Hát itt vagyunk Bukarestben. Vizsgáljuk meg, hogy tényleg különös-e ez a város, vagy németül, mert így mintha még pontosabban tudnám kifejezni, mire is gondolok: “ist Bukarest eine merkwürdige Stadt?” Merkwürdigkeit annyit tesz, hogy különösség, furcsaság. Miért van az, hogy minden balkáni város valahogy olyan különösnek, furcsának tûnik?
Két magyarázat is kínálkozik. Az egyik szerint ezeket a városokat elsõsorban a történelmi folytonosság hiánya jellemzi, mivel úgy ötven évenként mindig mindent újjáépítenek bennük. A második szerint pedig az, hogy ezeknek a városoknak nem alakult ki az azonosságtudata. Mindkét magyarázat tulajdonképpen ugyanannak az éremnek a két oldala, nem is lehet elválasztani õket egymástól: bizonytalanok önazonosságukban, és éppen emiatt van az, hogy szeretnének mindig mindent elölrõl kezdeni. Így aztán soha nem is jutnak egyrõl a kettõre. Ebbõl adódik az a konok kitartás is, amellyel mindig mindent lerombolnak, és megpróbálnak megint a nulláról indulni, azaz megint mindent újra felépíteni.
De ha már a mi fura balkáni városainkról beszélünk, felmerül az a kérdés is, hogy milyen városokat tekintünk rendesnek, normálisnak.  Ez a pedig odavezet, hogy azt is megkérdezzük: miért tartjuk az egész balkáni régiót némiképp különösnek, furának. A Balkánnak valahogy sohasem sikerült jellegzetes képet kialakítania önmagáról, nincs saját védjegye, valami olyan megbízható, kézzelfogható sajátossága, amire bátran lehetne hivatkozni és ami erõt ad, amikor új társaságba, „jobb körökbe” kerül az ember. Ha valaki azt mondja: „Párizsból jövök”, a városnév puszta hallatára szélesre tárulnak elõtte az ajtók és szívek. A „Budapestrôl érkeztem” kijelentés is azonnal bizalmat ébreszt. Ah, igen, Budapest! – a monarchia második fõvárosa, igazán elragadó császárváros. De Szófia vagy Bukarest? Dubrovnikkal más a helyzet, mert mindenkinek azonnal Raguza jut eszébe, és Raguza fényes történelmi múlttal dicsekedhet. Igen, azt bárki büszkén mondhatja, hogy: „Dubrovnikból jövök”. De mit ér az olyan ember, aki... hogy is mondjam... horribile dictu csak annyit mondhat, hogy: „Bukarestbôl jövök”?
Mint ahogy van olyan nemzeti hovatartozás, amely már eleve jó ajánlólevél, vannak olyan városok is, amelyekre bárki büszkén hivatkozhat, míg mások valahogy nem mutatnak jól egy névjegykártyán. A mai Európában magyarnak lenni jó dolog, elõnyt jelent. A magyaroknak olyan megbecsültségben van részük, ami egy románnak vagy egy ukránnak nem jár. „Román vagyok” – ez ma nem  hangzik igazán jól. Ez a nemzeti  hovatartozás nem jelent elismertséget, megbecsültséget, inkább valamilyen zavaros, kusza, kétes helyzetre utal. Talán ez az oka a gyakori „postai kézbesítési hibáknak” is: mintha nehéz lenne kimondani, hogy Rumänien, Hauptstadt Bukarest; sokkal jobban hangzana így: Rumänien, Hauptstadt Budapest. Mintha csak az munkálna a tudatalattikban, hogy Budapest fõvárossal Románia is a „rendes”, az „elfogadható” országok közé tartozna.
Ami, köztünk szólva, nem is lenne akkora õrültség...
Most azonban inkább gondolkozzunk el ezen az állításon: die merkwürdige Hauptstadt Rumäniens, Bukarest. Románul a város neve többes számban van: Bucurestii Már ebbõl is kiviláglik, hogy ez az egyedülálló és a politikai hatalom központosítása révén létrejött fõváros nem is egy, hanem többszörös azonosságtudattal rendelkezik. Vajon a többszörös azonosságtudat-formák közül egyik-másik nem kerekedik-e a többi fölé? Úgy sejtem, hogy igen. A város nevének többes száma: Bucurestii, több, egymással harcban álló alkotóelemre utal. De ez a belsõ harc nem a protestánsok lelki küzdelmeire emlékeztet – ami a megtépázott azonosságtudat tragikumával járna –, hanem a ránk, románokra olyannyira jellemzõ nemtörõdöm és hanyag eleganciával párosul. Emlékezetükbe idézem Raymond Poincaré egykori francia köztársasági  elnök szellemes megjegyzését, még karrierje kezdetérõl, gyakorló ügyvéd korából, amikor is azt mondta: „Ez a Kelet kapuja, itt semmit nem kell igazán komolyan venni”. Bukarest az itt élõk jóindulatú nemtörõdömségének és a hódító hatalmak közömbösségének köszönhetõen lett és maradhatott fõváros. Utcáin sétálva nem érezzük sem a hódítók büszkeségét, sem a legyõzöttek drámai keserûségét. Az alaphangulat összetevõi: némi kellemes semmittevés és a nem túl mély érzésekbõl, értékekbõl áradó báj, vonzerõ,  mindez moll-hangsorban elõadva. Bukarest identitása éppen olyan elmosódott, mint a négy évszak határvonalai: néha már áprilisban ránktör a júliusi hõség, január és március helyet cserél, szeptember és  november eleje szinte megkülönböztethetetlen egymástól, akárcsak május és mondjuk július közepe. A bukarestieket mindig meglepi, ha decemberben valóban olyan az idõjárás, amilyennek télen lennie kell.

(a kedélyes semmittevés bája és élénk társadalmi-társasági élet)
Egy ilyen többszörös identitású város utcáin járva-kelve önkéntelenül is feltesszük a kérdést, hogy milyen lehetett a múltja,  mi az, amit megõrzött a történelme során, és mi az, amitõl idõközben megvált? Amikor egyik napról a másikra egy olyan ország fõvárosa lett, amelynek lakossága tulajdonképpen még nem is vált egységes nemzetté, Bukarest nem volt több békés kisvárosnál, amelynek utcáin roskatag házak bóbiskoltak. A külföldi utazók leírásaiból tudjuk, hogy szelíd letargia lengte be ezt a nagy kiterjedésû, bonyolult keleti kertre emlékeztetõ települést. De az igazán jó szemû utazók felfigyeltek a kisemberek kedélyesen csipkelõdõ humorára, pezsgõ életkedvére, néhány elõkelõ arisztokrata család nyugatias életvitelére, tettrekészségére.
Ez a derû és élénkség, ez a nyugat-európaiakra jellemzõ cselekvési vágy vezette ki szép fokozatosan az országot 1821 után a görög fanarióta uralom apatikus korszakából. Bukarest egy olyan ország fõvárosa lett, ahol egy parasztokból álló népet kellett állampolgárokká, nemzetté nevelni. Az átalakulás során Bukarest levetette provincializmusát. A 20. század elején már számított: kiérdemelte Georges Duhamel szeretetét, felébresztette R. W. Seton-Watson érdeklõdését, kiváltotta Czernin gróf mély ellenérzését és Olivia Manning lenézõ utálatát. A modern kor felrázta várost. A francia életstílus lett a követendõ példa. A századeleji Bukarestben a kedélyes semmittevés bája aranyozta be a hétköznapokat. Gondtalanul lehetett múlatni az idõt, de ugyanakkor – és ebben nincsen semmi ellentmondás –, élénk társadalmi-társasági élet zajlott, amelyben az itt lakók és az itt megforduló külföldiek egyaránt részt vettek. Hogyan lehetett meg egymás mellett, de egymást nem zavarva, hanem kiegészítve ez a „békebeli” életérzés, és ezzel egyszerre a politikai erõszakosság, vagy az a sok vidám bolondozás, magával ragadó õrültség, ami végül is a régi Európa vesztét okozta?
Aki csak ismerte a két világháború közötti évek Bukarestjét, egybehangzóan állítja, hogy szinte minden pénz híján és kapcsolatok nélkül is bárki vígan élhette világát ebben a pezsgõ társadalmi-társasági környezetben. Montherlant híres mondása, mely szerint az, aki nem élt Párizsban 1938-ban, nem tudhatja, mi a boldogság, kis módosítással Bukarestre is talál, ahol a két világháború között egy olyan kellemes életforma alakult ki, amelyet ma már elképzelni sem tudunk, és amely  négy különleges adottság elegyébõl jött létre. Melyek voltak ezek? Hát, elsõsorban a gondtalanság, ami sajnos a magasabb célokra való törekvés hiányát is jelentette, aztán a beszélgetés mûvészete, a csevegésé, amely mindig értelmes és élvezetes tudott maradni, bár a leggyakrabban csupa csip-csup dologról folyt a szó. Ide tartozott a másokkal való együttlét öröme, ami bizony azzal is járt, hogy bármit el lehetett mondani, oda lehetett vágni bárkinek, a legnagyobb kíméletlenséggel, de a legcsekélyebb felelõsség nélkül, és végül, de nem utolsósorban az értékek viszonylagosságának felismerése. Ez magába foglalta a legváltozatosabb életszemléletek teljes skáláját, a vidám cinizmustól kezdve egészen addig az elszánt elhatározásig, hogy ezzel a felszínes vidámsággal bármi áron, akár erõszakot is alkalmazva, de végleg le kell számolni. Mint látják, minden rokonszenves elemben ott rejlett önmaga tagadása is. Bukarest identitásának titka virágkorában is ellentmondásosságában rejlett.

(az egységesség tökéletes hiánya – Az alapvetõ rendetlenséget, az aránytalanságokat a bukarestiek örömére soha nem sikerült felszámolni – a politikai hatalom esztelen modernizálási törekvései)
De ez az ellentmondásosság nem csak a lelki adottságokban rejlik. A szemlélõ elé  táruló városkép egységérõl csak egyet mondhatunk: nincs is. Bárhol is járjunk, bármelyik negyedét vizsgálgatjuk, egységességnek nyomát sem találjuk. És ez nem csak a Ceausescu-korszak óta van így, ez mindig is így volt. A Mogosoaia-hídon, amelynek 1877-ben Calea Victoriei-re (a Gyõzelem útja) változtatták a nevét, a „normális” városképhez szokott szemlélõdõ („normális” alatt értendõ minden olyan város, amelyre büszkék lehetnek az ott lakók) hamarosan belátja, hogy Bukarestet éppen az egységesség tökéletes hiánya jellemzi. Hajdanán nem sokat adtak arra, hogy a házak egyenes vonalban sorakozzanak egymás mellett, és ez ma sem alapvetõ elvárás. Amikor az elsõ városrendezések történtek, akkor is csak a mértani vonalakból, formákból túlságosan is kilógó szabálytalanságokat igyekeztek orvosolni. Az alapvetõ rendetlenséget, a lépten-nyomon jelentkezõ aránytalanságokat a tõsgyökeres bukarestiek legnagyobb örömére soha nem sikerült felszámolni. Bár azóta sok kísérlet történt a minden áron való uniformizálásra, az erõszakos bontások és a modernizálási mánia sem tudott egységes építészeti jelleget kialakítani: még a fõutcák épületei is megõrizték alkalom- és ötletszerû architektúrájuk sajátságait. Maguk a fõutak a hajdani utcák nyomvonalán alakultak ki, ide-oda kanyarogva követve a telkek, kertek és épületek határvonalát, tehát nem az építkezések igazodtak az elõre megtervezett útvonalakhoz, hanem éppen fordítva történt. Azóta a gyönyörû parkokból, kertekbõl nagy területeket hasítottak ki a politikai hatalom esztelen modernizálási törekvései, és a zöldövezetet elfoglalták az autó-hordák számára kiépített utak. Az utcák és utak kanyarjai, a jobbra-balra tekergõ, kacskaringós sikátorok mégis gyermekkorunk falun töltött nyarainak kertek alatt vezetõ ösvényeit idézik. A házak stílusa csak az építtetõktõl függött, beleálmodhatták legtitkosabb vágyaikat, kívánságaikat, ábrándjaikat.
Ami még ma is bájos Bukarestben, az tulajdonképpen egykori lakóinak, az egyszerû kisembereknek köszönhetõ. Az õ bölcsességüket, felismert lehetõségeik megvalósítását õrzik a máig változatlanul fennmaradt régi épületek, utcácskák. Nem nagypolgárok élnek itt, hanem egyszerû, de vállalkozó kedvû és talpraesett kisemberek. Az igazi Bukarest arculatát éppen õk, ezek a mindennapi emberek, kézmûvesek, kereskedõk, szabadfoglalkozásúak alakították ki. A sikeres vagy csak egyszerûen szerencsés vállalkozói réteg saját szintjét is igyekezett fölülmúlni. Tevékeny, életrevaló, gyors sikerre vágyó, két lábbal a földön járó, de álmodni is tudó, tréfáskedvû, de titkaikat magukban tartó emberek voltak, egyszerre hagyománytisztelõk és újítani vágyók. Nekik köszönhetjük a mai Bukarestet. Egyszerû társadalmi származásukra utal az a sok kis templom, amelyet félretett pénzecskéikbõl õk maguk emeltek város-szerte mindenütt. Ezek a kis templomok egykori építõik túlbuzgóságtól mentes igaz hitének, megfontolt adakozókedvének, hagyománytisztelettel párosult újító kezdeményezésének a bizonyságai. A templomépítõk eléggé kételkedõk és fösvények voltak ahhoz, hogy ne költsék fényûzõ díszítésekre a pénzüket, de azért pontosan tudták, hogy mi elengedhetetlen a szimbolikus jelképek hatásának érvényesüléséhez. Nem a templom, hanem a társadalmi és a társasági élet állt életük központjában, nem a mély lelki élet volt az alapvetõ szükségletük, sokkal inkább a másokkal való együttlét öröme. Nem holmi „személyes tér” birtoklására törekedtek, amelyrõl annyit filozofálnak korunkban, hanem inkább a magán- és közélet, a modern kor és a hagyományok egybeolvasztása volt a céljuk, egy olyan harmonikus  életvitel kialakítása, amely az egész balkáni térségre annyira jellemzõ. A tõsgyökeres bukaresti folyton hangoskodik és szívesen nevet, de gyakran rosszmájú és hirtelen haragú, mindig számolni kell váratlan érzelmi kitöréseivel. Bármikor képes baráti jobbot nyújtani annak, akivel az imént még haragban volt. A történelem megpróbáltatásait bátran elviselte, de nemegyszer megdöbbentõen állhatatlan. Anton Pann régimódi történeteinek hõseire és Tudor Musatescu vígjátékainak szereplõire ismerünk bennük.

Ha gondolatban Bukarest fölé emelkedem, és végigrepülök szabálytalan és váratlan alakzatokat mutató térkép-rajzolata fölött, úgy érzem, hogy ez a város az egymástól annyira különbözõ negyedek lakóinak váratlan, de néha zseniális ötleteibõl született. Nem az uralkodó réteg, hanem a lakónegyedek jómódú és derék polgárai formálták egykori arculatát. A város fokozatosan fejlõdött ilyenné: egy ház épült egy másik mellé, majd (meglehetõsen ötletszerûen) felhúztak melléjük egy harmadikat is. Így alakultak ki a városnegyedek. Érthetõ hát, hogy miért éppen ezek az egyszerû, vidám természetû, vállalkozó kedvû, de ugyanakkor kissé nemetörõdöm emberek estek elsõkként áldozatul Ceausescu városromboló programjának. A mértani rend Übü királya, az egyenesek és párhuzamosok megszállottja egyaránt gyûlölte a mindig kedélyes, de örökké kételkedõ, nagyvonalú, magukkal és másokkal szemben is elnézõ, néha túl merész tréfákat is megkockáztató bukarestieket és sajátos építkezési stílusukat, életszemléletük e szemmel látható bizonyságát. A kommunisták – a kispolgárság, a magántulajdon és az életöröm esküdt ellenségei -, gyûlölték Bukarest építészetét. Ceausescu egyik fõ célja az volt, hogy ezeket az embereket és ezeket az épületeket, vagyis mindazt, ami számunkra Bukarestet jelentette, végleg eltörölje a föld színérõl. Az erõszakos átalakítás drámai következményekkel járt: eltûntek a véletlenszerûen egymás mellé épített, bájosan eklektikus házak, a kedves aránytalanságok, az urbanisztika egyeneseinek fittyet hányó kanyargós vonalak, az útkeresztezõdésekben váratlanul ott zöldellõ, és a villamosokat kitérõre kényszerítõ kis parkok, a járdák, amelyeket teljesen kisajátítottak maguknak a fák, az úttestig nyújtózó kertek, egyszóval a magán- és közszféra jótékony egybeolvadásának ezernyi meghitt jele.

Ha esténként végigsétálok azokon a kis utcákon, amelyek valahogyan mégis megmaradtak a hajdani városból, egy megcsonkított univerzum tereiben bolyongok. Az univerzum több, mint rend, inkább olyannak képzelem, mint egy teljes oktatási rendszert. Aki ebben az univerzumban él, az teljeskörû védelem alatt áll, semmi baj nem érheti. Ha valaki tudja és érzi, hogy szeretet és gondoskodás veszi körül, egészen más ember lesz, mint az, akit állandóan üldöznek és igyekeznek sarokba szorítani. A Securitate mindent ellenõrzött, mindent megtorolt. Tudtuk, hogy a városrombolás személyi szabadságunk és biztonságunk elleni merénylet, és fõ célja, hogy tudatosítsa bennünk a kiszolgáltatottság érzését. A régi Armaneasca utcát megcsonkították, a Sagetii utcát darabokra szabdalták, az Italiana utcát más irányba térítették, és mindent a földdel tettek egyenlõvé, ami az útjukba került. Azt a szépen megmunkált kõtömböt, amelyet az egykori Caimata kolostor helyére emlékül állítottak (a kolostor falai között Eminescu is lakott), kétfelé vágták, és a bontási anyagokkal együtt egy törmeléktelepre szállították.

A házak, a negyedek pezsgõ életének eltûnésével közös emlékezetünk egy darabja is elveszett, mint ahogyan egy látvány emléke is kitörlõdik a memóriánkból, ha a kép, amelyhez kötõdött, nincs többé. Az emlékek elhalványulnak, eltûnnek, ha nincs, ami felidézze bennünk. Egyáltalán nem meglepõ, hogy a fiatalabb nemzedék, amely nyomdokainkba lép, mintha amnéziában szenvedne. A kommunisták terve bevált. Amint az épületeket egymás után letarolták, és a régi utcák szerves hálózatát önkényesen kijelölt, az élet gyakorlati elvárásait figyelmen kívül hagyó útvonalakkal helyettesítették, amint a régi Bukarest a szinte a szemünk láttára fogyatkozott, egyre nyilvánvalóbb lett számomra, hogy lelki egyensúlyom és egészségem, belsõ énem sértetlensége mennyire függ szülõvárosom teljességétõl, sértetlenségétõl. Az a Bukarest, amelyet Ceausescu az eljövendõ idõk színterének szánt, legalább annyira kibírhatatlan, elviselhetetlen, mint a napi rendszerességgel ismétlõdõ szónoklatainak kontárul hevenyészett nyelvezete. Elvi szinten a Nép Házának Bukarestje tökéletesen megfelelt a pártszónoklatok ideológiai-nyelvi zagyvaságainak. Igen, a Nép Háza maga a testet öltött hozzá nem értés, annak a szellemnek a materializálódása, amely elhatározta, hogy a nép átnevelésének érdekében Bukarestet le kell rombolni. Ennek a visszataszító építménynek a gyûlölet az alapköve, mert az alacsonyabbrendû mindig halálosan gyûlöl mindent, ami jobb, ami felsõbbrendû, mint õ maga. Arrogáns vulgaritásával a Nép Háza a ránk kényszerített rend és önmagunk ellenkezés nélküli feladásának szimbóluma. És hogy mindez kinek használt? Természetesen a hatalomnak. Az, amit Heidegger Gestell-nek nevezett, nálunk az építészet és városrendezés terén fizikai valósággá vált. Ez számunkra, románok számára ma is állandó szellemi agressziót jelent. Még ma is mérgezi a lelkünket, és közben hat reánk, átalakít, megváltoztat: amint lassan hozzászoktat visszataszító jelenlétéhez, folyamatosan küldi felénk a zsarnokság üzenetét. Pedig azt hittük, hogy sikerült végleg megsemmisítenünk, és íme, itt van közöttünk, saját cinkosaivá tett, még mindig függünk tõle.

Úgy látom, hogy a mai Bukarest légkörét még mindig szennyezik a kommunista pusztítás következményei. Ennek a primitív ideológiának a plazmái titokban tovább élnek az új város szöveteiben, a barbár és visszafordíthatatlan csonkítások, pusztítások okozta sebhelyekben, hiányokban. A város építészeti és szociális szerkezetének erõszakos megváltoztatásával - ez utóbbit tömeges deportálások révén valósították meg -, egy mutáns alakzatot hoztak létre. Társadalmi összetartás csak ott van és ott mûködik, ahol jól meghatározott kollektív azonosságtudat alakult ki. Ha a felek között ez nem adott, nem számíthatunk szabad versenyre, egyéni kezdeményezõ készségre, hanem csak “utasítást adó - parancsot végrehajtó” - típusú kapcsolatokra. Bukarest új megjelenési formája egyszerre bántó, szánalmas és erõszakosan lehengerlõ. A most elkezdõdött új évszázadban meg kell találnunk annak a módját, hogy hogyan õrizzük meg testi-lelki épségünket abban a városban, ahol az utcákon a gyógyíthatatlan megalománia, az agresszív primitívség és a visszataszító pöfekszkedés az úr.

Kapcsolatunk lakóhelyünkkel mindannyiunkra döntõ hatást gyakorol. Nem kell mindenben egyetértenünk Frobenius-szal vagy Spenglerrel, hogy elfogadjuk azt a tanításukat, miszerint környezetünk az idõ múlásával titokzatos módon legbelsõ életünk részévé válik. Minél többet éltünk, annál inkább érezzük, hogy mindazoknak az elképzelt vagy valós, mikro- vagy makrokozmikus világoknak, amelyekbe valamiképpen - empírikus vagy metafizikai szinten - beletartoztunk, végül  mi magunk is a termékeivé válunk. Vegyük elõször is a lakást, a házat, amelyben élünk, és amely magán hordja személyiségünk lenyomatát. Egy idõ után már nehéz eldönteni, hogy mi formáltuk-e környezetünket a saját képünkre, vagy éppen fordítva történt. Ez az elmélet kulcskérdése. Bár sok adat enged következtetni környezetünk teratológiai (ford.: azaz fejlõdési rendellenességek, torzszülöttek kialakulására utaló) hatására, ne csüggedjünk, õrizzük meg reménykedõ bizakodásunkat, hiszen még mindig változtathatunk azon, amivé mások akartak bennünket formálni. Merem állítani: Románia politikai jövõje is függ attól, hogy a mai fiatalok milyen urbanisztikai környezetben érnek felnõtté. Még egyértelmûbb az összefüggés a társadalmi kapcsolatok alakulása és városaink középületei, közterei között. A jövõnkért vívott harc közterek és területek kialakításával, középületek emelésével kezdõdhet el. A következõ nemzedékek derûs nyugalmának, rendíthetetlenségének záloga, letéteményese az a környezet, amelyben ma élünk.

Befejezésül játsszunk egy kicsit. Kérdésem: “Melyik irodalmi mûfaj fel meg leginkább Bukarest jellegének?” A válasz nem lehet a tragédia, mert Bukarestnek nincs arisztokráciája. De a regény sem, mert bár van néhány nagypolgári negyed, ezek soha nem játszottak meghatározó szerepet. A líra ugyancsak távol áll ettõl a prózai helytõl, amely csupa ellenségeskedés, nyomor és alig takargatott bûn. Az édeskés hollywood-i vagy az elegáns, nosztalgikus bécsi melodráma sem felel meg a hely szellemének. Végül is egy vegyes mûfaj marad: szarkasztikus, már-már gonoszkodó melodrámára gondolok, kegyetlenség és érzelgõsség elegyére, sorsszerûen bekövetkezõ erõszakkal. A darab alaphangulatát mégis az határozná meg, hogy a szereplõk mindenen tudnak nevetni, és bárkit, bármit képesek nevetségessé tenni. A szerzõje Hasek, Feodor Sologub és Caragiale, mindhárman, egyetlen személyben. Egy másik mûfajra is gondolok: lehetne egy olyan film is, amely a Kusturica-féle kegyetlen képeket a Jiri Menzelre jellemzõ iróniával és elnézõ szeretettel tudná láttatni.
Hát, tisztelt publikum, tessék, csak tessék! Az Istenek Bukarestben is otthon vannak.

(Ford.: ha lehet, a város nevét román karakterrel: Bucuresti - cédille-jel írt s-sel
                                             Valamint:  Ceausescu, Mogosoaia, Musatescu)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu