Átérzés és megtagadás, az ifjúság láthatatlan, mégis teljhatalmú parancsurai, ti! Nem voltál-e az, amit olvastál, nem formáltad-e idegen hõsök homályos alakzatába önnön arcodat?
„Meg akartam hódítani a várost.” Nem, nem egy várost, az egész világot: a hatalom, a szellem Nagy Sándora akartál lenni! A hajnal lidérces alakjai: élet és valóság, két mitikus gyümölcs, éretlenek még, és mégis az enyészet határáig túlérettek.
„Nyújtsatok hát pálmalevelet fölébem.” A béke szimbóluma, a hûség jele, a hûségé önmagunkhoz. Várbéke. Türelem és sors összetévesztése: gyász-sóváran, egyszerre szomjazva örömöt és szenvedést.
Rönne, a nihilista – õszintétlen, mint minden tagadó, romantikus és keserû. Nem hiszel neki, de tiszteled, imbolyogsz önmegvetés és büszkeség között. Ma hogyan beszélne? „Igazságosság, te ködhomályos szent e szentségtelen birodalomban, közvetítõ illúzió és tõke között, a boldogság emberi jogának megtestesülése. Önmegvalósítás – a mindennapi szappanoperák esszenciája, papírhatalom, nem archaikus.”
Az életközép nyelvkörré kerekíti az ifjúság ellipsziseit. Rönne réges-rég megöregedett, világfájdalmát már nem rejti patetikus cinizmusok mögé. A hírnév meg a biztos út némították el õket: jegeces csillogás, úr minden kétség felett? Milyen meggyõzõ evolúció: Prométheusz, a protestáns, Prométheusz, a felvilágosító, Prométheusz, a forradalmár, Prométheusz, a nihilista. Így emelkedik lépcsõrõl lépcsõre – bele a jelentéktelenségbe. Prométheusz, a regresszió kincstárnoka, a káprázat és a közhely kontárnoka.
Az átváltozások vége: Prométheusz, a nihilista. Rönne kibújik házából. A formát, a semmi halálos ellenségét transzcendálja. Aki öregszik, azt nem hajtja a lázadás kényszere. Aki – félig kóros vágyból, félig megszokásból – aláveti magát neki, azt önmaga színészévé teszi: amatõr-elõadás, csepûrágó-teátrum. Milyen nehéz meggyõzõnek lennie annak, aki nem önmagát játssza! Én magamat játszom a magamtalanságig.
Amikor fiatal voltam, jelentõs szerepnek hittem Rönnét – túl fennköltnek, de nem az én számomra, hiszen a tapasztalatlan kéjeleg a vele rokon hõs zseni-tirádáiban –, egyszersmind túl jelentõsnek ahhoz, hogy én és idõ, a sok-sok tehetség teremtõje és gyilkosa összeütközhessen.
Az ifjú Rönne: aki nem képes formálni, annak rombolnia kell. A teremtés mûvének hérosztratoszi megfordítása: a pusztító mint Titán. Milyen gigászi mérettel kell felülmúlnia azt, amit ledönteni készül, hogy istenivé váljon?
Rönne, a légvár-alapító, a felhõromboló, félig Nietzsche, félig Nagy Sándor, klinikai kezelõszobákból és sarki kocsmákból vettetvén egy világháborúba. Itt bizony a nagy történések szele és a banalitás lehe fúj.
Átérzés és lázadás, ifjúság óriásalakjai, ti! Csalszavak, csalutak – életfogytiglanig: a valahai rendi uralomtól a provinciális egyetemi városig, az egyetemi várostól a fõúri székhelyig: törpefejedelemség – méghozzá szocialista módra; fogyatkozó tekintélyû polgártelepülések, azután falvak. Önnön visszavonulásával utánozza a kor hanyatlását. Hová? Tanya, hegyi kunyhó, fogadó felé. Hazautak a tengerre látás reménye nélkül - annak, aki házat, szállást, hazát ígért. Képzelt, alapja-híja vándorút: a mítoszok kimúltak, most a jelek haldokolnak. Helyettük: komputerképek, az értelmetlenség helytartói, helyesírási programok, megalkotván a szellemi szegénység törvényei szerint. Programjaim határai – világom határai.
A 2000-ik esztendõ – számítógépeknek a világvége, utána egy új eón teremtése. Mily szánalmas demiurgoszok, a középkori Isten mindenhatóságától hány, de hány csillaghalmaznyira!
Rönne rég megöregedett, s kétségbeesésére a szépség ruháját adja. Kóros nagyváros-imádata és -mizériája nem engedi hanyatlani. Blokád. Fagy. Éhezés. Nyomorúságos bérkaszárnyák. Kocsmák. Az elveszettség akarása. Bölcsesség – a csökkenõ potencia körülírása. Én nem Rönne vagyok, hanem a népek nagy atyjának és gyilkosának teremtménye, aki szamárkórókat fejezett le, s közben országokat és lelkeket irtott halomra.
Menekülés a versbõl a kertbe, ígéretes kísérlet, hogy élettörténetemtõl elszakadjak: nem az vagyok, aki vagyok. Az identitás-hablatyot nem követem. Elévült, de el nem veszett, emlékezetemben átalakul származásom. Az ember csak Isten kimúlását követõleg válik elmozdíthatatlanul önmagává. Azelõtt egyedül Jahve volt az, aki volt, meg az is, akivé lészen.
Rönne, aki a valóság peremén él, tiszteli a fikciókat és megveti a jelszavakat. Amióta a valóság menekül elõlünk, a képzelõerõben keres menedékhelyeket. A valószerûtlenség azonban nõ, mint a sivatag. Inog az emlékezet oszlopa. Tegnap még imádtuk, mára elfeledtük: aki így bukik el, saját énjét tagadja meg. A tév-ruta burjánzik zabolátlanul. Elmúlni egyszer s mindenkorra, kihunyni nyomtalanul – micsoda tévgondolata ez az öldöklés modern tébolyának – minden elkallódott dolgok imaginárius helye, Jahve életének idejében elgondolhatatlan lett volna. Én, a Rönne-tanítvány, halott vagyok már életem idején, én, a Rönne-ellenzõ élõ leszek még halálom idejében is. Azt hittem, egy világot fogok meghódítani. Most enyém egy kert és a víg ellenségesség, amely egy önfeledt országhoz fûz.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu