Volt egyszer egy medve. Ez a medve egy erdőben élt. Jóravaló jószág volt, igazi lomhaság. Az orra úgy fénylett, mint egy cseresznye. Karmaiból kerítést formált, azzal védte kidomborodó hasát. Ezeket a karmokat sosem használta kaparásra, csak is vakarásra. Mikor elérkezett az ősz, azok a gyümölcsök, melyek hiába vártak betakarításra, szabad prédává váltak.  Szárnyaltak a madarak az égen, és annak, aki követni akarta őket, mutatták az útirányt. Mi nem halljuk, de ki tudja, milyen kiáltás kíséretében ereszti el a falevél az ágat, és kavarog a föld felé. Még a gondolatába is beleborzongok, és hálát adok azért, hogy nincs erre fülem.
 A medve álmosságtól már-már leragadó szemekkel kényelmesen lefeküdt cseppet sem lapos hasára, majd átfordult púpos hátára.
 Volt egy barlangja, ahol levelekből és növényekből pamlagot készített magának. A barlang lakályos volt, s ahogy ott szunyókált, gondolatok sokasága vette őt körül, éppúgy, ahogy egy unatkozó pasát egy trubadúrokból és bolondokból álló udvartartás vesz körül. Annyi volt mindössze a különbség, hogy ez a medve sosem unatkozott. Barlangjában gazdagabb volt, mint Ali baba az övében. Azok a kincsek, melyeket Ali baba talált, lopottak voltak, mások elszegényedtek miattuk, azok a gondolatok azonban, melyek a medve fejében születtek, sajátjai voltak, és – ha lettek volna barátai –, másokat gazdagítottak volna.
 Elérkezett a tél, fehér konfettit szórt, így ünnepelt szerényen, és a medve megkezdte téli álmát.
 De micsoda szörnyűség! – amilyen csendesen ünnepelt a tél, az emberek olyannyira hangoskodva láttak hozzá az erdő kivágásának.
 Nagy munkagépek remegtették meg a földet, és kivágták a fákat. A medve nem ébredt fel, olyan mélyen aludta téli álmát. Nemsokára szinte nyoma sem maradt az erdőnek. A helyére gyárat építettek. Kémények magaslottak a levegőben. A tavasz beköszöntekor a gyárban munkások kezdtek el dolgozni.
 Mikor a madarak visszatértek, nem lombkoronákat találtak, hanem füstölgő kéményeket. A szabályos V-alak, melyben repültek, s mellyel mutatták az útirányt, egyszerre szétesett. Kétségbeesett rikácsolásba kezdtek, szárnyaikkal össze-vissza csapdostak, csak úgy potyogott a sok toll, s ijedtükben még a magukkal hozott apró emléktárgyakat is kiejtették a csőrükből.
 Lassan felébredt a medve. Hunyorgott. Nyelvével cuppantott egyet. Ám a szemhéja újból lecsukódott. Másodszor is kinyitotta a szemét. De ismét lecsukódott. Végül aztán valahogy mégiscsak sikerült a szemét nyitva tartania, majd kinyújtózott, megvakarta a lapockáját, és álmosan körbenézett. Aztán, még mindig cuppantgatva és ásítozva, felállt, kibotorkált a barlangjából, és egyenesen a gyár menzájába lépett be, ahol a munkások éppen ebédeltek.
 Mindannyiukon sárga sisak volt, és mindenki egyforma vajaskenyeret evett egyforma csomagolásból. Meg kávét ittak műanyagbögrékből.
 Mielőtt még felocsúdhatott volna a medve, máris egy sisakot talált a fején, szájában cigarettát, mancsába nyomva egy bögre kávét. Az embereknek ismét vissza kellett térni a munkájukhoz.
 Zavarodottan állt ott a medve. Nevetséges volt a sisakban, a cigarettával és a bögrével.
 A főnök meglátta, amint ott álldogál, ujjával szigorúan rámutatott, és megparancsolta, hogy menjen dolgozni.
„De hát”, dadogta a medve, „én nem tudok dolgozni. Én medve vagyok.”
 A főnök mutatóujja a haragtól remegni kezdett.
„Te egyáltalán nem is vagy medve,” mondta ingerülten. „Csak egy bolond vagy, aki  bundát hord, és akire már nagyon ráfér a borotválkozás! Gyerünk az igazgatóhoz!”
Mentek az igazgatóhoz.
„Igazgató úr,” mondta a főnök, „ez az ember itt nem akar dolgozni. Azt állítja, hogy ő medve.”
Az igazgató ujjával arrogánsan rámutatott a medvére, és azt mondta: „Te egyáltalán nem is vagy medve. Csak egy bolond vagy, aki bundát hord, és akire már nagyon ráfér a borotválkozás! Gyerünk a főigazgatóhoz!”
Mentek a főigazgatóhoz.
„Főigazgató úr,” mondta a főnök, „ez az ember itt nem akar dolgozni. Azt állítja, hogy ő medve.”
A főigazgató ujjával, melyen gyűrű csillogott, s melynek körme frissen volt manikűrözve, rámutatott a medvére, és azt mondta: „Te egyáltalán nem is vagy medve. Csak egy bolond vagy, aki bundát hord, és akire már nagyon ráfér a borotválkozás! Gyerünk dolgozni!”...
És így is lett. A medvét a gyárba vitték. Kávéja, melyből még egy kortyot sem ivott, közben kihűlt. Alsó ajkán a cigaretta még mindig ott lógott, épp úgy, mint ahogyan egy ember csüng a szakadék szélén.
Telt-múlt az idő, és nemsokára elérkezett az ősz. A gyár bezárt.
A levelek és a cigaretta lehullottak a földre. A madarak cikcakkokat írva szálltak az égen. Aki követni akarta őket, annak nehéz dolga volt, mert úgy tűnt, hogy maguk a madarak sem tudták többé, mi is az útirány. A medve szeme nem lett álmos, mikor megpillantotta őket. Sárga sisakja csillogott a lemenő nap fényében.
Elérkezett a tél, s a medve becammogott barlangjába. Lefeküdt, és a sisakját párnának használta. Nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét.
De álom nem jött a szemére. Akkor sem, ha a hátára feküdt, akkor sem, ha oldalra fordult. Felült, és tágra nyílt szemekkel belebámult a sötétségbe. Egyedül volt gondolatok nélkül, melyek cserbenhagyták őt. Kivéve azt az egyet, amelyet hangosan kimondott: „De hát én mégsem alhatok téli álmot. Nem vagyok medve,  csak egy bolond vagyok, aki bundát hord, és akire már nagyon ráfér a borotválkozás!”

* (az identitás nem választás, hanem hatalom kérdése - a H.Í.SZ.MA.N.N.-szindróma)
Nem vagyok az a fajta olvasó, aki azonosul a könyvbeli szereplőkkel — nézetem szerint az optimális élvezet elérése érdekében az olvasónak az íróval kellene azonosulnia, azonban mégiscsak csábítóan hangzik, hogy helyzetemet holland íróként, aki származását tekintve marokkói, nemzetiségére nézve holland, összehasonlítsam az iménti történetben szereplő medvéével. Ám ha én lennék a medve, vérrel-verejtékkel, bárhogy fájjon is, kibújnék a bundából.
 Az élelmes olvasó, akinek jó szeme van a részletekre, lehet, hogy rámutat a szívszaggató látványt nyújtó madárrajra, és azt mondja, hogy én, mint H.Í.SZ.MA.N.N. (Holland Író, aki Származását tekintve MArokkói, Nemzetiségére Nézve holland – jegyezzük meg ezt a rövidítést) e madarak egyike vagyok. De ha én e madarak egyike volnék, már rég kiszálltam volna ebből az eltévedt madárrajból.
  Amire a történet oly szépen világít rá, az, hogy az identitás nem választás, hanem hatalom kérdése. Ha hihetek a legtöbb kritikusnak, akkor marokkói író vagyok. De nem hiszek a legtöbb kritikusnak. Más, jóindulatú emberek szerint marokkói-holland író vagyok. Ez a megjelölés azonban kényelmetlen. Hiszen egyik lábán mamusz, a másikon klumpa  –  így átkozottul nehezen használható. Aztán vannak még a megfontolt emberek, akik mindig teljességre törekednek (ők vannak kisebbségben), nekik találtam ki a H.Í.SZ.MA.N.N. megjelölést. Társadalmi szempontból ez az egyedüli helyes megjelölés, ám ezzel nem lehet barátokat szerezni. Úgy hangzik, mint egy ritka betegség neve. A H.Í.SZ.MA.N.N.-szindróma. Ezzel ivócimborákra is nehezen talál az ember.
 Egy költői hajlammal megáldott irodalomszerető ember időnként Seherezáde egyik fiának nevezett. Hízelgően hangzik, de ostobaság. A könyv világán túl Seherezáde tökéletesen terméketlen. 
 Egy másik liberális gondolkodású ember képzeletemet „tagadhatatlanul (vagy talán a ’vitathatatlanul’ szót használta?) észak-afrikai”-nak bélyegezte. A marokkói napsütés, mely rajta hagyta homlokomon anyagtalan nyomát (személyes megkeresztelkedésem), azóta és ennek következtében már-már egy egész kontinenst ragyog be. Hálás köszönet érte.
 Hadd tegyem máris sietve hozzá, hogy nem morgok, s nincs bennem elkeseredettség. Amit itt elmondok, jó szívvel mondom el. Értékelem azt a sok fáradozást és erőfeszítést, mellyel igyekeznek elhelyezni engem. Hogy akarom-e ezt az elhelyezést, most más lapra tartozik, azonban hálátlan az, ki az effajta szeretetteljes odafigyelést visszautasítja. Jóllehet az egyszerű igazság, az őrjítő, a szédítő igazság az, hogy ugyan talált gyermek vagyok, de a templom bejáratának világától már réges-rég elszakadtam (vagyis horizontom már nemcsak a földön fekvő pólyás gyermek által érzékelt, körülötte elhaladó lábakból álló világig terjed). A gondoskodás és szeretetteljes odafigyelés túl későn érkezik. Talán sosem veszett ki szememből a talált gyermek tekintete, de ebben a tekintetben már nem emlő és bölcső utáni könyörgő ima fejeződik ki, hanem a világ korai felfedezése. Nem elhagyatottság, hanem csodálkozás.
 Bármily gondoskodó is a környezet, a tér, melyet a H.Í.SZ.MA.N.N. számára legtöbbször mások jelölnek ki, eléggé behatárolt. A képzelet világát, melyben turbékol és dorombol, egy olyan világot, mely nem sokat törődik a topográfiával, az egyetlen világot, mely egy írónál, minden írónál számít, legtöbbször figyelmen kívül hagyják. Védőbeszédet fogok tartani a képzelet mellett. A figyelem gyakrabban irányul az egyes építőkövekre, az irodalom azonban egy nagyszabású architektúra. Az áttelepült író (egy teljes értékű H.Í.SZ.MA.N.N. vagy annak egy variánsa) szorult helyzetben van. A domináns kultúrában betöltött sajátos szociális helye miatt úgy tűnik, hogy eleve elrendeltetett – vagy arra ítéltetett –, hogy helyzetét, azaz „a migráns lét kínálta tematikát” írói munkássága mögöttes mozgatójává tegye.
 Az írói munkásság kezdetét azonban nem az első trauma váltja ki, hanem az irodalom első felfedezése. Az áttelepedés, mondjuk, Marokkóból Hollandiába, magával hozhatja a szükséges honvágyat és elidegenedést, és az utazás szép anyagot szolgáltathat egy történet erejéig, ám az íráskényszer, az írni akarás akkor alakul ki, mikor a szellem – például –átalakul és hasonlóvá válik a harmincas évek gyöngyházszerű, esős Berlinjéhez, ahogyan ezt Vladimir Nabokov egyik művében leírja.
 De hát a hatalmon levő rendszer szívesen üti rá valakire az ’egzotikusság’ pecsétjét: „Ez valami más, így könnyebben tudunk éles határvonalat húzni az eredeti és más kultúrák között, és így az áttelepült író helyzete világosan körülhatárolt marad. Ha áttelepült íróval van dolgunk, tudjuk, mire számíthatunk; és amit kapunk, az más kategóriába esik, mint egy eredeti holland írónál.” Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy azok a hatalmak, melyek a holland irodalmat irányítják, rosszindulatú összeesküvést forralnának, hanem hogy egyszerűen lehet, hogy így működik „a hatalmon levők gondolkozási mechanizmusa a mássággal szemben”. Bármilyen más témát válasszon is az áttelepült író, az olvasók úgy tekintenek majd arra, mint egyfajta szándékos eltérésre a tőle elvárt tematikától, azaz a bevándorolt író helyzetének vizsgálatától, vagy mint ezen téma ravasz leplezésére.
 Egyfajta paradoxonról van itt szó: az újat szeretik ugyan, de csak ha ellenőrizni tudják, így e szeretet létét az ellenőrzés kegyének köszönheti. Az újat szívesen fogadják, de a vendéglátó feltételei szerint. Ami mellett én itt védőbeszédet szeretnék tartani, az a feltétel nélküli szeretet. E kijelentésből úgy tűnhet, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, de ez csak a látszat. Az ilyen feltétel nélküli szeretetből fakadó előnyöket végeredményben nemcsak a fogadó fél élvezi, hanem az is, és főleg az, aki adja. Aki az újat pontosan el akarja helyezni, nemcsak azon lepődik meg majd, amit az új kínálni tud, hanem mindenekfelett azon, hogy felfedezi magában azokat a nem sejtett tereket, melyekben az új otthon érzi magát. Ez az önmagunkban rejlő végtelen nagyság felfedezése. Természetesen a viszonzott szeretet esetéről beszélek. Ugye megértik, jóindulatú vagyok az emberekkel szemben.
 Az az érzésem, hogy a kíváncsiságra való fogékonyság (és a kíváncsiság non-konformizmus a maga tiszta és sértetlen formájában) az irodalom mint kreáció és rekreáció számára alapvető. A szív és a lélek anarchiáját keltem életre. A szó és a nyelvtan rendjén, valamint a mondatok (természetesen szavakból álló mondatokról van itt szó, és nem másmilyen mondatokról) elrendezésén kívül ne fogadjunk el semmilyen más rendet. Tépjük le láncainkat, ezek az igazi vadászmezők (a horizont szívszaggató lila álom, ködfoszlányokban játszik, melyek, mint a porcukor, bepiszkítják az ég ünnepi ruháját). Ez a képzelet birodalma, és a földi dolgok, melyek a mindennapi életben elemózsiául szolgálnak, itt csupán koloncok, ebben az atmoszférában semmire sem megyünk velük, nézzék: mind megpenészedett már. Itt lélekvándorlás történik, nem egy olyan túlvilágba, mely a megjutalmazott tetteké és az utolsó igazságé, hanem egy olyan e világ melletti világba, mely az ismeretlen lehetőségeké. Itt a világ mechanikáját úgy értelmezik, hogy az számtalan világ forgásából áll össze. A varázslatot meg a bőséges varázslattal magyarázzák. Gyorsan, felkészülni, mert mindjárt kifogyok a levegőből.
Evezzünk most más irányba.

*(„a migráns lét  kínálta tematika”)
Nemrég megkerestek egy ismert újságtól, hogy a hozzá tartozó folyóirat számára egy fényképsorozatot lássak el szöveggel. A fényképek (idős) embereket ábrázoltak abban a környezetben, ahol laknak, főleg a konyhájuk volt látható, és a szöveget illetőleg olyan íróra volt szükségük, aki a kívülálló szemével vizsgálja az imént említett konyhákat. Úgy gondolták (így mondták, és micsoda éleslátásról tesz tanúbizonyságot ez a megfogalmazás) — úgy gondolták, hogy egy holland konyhának számomra valami egzotikuma van (mintha ez nem állna a legtöbb férfire!), merthogy én mégiscsak egy idegen szemével nézek rájuk. Az idegen szemét olyan szemként képzelem el, melynek pupillájában a varázslatos képek, melyeket abban az országban látott, ahol fogantatott, még mindig ott ragyognak, s melyben a jelenlegi környezet (s a bizsergő szív) a múlt színeinek fátylába borul. Amennyire én tudom, ezen eltérés, bár rövidlátó vagyok, nem található meg nálam. Jelenlegi környezetemet igenis felfogom érzékszerveimmel, sőt magamévá is tettem. Sehol máshol nem tudnék élni, és nem is szeretnék; a múltra meg az e célra igen alkalmas küklopsz-szemmel tekintek, azaz lelki szemeimmel. Noha egyes emberek azt állítják, hogy megfigyelőképességem kivételes, ellenben azt, hogy a meglepetéstől tátott szájjal és a csodálkozástól kancsal szemmel úgy bolyonganék, mint valami barlanglakó egy amszterdami ház belsejében, még senki sem észrevételezte. Pedig ezek a bizonyos emberek, akikről beszélek, őszinte emberek. Elmondták volna nekem, ha engem ilyennek látnának. Kérem, ne vegyék rossz néven tőlem.
Igaz, Hollandia még mindig folyton-folyvást meglep, de ez nem azért van, merthogy olyannyira idegen és új maradt volna a számomra, hanem azért, mert alkatomra bizonyos naivitás jellemző. Lelkem éppúgy nyitva áll, mint feleségem táskája, melyet hol ezért, hol azért sohasem lehet teljesen bezárni. Minden nap a tükör ragacsosra olvadt foncsorozásának szálain bolyongok; nem arra tükörre gondolok, amely előtt borotválkozom, hanem arra a tükörre, amelyen keresztül átlépek minden egyes új reggelbe.
 Gyakran kapok az imént említett megbízáshoz hasonlókat, s mindig barátságosan megköszönöm a megtiszteltetést. Azt veszem észre magamon, hogy ilyenkor mindig szabadkozom, nem azért, mert határozatlan ember vagyok (ami önmagában egyébként igaz), hanem mert érzem, hogy nem tudok eleget tenni a kívánalmaknak. Éppúgy, mint mikor felkérnek, hogy írjak egy cikket legjobb barátaim, a hollandok (rossz) szokásairól és furcsaságairól. Vegyük észre, milyen találékony ilyenkor az ember. Az is előfordul, hogy egy „flous”-ba, azaz egy lárifáriba (ez egy olyan szó, melyet gyenge kifogásra használnak, s mellyel Guust Flater-korszakom óta sajnos nem találkoztam, de amelyet mindig is szeretettem volna használni), vagy hamiskás füllentésekbe teljesen belezavarodom. Hogy miért, kedves olvasó? Mert érzem, hogy nem tudok eleget tenni a kívánalmaknak.
 És nem ez az egyetlen dolog, amelynél nem tudok eleget tenni a kívánalmaknak. Már most figyelmeztetem az olvasót. Ez nemcsak személyes történet lesz, hanem jószívűségről, boldogságról és mindazon dolgokról szóló történet is, melyekkel az élet olykor az embert hátba támadja. A történetben a főszerepet nem az ott-hon, hanem az otthon játssza. Áttelepülésem történetét már rég magam mögött hagytam. Ha okozott is fájdalmat, az már réges-rég volt. Nem minden bevándorlás hasítja ketté az ember szívét. Ám közben mindenképpen kitágítja a lélek mezeit.
 Ez tehát egy személyes látásmód lesz. S mivel a személyes látásmód szükségképpen magában rejti a környezet látásmódját is (nincs medve munkások nélkül), először adom be a derekamat az imént említett felkéréseket illetően. Ez az első alkalom. Eltekintek az elveimtől. Végül is ünnep van, Könyvhét. Könyvbál. A sarokban látok egy felcicomázott hölgyet, haja feltűzve, nyakában színes, lágyan eső selyemsálak, fekete szoknya van rajta, melyen a slicc végtelenül hosszúra sikeredett (a szabó vágás közben túlságosan sokáig elbámészkodott, ahogy mi most a hölgy lábainak metszéspontja által nyújtott látványba feledkezünk bele), kezében cherry, arca már kipirosodott a nagy várakozástól. A díszvendég, egy „két kultúra közötti író” (az idézőjel szükséges, hiszen az jelenti számára a mankót, így tud egyáltalán talpon maradni) bevonulása némileg felrázza a közönséget. De ne örüljenek túl hamar. Ünnepi istenem fügefalevél és ágyékkötő őre, s nem valami bálványozott istennő. S bármily ömlengés következzék is, szögezzük le: igyekszünk uralkodni magunkon.
 A díszvendég előtt még Haaris Boelfachr következik, aki e bálon kalauzol majd bennünket.
 Nos: az olvasókat ezennel meghívom, hogy lépjenek be otthonomba (kérem, ne törődjenek a rendetlenséggel!). Elmondom, hogyan költöztem be a házba, hogyan akadtam rá (jó kis kifejezés, és ez is olyan szó, amelyet mindig is szerettem volna használni). A hangulat oldott, ezt a nyílt közvetlenség teszi (a cipőt nem kell levenniük, van porszívó), a nők válla csupasz, s a vállak versengnek, melyikükön csillognak jobban az ékszerek. A fogadásra a konyhában kerül sor (igencsak korszerűen berendezett helyiség, mint ahogyan láthatják, és tiszta, én magam keveset használom), gyerekeket és háziállatokat is szívesen látok, kivéve, ha pórázon tartják őket, – s ez áll mindkettőre.
 Olyan nyíltan fogok beszélni, mint amennyire még sohasem. Kiáltani fogok, s utána fülelni, a rózsabokrok országában leadott kiáltásom visszhangra talál-e a kaktuszok országában. Keresni fogom gyökereimet, megvizsgálom, meddig érnek el ezek a gyökerek, talajomat felforgatom, idegen rétegek után kutatva, felásom a földet, melyben növekszem, végigtapogatom humuszomat, s átvizsgálom, hogy termékeny-e, s hogy ehető-e. Dacolni fogok a nehézségi erővel, igyekszem feloldani az idő s a tér monotóniáját. Az idő és a tér szövedékét felfejtem, majd összetoldozom egy bő, kapcsos utazóinggé, melyen egy kapoccsal s egy ingujjal több lesz a kelleténél: a szív és a lélek igen elővigyázatos, ha a  magánszférájáról van szó. S most űrsisakom: hozd ide nekem – gyümölcsöstálon – az író fejét. Hozd ide a díszvendéget. Mondd meg, író, ki itt rúgkapálsz, hogy hívnak. Látjuk tekinteteden, hogy ellenérzéssel vagy itt. Nem tehetünk semmit, hiszen te vagy az ünnepi malac. Az író neve – mint ahogyan már kitalálhattuk – Hafid Bouazza. Az ellenérzés jogos volt. Ne aggódjanak, tanulságos lesz. Asszonyom, csak nyugodtan, még kilötyköli cherryjét a szőnyegre, sápadtnak tűnik; foglaljon nyugodtan helyet. Nem szükséges, hogy hűvösséget fújjunk ön felé, ruhája úgyis bőséges szellőzésről gondoskodik. A fejet felhelyezték a tálra. Így képesek leszünk rá, hogy az író életében utazzunk. Kirándulásunkat Haaris Boelfachr látja majd el szöveggel. Lennének szívesek felsorakozni mögém? Kezdődhet az utazás.
 Mint ahogyan Alberich, a törpe mondta, mikor a láthatatlanná tevő, s az emberi alakot tetszés szerint átváltoztató varázssisakot fejére helyezte Richard Wagner A Rajna kincse című operájában, úgy mondom én most: „Kerüljön a sisak a fejre. Vajon lesz-e varázslat?” 

* (Nevezzük ezentúl egyszerűen csak írónak)
Arra vagyunk igazán kíváncsiak,hogyan működik a képzelet. De ezt lehetetlen elmagyarázni. Éppúgy, mint ahogy azt sem tudjuk, miről álmodik védőburkában egy hernyó, mielőtt lepke lesz belőle, de ahhoz nem is kell álmait ismernünk, hogy a szárnyas tüneményben gyönyörködni tudjunk. Ha a képzelet bűvésztrükk volna, el lehetne magyarázni. Ha varázslat, akkor a varázslatot csakis a varázslattal lehet magyarázni. Attól tartok, hogy én most épp ezt csinálom.
1995-ben járunk, és már néhány éve Amszterdamban horgonyoztunk le. A városban olyan nagy a pezsgés, mint egy bazárban; a hídról nézve a lágyan fodrozódó vízben visszatükröződik a sok lépcső – ha a vízre néz az ember, olyan érzése támad, mintha a szél szárnyára kapná, s lába alól kicsúszna a talaj –, a fák a csatorna mindkét oldalán lombparóka-kiállítást tartanak, s így a napsütés emléke leveleik megfakult zöld színében még ősszel is megmarad, felettünk az alacsony égbolt ablakain keresztül kiszellőzteti felhődunyháit és párnáit, s a kirázott porból valamicske enyhe csillogással eljut a szemünkbe, mikor az a messziségbe réved (háztetők, magányos torony); egy villamos úgy csilingel, mint a fagylaltárus. 1995 van, és H. B. túl van már első elbeszélésének publikálásán, 1996-ban megjelenteti első könyvét (harsogjanak csak a trombiták!), és innentől kezdve átveszem a szót Haaris Boelfachrtól. De ennél világosabban akkor sem tudom kifejezni magam, hogy most én beszélek saját magamról, azaz ezen esszé írójáról. 

Itt az ideje, hogy elhagyjuk a fát. Még egy utolsó pillantás. Teljesen el vagyok ragadtatva, hogy még a pesszáriumot is hasznosítani lehetett. Micsoda királyi kényelmet kínál e – a fa belsejében kialakított – házikó, mely egy vándor találékonyságából van összetákolva, na és persze abból, amit talált. Csak óvatosan, szépen ágról-ágra haladjanak, ne rázkódjon túlságosan a fa. Visszatérünk az ünnepségre. A lámpák kialszanak, csak a kis padlásablakon szűrődik be némi fény.
Csak szép lassan az ágakon. 

A gyökerek kitépésének ünnepe már majdnem véget ért. A cipők ismét felkerültek a lábakra. Slicc asszony nem törte össze a csontjait, csak az üggyel-bajjal magára húzott cipője piszkolódott be. Kitárulkozásról nem igazán beszélhetünk, de azért mégiscsak tanulságos volt. Ám elég egy pillantást vetni az ön szoknyájára, Slicc asszony, s többé semmit sem nevezhetünk kitárulkozásnak. Hafid Bouzzának ismét helyére kerül a feje. Elutasította a felkínált italt, a felkínált cigarettákat s szivarokat, a felkínált fekhelyet, még elhelyezését is (lásd Slicc asszony), s már távozott is.  Úgy hiszem, most mind azt várnánk, hogy az erkélyen át távozik, mint valami Mary Poppins, aki esernyőjével tanítónénisen gyerekszobáról gyerekszobára repkedett. De akár hiszik, akár nem, teljesen szabályosan járva távozott, kissé ugyan szégyenlősen és magát kényelmetlenül érezve, de mégis: egyik lábát a másik után rakta, s egyik karját a másik után lendítette, határozottan. Még Slicc asszonynak is elállt a szava.
A díszvendégnek nincs igazán ínyére, s nincs is hozzászokva, hogy ilyen tömegesen törnek be múltjába.
H.Í.SZ.MA.N.N.-rövidítésből összetoldozott kabátban jött be, de – alapos vedlés s a fölösleges tollak kitépése után – íróként távozott. Több réteggel vékonyabb lett, de boldogabb. Nevezzük ezentúl egyszerűen csak írónak. (...)

És én? Otthon érzem magam abban az országban, ahol azok a hernyók élnek, melyek azt a üvegselymet termelik, melyből tükröt készítenek. A nedves agysejt-levelekkel táplálkoznak. Mohóságukban átszaggatják a vörösvértesteket. Kristályburkokat fonnak. Én megint egy tükör csiszolásával foglalatoskodom, műhelyemben főnek a hernyók; gőzölög a kanna, s a zúzmarát és a jégkristályokat gőzzé változtatja. S miközben csiszolok, finom reszelék potyog a padlóra, mintha csak a reszeléket magzatburok-darabkák alkotnák.
Szülőföldem és a között a hely között, amelyre vándorlásom során elvetődtem, képzeletem tükörcsarnoka húzódik, és ott önök megtalálhatják reflexióimat, mindig szívesen látom önöket. Nincs félfogadási idő.  Ott találkozunk, kedves olvasó.
Éljen a gyökerek kitépése! Éljen az otthontalanság! Éljen a kötetlenség! Éljen a képzelet!

            TÁLASI ZSÓFIA FORDÍTÁSA