A leideni Lakenhal Múzeumban (’posztócsarnok’) látható David Bailly (1584-1657), 17. századi holland mester Arckép csendélettel című festménye. Több okból is feltételezhetjük, hogy a festmény valójában önarckép. Más ábrázolások alapján arra lehet következtetni, hogy Bailly így nézett ki. Életéről keveset tudunk, a kortársak nem sok mindent jegyeztek fel róla. A hollandiai Leiden városában született, 1584-ben. Jacques de Geyn rézmetsző műhelyében tett látogatásai után határozta el, hogy festő lesz. 1608 telén – 24 éves korában – németországi és itáliai utazásra indult. Amikor öt év múlva – „az utazgatásoktól megfáradva” – visszatér Leidenbe, már festőként biztosítja megélhetését. Nemsokára arcképfestőként válik a neve ismertté. Megbízói főként egyetemi körökből kerülnek ki. Többek között olyan egyetemi tanárok portréját festette meg, mint Vossius, Barlaeus és Cocceius.
Későn, 58 évesen nősült, 1642-ben. A menyasszony, Agneta van Swanenburgh életkora ismeretlen. 1657 tavaszán a házaspár végrendeletet készített. Bailly akkorra már olyannyira legyengült, hogy képtelen volt aláírni azt. Halálát, mely valószínűleg október utolsó napjaira tehető, 1657. november 5-én jegyezték be a Pieterskerk (Szent Péter-templom) névjegyzékébe. Mivel neve a városház temetkezési nyilvántartásába nem került be, valószínűsíthető, hogy Bailly nem számított Leiden prominens polgárai közé. 
Manapság Bailly nevét elsősorban az Arckép csendélettel címet viselő festménye kapcsán említik. A csendélet a vanitas műfajába tartozik: a mulandóságot ábrázolja. A Bailly fejétől kiinduló képzeletbeli átló egy koponyába torkollik, mely kitűnik az asztalon elhelyezkedő tárgyak sorából. Az üresen tátongó szemüregek a kép alsó sarkában lévő írásra irányulnak, melyen az alábbi szöveg olvasható: „Vanitas vanitum, et omnia vanitas”. A fej és a koponya között húzódó átlót egy az imént eloltott, még füstölgő gyertya szeli ketté. Az asztal fölött szappanbuborékok lebegnek – vita bulla: „az élet szappanbuborék”. A koponya olyan tárgyak körében helyezkedik el, melyek mind a földi élet mulandóságát hivatottak hangsúlyozni: feldőlt boros kupa, kialudt pipa, elhervadt, letört rózsák, pénzérmék és ékszerek hevernek szanaszét az asztalon. A könyv mögött még épp hogy látható homokórában az idő a végéhez közeledik. 
A falon függő festőpaletta fölött Frans Hals lantjátékos képe alapján készült rajz látszik. Közvetlenül a festő előtt, az asztalon pedig egy furulya alsó vége fedezhető fel. A művészetek közül a zene számított a legmulandóbbnak, hiszen a 17. században még nem tudtak hangfelvételt készíteni. Az első „mesterséges emlékezetet”, a fonográfot, csak 1877-ben fedezték fel.
A képet röntgen segítségével is megvizsgálták, s ez egy érdekes részletet tárt a kutatók elé. Eszerint a vásznon – egy korábbi változaton – Bailly festőpálcájával egy női arcra mutat, mely a festményen középen, az asztal felett helyezkedett el. A bot később lekerült az asztalra, de a női arc az asztalon álló pezsgőspohár mögött továbbra is látható maradt, igaz meglehetősen homályosan, szinte egy szellem képéhez hasonlatosan. A szemlélő számára talány: Ki lehetett ez a nő? Miért jutott neki kezdetben ilyen előkelő hely, s mi indította Baillyt később arra, hogy mégis eltüntesse? És mindenekelőtt: Miért olyan festékrétegekkel fedte be, melyek alól a hölgy arcképe mégis áttetszik?
Bailly vonásai sajátos arckifejezést tükröznek. Mintha húszas évei végén vagy harmincas éveinek elején járna, talán épp most tért meg utazásaiból – egy férfi, aki előtt nyitva a jövő. Az önelégültség arckifejezése azonban némi komolysággal vegyül, melyet a kezével megtámasztott, idős embert ábrázoló portré még jobban felerősít. Mintha azt akarná mondani, hogy tudatában van annak, hogy egyszer megöregszik: a szó szoros értelmében a kép szemlélője elé tárja az öregséget.
Az Arckép csendélettel azt a szentenciát hivatott ábrázolni, hogy életünket a halál előtti utolsó visszatekintés tükrében kell leélnünk. Hogyan fogunk az utolsó órán visszapillantani az életünket meghatározó értékekre? Mit tudhatunk majd magunkénak a gazdagságból, a művészet szépségeiből, a könyvekben rejlő tudományokból és mindazokból a dolgokból, melyeket egy életen át hajszoltunk? Kilátásainkat a festő a képen balról jobbra haladva ábrázolja: az ifjúkortól az öregségig, a múlttól a jövőig. Ahogy az idő nyila, a festmény is jobbra mutat. 
Azonban az Arckép csendélettel nemcsak ez a festmény, hanem egyidejűleg egy másik is. Ahhoz, hogy lássuk a másik festményt is, két dolgot kell tudnunk. Először: ugyanazon az ív papíron, melyen a vanitas-szöveg áll, a következő sor olvasható: „David Bailly pinxit Ao 1651”.  Másodszor: 1651-ben Bailly 67 éves volt.
Ez a két részlet az összes viszonylat megváltozását eredményezi. A „tulajdonképpeni” önarckép – ha szabad itt ezt a kifejezést használni –, nem a botot tartó fiatal férfi, hanem az ovális képkeretben látható aggastyán. Bailly a fiatal férfiban a mintegy negyven évvel ezelőtti önmagát festette meg. Az önarcképen nem a jövőjét maga elé vetítő ifjút látjuk, hanem az ifjúságát felidéző öregembert.
Az Arckép csendélettel szemlélése közben szinte hallható kattintással válthatunk át egy másik időperspektívára: a festmény továbbra is mozgásban van, de most nem előre, hanem hátrafelé, jobbról balra, az időben visszafelé. Bailly két portréja együtt egy Gestalt-figurát alkot, nem térben, hanem időben: mindkét elképzelés látható benne, de sohasem egyidejűleg.
A perspektíva megfordítása során az üzenet csodálatos módon intakt marad, mivel mindkét esetben – a fiatalkori visszaemlékezés valamint az öregkort felidéző jövőkép esetében is – az elmúlás a kép témája. Vajon maga Bailly is ezt szeretette volna ezzel a festménnyel kifejezni? Azt a bánatot, amelyet a meleg szívvel visszaidézett ifjúság elvesztése felett érzett? Azt a hasznosan telt életet, melyben oly sok mesterségbeli tudást halmozott fel, hogy azt végül képes volt megörökíteni? Vagy épp ellenkezőleg: azt, hogy végső soron minden erőfeszítés hiábavaló? A festészetnek kívánt volna emléket állítani, mely az elmúlásnak tartósságot kölcsönöz? Bailly nem hagyott hátra számunkra más útbaigazítást, mint ezt a néma festményt. Az indítékairól valószínűleg már nem fogunk többet megtudni.
Az idős Bailly ovális arcképe az átlók kereszteződésében található. Az asztalon nyugodva része a vanitas-csendéletnek. Ugyanakkor meg van támasztva, gyengéden támasztja – úgy képzelem – az ifjú Bailly, akit emlékezetből festett le a festő. Így, David Bailly, halála előtt hat évvel az emlékezetet arra a helyre helyezte, ahová az való: az állandó és a mulandó közé – félúton.
         PÉCSI EMŐKE FORDÍTÁSA

Bibliográfia

 DRAAISMA, Douwe
 Typotext, 2002