Miért új digitális „rendről” beszélünk, miközben annak a forradalomnak a gyorsasága, bonyolultsága és folyton változó jellege, amelyet az új információs és kommunikációs technológiák hoztak magukkal, inkább szédítőnek mondható; miközben az internetet általában a szabadság, a decentralizáció, a destabilizáció fogalmához és a hierarchiák felborulásához kötik; és miközben mindinkább úgy tűnik, az, amit „információs társadalomnak” szokás hívni, kockázatokkal jár, fenyegeti a szabadságunkat, a jogainkat, a biztonságunkat?
Azzal, hogy a tagadhatatlanul meglévő rendetlenség fogalmával szemben a rend fogalmát használjuk, az új környezet három fő jellegzetességét kívánjuk érzékeltetni:
– Ezek az új technológiák strukturáló jellegűek, új gazdasági paradigmát hoznak létre, de új társadalmi, kulturális, politikai szokásokat is.
– A digitális világ hierarchizált jellegű, gazdasági, társadalmi, geopolitikai téren egyaránt.
– Szabályozott vagy szabályozandó természetű, és ennek a szabályozásnak speciális jellege van.
Valamennyi tézis vita tárgyát képezi, megvan a maga antitézise. Így némelyek a digitális világot egyszerű technikai fejlődésnek látják, még ha jelentősnek is; a hierarchizálás gondolatával joggal helyezik szembe a digitális környezet cseppfolyósságát és vitathatóságát; végül az információs társadalom szabályozása is hatalmas feladat.
A rend/rendetlenség-dialektika hármas fénytörésének elemzése lehetővé teszi számunkra, hogy felderítsük a háló, a World Wide Web kiterjedt világát, kulcsfogalmait, problematikáját.

*A digitális forradalom
Kezdetben volt a technológia... Néhány szóban összefoglalva mi is az a digitalizáció, és hogyan jutottunk el idáig? A digitális forradalom nagy etapjai ismertek:
– A számítógépek kezelésének, tárolási kapacitásának és adatátviteli sebességének folyamatos növekedése, amely együtt járt az eszközök árának és méretének ugyancsak folyamatos csökkenésével, illetve azzal, hogy az egész folyamat beállt a PC/Windows köré. Ez a jelenség-együttes hozta létre a professzionális, majd a nagyközönségnek szánt mikroinformatikát a nyolcvanas évtizedben.
– A számítógépek összekapcsolása és a digitális hálózatok fejlődése a digitális programozás általános elterjedésével és az adatátviteli funkció (átviteli kapacitás, digitális tömörítés, csomagszerű továbbítás) fejlődésével. Mindez az 1990-es években hozta létre az internetet és a webet.
Minden információ, legyen az írásos, grafikus, hangos vagy képi, ma már alkalmas digitalizált továbbításra, azaz átalakítható olyan strukturált nyelvvé, amely bitre (Binary digIT), azaz az elektronikus információ alapegységére épül. A digitális jel összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetőségeket kínál, mint az analóg jel. Lehetővé teszi például a „multimediális” kommunikációt, amely ugyanazon a hordozón gyűjti össze a legkülönbözőbb információkat – kép, trükkfilm, videó, hang, informatikai programok stb. –, így teszi őket interaktívvá. A mikroprocesszorok műveleti kapacitásának szédítő fejlődése ráadásul lehetővé tette, hogy a digitalizálás lassanként meghódítsa a kép- és hangtovábbító hálózatokat, amelyek korábban kizárólag analóg módon működtek.
A digitális programozás általánossá válásához három további jótétemény is társul. Mindenekelőtt a digitalizált információ igen eltérő fizikai hordozókon (elektronikus vezeték, optikai szál, műholdakról kibocsátott hullám stb.), azaz különböző típusú kommunikációs hálózatokon tárolható és továbbítható: telefonvonal, kábel, műhold, optikai hálózatok. Egyébként a digitalizált adatok – a digitális üzenet könnyű átalakításának köszönhetően – szinte végtelen számú átvitelre és másolásra alkalmasak, információveszteség nélkül. Végül és legfőképpen a digitalizált információ automatikusan kezelhető, kitűnő minőségben, igen gyorsan és nagy mennyiségben.
A digitális forradalom azonban nem korlátozódik a technológiára. Technológiai innovációk eredője, de kereskedelmi szabályzatok és kezdeményezések fejlődéséé is.
Ami a szabályzatokat illeti: a digitális forradalom elválaszthatatlan a telekommunikáció világméretű deregulációjának és liberalizációjának fejlődésétől, ami jelentős árcsökkenést, növekvő versenyt hozott, és új telekommunikációs szolgáltatások megjelenését eredményezte. Például az Egyesült Államok előnye a digitális gazdaság terén részben annak tulajdonítható, hogy korán megnyitották az amerikai telekommunikációs ipart a konkurencia előtt, már az 1980-as évek elején, azaz jó tíz évvel előbb, mint Európában. Kereskedelmi fejlesztésekről van szó: gondoljunk csak a fizetős televízióra vagy a mobiltelefonra, amely ma már a mindennapi életünk része.
Mindennek az volt az eredménye – a digitalizált forradalom lényege –, amit a három kulcsszektor – informatika, telekommunikáció, audiovizualitás – konvergenciájának nevezünk. Ezt nagyban elősegítette az IP-normák szabványosítása. A konvergencia három különböző szinten figyelhető meg: kommunikációs hálózatok, egész ipari és szolgáltatói ágazatok rákapcsolódása a hálózatra, ami fokozatosan új „multimédiás” termékek és szolgáltatások kialakulásához vezetett, és maga a digitális gazdaság.
Az új információs és kommunikációs technológiák forradalmi jellegének leginkább szembeötlő és leglátványosabb jellegzetessége a gazdasági rendben mutatkozik meg.
Az „új gazdaság” három különböző jelentést takar. Eredetileg, az 1990-es évek eleje óta, makroökonómiai értelemben használták, az Egyesült Államok gazdasága egyedülálló jellegének jelölésére, amely az erős és tartós növekedésből, a gyenge inflációból és a csaknem teljes foglalkoztatottságból állt össze. Ehhez a makroökonómiai jelentéshez csatlakozott később a mikroökonómiai jelentés, amely további két irányt takar. Egyesek szerint az „új gazdaságot” az informatikai és kommunikációs szektor alkotja (informatika, telekommunikáció, audiovizualitás, internet); mások szerint az „új gazdaság” fogalma arra az átalakulásra utal, amely a gazdasági rendszer egészében, a termelés és a csere módjában ment végbe az információ és a telekommunikáció új technológiáinak elterjedésével, elsősorban az internet segítségével.
Az információs és a kommunikációs ipar üzleti számai ma már meghaladják az 1000 milliárd dollárt, azaz a világ bruttó termelésének 5–6 százalékát, s ez jórészt az Egyesült Államokban, Európában és Japánban koncentrálódik. Évente mintegy 10 százalékos növekedésükkel ezek az iparágak vezetik a világ gazdasági növekedését, és 1998-ban, illetve a megelőző tíz évben folyamatosan az Egyesült Államok gazdasági növekedésének mintegy harmadát adták. Franciaországban 1998-ban az új iparágak nagyjából a növekedés 15 százalékát képviselték, ami több, mint amennyi az autóiparból és az összes energetikai szektorból jön.
Saját belső súlyukon túl az információs és kommunikációs iparágak stratégiai jellege nemcsak azoknak a hatásoknak köszönhető, amelyet a gazdaság egészére gyakorolnak, hanem a bennük rejlő makroökonómiai lehetőségeknek is. Ezek a szédítő lehetőségek először az 1970-es években mutatkoztak meg – az informatika akkor jelent meg a termelésben és a szolgáltatásokban –, és tizenöt év elteltével már világosak az eredmények is, amelyeket a termelékenységben és a foglalkoztatásban hoztak. Az elterjedés és az elsajátítás hosszú folyamatának lezárultával ma már az információs és kommunikációs technológiák jelentik a növekedés hajtóerejét, a segítségükkel előállított javak és szolgáltatások formájában éppúgy, mint azt a globális hatást tekintve, amelyet a termelékenységre, az innovációra és a gazdaság többi részének szerkezetére gyakorolnak.
Az új gazdaság legfőbb motorja, az internet képes rá, hogy a valóságos gazdaság teljes ágazatait „megkettőzze” azzal, hogy megszünteti a földrajzi, időbeli távolságokat, és a logisztikai kötöttségek egy részét is. Így azt is lehetővé teszi, hogy a vállalatok, bármily szerény méretűek legyenek is, azonnal és közvetlenül eljussanak az egész világ vásárlóközönségéhez, s eközben közvetítési és igazgatási költségeik még csökkennek is. Ez az erény visszahat magára a hálózatra is, hiszen gigantikus méretű virtuális és mindenütt jelen lévő világpiacot csinál belőle.
A digitális technológiák hatása természetesen jóval túlmutat a gazdasági szférán, még ha másutt lassabban mutatkoznak is meg a hatásaik, így nehezebben is mérhetők. Gondolunk itt a munkaszervezésre, a kulturális iparágakra, a kutatásra és a tudásátadásra, illetve azokra a hatásokra, amelyeket a demokráciák működésére gyakorolnak. E tekintetben a kulcsszavak: a decentralizáció, a közvetítő elemek kiiktatása, a hierarchiák lebomlása, a kommunikáció, a részvétel, a rugalmasság, az átláthatóság.
Néhány gyors reflektornyaláb ezeknek a különböző területeknek a fejlődésére:
– A hivatalos amerikai statisztikák szerint 2005-re az egyéni vállalkozások lesznek az elsődleges felhasználók az Egyesült Államokban, megelőzve a közigazgatást: ez már önmagában véve is forradalom, amely előkészíti a vállalati kapcsolathálók piramidális modelljének kimúlását és a vállalkozói szellem látványos megújulását.
– A tudományos kutatás immár nem képzelhető el az internettől függetlenül, amely megváltoztatta a szokásait, és megerősítette kollektív és planetáris jellegét.
– A digitalizáció folyamatosan és mélységében alakítja át a zene- és filmipar termelési és fogyasztási modelljeit, és lassanként, kisebb mértékben, befolyásolja a könyvkiadást is.
– Az internet elősegíti a „planetáris civiltársadalom” kialakulását, megerősíti a fejlett demokráciák részvételi és átláthatósági jellemzőit, és mindenütt a világon visszafordíthatatlanul a nyitás és a liberalizálás eszközévé válik.
Nehéz meghatározni azt a hatást, amelyet az információs és kommunikációs technológiák gyakorolnak hosszú távon a társadalmi kapcsolatokra, az ismeretek elsajátítására és magukra a kognitív folyamatokra, az azonban bizonyos, hogy jelentőségük e tekintetben is igen nagy. Michel Serres az új technológiákban „az emberiség harmadik forradalmát” látja: „Immár felszabadultunk mindenféle súlyosan ránk nehezedő mnemonikus tevékenység alól, ahogy megszabadultunk számos operatív racionalitástól is... Ezek a készségek (emlékezet, operatív racionalitás, képzelet) lassanként tárgyakra ruházódnak át. Mit nyerünk cserébe? Milyen emberekké válunk?” Ez a felszabadulás a filozófus számára számos felfedezés, egy újfajta kreativitás ígéretét hordozza magában.
A nyomtatás feltalálásához hasonló forradalom vagy egyszerű technikai fejlődés; harmadik ipari forradalom vagy az utolsó fél évszázadot átfogó fejlődés felgyorsulása – a vita a mai napig nyitott. Ám mielőtt eldöntenénk, ne felejtsük el, hogy még csak a digitális kor kezdetén tartunk, hogy a második generációs internet – a „nagyteljesítményű”, mobil, mindenütt jelen lévő internet – még előttünk van.

*A hierarchiák és az új leosztás
A forradalmi, mindent felforgató digitális világot máris szétszabdalják az erőviszonyok. Egész pontosan a digitalizálás megerősíti a létező hierarchiákat, miközben magában hordja elpusztításuk képességének a csíráját is.
Ennek a dialektikának első illusztrációja a digitális gazdasághoz vezet el bennünket, amely paradox módon igen koncentrált, mégis igen erős konkurenciák léteznek benne. Az információs és kommunikációs iparágak strukturálisan erősen hajlamosak oligopóliumokba rendeződni, a következő okok miatt: történetüket tekintve nagy nemzeti monopóliumokról van szó (lásd telekommunikáció); csúcstechnológiát képviselnek (informatika, audiovizualitás); jelentős szerephez jutnak bennük a többé-kevésbé kizárólagos szerzői és iparjogok (szabadalmak, felhasználói licencek stb.). A Microsoft tartós egyeduralma a személyi számítógépek világpiacán, az Intelé a processzorok piacán jól illusztrálja az információs iparágaknak azt a hajlamát, hogy világszinten kvázi-monopóliumként viselkedjenek.
Az említett strukturális adottságok mellett a digitális konvergencia a kommunikációs iparágak mélyre ható átstrukturálódását is magával hozta a horizontális koncentráció, a vertikális integráció és a tőkeszövetségek révén. A jelenség okai többrétűek: a kereslet világméretűvé válása megkövetelte a kínálat világméretű megszervezését is, ami aztán magát a keresletet is ebben az értelemben erősítette meg;  a digitalizálás folyamata és a kommunikációs infrastruktúra megfelelő szintre hozása megkövetelte a beruházások növekedését, hiszen ez elengedhetetlen volt a multimediális szolgáltatások kínálatának növeléséhez; a bizonytalanság azon kereskedelmi technológiák és alkalmazások tekintetében, amelyekről feltételezték, hogy uralni tudják a piacot; végül az a tény, hogy a legrégebben működő piaci szereplők kénytelenek voltak megszerezni a leginkább innovatív dotcom cégeket, hogy behozzák technológiai lemaradásukat.
Más értelemben viszont a technológiai innováció és különösen az internet igen erőteljes tényezője a konkurenciának, azaz a leginkább rögzült hierarchiák destabilizációjának. A paradoxon csak látszólagos: a közgazdászok úgy tartják, hogy egy konkrét piacon meglévő konkurencia szintjének végső kritériuma nem annyira az ott érvényesülő koncentráció, mint inkább ennek „megtámadhatósága”, vagyis az a mérték, amelyben „az újonnan belépők” a korábban megtelepedett szereplők konkurenseivé válhatnak, azaz kétségbe vonhatják megszerzett pozícióikat. Márpedig négy döntő tényező szövetkezik arra, hogy a digitális gazdaságot az állandó megtámadhatóság állapotában tartsa: a technológiai innováció gyorsasága és állandó jelenléte, a hálózatoknak és a hordozóknak a digitalizációból és az IP-szabványosításból következő behelyettesíthetősége, az a tény, hogy a szabályozás korlátait a konkurencia folyton széttördeli, illetve hogy a piacok és a szereplők globálissá válnak.
Az Egyesült Államoknak a digitális forradalomban szerzett előnye az új digitális hierarchiáknak az Európával és Ázsiával szembeni újabb megnyilvánulása. Az amerikai vezető szerep gyakorlatilag minden területen jelen van: uralja a világ informatikai iparát (főként az operációs rendszereket és a mikroprocesszorokat tekintve), de a képipart is; ellenőrzése alatt tartja az internetnek és szervezetének struktúráit; magasan vezet a személyi számítógépek használatában, és internet-hozzáférés szempontjából is az európai adatok kétszeresét produkálja; az amerikai vállalatok tíz éve folyamatosan hatalmas összegeket ruháznak be az új technológiákba. A digitális forradalom az Egyesült Államokban született, és ott is folytatódik; így Amerikának 5–10 éves előnye van a világ fejlett részével szemben, és ipari-technológiai vezető szerepét nehéz volna elvenni.
Az Egyesült Államok ennek ellenére egyre nagyobb érdeklődéssel fordul Európa és Japán felé, minthogy ez utóbbiak előnyben vannak azokat a mobiltechnológiákat tekintve, amelyekről úgy tartják, elsődleges szerepük lesz az internet-hozzáférésben. Európa a digitális és interaktív televíziózásban is előbbre tart, és nagy cégei egyre inkább jelen vannak a digitális világversenyben. Az a kérdés azonban ma még megválaszolhatatlan, hogy ezek az aduk, néhány másikkal együtt, vajon csökkentik-e azt az egyensúlytalanságot, amely a digitális gazdaságban ma a tengerentúliak javára áll fönn.
Végül digitális hierarchiákat teremtenek az információs társadalom eszközeihez való hozzáférés egyenlőtlenségei is. Gyakran beszélnek ezzel kapcsolatban „szakadékról” vagy digitális törésvonalról, mindenekelőtt arról, amely a fejlett társadalmakban létezik azok közt, akik rendelkeznek számítógéppel és internet-hozzáféréssel, és akik nem, akik tudják használni ezeket az eszközöket, és akik nem, akiknek van megfelelő képzettségük hozzá, és akiknek nincs, illetve azok közt a vállalatok közt, amelyek véghezviszik a maguk digitális forradalmát, és amelyek nem. Világos, hogy itt óriási kihívás nehezedik a közhatalomra az oktatás és a képzés, az iskolák és egyetemek felszerelése szempontjából, általában pedig atekintetben, hogy az új technológiákat és a digitális kultúrát mennyire terjesztik el a társadalomban és a gazdaságban.
A digitális szakadék még nagyobb mérvű az iparosodott világ és az úgynevezett fejlődő világ közt. Az internet-felhasználók 80 százaléka iparosodott országban él, míg Afrikában mindössze 0,3 százalékuk. A globalizáció szimbóluma, az internet megtorpan a digitális alulfejlettség kapuinál, ahol a telekommunikációs infrastruktúrák, s még inkább az informatikai eszközök és az internet-hozzáférés szinte teljes hiánya jellemző, de a technológiák használatának elsajátítására módot adó képzés sincs.
A kihívás óriási és világméretű a tétek szempontjából, amelyek egyszerre negatívak – el kell kerülni, hogy az emberiség hatalmas csoportjai kimaradjanak az új digitális civilizációból – és pozitívak – részesülni azokból a meglévő előnyökből, amelyeket a digitális forradalom a fejlődéshez biztosít, legyen szó oktatásról, közegészségügyről, elektronikus kereskedelemről, tudományos kommunikációról, politikai nyitottságról, de akár arról a technológiai felzárkózásról is, amelyet a mobilhálózatok kínálnak, hiszen ezeket jóval könnyebb telepíteni, mint a rögzített hálózatokat, így gyorsabban válhatnak az internet-elérés hídfőivé is.
Végezetül jegyezzük meg még egyszer, hogy az új digitális környezet hierarchizált világegyetem, amely azonban mélyen magában hordozza a lapok új leosztásának a lehetőségét is.

*A szabályozás feladata
Az információs társadalom és a digitális hálózatok különböző fenyegetéseket is hordoznak, amelyek egyre erőteljesebben vannak jelen mindennapjainkban. Nem foglalkozunk itt azokkal az általános aggodalmakkal, amelyeket többen is megfogalmaznak, hogy ugyanis „az információs társadalom” potenciális veszélyt jelent a hagyományos kultúrahordozókra, az interneten keringő információk megbízhatóságára, a történelmi emlékezet megőrzésére nézve stb. Noha ezek valós veszélyek, nem indokolják, hogy a digitális forradalmat inkább visszafejlődésnek, mint tényleges haladásnak lássuk, és sokkal inkább az éberség és a kritikai szellem szülöttei, semmint a tényleges helyzeté.
Vannak azonban más veszélyek is, amelyek jogainkat, szabadságunkat, biztonságunkat fenyegetik. A digitális hálózatok mindenekelőtt megkönnyítik némely bűncselekményfajták elkövetését, és súlyosbítják a hatásukat is, ám ezek nem az információs társadalom specialitásai: kereskedelmi és pénzügyi bűnözés, tiltott vagy botrányos tartalmak terjesztése, a magánélet sérelme, abban a mértékben, ahogy a személyes adatok a kereskedelmi tevékenység részei lesznek, illetve az a tény, hogy az információs technológiák olyan félelmetes eszközökhöz juttatják az államokat, amelyek világméretű megfigyelést tesznek lehetővé.
A veszélyek másik kategóriája viszont már magából a digitális környezetből fakad: a kiberbűnözésről van szó, azaz az információs rendszerek biztonsága ellen elkövetett támadásokról, például vírusok terjesztéséről vagy a kalózkodásról – ez utóbbi a szerzői jogok által védett tartalmak széles körű terjesztését jelenti, zenékét, filmekét, szövegekét. Ezek a veszélyek a jogrendszert is próbára teszik. A digitális környezet valójában sok kihívást hordoz a demokratikus társadalmak és a liberális gazdaság jogának alaptételeire nézve.
A jog általában kézzelfogható és tartósan létező valóságelemekre vonatkozik: fizikai személyekre, ingóságokra és ingatlanokra; a digitális világ az immateriális, efemer és virtuális valóság birodalma. A jogot hagyományosan az állam alkotja, és alkalmazása területfüggő; a digitális világ sem határokat, sem földrajzi távolságokat nem ismer. A tőkés gazdasági rend a tulajdonjogon alapul, amely a szubjektum, az identitás és az autenticitás fogalmát tételezi fel; a digitális világ felborítja ezeket a fogalmakat, részint azzal, hogy lehetővé teszi a jelek tökéletes másolatát és elsajátítását, vagy épp ellenkezőleg, manipulációját, és még inkább azzal, hogy virtuális létezéseket és viszonyokat hoz létre.
Ekkora önellentmondások láttán először mindenki attól tartott, hogy itt egy erkölcs és törvény nélküli dzsungel keletkezik majd, és a kibertérben bármi elkövethető lesz, ami tiltott vagy üldözött a valós világban. Ez a félelem igen gyakran felbukkant az internetkorszak kezdeteinél, ma már azonban eltűnőben van, hiszen számos jelét látjuk annak, hogy a digitális technológiák meghajolnak a jog előtt. Egy másik tétel szerint a digitális világ fejlődése alapjaiban kérdőjelezi meg a szabályozási kereteket, azaz a kommunikációs iparágak jelenlegi jogi kategóriáit; mára ez a tétel is idejétmúlt lett. Napjainkban egyetértés van abban, hogy az új technológiák nem teszik kérdésessé a jog alapfogalmait, ellenkezőleg, a jelenlegi normákkal is megrendszabályozhatók, némi adaptáció és a szankciók megerősítése árán. Nincs szükség tehát „digitális jogra” vagy speciális internetszabályozásra.
A digitális technológiák elterjedése azonban már ma is két fajsúlyos következménnyel jár azoknak a jogi normáknak a kidolgozási módjára nézve, amelyek az információs társadalom kormányzását szabályozzák: nemzetközivé kell őket tenni, és egyre nagyobb szükség van a közhatalom által felügyelt „önszabályozásra”.
A nemzetköziesítés mozzanata egyenes következménye a digitális hálózatokon folyó kommunikáció globális jellegének. Minthogy az új technológiák használata legtöbbször nem vesz tudomást a határokról, a tisztán nemzeti szabályozás gyakorlatilag használhatatlanná válik, hiszen semmiféle tényleges védelmet nem nyújt a külföldről érkező kommunikáció ellen. Az új digitális rend szabályainak meghatározására irányuló nemzetközi együttműködés tehát – legyen szó egyszerű adaptációkról vagy védelmi és meglévő normák szankcióira alapuló mechanizmusokról – ma már nélkülözhetetlen. A digitális technológiák tehát felerősítik a jog nemzetköziesedésének tendenciáját, amely már enélkül is meglehetősen előrehaladott állapotban volt az európai közösség kialakítása és a gazdaság globalizálódása folytán.
Az önszabályozás technikáinak megjelenése talán még ennél is nagyobb forradalmat jelent a hagyományos európai jogrendben. Ezek a technikák azt jelentik, hogy a közhatalomhoz és a törvényekhez csatlakozva megjelennek a magánszereplők által kialakított szabályok és önkéntes konszenzuson alapuló mechanizmusok. Az általánosan kötelező rendelkezéseket valóban kiiktatja a technológiák gyors fejlődése, illetve ennek társadalmi és gazdasági következményei, de az a tény is, hogy a gyakorlatban nehéz ellenőrzés alatt tartani és szankcionálni a felhasználást. A problémák és a nemzetközi tárgyalások bonyolultak; ebben a helyzetben az önszabályozás ad megfelelő választ, testre szabott magánnormák (charták, viselkedési szabályok) kidolgozásával, amelyeket aztán továbbfejleszteni is könnyebb, és amelyek betartatására maguk az érdekeltek vigyáznak. A jognak ezzel a részleges „privatizációjával” függ össze az a gondolat, hogy az önszabályozásban részt vevő felek – kényszer jellegű szabályozás hiányában is – kellőképpen érdekeltek a rendszer jó működésében ahhoz, hogy saját szabályaikat betartassák. Inkább a normák önkéntes betartása, mint a szankcióktól való félelem alapozza meg tehát a szabályok tiszteletét, ami enyhíti a jog hatékonyságának problémáját, ám sokkal inkább az angolszász politikai filozófiának, mint a latin társadalmakénak felel meg.
Ezeken a fejleményeken túl továbbra is kérdés, vajon a digitális szabályozásra vonatkozó kihívások megválaszolhatók-e anélkül, hogy a jelenleg hatályos jogrendben bizonyos alapvető módosításokat hajtanánk végre. Világos, hogy az internet mint fontos szociokulturális jelenség és az a gazdasági potenciál, amelyet az elektronikus kereskedelem jelent, arra fogja vezetni az államokat és a „legitim” piaci szereplőket, hogy egymással együttműködve hatalmuk alá hajtsák őket, és fokozatosan teljes mértékben ellenőrzött terepet alakítsanak ki belőlük. Kétségkívül alábecsüljük persze a meglévő problémák bonyolultságát és azoknak a változásoknak a nagyságrendjét, amelyeket a jogrendszereknek az új digitális környezethez való hozzáigazítása jelent. Nem zárható ki, hogy annak a fejlődésnek a végén, amely még csak az első botladozó lépéseit teszi, a digitális technológiák használata új gazdaságszervezési modellek kialakulásához vezet, ez pedig némely hagyományos jogi kategória erózióját eredményezi majd, és ma még ismeretlen fogalmak megjelenésének leszünk tanúi. Ennek a folyamatnak előfutárai azok az ipari struktúraváltások és jogi csaták, amelyek ma az Egyesült Államokban a digitális érának megfelelő szerzői jogok körül zajlanak.

      MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA

(A szerző egy nemzetközi ügyvédi iroda (Steen&Hamilton) munkatársa, a francia Académie des technologie tagja. Előadása 2000. szeptember 3-án hangzott el Párizsban az UTLS keretében.)