Hat évesen írtam első könyvem, egy esős napon. Vasárnap lehetett. Levelek és rajzok küldözgetésével csaptuk agyon az időt. Mi, a környék indonéz gyerekei, a holland tavasz lezúduló esőtengerében futva igyekeztünk eljuttatni kicsiny küldeményeinket az ismerős indonéz családokhoz, akikhez máskor, napos időben egy-egy köteg képes újságot is vittünk, vagy éppen hoztunk el tőlük. Ha emlékezetem nem csal, az Eva, a Libelle, a Margriet és a Prinses voltak a kedvencek. De éppúgy gazdát cserélt ünnepi alkalmakkor egy lábas, melyben az indonéz konyha valamely remeke, nasi kuning, sayur lodeh, sambal lodeh, sambal goreng peteh vagy sotoh lapult. A fülénél fogva vittük a konyharuhába gondosan bebugyolált lábost, melynek tartalma ezúttal kwee lapis, kwee bika ambon, klepon, dodo vagy pisang volt, hozzá az elmaradhatatlan üzenet: „fogadjátok köszönetünk jeléül”, melyet fejvesztés terhe mellett kellett átadnunk. 
Azon a különleges napon, hogy a szűnni nem akaró esőnek fricskát adjak, egy könyvet fabrikáltam. Magam fűztem össze tűvel és cérnával tenyérnyi lapjait, melyeket egy jegyzettömb íveiből vágtam ki. A könyvecskét, – hogy ne ázzon soká a kérlelhetetlen esőben – a közvetlen mellettünk lakó honfitársaink postaládájába pottyantottam, akik akkor már három éve éltek mellettünk, jóllehet tíz évvel később Ausztráliába vándoroltak, lelketlenül kitéve minket hollandok szomszédságának.
Meg kell hagyni, földijeink könnyesre kacagták magukat a könyvön, azonkívül Doortje néni, a szomszédasszony, meg volt győződve arról, hogy egyszer majd beteljesül az a válasz, melyet arra a bizonyos, sokszor nekem szegezett kérdésre adtam – mármint, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek.
A könyvet, e majdan felbecsülhetetlen értékű tárgyat, gondosan eltette, hogy mikor az egykor ünnepelt írónőt már elhantolták – azaz engem –, azt a befektetés illetve a gazdagodás reményében ismét elővegye. Tulajdonképpen kivándorlásuk terve is az anyagi gyarapodás keretében fogant.
Édesanyám rendszeres, bár takarékos tengeren túli kapcsolatot tartott fönn Door nénivel, ahogy mi gyerekek ezt a jó kedélyű, testes, mindazonáltal tárgyilagos indonéz hölgyet neveztük, mivel ténylegesen is akkora volt, mint az ajtó – ahogy azt neve hollandul jelentette. Voltak, akik kezének mágikus erőt tulajdonítottak. Minden nap megkötött saját gépén egy pulóvert, megvarrt ötven ruhát, harminc nadrágot vagy éppen blúzt – mindezt cége oly módon jutalmazta, hogy a környéken egyedül ő engedhette meg magának, hogy kombit tartson, amit aztán nyolc gyermeke további gyerekszobaként vehetett használatba, minekután a családfő negyedszer is megbukott a vizsgán. Doortje néni – a család utolsó reménysége – maga is beiratkozott az autósiskolába, majd buzgón nekilátott a tanulásnak, hogy ekképp könnyítsen férjeura dolgán. Legkisebb lányuk barnás bőre ellenére is Shirly Temple szakasztott mása volt, hála anyja keze munkájának, mely nap mint nap gyönyörű göndör tincseket varázsolt lánya szögegyenes fekete hajába, valamint sorra gyártotta a matrózszoknya-szerű tüllcsipkés rakott-szoknyácskákat és charleston-ruhákat. 
Amikor édesanyám ujjongva írta meg neki, hogy a hajdani kislány szavai most, 20 év elteltével valóra váltak, hiszen megjelent lánya – azaz az én – első könyvem, Doortje néni csak azt válaszolta: „Akkor az a második, mivel az elsőt itt őrzöm a sublódban”.
Ompong – ezt a maláj szót talán úgy lehetne lefordítani: „fogatlan”.
Akkortájt léphettem kiskamasz korba, s nyílván egyetlen indonéz rokonunk sem bírta megállni, amikor beugrott hozzánk, és meglátta zavart mosolyomat, hogy ne kiáltson fel nevetve: „No lám csak, ompong!”
Szemmel láthatólag csupasz ínyem, melyről alul is fölül is hiányzott két-két elülső fogam, fakasztotta látogatóinkat harsány nevetésre.
Első írásom mindenesetre nem ezen életkor személyes problémájából fakadt. Ellenkezőleg: szó sem volt itt olyan én-központú irodalomról, melyben az író csak saját sebeit nyalogatja. A történet főszereplője, vélhetően egy negyven körüli indonéz hölgy, épp egyedül van, amikor otthonában egy rabló támad rá pisztolyt szegezve neki: „Pénzt vagy életet!” 
A joviális asszony, kinek alakjában esetleg Doortje nénire lehetett ismerni, mély lelki nyugalommal mondta: „Viheted a pénzem, de előbb még egy kis tubruk!
– Tubruk… Hát az meg mi?! – kérdezi a rabló kissé gyanakodva.
– Indonéz kávé – magyarázza a hölgy. 

    PÉCSI EMŐKE FORDÍTÁSA