A herceg ragaszkodott hozzá, hogy Goethének jelen kell lennie az ütközetnél.
Emez 1792. augusztus 27-én Weimarból jövet, Longwynál csatlakozott a porosz sereghez; néhány nap múlva vele együtt Verdunnél táborozott. A várost hasztalan szólították fel megadásra. Így augusztus 31-én felkészültek a bombázásra. Goethe azonban Franciaországi hadjárat címû írásában így számol be arról, hogy neki személy szerint miért maradt olyan emlékezetes ez a nap: egy „kristálytiszta forrásvízzel” teli, „tölcséralakú földhányást” fedezett fel, benne pedig néhány halat, amelyek úszás közben szüntelenül változtatták színüket. „Az elsõ pillanatban a mozgó testecskék váltakozó színeinek hittem a jelenséget, ám nemsokára örvendetes magyarázat tárult föl elõttem. A tölcsérbe egy cserépdarab hullott, s a mélybõl ez ajándékozott meg a legszebb prizmatikus színekkel. A fenéknél világosabb volt, tekintetem irányába emelkedett, s a tõlem elfordult peremén kék és lila színt, a felém fordult peremén viszont pirosat és sárgát mutatott. Mikor aztán körbejártam a forrást, a jelenség, amint az egy ilyen szubjektív kísérlet esetében természetes, követett, és a színek hozzám viszonyítva mindig ugyanolyannak látszottak.”
Az a háború nem akármilyen háború volt. Egy par excellence korszakváltás történéseinek a jegyében állt. Goethe azonban – a katonai eseményekkel közvetlenül szembesülvén – a színjelenségek szemléletébe mélyedt: „Miután e tárgyak amúgy is szenvedélyesen foglalkoztattak, a legnagyobb örömöt okozta, hogy itt a szabad ég alatt, ilyen frissen és természetesen láthatom ugyanazt, amiért a fizika tanárai már közel száz éve sötét kamrákba szoktak bezárkózni.”
Két évtizeddel késõbb: az 1813-as esztendõ által erõsen szorongattatván, Goethe már áprilisban Teplitzbe menekült; s miután augusztusban visszatért, nyomban újra elbujdosott. „Nyugtalanság a közelgõ osztrákok miatt.” Ez áll a naplóban augusztus 25. alatt. Egy német költõnövendék másnap, összetalálkozván a franciákkal, agyonlövette magát. Goethe ugyanekkor az Ilm mentén fölfelé tartó hintóban ült, és költött; ekkor állt össze az az öt strófa, amelynek a Talált kincs címet adta, s amelyek közül az elsõ így szól: „Jártam az erdõt, / csak úgy magam, / könnyû bolyongás / vitt céltalan.” ( Szabó Lõrinc fordítása)
Egy újabb nappal késõbb pedig, pontosan akkor, amikor ezt a költõt, Theodor Körnert ünnepélyesen eltemették egy német tölgy alá, Goethe – miután reggel Spinoza nyugalmat árasztó Etikájában olvasgatott – átlovagolt néhány Ilmenau környéki falun, meglátogatta a kerámiagyárat és a vashámort, érdeklõdött a keletkezõ „salak”, valamint „a víz emez által történõ felhevítése” iránt. Ennek utána – „takaros ünnepi asztal” – Ilmenauban töltötte 64. születésnapját, újfent meglátogatta a hámort, örült a „kövületeknek”, amelyek közül Weimarba küldött néhányat: kedvtelésül a fiának. Éves összefoglalójában erre az ilmenaui tartózkodásra Goethe nem tett külön utalást. Persze erre is érvényes, amit a visszatekintõ általánosítólag följegyzett: „Itt meg kell még emlékeznem cselekvésmódom egyik sajátosságáról. Mihelyt a politikai világban valami rettentõen fenyegetõ lépett színre, én önfejûen a legtávolabb esõre vetettem magam.”
Föltehetõ mármost a kérdés, hogy ez a Goethe által „sajátosságként” jellemzett „cselekvésmód” valóban olyan szokatlan-e. Thomas Mann naplójában ez áll 1918. november 2. alatt: „Délelõtt hozzáláttam ’Legkisebbik gyermekemhez’ címû versem próza-vázlatához.” Közvetlen közelségbe került a háború Németország számára siralmas vége; küszöbön állt a császár lemondása; a legsúlyosabb forradalmi zavargások érlelõdtek. Thomas Mann viszont egy idill megírásának látott neki: egy hexameteres poémának, amely legkisebbik lányának szólt, és végül a Dal a kisgyermekrõl címet kapta. És miközben a társadalmi és államélet csörtetett tovább a maga hepéin és hupáin, Thomas Mann nem tántorított, hanem Vosson, Goethén és Mörikén gyakorolta a hexameterek számára igencsak nehézkes mûvészetét, és idilljén munkálkodott. Naplójában ugyanekkor nagyon is éberen és részletesen rögzítette a politikai eseményeket. E napló azonban ugyanígy nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy megtiltotta nekik a költõi ténykedésre fenntartott délelõtti órákba való behatolást. Újra meg újra ott az elválasztó gondolatjel: „Tegnap halottak voltak. – Versírás. Nem csak a próza, kézenfekvõ a költõi banalitás is: a hervadt leveles hely miatt utólag annyira szégyelltem magam, hogy elhatároztam, mással, remélhetõleg jobbal helyettesítem.” (1919. január 8.) „Tény, hogy a csõcselék lõtte agyon Liebknechtet és gyilkolta meg Luxemburgot. Förtelmes. – Versírás.” (1919. január 17.) Vagy az olyan bejegyzés, mint emez: „Miközben befejeztem az újracsinálandó szakasz vázlatát (most már menni fog, azt hiszem), eltemették a meggyilkoltat [Kurt Eisnert; B. L.], harangszó és a város irányából hallatszó heves lövöldözés közepette.” (1919. február 26.)
Ugyanakkor: Thomas Mann naplójában az egyik és a másik mellett újra meg újra felbukkan egy harmadik is, jobbára tömören csak ennyivel jelezve: „Goschnál!” Dr. Wolfgang Gosch Thomas Mann müncheni fogorvosa volt. Helyenként pedig olyan napi beszámolókat olvashatunk, amelyekben egyenesen a Gosch-látogatások foglalják el a legtágabb teret. 1918. december 17.: „Kelés 7.15-kor, reggeli után Goschhoz. Közel kétórás ülés, nagyon felzaklató és agresszív. Leszedtek egy koronát, azután injekciókkal kiszedték a két elülsõ ideget, végül még gipsz- és viaszlenyomatot is csináltak. A kábító anyag csak nagyon lassan hatott, talán, mert silányabb lett a preparátum. Többször, hatszor vagy hétszer is csonthártyáig kellett szúrni a fecskendõt, nagyon utálatos és fájdalmas érzés; utána viszont minden érzékenység nélkül el lehetett távolítani az idegeket. Az állkapocs elhalása nagyon különös és ijesztõ érzés. Most jókora hézag.” Így tehát Thomas Mann, miközben szorongva figyelte a forradalmat, és költõileg védekezett ellene, egyúttal módfelett idõigényesen és élményintenzíven foglalkozott fogászati ügyeivel is. Ezek pedig végül huzamosnak bizonyultak. Gosch, Asper, Leisinger, Brodsky, Cooper: a furkáló, gyökeret tépdesõ és pótlásokat behelyezõ doktoremberek ugyanúgy váltották egymást, ahogyan tették az idõk, s ahogyan történt az írói vállalkozásokkal is – ellenben maradandónak bizonyult a fogazati szükségállapot, amely megbízható állandóvá tette a fogorvoshoz vivõ kínzó zarándoklatot.
De hogy visszatérjünk Goethére: a váltakozásban neki is kijutott ilyesfajta állandóság. Fogaival már ifjúkorától sok baja akadt; a pótfogak pedig, amelyekkel elõrehaladott korban újra meg újra – és bátran – megpróbálkozott, már csak amiatt is kínzóak voltak, mivel a rögzítõ aranydrótok állandó dörzsölõ-súrló hatással jártak. Ismerjük Karl August Schwerdgeburth 1831-32 telén készített ezüsttoll-rajzát: ez az egyetlen portré, amelyik szája körül ráncosan és beesetten ábrázolja Goethét. Erre az idõre vélhetõen már semmi nem maradt, amihez a pótszerkezetet hozzá lehetett volna erõsíteni. Schwerdgeburth január 24-én ellátogatott a Frauenplanon álló házba, hogy elvégezze az utolsó korrekciókat; március 6-án az áll a naplóban: „Schwerdgeburthtal rendeztük a portrém ügyét.” Goethe tizenhat nappal késõbb távozott az élõk sorából.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu