész életében a hit hitetlenségével
viaskodott, és közben, mint mondta, minduntalan ezen „élezte”
elméjét. A felvilágosodás a kinyilatkoztatás
vallásának öröksége maradt a szemében.
Az isteni ígéret és az emberi észigazság,
ahogy õ nevezte, közös, bár sokkal nagyobb fényesség
szférájában közelednek egymáshoz. És
ezt akár így is mondhatta volna: Gondolkodom, tehát
hiszek.
Lessing „aggiornamentó”-ja, az a törekvése, hogy
a keresztény üdvösség jóhírét
a haladáseszmék korához igazítsa, szükségképp
a morálteológia és a történetfilozófia
segédeszközeit vette igénybe. Az emberi nem nevelésében,
amelynek vázlatát száz cikkelyben fektette le élete
utolsó esztendejében, nagyobb jelentõséget
tulajdonít a vallás célszerûségének,
mint metafizikájának. Az „új örök evangélium”,
amelyet megjövendöl nekünk, majdan az ember erkölcsi
tökéletességében teljesedik be, és akkor
alapjában véve nem is lesz többé szükség
megváltásra – és a Szentírás két
részére sem.
Lessing teológiája itt a világi üdvözülés
tanának határát súrolja, és téves
értelmezése azoknak a hitpótlékoknak az úttörõjévé
teheti meg õt, amelyeket késõbb ideológiáknak
neveztek. Gondolkodáskritikai közhelyeink közé
tartozik annak hangoztatása, hogy a tökéletesség
vallásosan motivált elképzelései végzetes
politikai következmények elõidézésére
hajlamosak. Azt is kijelenthetjük: az üdvösség olyan
bizonyossága, amelyet nem ellenõriz valamely ismeretlen és
félnivaló túlvilág, az általunk ismert
esetek legrosszabbikában állami terrorba torkollott, a legkíméletesebbikben
pedig az erkölcsi önigazgatás mélységes
elégtelenségével jár együtt – ma ezzel
bajlódunk.
De mit érdekel bennünket a kétes eszkatológia,
amikor Lessing révén kultúránk birtokában
van a jóság bizonyossága? Ez az író,
akinek mindig igaza van utókora szemében, ha õ maga
még oly hitványul és fölényesen bánt
is irodalmi és teológiai ellenfeleivel. A német szellemtörténetben
õ a jóság és a korrekt érzület,
a liberalizmus, a tolerancia és az emancipáció megtestesítõje.
És mint ilyen marad minden idõkre a németórák
kötelezõ olvasmánya, nem ritkán azzal az akaratlan
mellékhatással, hogy számos diák az irodalom
szót éppen õmiatta kapcsolja össze egy életre
valami kellemetlen kötelességérzettel. Vagy éppen
õmiatta csak annyi marad meg emlékezetében az irodalomról,
hogy az „tartalmakat közvetít” és vitákhoz anyagot
szolgáltat. Végeredményben olyan szerzõnek
számít, akitõl úgy kölcsönözhet
bárki morális szentenciákat, hogy nem kell attól
tartania, mint Goethénél vagy Nietzschénél:
valaki a „másik Lessing” egy kijelentésével vág
vissza neki.
„Múmia”, mondta Goethe
Nem, Lessingbõl csak egy van. És ami ennél még
sokkal érdekesebb, mert egyedülálló és
a korszak koraiságának tünete, Lessing egységes:
sûrû, nyugtalan egységet alkotnak különféle
tehetségei: a tudós és a kritikus, a teológus,
a könyvtáros, a dramaturg és a drámaíró
– mindez egyazon homlok mögött és egyik szakmában
sem másodrangú színvonalon. Ha szigorúan vesszük,
mindez olyan poeta doctust ad ki, amilyen nem jut több a német
irodalomnak. De nem is kellett neki. Mert eltérõen más
országoktól, ahol Petrarcák, Eliotok, Borgesek teremtek,
nálunk ez a típus nem élvez nagy tekintélyt,
és rendszerint az a gyanú övezi, hogy a mûvészet
unalmas akadémikusa és nem igazi tiszta költõ.
És fõleg mint színházi szerzõ nem fordulhat
elõ. Mint ilyen ugyanis csak vérszegény dolgozószoba-drámák
szerzõje lehetne, amelyekbõl színpadon csak az a bizonyos
hírhedett papírzizegés hallatszik. Lessing talán
csakugyan a nagy kivétel, a született színházi
ember, akinek egyetlen replikáját és egyetlen jelenetét
sem rontotta el színházelmélete, gondolatainak lenyûgözõ
tárháza, Istenrõl és Arisztotelészrõl
való tudása.
Mégis tûrnie kellett, hogy a következõ nemzedékbõl
néhány kollégája, köztük az ifjú
Goethe, inkább csak hûvös tiszteletet tanúsítson
iránta. Korabeli ellenpólusához, a tiszta és
magasztos Klopstockhoz képest, akinek azután a 20. században
lényegében bottal üthettük a nyomát, népszerûségben
volt ugyan része, de kultikus tiszteletben nem.
Még szenvedélyes csodálója és kommentátora,
leveleinek kiadója, Friedrich Schlegel is csak a kritikust akarta
feltámasztani, akiben mintegy a romantikus egyetemes költészet
õsatyját látta. A drámaírót elvetette,
és az, ötven évvel Lessing halála után,
végérvényesen „múmiának” számított,
mint 1830-ban Goethe Zelternek írta.
Schlegel, a reflexió zsenije az ellentétek egységét,
mû és kritika egyensúlyát rég elvesztette.
Kritikusi jelentõsége magasan felülmúlta mûvészi
teljesítményét, és így önmaga alapján
formálta meg példaképét is, és Lessingben
a német irodalom legnagyobb „öngondolkodóját”
tárta fel.
Szerzõnk hatástörténetének fontos
állomása volt, hogy magáévá tette õt
egy olyan érzületi és szellemi irányzat, amelyre
a katolicizmus nyomta rá a bélyegét, és amelyet
a felvilágosodás teológiája egyáltalán
nem érdekelt. Ez kiemelte a számtalan korhoz kötött
sérelem és ellenszenv közül, és nyomatékosította
irodalomkritikai kezdeményezõ szerepét. Alakjában
így nem a fáradhatatlan vitázót, hanem a „kritika
lényegét” lehetett tanulmányozni. És felfedezni
az antik irodalom mentõszolgálatot végzõ interpretátorát
és közvetítõjét.
Mégis, tartani lehet tõle, hogy nem sok maradt volna
mára Lessingbõl, feltehetõleg alig több, mint
amennyit Herdertõl vagy Hamanntól õrzünk, ha
nem volna a színháza. Már alkotói pályája
idején is esztétikai felfrissülésül és
szellõzésül szolgált neki, idõrõl
idõre elfújta a tudóslét porát és
magányát. De késõbb bizonyult igazán
túlélését biztosító elixírnek,
hiszen mai szemmel nézve ez a szerzõ, ha szeretjük darabjait,
és a színházban tényleg találkozunk
is velük, élete munkaidejének nyolcvan százalékát
mellékes dolgokkal töltötte.
Egészen másképp történt tehát,
mint ahogy Goethe vagy Schlegel napjaiban kirajzolódni látszott.
Olyan költõ jutott érvényre, akit buzgó,
mindent átható színházi szenvedély fûtött,
ez élteti még paszkvillusainak és értekezéseinek
stílusát is. Mindenütt olyan mondatokba botlunk, amelyek
a párbeszédek vívóállásában
fogalmazódnak meg, olyan kérdésekbe, amelyek kontráznak
és provokálnak, türelmetlenül lesik a választ,
elõlegzik, hogy aztán még élesebb replikával
szúrjanak utána. Ez a férfi ízig-vérig
antitetikus és dialogikus alkat. Nyomuló-szorongató,
gyakran indulatos színházi temperamentuma elõször
elméleti-dramaturgiai formában próbál utat
törni magának, teret foglalni a jelenkori színház
ócska konvencióival szemben, eltakarítani az útból
Gottschedet, diszkvalifikálni a francia-divatot, felfedezni Shakespeare-t,
hogy aztán, elhamarkodva, kikiáltsa a nemzeti színház
eszméjét. Ne sikkasszuk el a hazafit sem ebben a sokoldalú
emberben, bár õ maga nem tartotta fontosnak, hogy az legyen;
színházi küldetéstudatával mégis
hozzáadott valamit a nemzeti mûvelõdéshez.
E rövid életû vállalkozás grandiózus
elméleti kísérete, a híres Hamburgi dramaturgia,
ez a színjátékkalauz, színházesztétika,
Arisztotelész-magyarázat, színészelemzés
a német színháztörténet alighanem legnagyobb
hozamú kudarcát dokumentálja.
És saját darabjai? Az írásmûvekben
gazdag szerzõi életpálya mindössze négyet
ismer, ennyit tudott vagy akart Lessing befejezni. Mindegyik alkalommal
más mûfaj; vagy olyan, amelyet „Színházi Könyvtárán”
végzett munkája során fedezett fel, és aztán
megnemesítette; vagy olyan, amelyet tulajdonképpen újonnan
alapozott meg. Mindjárt a pálya elején ott a könnyfakasztó
szentimentális polgári színjáték, a
Miss Sara Sampson, a kasszadarab, amelynek sikerét a szerzõ
elõadásról elõadásra nem annyira azon
méri, mennyit jövedelmez, hanem inkább azon, mennyi
könnyet hullat láttára a közönség.
Aztán, tizenhárom évnyi szünet után,
a következõ telitalálat, a Minna von Barnhelm. A vígjáték
mint aktuális korfestõ darab, mûfaji újdonság,
méghozzá komédia, amely a lehetõ legszerényebb
nyersanyag ráfordításával éri a lehetõ
legjobb hatást: bensõségesen és mozgékonyan
ábrázol emberi alakokat, és a színpadi hatékonyságot
igazságosan osztja el a teljes színészi személyzet
között. Ám ez a vívmány sem serkenti a szerzõt
arra, hogy mint sémát folytassa és újra kiaknázza.
Féktelen idegesség
Helyette öt év múlva ismét újabb stílus-program,
a polgári szomorújáték prototípusa,
az Emilia Galotti. Végül pedig a Lessing által sosem
ismert szelíd lágyság, a Goeze fõpásztorral
vívott kimerítõ vita gyümölcse, a Náthán,
ez a drámai költemény, a drámaiatlan drámák
és az emléknap darabok modellje.
Hanem ez az Emilia – csak hideg spekuláció? Goethe ezt
mondja. Rideg érzéketlenség? Ez Schlegel véleménye.
Talán nem a lélek mélyérõl fakadt
mû, a francia klasszicizmushoz még mindig közelebb van,
mint a csodált Shakespeare-hez, cserébe viszont mégiscsak
a legnagyobb indulati kockázat, a létveszélyeztetõ
temperamentum drámája. Egyébként se nem hercegi
hízelgõ, se nem titkos lázadó mûve. De
éppen ez teszi legbelül oly lázítóvá.
Az uralkodást bíráló szavalatok helyett a nyugtalanság,
a hirtelen ingerlékenység alaphangulata. Némi ügyességgel
a régi eredetit ma át lehetne alakítani történetileg
csaknem minden vonatkozástól mentes, szinte hermetikus idegjátékká.
A cselekmény lényegét illetõen amúgyis
inkább gyámoltalanul és ponyvamódra jár
el a darab. A hercegnek, aki maga is a gazemberek kartelljéhez tartozik,
megrendültségében reszketõ ártatlannak
kell a végkifejletben mutatkoznia. Emiliának in actu alig
van alkalma valamit nyújtania abból, aminek in effigie ígérkezett
lenni. A mágikus bevezetés, a festményen, a vágygerjesztõ
mûalkotáson való megjelenése után mindjárt
a halált okozó és tényállást
teremtõ haramiapisztoly következik. Áldozata, Emilia
jegyese, Appiani, e komor elõérzettõl megalázott
alak ráadásul kénytelen még azt is magára
venni, hogy a világ létezõ összes entrée-mondatának
legszerencsétlenebbikével lépjen színre: „Óh,
drágám! – Nem is sejtettem, hogy itt van az elõszobában.”
A szomorújáték tetõpontján nem történik
semmi, ami a sors súlyát vagy a végzetes kényszert
éreztetné, hanem féktelen idegesség uralkodik.
A cselekmény centrumából kihátrálnak
a központi szereplõk, az „esztelenek”, azok tehát, akik
még elveszthették az eszüket, és Orsina grófnõ,
valamint Emilia atyja veszik át a színpadi hatalmat. E drámaíró
kedvenc színpadi szerepe az eltaszított kedvesé, aki
egyetlen melodramatikus jeleneten belül készséggel vázlatot
készít magáról, és elidegeníti
magát (és mint Marwood a Miss Sara Sampsonban, úgy
tolja még a gyermekét is maga elé). Ennek az Orsinának
még azt a bravúrt is végre kell hajtania, hogy minden
virtuozitásával feledtesse az okot – végeredményben
kellék-okot –, miért oly késõi órán
lép be a drámába. Mikor a herceg, akit fölkeres,
a nyílt színen szó szerint állva hagyja, sértett
önérzetérõl improvizál, sõt kifejti
– ha jól rendeznék: egyszerre gyengéden és
mániákusan – egész bensõ és külsõ
elhagyottságát. Lelkiállapota olyan szeszélyesen
ugrál ekkor ide-oda, olyan ingatag, hogy impulzusainak irányát
és minõségét idõnként már
nem is lehet megkülönböztetni, mintha érzelmi elemi
részecskék váltogatnák hirtelen töltésüket.
Aki csak érzületi algebrát és hideg konstrukciót
fedez fel itt, az nem tudja, hogy mi a nagy színházi szerep,
és hogy a mûvészi színpadi nyelvnek túl
kell lépnie a szép költõi szavakon. És
nem tudja, hogy az ilyen szerepnek, hogy elérje igézõ,
irracionális hatását, mindenekelõtt retorikai
számításon kell alapulnia.
A nagy virtuóz repertoár-szerep kidolgozásában
Lessingnek sikerül egyben tartania azt, ami nem sokkal késõbb
szétválik, Goethére és Kotzebue-ra, egyfelõl
irodalmi drámára, másfelõl kulisszahasogatásra
esik szét. Egyben marad a könyvek embere és a nagy nõalakok
teremtõje is, sõt, azt lehetne mondani, hogy a könyvtárost
csodáljuk a nõi fõszerepben, hiszen Lessing nem hallgat
el, mikor fellép Minna vagy a Marwood. Õk inkább elágazásai
összdialógusi lényének, és képesek
rá, hogy szerzõjük antitézisei, szójátékai
és nyelvi élvetegsége eszközeivel rendezzenek
jelenetet. Igen, mint a Náthánban mondják, „nagyon
– nagyon jól – nagyon hegyesen” vetik be minden értéküket.
Közben mindenesetre megmutatkozik, hogy ékesszólásuk
szenvedélyük tonikuma, erõsíti és fokozza
indulataikat, s nem elvékonyítja, és megtanulja az
ember, hogy a szerelemnek mindaddig nem kell védekeznie az okossággal,
az érzelemnek a szentenciával szemben, amíg a párbeszéd
egyik oldalán kellõ erotikus éberség van a
másik oldal iránt.
E szerzõben tehát, akiben az erényesség
példaképét tûzik ki elénk, elõször
is a temperamentum viharzását kellene becsülnünk.
Elõkészítõ szenvedély benne minden –
értelem és hit, filozófia és tudományosság
–, de csak a színpadon teljesedik be igazán. Ugyanakkor érzelgõs
és polgári szomorújátékából
egyaránt hiányzanak a nagy szerelmi jelenetek, helyükön
inkább zavarkeltés történik, az eltaszított,
immár nem vágyott nõ közjátéka.
Az ilyen ember eleve nem lehet lakonikus. És kibogozhatatlan
bõbeszédûsége miatt nem is sorolták soha
a színház nagyjai közé, hanem hosszú idõn
át a kritika zsenijét tartották benne a legtöbbre.
Tobzódó elméssége, a német meghasonlottságtól
és a német tévtehetségtõl való
mentessége; magasan fejlett korszaktudata, a természetszemlélet
hiánya; mindennemû populáris felvilágosodásnak
fittyet hányó világossága, a sötét
tudástól, a kimondatlanságtól, az álomtapasztalattól
és a lelki szubverziótól való mentessége
– mindez együttvéve olyan képet ad róla, mint
aki a korában egyszerre volt elsõ és utolsó.
Ahogy teológiai ellenfele, Goeze a szekularizáció
és a forradalom elsõ fuvallatára menteni próbálja
a lutheri ortodoxiát, ugyanúgy védelmezi Lessing a
Werther elsõ fuvallatára a szabályok mûvészetét,
a tudáson alapuló mûvészet ortodoxiáját,
és igyekszik megmenteni a szellemet a rajongástól.
Utána az érzelmek túltengése, a formák
rombolása, a zsenikultusz, a Sturm und Drang következik.
Micsoda szomorú, méltatlan sors az ilyen ember számára,
hogy egyes-egyedül mint a politikailag legkorrektebb német
klasszikus élte túl korát! Olyasvalakiként,
akit sohasem lehet letaszítani piedesztáljáról,
akit nem lehet „feldolgozni”, nem lehet átértelmezni, nem
lehet újra felfedezni, és végeredményben folytatni
sem lehet. Nincs többé szükségünk további
felvilágosodásra. Fel vagyunk világosodva a legteljesebb
bensõ szétziláltságig. De szükségünk
van új nagy nõi szerepekre. Nincs szükségünk
többé Arisztotelész tanítványára.
De szükségünk van az ihletett kritikus tekintélyére,
aki elgondolásokat kínál nekünk a színház
– nem a régi, hanem az õsrégi színház
– túléléséhez.
Az egyik azonban, az, aki elválaszt és ítél,
a korszakalkotó és idõtlen mû-bíráló
– Lessing áll a német felvilágosodás intézményének
bejáratánál, Nietzsche a kijáratánál
–, mint fogalom és mint alak régen elenyészett a szemünk
elõl. És így ma gyakran nem tudjuk, hányadán
állunk, pedig a teljességbõl merítünk.
A rendkívüli mûvek, amelyek éppen jelenkorunkban
széles körben elterjednek, nem találják többé
azt a rendkívüli lényt, aki kiemeli és érvényes
ítéletbe foglalja õket. Csupán közvéleménybe
ütköznek mindenütt, az pedig csak abban érdekelt,
hogy nagy ráfordítással fenntartsa önmagát,
illetéktelen abban, hogy mi a rendkívüli, csakis abban
illetékes, hogy mi vitatható.
Abban a tudatban kell élnünk, hogy mint kortárs
sohasem mérhetjük fel a szerte a világon születõ
elsõrangú irodalom gazdagságát és elterjedtségét.
Találomra nyúlunk bele ebbe az óriási raktárba,
a felfedezéseket a véletlen irányítja. Pynchontól
Jaccottet-ig – sem rangsor, sem dogma nem rendezi a tömeget. Nem is
érdemes szembeszállni az úgynevezett áttekinthetetlenséggel,
valójában bõségrõl és áradatról
van szó. Téved, aki eligazodni vágyik benne. Belemerülni
és sodródni vele, felolvadni benne és megtelni vele,
ez volna inkább a megfelelõ tapasztalat. A jelenkor nemzetközi
irodalmának prosperálása talán éppen
a nem-olvasók döntõ többségének köszönhetõ,
állam- és életformánkon mindenütt felismerhetõ
az õ stílusteremtõ hatásuk. Mivel tehát
nincs többé olyan „uralkodó osztály”, amely olvas,
és önértelmezését csupán kevés
számú nagy mûhöz szereti kötni, bámulatba
ejtõ könyvek páratlan sokasága jutalmunk.
Közben a felvilágosodás egy másik örökségével,
amely inkább jövendölõ, mint utópisztikus
igényû, feszült a viszonyunk. Condorcet-nak azt a meggyõzõdését,
amely végeredményben Lessingé is, hogy az ember tökéletesedési
képessége valójában beláthatatlan, napjainkban
csak hidegvérû iróniával lehetne nyugtázni.
Elég csak egy pillantást vetnünk a jelenkori technológiák
lenyûgözõ vívmányaira és még
lenyûgözõbb fantáziaképeire. Valójában
a nyugati ember egyik alapvetõ hangoltsága, a távolba
tekintõ várakozás elenyészett. Helyére
a magán jellegû, de egyre inkább kulturális
méreteket öltõ hedonizmus lépett, sõt
a szocioökonomikus posthistoire képviselõi egyfajta
most-eszkatológiát is kifejlesztettek: a liberális
demokrácia „elértük”-jét, amely szerintük
az emberiség ideológiai történetének végsõ
állapota. (Valahányszor „emberiséget” mondunk – ezt
csak közbevetett megjegyzésül – a Föld lakosságának
kevesebb, mint húsz százalékáról van
szó, amely szerencsés körülményeknek köszönhetõen
képes emberiségként felfogni magát.)
Már minden csak diskurzus
A távolba tekintõ történeti várakozás
kihunyta után egyfajta korhibridben élünk, valamiféle
jelenjövõben. Minden dolog önmaga reklámjává
válik benne, az elõrenyúlás élményévé,
és minden technikai újítást legalább
kopernikuszi fordulatnak kell kikiáltani, hogy megteremtõdjön
a piaca. Emellett alig marad várakozás a létben; annál
több jó-közérzet-tervezet, amelyet meg lehet vásárolni,
és még itt az életben meg lehet valósítani.
Minden itt van, minden érdekes, minden ránk tartozik.
A felvilágosodás, amely Lessing számára
a keresztény kinyilatkoztatás tanának volt örököse,
a késõbbiek számára minden empirikus tudomány
anyja, a mai utódokban a minden vonatkozásban cerebrális
embert növeszti nagyra. Ami a 18. században sakkban tartotta
a szellem önteltségét, lélek, félelem,
betegség, emlékezet, mára lényegében
agyi függelék lett. Olyasvalami mindössze, amirõl
beszélni lehet. Éspedig csupa elkülönített
konvencióban vagy tudatmodulban. Van táplálkozási
diskurzus, popdiskurzus, etikai diskurzus. Minden kívülre került.
Jól megalapozottan beszélünk – a legcsekélyebb
megrendülés nélkül, szinte részvétlenül,
és a diskurzusok formális jellege a megismerõ embert
megvédi attól, hogy vadabb képe legyen önmagáról.
Önmegismerése csak mint technikai modell foglalkoztatja. Gondolkodik,
és azt kutatja, hogyan gondolkodik. Csakhamar sikerül bensõjét
mindenestül kipakolni, és egy napon ott hever elõtte
kinn agya szürkeállománya, minden hálózatok
hálózata, és szinte semmi köze nincs saját
életéhez. Ebben a közeli és hideg kívüllétben
semmit sem fog már érezni belõle, sem fájdalmat,
sem félelmet, végképp semmi átélhetõt.
Rá kellene bukkannunk egy ismeretlen nyelvre, amely mindenekelõtt
ismét megnyit bennünket önmagunknak.
A felvilágosodás eszméi, kiváltképp
„a világ háromszoros korszakáról” szóló
lessingi, nem számolhattak azzal, hogy az emberi haladás
története túl fog haladni az emberen. Erkölcsi
ideáljaik az ember bensõ tökéletességét
vették célba. Az a körülmény, hogy az ember
rövidebbik utat választotta, és szinte mindenestül
kifelé ment, belül pedig nem hagyott semmi lényegeset,
megfosztja a humanizmust törekvései tárgyától.
Az a vágyakozás, amely a Roussel, Ballard és Gibson
fémjelezte fantasztikus irodalomból ismerhetõen a
mûparadicsomok, kristály-, gépezet- és hálózat-kertek
iránt támadt, az emberektõl evakuált világ
vonzereje erõsebbnek bizonyult, mint azoknak az emberbarátoknak
a filozófiái, akik arról vitatkoztak, vajon melyik
a földi mennyországba vezetõ helyes út.
GYÖRFFY MIKLÓS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu