Michal AJVAZ
Telefonra várva
Már két órája várok a Havel téren egy telefonfülke előtt, a méteráru-
és függönykereskedésnél, fontos és sürgős ügyben kell telefonálnom, de
a fülke foglalt, és nem úgy néz ki, hogy a telefonáló be akarná fejezni.
Nem kellene megkocogtatnom az üveget? Ez azonban eléggé udvariatlan volna,
úgyhogy inkább még várok. Csak nem akarja befejezni, ezért mégiscsak megpróbálok
kopogni, csupán halkan. Hm, úgy tűnik észre sem vett, hangosabban kopogtatok.
Nem, inkább ne, nem leszek tolakodó. Tulajdonképpen elég furcsa telefonálóról
van szó, eddig ilyennel még nem találkoztam. Mindig, ha telefonra vártam,
vagy valamilyen férfi vagy nő vagy gyermek állt a fülkében, de ebben a
fülkében egy embernagyságú tengeri csikó van, spirálosan végződő elegáns
farokkal. Vajon hová telefonál? A tenger mélyére? A fülke színültig van
vízzel, ami szintén nem megszokott dolog. Ha majd a csikó kilép a
fülkéből, vigyáznom kell, mert abban a pillanatban, hogy kinyílik az ajtó,
kizúdul rajta a víz. Kíváncsi vagyok, hogy megy majd végig az utcán, meg
kell figyelnem. Ugrálni fog a farkán? Meglehet, nem is telefonál, csak
úgy böködi a pofájával a kagylót. Talán el akarja fogyasztani. Nem is tartja
a füléhez a hallgatót. Van egyáltalán a tengeri csikónak füle? Lehet, hogy
ultrahangokat bocsát ki, mint a denevér. Lehet, hogy akváriumnak nézi a
telefonfülkét. Talán rejtőzködik, egy hónap múlva itt a karácsony, az emberek
hajszolják a halat. Hal-e egyáltalán a tengeri csikó? Az embereknek mindegy
volna, beraknák a kádba, szenteste megennék, és dicsekednének is vele,
hogy milyen csemegét fogyasztottak. No, mindenesetre karácsonyig azért
nem volnék képes várni. De hagyjuk, biztos, hogy telefonál, úgy tűnik,
nagyon összpontosít, várok még egy kicsit. Nemsokára végez, miről is beszélhetne
ilyen hosszú ideig? Nem rongálja meg a víz a telefonkészüléket? Talán sehová
sem tudok majd telefonálni. Esetleg a tenger mélyére. Mennyibe fog ez nekem
kerülni, s kivel tudok onnan beszélni? A medúzával? Nem, nem fogok szórakozni
a medúzával, nekem valaki egészen mással kell beszélnem. Kezdetben a csikó
nagyon bájosnak tűnt, járkáltam a fülke körül, és nézegettem őt, bonbonnal
akartam megkínálni, ha majd kilép onnan, de most már egyáltalán nem tetszik,
nyálkás és undorító. Brr, hozzá nem érnék. Viszolygok attól, hogy meg kell
fognom azt a kagylót, amibe beletörölte a pofáját. Majd betekerem zsebkendővel.
Ha egy kávéházban odajönne az asztalomhoz, és megkérdezné, hogy leülhet-e,
minden köntörfalazás nélkül azt felelném, hogy nem. Még átnedvesítené az
újságomat. Ki tudja, mit gondolnának rólam az emberek, ha látnák, hogy
egy tengeri csikóval üldögélek egy asztalnál. És hogyan értekeznénk? Ultrahangok
segítségével? Azt sem szeretném végignézni, amint belelógatja azt a hosszú
orrát a kávéscsészébe. Biztosan csak úgy-ahogy tudná belegyömöszölni, és
a csésze pedig rászorulna az orrára, mint egy porcelánból készült szájkosár.
Nagyon vicces volna. Egyáltalán nem sajnálnám őt. Bizonyára arra kérne,
hogy szedjem le róla a csészét, egyedül ugyanis nem volna képes rá, mivel
nincs keze. Én viszont úgy tennék, mint aki olvas, és nem hall semmit.
Azt hiszem, gyűlölöm. Tényleg egy undorító állat, olyan farka van, mint
egy disznónak. Másrészről viszont… Olyan békés, más állat talán nem tűrné
el, hogy folyton a fülkéje körül koslatok, kirohanna, és elkezdene üldözni
a Havel téren át, elkapna, és elvinne magával az odújába. Ott a kölykeivel
rajtam gyakoroltatná az embervadászatot. Egy ideig engedné, hogy meneküljek,
majd magyarázná a kölykeinek: elébeszaladtok, ráugrotok, így, a mancsotokkal
meglegyintitek, így, most pedig szépen összegöngyölitek és elvonszoljátok.
De a tengeri csikó nem, a tengeri csikó az csendes és türelmes, finom és
intelligens ábrázatú, tekintetéből a tengeri mélység titkai áradnak. Tiszta,
kimosakodott, más állatok még a víz közelébe sem mennek, vagy ráaádásul
még a sárban is meghemperegnek. Ha a fülkében egy másik állat volna, a
kagylót bizonyára jól összesározná, a hallgatót pedig öszerondítaná valamilyen
sűrű váladékkal. Nem ítélhetem el a csikót csak úgy. És honnan tudhatom,
hogy nincs-e fontosabb közlendője, mint nekem? Úgy gondoljuk, hogy minden
fontos dolog a szárazföldön történik, miközben az csak a föld felszínének
kisebb részét teszi ki. T. S. Eliot írja a The Dry Salvages című versében,
hogy addig egyáltalán nem is tudatosítjuk a víz jelenlétét és titkát, amíg
erre ő maga nem figyelmeztet azzal, hogy fenyegetően kilép a medréből,
melyben addig halkan és észrevétlenül folydogált. Vagy azzal, hogy várakoznunk
kell egy fülke előtt, amelyben egy tengeri csikó telefonál, teszem hozzá
én. Azért mégis rövidebbre foghatná. Nem kellene inkább egy másik fülkéhez
mennem? Nem, ha már ilyen hosszú ideje várakozom itt, kár volna most odébbállnom.
Máshol szintén kellene várnom, és itt nagyobb a valószínűsége annak, hogy
a beszélgetés befejeződik, mert minél tovább tart egy beszélgetés, annyival
válik statisztikailag valószínűtlenebbé. Csak ne volnék ilyen éhes. Szemben
kolbászt árulnak, az illatát egész idáig érezni, talán elugorhatnék egyért,
s aztán rögtön vissza. Vehetnék kettőt is, és az egyiket felajánlhatnám
a csikónak. Ezt azonban úgy értelmezhetné, hogy sürgetni akarom, és megbántódna.
Mindegy, a tengeri csikók úgysem esznek kolbászt. Ezenkívül azalatt, míg
sorban állok a kolbászért, valaki meg is előzhetne. Inkább nem megyek sehova,
kibírom. Az ember akár egy hétig is képes meglenni táplálék nélkül. A csikó
továbbra is mozdulatlan, él egyáltalán? Nem valami felfújható gumi állat?
De mit csinálna egy gumi csikó a telefonfülkében? Lehet, hogy valamilyen
halkészítményeket vagy tengerparti utazást, vagy mit tudom én mit reklámozó
akcióról van szó. Biztos, hogy gumiból van. Olyan tompa a tekintete. Ki
kellene nyitnom az ajtót, és megtapogatni. És ha mégsem gumi? Akkor ez
durva udvariatlanság volna a részemről. Erre a csikó, békés természete
ellenére, megsértődne, feldühödne, és talán még meg is harapna. Mit mondanék
akkor az orvosomnak? Hogy a Havel téren megharapott egy embernagyságú tengeri
csikó? El tudom képzelni, melyik osztályra adna beutalót. Ezenkívül kifolyna
a víz a fülkéből, és teljesen eláztatna. Ehelyett inkább várok, türelmesnek
kell lennem, eszembe jut Meng-c´ története egy földművesről, aki úgy akarta
meggyorsítani a rizs érését, hogy a növénykéket kihúzogatta a földből,
és így mindene odaveszett. Csak ne volna ilyen szörnyű hideg. Nem kellene
mégiscsak megkocogtatnom az üveget?
Hüllők
Peches vagyok. Ha színházba megyek, szinte mindig hüllők játszanak.
Sosem volt ellenük semmi kifogásom, jóllehet sok ember undorodik tőlük,
mégsem tudom megszokni, hogy hüllők játsszák a Pöffeszkedőket vagy a Nórát,
vagy pedig ők éneklik Az eladott mennyasszonyt, és a darab végén a hüllő-Jeník
és a hüllő-Mařenka esetlenül puszilgatják egymást, összeértetve hosszúkás
fejüket. Szegény Bedrich Smetana, szegény Karel Sabina. A hüllők, álatalában
véve, szörnyen játszanak, túlzó teátrális gesztusokat csinálnak, rossz
a kiejtésük, és ami a legbosszantóbb, hogy szüntelenül topognak. Már-már
elkiáltom magam: „Hüllők, kifelé!”, de látom, hogy a többi néző hallgat,
nézik az előadást és tapsolnak, s így én is csendben maradok, mégha olyan
horrorról van is szó, mint a Hattyúk tava hüllők előadásában.
Megfigyeltem, hogy előadás után a nézők aggodalmasan ügyelnek arra,
hogy a hüllőkre a leghalványabb utalást se tegyék. Hasonló feszültség érződik
közben, mint amikor az emberek egy púpos társaságában igyekeznek elkerülni
a púpra, a hátra vonatkozó kifejezéseket. A nézők ráadásul a biztonság
kedvéért még a „hüllő”-re hangzásukban emlékeztető szavak kiejtésétől is
tartózkodnak. Természetesen, akárcsak a púpos társaságában, ahol minden
görcsös erőfeszítés ellenére (illetőleg épp azért) előbb-utóbb csak felbukkan
valamilyen púp egy óvatlanul elhangzó mondatban, még ott is, ahol nincs
semmi keresnivalója, úgy ütik fel a fejüket mindenhol a hüllők is, árgus
szemekkel lesnek ki minden szó mögül, a „küllő” például rendszeresen hüllővé
változik. Ha ilyen baleset történik, mindenki megdermed, s a szerencsétlen,
aki a végzetes szót kiejtette, elpirul, mint az apa, akinek tizennégy éves
lánya szeme láttára pottyant ki egy csomag óvszer a zsebéből, és izgatott
hangján gyorsan próbálja menteni a helyzetet. A következő nap elolvasom
az előadásról írott kritikát, s ott sincs a hüllőkről egy megjegyzés sem.
Már-már azt kezdem hinni, hogy hallucinálok, de a nézők görcsös, szorongó
arckifejezése, ami egyértelműen tanúskodik arról a rettegésükről, hogy
a nagy Tabut ki ne mondják – az ő erőltetetten színlelt felszabadultságuk
és nemtörődömségük, ravasz kópék, elárulja őket, ugyanúgy látják a hüllőket,
mint én. Rejtély a számomra, hogy ezek a hüllők honnan kerültek a városba,
és miért játsszák Az eladott mennyasszonyt, mint ahogy az is, miért hallgatnak
róluk az emberek olyan konokul. Nem tűnik úgy a számomra, hogy veszélynek
teszik ki magukat, ha beszélnek róluk. (De miért nem kezdek róluk beszélni
én? Lehetséges, hogy mindnyájan azt várják, mindnyájan azt várjuk, hogy
szólaljon meg már valaki, hogy aztán a többiek is csatlakozzanak hozzá,
és egymás szavába vágva kezdjék kiáltozni: „Hüllők! Fuj, ezek hüllők!”,
s a hölgyek pedig sorra ájultan essenek össze az undortól. Volt valaha
egy gyermek, aki azt kiáltotta, hogy meztelen a király; lehet, hogy
a gyermek kiáltására várunk. A helyzet viszont az, hogy a gyerekeink olyan
jól neveltek, hogy a hüllőkről ők is hallgatnak, legalábbis a felnőttek
előtt; maguk közt hüllőket rajzolgatnak – miközben valószínűleg a tabu
megsértéséből származó hasonló öröm tölti el őket, mint annak idején minket,
amikor rombuszokkal firkáltuk tele a falakat, a fiúk pedig azzal igyekeztek
imponálni a lányoknak, hogy jó hangosan kiáltozták a szörnyű szót, ügyelve
arra, hogy az „üll”-t obszcénül nyögve ejtsék ki, amin a lányok elismerően
kuncogtak.)
Az előadás után még járok egyet a friss levegőn, majd lehüllök, akarom
mondani leülök egy padra (ezek a szörnyű állatok már az írógépembe is bemásznak):
látom, amint hátul, a színészbejárón elegáns szürke és kék felöltőkben
vonul ki a hüllősereg, a nőstényeken drága bundák, nevetgélnek, csacsognak
egymással, csillognak az ékszereik, ajtók csapódása és induló autók hangja
hallatszik. Bárhonnan jöttek is ezek a hüllők, bármi is a küldetésük, mi
miért tartjuk magunkat olyan értelmetlen szabályokhoz, amelyek több kellemetlenséget
és szenvedést okoznak, mint a hüllők együttvéve? És főleg: mennyire nehézkes
és minden tréfát nélkülöző ez az egész? Az előadás után éjszaka fekszik
a férj és a feleség az ágyban, mindeketten a hüllőkre gondolnak, de egyikük
sem beszél róla. Azt lehetne mondani, hogy a hüllő ott fekszik köztük a
hitvesi ágyban, mozdulatlanul és elégedetten. Így furakodnak be a hüllők
a háztartásokba, ami rosszabb, mint egy elrontott esti előadás. Különben
is ki tudja, nem lesz-e valósággá a metafora, és nem kúszik-e be a hüllő
egy nap tényleg is a lakásba, nem bújik-e meg a nappali egyik sarkában
– természetesen senki sem meri majd szóvá tenni a jelenlétét, a vasárnapi
ebédnél az egész család lehajtott fejjel, fülig pirulva, a tányérra szegezett
tekintettel kanalazza majd a levest. A kínos csendben melodikusan koccannak
egymáshoz az evőeszközök, a sarokból a hüllő szörtyögése hallatszik
majd: mindenki úgy fog tenni, mintha nem hallaná. El tudják képzelni, hogy
éveken keresztül együtt éljenek egy hüllővel? Bizonyára el; akárcsak én.
Valószínűbb ugyanakkor, hogy a hüllő színészek száma fokozatosan csökkeni
fog, mígnem újra emberek játszanak majd a színpadokon, s minden visszalendül
a megszokott kerékvágásba. A hüllőkről nem marad egy feljegyzés sem, senki
sem lesz biztos abban, hogy voltak-e itt egyáltalán bármilyen hüllők is,
hogy az egész nem csak téves emlékkép, álom-e, amely bevésődött a memóriába;
erre viszont nem mer majd rákérdezni senki. A következő generáció már azt
sem fogja tudni, hogy hüllők valaha is léteztek.
Ormány
Van egy kis elefántom. A Királyi kertben szegődött mellém, s azóta
velem van. Nem egész egy méter magas. Kezdetben aggódtam, mit kezdek majd
vele, ha felnő, de úgy tűnik, nem nő nagyobbra. Ragaszkodó és játékos,
de csak akkor, ha egyedül vagyunk, társaságban nem érzi jól magát, emberek
és állatok között meg van illetődve, szorong, és topogva áll egyik lábáról
a másikra, ormányával pedig szaggatott, neurotikus mozdulatokat tesz. Túlérzékeny,
és mindentől mérhetetlenül szenved; szabályos mestere a szenvedésnek –
nem a szenvelegő és hipochonder szenvedésnek, nem nagyítja fel a kicsinységeket,
de úgy tekint rájuk, mint a szerencsétlenség nagy óceánjának cseppjeire,
melynek mélységei minden őt ért csapásban megnyilatkoznak.
Ha együtt ballagunk az utcán, az emberek gyakran nevetnek rajtunk,
és utánam kiáltanak, mondván, hogy egy ormányos kutya van az oldalamon.
Nevetségesnek tartják, szegények, hogy valaki ormányos állatot tart, mégha
kedves és bájos is, s mindezt csak azért, mert a szokás az, hogy az embernek
kutyája van, nem pedig elefántja. Hogyha az volna a szokás, hogy az emberek
elefántot tartanak, megszakadhatnának a nevetéstől, amikor egy farkaskutyát
vinnék sétálni, s odakiáltanák neki, hogy hol vesztette el az ormányát.
Az emberek gyakran bámulatosak, és hihetetlen áldozatokra képesek, mégsem
tudnak megértést tanúsítani az ormánnyal szemben. Miközben az ormány kitűnő
és praktikus dolog. Szomorú vagyok mindettől, az elefánt pedig eltörölhetetlen
vétekként éli meg ormányos mivoltát.
Szívesen jár velem kirándulni, én megyek elöl térképpel a kezemben
valamilyen erdei vagy mezei ösvényen, az elefánt ott dobog a hátam mögött,
s mindkettőnkön ott a hátizsák. Útban a Karlstejn felé megálltunk egy vendéglőben.
Mindkettőnknek pacallevest rendeltem. Elefántom leült a székre, és a maga
megszokott módján hozzáfogott az evéshez, először a tányérból szippantott
fel ormányába egy kevés levest, majd ezt az adagot a szájába spriccelte.
A szürcsölést nem lehetett sehogyan sem palástolni, s a vendégek – helyi
nyaralótulajdonosok voltak, tornaszerelésükből kidomborodó rengő pocakkal
– kinevették, megpróbálva még utánozni is az elefánt szürcsölését. Ő abbahagyta
az evést, jóllehet nagyon éhes volt, és lógó ormányával szerencsétlenül
gubbasztott a levese fölött. Újra megpillantottam a tetintetében az eltörölhetetlen
vétek érzését és a bocsánatért való esdeklést. Azt ajánlottam neki, hogy
ne figyeljen oda senkire, és egyék. Nem tehet róla, hogy hangosan eszik;
ha a többi vendégnek is ormánya volna, ők sem volnának képesek hangos szürcsölés
nélkül enni. Az elefánt azonban csak halkan, kedvetlenül üldögélt
és szenvedett. Mit tehettem volna? Szolidaritásból én is abba akartam hagyni
az evést, de rájöttem, hogyha látná, miatta maradtam éhen, még rosszabbul
érezné magát. Megettem hát a levesemet, és elmentünk, halkan sétáltunk,
de már nem futkosott körülöttem olyan vidáman, s nem is böködött meg olykor
tréfából, mint tette azelőtt. Amikor felbukkant a Karlsstejn, amit annyira
szeretett volna látni, észrevettem, hogy csak a kedvemért tetteti az örömöt.
Szemében könnyek ültek.
Abban a pillanatban arra vágytam, hogy nekem is ormányom nőjön. Rápillantva
a kis elefánt szerencsétlenségére, mérhetetlen igazságtalanságnak tűnt,
hogy én ormány nélkül nyugodtan járok-kelek a világban. Érzékeltem azt
is, hogy az ormány olyan távolságot teremt közöttünk, amelyet nem lehet
áthidalni; mivel azonban az elefánt tényleg szeretett engem, olyasvalamit
éreztem közben, amit egy közmondás formájában fogalmaztam meg: „Az ormányos
nem hisz annak, akinek nincs ormánya.” Kérésem azonban nem talált meghallgatásra.
Találós kérdések
Az állat minden este találós kérdéseket tesz fel nekem, s ha nem találom
el őket, akkor rugdos és harapdál. Egy kis leopárdra hasonlít, és más körülmények
között azt mondanám, hogy egész kedves kis jószág. Eddig még egyet sem
sikerült kitalálnom.
Mindig megtalál, bárhol legyek is. Előfordul, hogy késő estig időzök
egy olyan társaságban, ahol egyáltalán nem érzem jól magam, csak azért,
mert abban bízom, hogy az állat az emberek előtt nem mer majd zaklatni.
Igaz, hogy rajtam kívül senki más előtt nem mutatkozik, de valamilyen módon
minden körülmények között rámtalál: ha vécére megyek, a fejem felett egyszercsak
zörögni kezd a tartály, megmozdul a teteje, s csakhamar egy kis szőrös
fej bukkan elő belőle, felém int és ezt mondja: „Mi rejtőzik annak a fehér
és lila csíkos nagy gömbnek a belsejében, amely egy nyári hajnalon lassacskán
gurul végig a még alvó lakótelep parkolójának nedves aszfaltján?” Állandóan
ilyen idióta kérdései vannak.
Előfordul az is, hogy a barátnőmnél töltöm az éjszakát; ő már alszik,
és lassan engem is elnyom az álom, miközben azt mondom magamban, remélhetőleg
ma már nincs több találós kérdés, amikor a vánkosom alól az állat dugja
ki a fejét, összeborzolja a hajamat, és ezt suttogja a fülembe: „Reggel
négy lába van, délben kettő és este tizenhét, hideg kályhákban gubbaszt
a Tynci nad Labem-i pályaudvar sötét és nyirkos várótermében, és mély hangon
énekli Jan Mukarovsky Az esztétikai funkció, norma és érték mint szociális
tények című megzenésített tanulmányát.” Máskor ülök a barátaimmal a Sláviában,
és egyszercsak finom kaparászást érzek a térdemen. Benézek az asztal alá,
és egy nedves orrba ütközöm, az állat átöleli a nyakam a mellső lábával,
még mélyebbre ránt, a pofáját szinte belenyomja a fülembe és suttogni kezd:
„ Ezúttal könnyűt adok: egy tányéron fekszik szétnyomva a párizsi Saint-Germain
Két lárvához címzett kávézójának pultján, és olyan hangosan visít, hogy
még a Beaulieu-sur-Mer-i partra is elhallatszik.” Amikor sápadtan felbukok
az alvilágból, és dadogok valamit arról, hogy leesett a tollam, újra érzem,
hogy rángatják a nadrágomat. Gyorsan újra lemerülök, és hallom: „Segítek:
barna színű (legalábbis napközben) és soha nem olvasta Brabanti Siger kommentárjait
Arisztotelészhez.”
Mint ahogy már említettem, eddig még egy találós kérdést sem sikerült
kitalálnom; ennek ellenére mégis szüntelenül gondolkodom rajtuk – egyrészt
azért, mert félek ettől az állattól, nemcsak a rugásaitól és harapásaitól,
de a kínos ironikus megjegyzéseitől is (például: „hát persze, a teremtés
koronája, homo sapiens” – közben ízléstelen grimaszokat vág – „de
hogy mi az, ami nyáron szögletes és villog, télen meg nyúlós, kocsonyaszerű
és az autópályán száguldozik, azt bezzeg nem tudja, arra nem képes visszaemlékezni”),
másrészt pedig a kérdésekre adandó válaszok a büntetéstől és a jutalomtól
függetlenül is érdekelnek. Amikor megadva magam, megpróbálom kihúzni belőle
a helyes választ, az állat sohasem árul el semmit, csak motyog az orra
alatt: „Nem oktathatlak ki, hisz te vagy a teremtett világ, a földi élet
csúcsa, én meg csak egy buta állatka vagyok, stb.” Szeretem az állatokat,
ráadásul még ezt az őrült találós kérdésekkel zaklató, elviselhetetlen
példányt is kedvelem, de vannak pillanatok – főleg, amikor a fajfejlődés
által igazságtalanul megsebzett, megbántott és nyöszörgő élőlény pózában
szenveleg –, amikor nagy kedvem volna elpáholni. Lehet, hogy ezzel a találós
kérdésekkel kapcsolatos minden probléma megoldódna, de eddig még sohasem
tettem meg.
Így csak járkálok, és az állat találós kérdésein töröm a fejem. Mindenki
nagy filozófusnak hisz, mivel állandóan a gondolataimba vagyok merülve,
és jelentős bölcseleti művet várnak tőlem, afféle summa philosophiae-t.
Valójában azonban mindezek mögött csupán az állat húzódik meg. Minden mögött
egy elhanyagolt, sarokban összegömbölyödött állat található.
Nem igazán hiszem, hogy a találós kérdéseknek bármi értelme is lenne,
s hogy egyáltalán megválaszolhatók volnának. Mégsem tudok ellenállni a
róluk való szüntelenül gondolkodás kényszerének, mégha tudom is, hogy akár
gondolkodom róluk, akár nem, a karmolásokat és a harapdálásokat úgysem
úszom meg. Közben már régóta világos a számomra, hogy nem a fogak és a
karmok jelentik a legnagyobb rosszat, hanem éppen a találós kérdéseken
való állandó töprengés, ami annyira lekötötte a figyelmemet, hogy meg sem
hallottam a sötét átjárókból és a mellékutcák zugaiból kiszűrődő halk és
bizonytalan hívásokat, elmulasztottam találkámat az erdei tündérekkel,
csírájában hagytam elenyészni megannyi fantasztikus kalandot, észre sem
vettem, hogy mellettem megnyílt az út Ázsiába, a dzsungel arany templomai
felé, elmentem a kert nyitott kapuja, a manók esti mohán fénylő kincse
mellett, nem hallottam meg a Szirének énekét, mely miatt mások csodálatos
hajótörést szenvedtek.
Ha azt gondolják, hogy a sikertelen találgatások hosszú évei legalábbis
valamiféle gyakorlás és tapasztalatszerzés jegyében teltek el, mely reménykedésre
ad okot a jövőt illetően, sajnos tévednek: a gyakorlás és tapasztalatszerzés
révén valamely dolog belső rendje tárul fel előttünk, a találós kérdéseknek
azonban semmilyen belső rendjük nincs, legalábbis nekem nem sikerült a
közelébe férkőznöm semmi ilyennek. Ugyanott vagyok, mint évekkel ezelőtt
voltam. Vannak azonban pillanatok, amikor határozottan érzem, hogy a megfejtés
közelébe kerültem, egy olyan megfejtés közelébe, amely az eddigi összes
találós kérdést megoldja, és kulcsot ad az összes jövőbeli találós kérdés
megoldásához is. Az elviselhetőség határát súroló szellemi feszültség pillanatai
ezek, a megvilágosodás csak egy karnyújtásnyira van tőlem, az egész testem
reszket belé…de ez végül sosem vezet sehová, a fény kialszik. A dolog teljesen
reménytelen; ha racionális töprengés segítségével próbálok elébe menni
a jelenésnek, az ész konstrukciói végül elfedik a jelenés fényét, és elszakítanak
tőle, ha pedig kikapcsolom az agyamat, és csak passzívan várakozom, hogy
a fény ismeretté változzon át, a jelenés eltűnik, mivel nincs miben megkapszkodnia.
Fetrengek a tanácstalánságtól és a dühtől. Közben ilyenkor jól tudom, hogy
a megoldás egyszerű, s ha majd egyszer sikerül megfejtenem, valószínű,
hogy nevetni fogok azon, hogy ilyen hosszú ideig nem sikerült rájönnöm.
Ha a megvilágosodás pillanata akkor érkezik el – ez is megtörténik
– , amikor az állat is jelen van éppen, elhallgat és elkomolyodik, mély
macskaszemeivel figyelve engem. Egy szót sem szól, ruganyos testén a feszültség
rángásai hullámoznak végig. Sokáig nézzük egymást szótlanul, nézem az állatot,
s szememből kétségbeesett kérés sugárzik felé, hogy segítsen, hogy súgjon,
de az állat hallgat, és tudom, hogy nem segíthet, s tekintetéből kétségbesett
kérés sugárzik, hogy emlékezzem. Amikor végül látja, hogy újra veszítettem,
meglegyint a mancsával, belekóstol a lábszáramba, és eltűnik a bútorok
közt kanyargó fura ösvényeinek egyikén.
*Turisták
A legutóbbi lakásomban gyakran megtörtént,
hogy reggel, amikor felébredtem,
a szobámban egy turistacsoport álldogált.
A fiatal idegenvezető hölgy mutogatta nekik
a polcokon fekvő tárgyakat:
a kínai szobrocskákat, teásdobozokat és üveggolyókat,
feltárta előttük fiókjaim tartalmát,
kiadta körözni könyvtáram értékes darabjait.
Mindenhez szakszerű magyarázatot fűzött.
A turisták úgy bámulták az edénykéimet, mint valami középkori
kínzóeszközöket
és mindent lefényképeztek és összefogdostak.
A gyerekek száguldoztak a helyiségben. Azt lehetett hallani:
„Lehet itt képeslapot venni?”
„Nekem pisilnem kell.”
„Ne nyúlj hozzá…”
Szerencsére alig néztek felém,
csak néha telepedett egy fáradt öreg turista
az ágyam szélére
és nehézkesen fújtatott.
Ehhez hasonló dolgok folyton megestek velem.
Egy másik lakásban egy vaddisznóval éltem egy fedél alatt
egy következőben pedig rendszeresen egy
nemzetközi expressz
száguldott végig a hálószobámon.
Gyorsan megszoktam ezt is, de máig emlékszem
az első éjszakák borzalmára, amikor
pokoli lármára és fényörvényre ébredtem.
Kellemetlenebb volt, ha az éjszakát egy hölggyel töltöttem.
Bár igaz, hogy némelyikükre ez izgatólag hatott,
s a szörnyű zakatolásban, a
szikrák apokaliptikus kavargásában kívántak szeretkezni.
Most, hogy már az erdőben élek és a város
csupán a fatörzsekkel meg-megkarcolt imbolygó fénysáv a számomra,
melyet elalvás előtt, a nedves avaron elnyúlva nézegetek, már tudom,
hogy el kell tudni fogadni és üdvözölni kell a betolakodókat,
meg kell tanulni szeretni a lakásban futkosó sakálokat,
a szekrényben élő nagy állatokat, elnyújtott
éji éneküket,
a délutáni kerevetek álmos szfinxeit.
Kivel ne történt volna meg, hogy a
szekrény mélyére nyúlva
keze a dohos kabátok között egy ismeretlen állat nyirkos szőrét érintette
volna?
Semmilyen tér nem zárt,
Semmilyen tér nem a mi birodalmunk.
A tér a szörnyek és a szfinxek tulajdona.
Legjobban tesszük, ha (cuius regio…)
alkalmazkodunk a szokásaikhoz,
ősrégi törvényeikhez,
csendben és szerényen húzva meg magunkat. Vendégek vagyunk.
Csak csendesen, megbékélve a föld csendességével.
Ezen az őszön
vad törzsek vonulnak az előszobákon át.
BENYOVSZKY
KRISZTIÁN FORDÍTÁSAI
|