M i r z a
Három évvel ezelőtt felhívtak a Volkskrant-tól:
– Csinálna nekünk egy hetente megjelenő rovatot?
Rögtön nemmel válaszoltam. Éppen egy új könyvön dolgoztam. 
Ez így is volt, de valójában nem mertem rovat készítésébe fogni egy olyan nyelven, amelyet nem mondhattam a magaménak. Féltem a bukástól.
 Bukástól való félelem.
 Megint hívtak a Volkskrant-tól. Nem, nem akartam. 
 De akkor mit szólnék egy vacsora közbeni beszélgetéshez?
 Hát, így történt.
 Miért féltem tulajdonképpen belefogni? Nézd, be lettem dobva a mélybe.  A szabadság mélyébe. Egészen más volt ez, mint történeteket írni. Ki kellett mozdulnom az én kis biztonságos írói sarkomból, rá kellett lépnem a földre, a holland együttélés kemény földjére. 
 Itt az újság. Itt a toll. Mutasd meg ki vagy! Ó, Istenem, milyen félelmetesen hangzik. 
 Ha szülőföldemen maradtam volna, talán száz év elteltével – mikor már nem is élek – megkapom a szabadságot. 
 A rovat számomra szabadságban töltött, komoly gyakorlat. A most vagy soha kérdése. A félelmet – a bukástól való félelmet – még mindig nem sikerült teljesen legyőzni. 

*Kisebbségeim
Az erőszak soha nem oldotta meg az etnikai konfliktusokat. A konfliktusok gyökere legtöbbször az egymásról való ismeret hiányában rejlik.
 Szülőföldemen három etnikai kisebbség él, akikre súlyos nyomás nehezedik: örmények (keresztények), zsidók és bahaiok. 
 Az örmények sokféle foglalkozást nem űzhettek, főleg olyanokat, melyek az élelmiszer-kereskedelemmel álltak kapcsolatban, mivel amit megérintettek, azt nem ettük meg. Én magam nagyanyámtól legalább milliószor hallottam, hogy tisztátalanok. Nem fogtunk velük kezet, de ha mégis, akkor utána rögtön le is mostuk. Bár csak tizenöt háznyira laktak tőlünk, és az őseik is már négyszáz éve ott laktak, nem ismertük őket. Bocsánat, bocsánat. 
 A zsidókat jobban elfogadták, mindegyikük textíliákkal kereskedett. Velük kezet fogtunk, de az ‘anyagvásárláson’ kívül nem volt velük más kapcsolatunk. „Ne legyél már olyan kapzsi, olyan vagy, mint egy zsidó!” – hallottam számtalanszor a környezetemben. „Már alszol, talán zsidó vagy?”
A maradék ismeretem a zsidókról pletykákból és tájékozatlanságból állt. 
 A Bahai-hívek álltak a legnagyobb nyomás alatt, olyannyira, hogy gyakorlatilag nem is hallathattak magukról. Hogy mit csináltak, hol laktak, hogy néztek ki, számomra teljesen ismeretlen volt. Csak azt tudtam a nagyanyámtól, hogy időben le kell feküdni, mert kint a bahai-asszony üres krumpliszsákjával körbejár, hogy ellopjon egy gyereket, bedugja a zsákjába, hazavigye, és finom süteményt süssön belőle. 
 Nálunk a muzulmán fiúk örmény lányokról álmodtak, de azok tiltott gyümölcsök voltak. Körülbelül tizennégy éves lehettem, mikor a szomszéd fiú valami hihetetlen dolgot tett: egy örményt vett feleségül. Az anyja karikásra sírta ki nálunk a szemét. 
 Azon az estén, mikor hazahozta a menyasszonyát, százával álltak a gyerekek és a nők a tetőkön, hogy megcsodálják a lányt. Éjszaka felmásztam a tetőre, hogy a feljáraton keresztül meglessem a menyasszonyt. Istenem... te jóságos ég... nekem, aki egy muzulmán nőnek még a meztelen lábujját sem láttam, most egyszeriben egy meztelen keresztény láb volt előttem. A következő napon eljött hozzánk, belépett a keresztény lábaival a házunkba, és átadott anyámnak egy tányér saját készítésű süteményt, ismerkedés céljából.
 A zsidókról is van egy szép emlékem. A katonaság alatt tengerésztisztként szolgáltam a Kaszpi-tengeren. A társaim mind kettesével vagy hármasával béreltek egy lakást. Én egyedül maradtam, úgy tűnt, hogy senki nem akar velem lakni. De még valaki egyedül maradt. 
 – Kivegyünk együtt egy...?
 – Én zsidó vagyok – vágta rá rögtön. 
 Két évig laktunk együtt, ami a számomra jó lecke volt. Volt egy húga. Az egész család eljött meglátogatni, kivéve a lányt. Csak a hangját hallottam egyszer, mikor telefonált. Fülig szerelmes lettem belé a fényképe láttán, amit a bátyja a tárcájában hordott. 
 Sokszor gondolok a zsidókra, főleg arra az elérhetetlenre. 
 A minap találkoztam egy szép fiatal lánnyal Amszterdamban. 
 – Ó, egy honfitárs!
 – Bahai – válaszolta egyből.
 Ő volt az első bahai az életemben. A szívem kalapálni kezdett.  Százhatvan kilométeres sebességgel futottam el, és kerestem menedéket a számítógépem előtt. 
 Bocs, bocs, bocs. 

*Megint és még egyszer
Kok úr megint győzött. Megírtam, hogy örülök a választások eredményének. És hogy gyakorolni fogom, hogy fokozatosan szívből megszeressem az embereket Hollandiában. Stephan Sanders rovatvezető tett erre egy megjegyzést: 
 – Ez elég sok szeretet és még több ember. Szeretni egy országot, vagy egy népet? Az ember csak az anyukáját, vagy a tengerimalacát szereti. 
 Egy dologgal azonban nagyon zavarba ejtett.
   – Ennek talán szerepe van Abdolah népszerűségében?
  Sanders az egyetlen aki, néha, oldalba bök. 
 Értem, hogy miben rejlik a probléma. A ‘nép’ szónak két különböző megközelítése van. 
 Mondok egy példát. A Vrije Nederland e heti számában van egy interjú Farage Sarkoehival, egy perzsa íróval. Tavaly a mollák alattomban letartóztatták, megkínozták és majdnem teljesen tönkre tették. Miután szabadon engedték, ezt mondta a riporternek:
 – A tapasztalat megtanított, hogy az ember nem bízhat senkiben, csak a népben.
 Stephan Sanders elmélete szerint ezt kellet volna mondania: 
 – A tapasztalat megtanított, hogy az ember nem bízhat senkiben csak a tengerimalacában. 
 A ‘nép’ szót Hollandiában nem használják olyan gyakran. Gyanús szó, bizonyos érzelmi töltettel rendelkező fogalom. Mégis be akartam tenni a szövegeimbe. 
 Olyan országból jöttem, ahol az író közel áll a néphez. 
 Az írónak van felelősségérzete. Mikor a választásokról készítettem a rovatot, előttem volt egy cikk, amiben ez állt:  „A választók több mint hetven százaléka negatívan nyilvánult meg a külföldiekkel szemben.” Azt gondoltam, én másképp teszek, ez alkalommal megváltoztatom a hozzáállásomat. Nem lovagolhattam folyton a MI és ŐK szavakon, és nem tehettem folyton olyan negatív megjegyzéseket, mint például: – Uram, az Ön igazsága üres. 
 Meg kellett tanulnom, hogy használjam a ‘szeretem’ szót is. Ezt próbáltam ki az írásaimban. 
  Más részről, ha a szeretetről írok, az nem mindenkire, hanem a nép kultúrájának és tudományának a szellemére vonatkozik, ami például megkülönbözteti a hollandokat a perzsáktól. 
 El Stephan Sanders tengerimalacával! Ha a szeretetről írok, akkor azon például Hans Andreust és ezt a verset értem:
 Mondd el a fáknak, 
 mennyire szeretlek
 mondd el a szélnek,
 mely a fákra száll...
 De egy embernek se mondd
 Nem hinnének neked...
 Nem akarnák elhinni, 
 hogy ember embert így szerethet,
 mint én téged.

Stephan Sanders azt írta, hogy Abdolah túl sok köszönetet nyilvánított a cikkében. 
 Az én írásomnak nincs köze a hálához. Csak a megfigyeléshez. Egy jó tett alatt meghúzni a vonalat. És kiértékelni. 
 Tanácsot is kaptam tőle: 
 –  Egy országban élsz, ennek része vagy, és ha vannak emberek, akik ezt megkérdőjelezik, intsél be nekik az útleveleddel. 
 A tanácsában látom az ‘én’-t, a nagy ÉN-t. Erre nincs szükségem. 
 Mégis, megköszönöm neki az oldalba bökést. 
 Felébresztett, de azért fájt. 

*A Sinnepoppen-ben
‘A Sinnepoppen-ben’ nevű irodalmi kávézó bezár. A szél sem fújja többé a kávézó kifüggesztett tábláját, amire egy macska, egy égő gyertya és egy nyitott könyv van festve. Kár. 
 Mikor a bejárati ajtó utoljára tárul ki, Paul Gellings így versel: 

  Még egyszer utoljára zörgés és nyikorgás,
 éveknek az a röpke pillanata, mert
 vége mindenek tulajdonságának. 
 Leégett a gyertya. Elment a macska, de mi van a könyvvel?

Mielőtt Hollandiába jöttem, volt egy álmom: író akartam lenni. De mikor kimenekültem az országomból, semmivé vált ez az álom. 
 Amint megírtam az első holland novellámat, sietve nekiindultam, hogy publikumot keressek. Ez nem csupán egy novellát jelentett, hanem egy próbálkozást is, hogy visszanyerjem a reményt.
 Kérdően léptem be egy irodalmi kávéházba.
 –  Van egy novellám – mondtam bevezetés nélkül a kávézó vezetőjének.
 Feltette a szemüvegét, és figyelmesen elolvasta. 
 – Fel is tudja jól olvasni? – kérdezte kétkedve.
 Azt hiszem, nem. 
 – Hallgasson ide, menjen ki oda a parkba, az utca másik oldalán, és gyakorolja a felolvasást. Fél kilenckor várom itt. 
 A parkban leültem egy székre, és addig olvastam fel hangosan, míg beesteledett. 
 Visszamentem, a kávézó már tele volt. 
 Egy költő akarta új kötetét bemutatni. 
 – Figyelmet kérek! – kiáltott a főnök úr – Mielőtt belekezdenénk, előbb valami más! Van itt valaki egy történettel. 
 És felolvastam: 
 – Vannak esték, mikor nem tudok otthon maradni, ilyenkor mennem kell. Ezek azok az esték, mikor egy barátnál ki akarom sírni magam. De hol vannak a barátok?...
 Nem tudtam, hogy az volt az utolsó este, mikor bolyonganom kellett az utcákon. Honnan is sejthettem, hogy abban a pillanatban egy pár jövendő barátom néz rám a közönség soraiból?
 Nem vagyok babonás, de hogy lehet, hogy éppen azon az estén abba a kávézóba tértem be, ahol egészen véletlenül egy kiadó, egy befolyásos bíráló, egy nagy francia kiadó képviselője és egy fotós tartózkodott?
 Most, mielőtt bezár a kávézó, valamit tisztázni szeretnék. Mikor vége lett az estének, odajött hozzám a főnök:
 – Na, milyen volt az este? Megvette a kötetet?
 Nem, mert nem volt pénzem könyvekre. 
 –  Hé, fiúk! – intett a főnök.
A bárpult mögött négy pénztárca nyílt meg. 
– Tessék, itt van egy dedikált példány – mondta – a magáé, tőlünk. 
Nem lett volna értelme visszautasítani. Meghatódva, a könyvvel a zsebemben gyalogoltam haza.
A tapasztalat azt tanította, hogy az álom úgy eshet ki az ember kezei közül, mint egy üveg vörösbor. Noha az apróra tört üveget nem lehet összerakni, az álmot azonban, igen. Varázslatos módon kezdett felcsillanni a remény távolból, még erősebben, mint az eredeti álmom.
‘A Sinnepoppen-ben’ nevű kávézó bezár, a gyertya leégett, a macska elment, de mi van a könyvvel?

*Így ment
És jól ment. Mivel itt nem volt se nagyapjuk, se nagyanyjuk, egyszerre játszottam az apa, a nagybácsi és a nagypapa szerepét. És természetesen szerinte én voltam a világ legjobb apukája. De voltak kifogásai is. 
 – Miért nem viszel el soha az iskolába? –  Attól a pillanattól kezdve örömmel tettem. De ez  nem volt elég. Meg akart mutatni az osztálytársainak. – Sziasztok lányok, sziasztok fiúk! –  még a tanító nénivel is kezet kellet fognom. Aztán integetni neki, mint a többiek. Ünnepélyesen integettem neki, és közben arra gondoltam: Legyél tudatos! Csak nyugodtan! Éld át ezeket a pillanatokat, mert minden olyan gyorsan elszáll! 
 A tanító néni büszkén mesélte, hogy látott engem a tévében, és hogy olvasta az újságban az írásaimat, és hogy annyira tetszettek neki, de annyira. 
 Éppúgy, mint más apa és lánya, természetesen néha mi is veszekedtünk. 
 – Úszógumi nélkül úsztam, de egyszer sem néztél rám, csak az újságodat olvastad!
Így ment ez, és jól ment. Otthon voltam, és el akartam vinni az iskolába. 
 – Nem kell. Menj csak fel dolgozni! Elmegyek egyedül. 
 Délután, mikor hazajött, megölelt. 
 – Ne haragudj, amiért nem akartam, hogy elvigyél.
 Éreztem, hogy van valami, de nem tudtam, mi. 
 Este nem tudott elaludni, kérte, hogy menjek fel hozzá. 
 – Apa, tudod, te nagyon aranyos vagy. Tényleg nagyon aranyos, de... szóval, nagyon szörnyű, ha egy lány szégyelli az apját egy kicsit? 
 Kezdtem érteni, de még nem egészen. 
 – Nem, dehogy. Nem baj, minden lehetséges. Fáradt vagy már. Elmondok egy történetet, aztán aludj! 
 Egy napon együtt kellett bevásárolnunk. Az autóban elárult egy titkot. 
 – Ha elmesélek neked valamit, nem fogsz elszomorodni?
 – Nem,  hisz barátok vagyunk. Te a lányom vagy, én az apád, és barátok vagyunk. 
 – Tudod, apa, a gyerekek az osztályomból csúnyának találnak. Nagyon ciki, nagyon. – Kissé elbújt az ülés mögött. Hallgattam egy ideig, miközben ő pityergett. Aztán meséltem neki valami másról, valami szépet, hogy el is felejtette, miről beszélt. 
 Többet nem vittem iskolába, és nem is mentem érte. 
 Múlt pénteken, mikor hazajött, ezt kiáltotta nekem: 
 – Apa van időd a hétvégén? Eljössz velem a moziba megnézni az Anasztázia című rajzfilmet?
 – Persze, már régen láttam rajzfilmet.
 Este megint pityeregve hívott fel magához. 
 – Nem haragszol meg rám, ha...?
 – Nem. Miért haragudnék? 
 – Nem akarom megnézni a filmet. Nem merek veled bemenni a városba. 
 – Van egy ötletem. 
 – Milyen ötleted?
 – Nem megyünk napközben, csak ha már sötét van. Oké? 
 Vasárnap, ahogy besötétedett, és a gyerekek már hazamentek, nevetve belopakodtunk az autóba. Ő elbújt az ülés mögött, én pedig lassan kivezettem a környékről. 

         HARASZTI ADRIENN FORDÍTÁSA