A kockázat figyelemre méltó helyet foglal el a mai társadalmakban. Mindenütt jelen van: a gazdaság világában, ahol a vállalkozó alakját jellemzi, a pénzügyi világban, ahol a pénzügyi összeomlás fenyegetésével azonosítják, a társadalom világában, ahol a magán vagy állami biztosítótársaságok épp ennek a lefedezésével foglalkoznak, a jog világában, ahol a felelősségi viszonyok alapjául szolgál, az erkölcs világában, ahol az elesettek panaszolják fel, az orvoslás világában, ahol a terápiák kiszámíthatatlan esetlegességeinek formájában van jelen, a katonák világában, akik a „nulla kockázattal járó” stratégiákról ábrándoznak. Jelen van a természetben is a nagy ökológiai válságok formájában, de ott van a tudományos kutatásokban is, ahol az etika szabályaival próbálják meg uralni, például a technológiai fejlesztéseknél és ipari alkalmazásuknál.
A mindenütt jelen lévő kockázat már egyfajta szófordulattá vált, amely mindenféle, egyéni vagy kollektív, kisebb vagy katasztrofális méretű esemény megnevezésére szolgál. A kockázat az esemény modern formájaként jelenik meg: az a mód, ahogyan a mai társadalomban azon gondolkozunk, mi válhat problémává, mi az, ami miatt nyugtalankodnunk kell. A kockázat az a sajátos kristályosodási pont, ahol a kortárs társadalom problematizálja és elemzi önmagát, ahol az értékeit keresi, és talán a határait is felismeri.
A kockázat fogalmának módszeres és bőséges használata újkeletű dolog. A fogalom a nyugati kultúrában a középkor végén jelent meg, és a biztosítási szerződés tárgyát jelölte. Hosszú ideig meg is maradt ezen a területen. Tulajdonképpen a 19. század végéig és a munkahelyi balesetek problémájáig kell várni, hogy a fogalom teljes értékű jogi státust nyerjen, a „foglalkozással járó kockázat” kategóriájával együtt, amelyet aztán hamarosan kiterjesztettek a „társadalmi kockázat” kategóriájára is. A fogalom olyan átfogóvá, ahogyan ma használjuk, csak az 1970-es években vált, valószínűleg a környezetvédők követelései nyomán, akik ma már egyenesen „a kockázat társadalmáról” beszélnek. A fogalom gyakori felbukkanása maga is olyan jelenség, amelyet érdemes volna elemezni. Vajon milyen tapasztalatokat szerzünk saját magunkról, amikor önmagunkat és tetteinket a kockázat formájában tesszük kérdésessé?

*A kockázat a morális gyakorlatban
Társadalmunkban a kockázat forrása a morális értékekben keresendő. Ez az első dolog, amely a kockázatról beszélve előtűnik.
Valamennyien emlékszünk James Dean Rebel Without a Cause című filmjének arra a jelenetére, ahol ellenfelét halálos játékra hívja ki: az lesz a győztes, aki utolsónak ugrik ki egy teljes sebességgel a szakadék felé száguldó autóból. Ez kiváló, egyszersmind mulatságos példája a kockázat felértékelésének. A párharcban, ahol a tét annak kiderítése, ki meddig hajlandó kockára tenni az életét, az önuralom a legfőbb érték és a törvény. Az epizód Hegel művének,  A szellem fenomenológiájának egyik híres passzusát dolgozza át, nevezetesen az úr és a szolga dialektikáját. Az ember saját életének kockáztatásával ébred tudatára önnön ember-mivoltának, vagyis hogy értéke nem korlátozódik biológiai létére, hiszen más dolgokért épp ezt képes kockára tenni. Az értékek világa azáltal jelenik meg, hogy az ember képes értük kockára tenni önmagát. A kockázat ugyanakkor a hierarchia forrása is: aki vállalja a kockázatot, hogy szembenéz a halállal, urává válik annak, akinek nincs ehhez bátorsága. Az ember ember-mivoltához a kockázaton át vezet az út, pontosabban életének kockáztatásán át. Az állat képtelen kockáztatni. Más szóval, ha valaki nem képes vállalni a kockázatot, állat módjára él.
Valóban: hagyományainkban a kockázat fogalma olyan fogalmakhoz társul, mint a bátorság, a hősiesség, az élet kockáztatása, az önfeláldozás. Annak az értéke, amiért hajlandó vagyok kockázatot vállalni, azon mérődik, hogy vállalom érte a kockázatot: ilyen érték a háborúban a haza, az ellenállásban a szabadság, saját személyes kényelmem feláldozásában a szerelem. Egy értéket az tesz értékké, hogy az ember hajlandó kockáztatni érte.
Bár a kockázat a felértékelés módja, ettől még nem abszolút érték. Bár a bátorság erény is, a vakmerőség ettől még nem az. A kockázat túlhajtása képes  a legrémesebb szörnyűségekhez vezetni, mint azt a 20. század is megmutatta. Az önfeláldozás dicsőítése a fanatizmussal rokon. A kockázat nem lehet öncél. Egyébként Hegel a dialektikus példázatban a szolgának ad igazat, aki a munka révén megszerzi a valódi uralmat. A kockázatvállalás moráljában van egy határ, maga az élet. Értékelhetjük a kockázatot, de csak annyiban, amennyiben az életet szolgálja. Így a kockázat etikájának is az élet szolgálata a határa. Nem minden heroizmus egészséges. A kockázat értéke a mértékben, az arányban van. Se nem túl sok, se nem túl kevés. A kockázat morálja egyensúlymorál.
A vita, amely a kockázat értékéről folyik, ma számos formában jelen van. Így például eltöprenghetünk a „nulla kockázattal járó háború” stratégiájáról. Milyen értéket tulajdonítunk értékeinknek, ha csak akkor vagyunk hajlandók megvédeni őket, ha nem kell meghalnunk értük?

*A kockázat a társadalmi gyakorlatban
Ez a biztosítás terepe. Itt a kockázat jövőbeli, lehetséges, valószínű, esetleges esemény formáját ölti, lehet szerencsés vagy balszerencsés, mindenesetre tartani lehet maradandó következményeitől. Ezen a terepen mindig minden kockázat virtuális. A biztosítás azonban aktuális értéket, árat ad neki: a biztosítási díjat vagy részletet. Így hát a biztosítással a kockázat nem hagyja el az értékek világát. A kockázat a biztosításban tulajdonképpen mindig csak egy érték mértéke. A biztosítás teremti meg a kockázat gazdasági árát, pénzbeli becsét, ami egy értéknél valóban egyfajta létezési forma.
Hogyan határozhatjuk meg a kockázat árát? Két elmélet áll rendelkezésünkre: az első inkább pszichológiai természetű, és azt tartja, hogy a kockázat ára annak a személynek az undorában mérhető, aki megpróbál megszabadulni tőle. Ehhez nincs szükség statisztikákra. A kockázat ára annak a díjnak az összege, amelyben egyetért a két fél: az is, aki át akarja hárítani a kockázatot, és az is, aki hajlandó viselni. A kockázat fogalma a biztosításban nem annyira a veszély fogalmához kötődik, mint inkább valamiféle reményhez vagy félelemhez.
A biztosításnak ez a tisztán szerződéses felfogása inkább megfelel – Michel Albert megkülönböztetésével élve – a „tengerparti”, mint a „rajnavidéki” szerződés-felfogásnak. A kontinensen, főként Franciaországban a biztosítás felfogása a kölcsönösség fogalmához kötött, azaz a statisztika és a valószínűség gondolatához. Vagyis Franciaországban a biztosításnak ahhoz, hogy elismertesse magát, el kellett határolódnia a játszmától és a fogadástól. Ebből a látószögből nézve a kockázat megfelel annak a valószínűségnek, hogy egy esemény megtörténik egy populációval. Vegyük például a francia autósok populációját, az utak állapotát, az autópark jellegét, és azt, hogy jelenleg évente 8000 haláleset történik az utakon. A nagy szociológus, Adolphe Quételet kifejezésével élve ez az a „büdzsé”, amelyet a francia népesség évente arra szán, hogy autón közlekedhessen. Megjósolható, hogy egyik évről a másikra ez a szám nem változik (némi ingadozással, amely egyébként kiszámítható). Ez lehetővé teszi, hogy meghatározzuk az átlagos autóhasználati díjat lakosonként vagy vezetőnként. És fel tudjuk mérni azt az „esélyt” is, amellyel bármely egyén egyikévé válhat a 8000 feláldozottnak. Ez függ az autó erejétől, a vezető tapasztaltságától, azoktól a helyektől, ahol közlekedik stb. – megannyi kritérium, amely arra szolgál, hogy a gépjármű biztosítás díját egyénenként meghatározzuk. Ugyanis nem mindenki jelent ugyanakkora kockázatot a csoportban. Némelyek kockázatosabban vezetnek, mint mások. Ez tehát egy újabb módja annak, hogy rögzítsük a kockázat árát: az ár annak a többé vagy kevésbé nagy valószínűségnek felel meg, amellyel az átlaghoz viszonyítva katasztrófa érhet bennünket. Ezt az árat nevezzük igazságos árnak.
Ebben az inkább szociológiai, mint pszichológiai felfogásban a csoport elsődleges az egyénnel szemben. A kockázat a csoportot jellemzi; nyomasztó gyakorisággal sújtja. És az egyént a csoport tagjaként érinti. A szabadság paradoxona: mindenki olyan szabadnak érezheti magát, amilyennek akarja, de tetteivel mindenképpen hozzájárul a közös statisztika reprodukálásához. Itt tehát egy csoportot a kockázatával azonosítunk.
Amikor a kockázat árát állapítjuk meg, ahogyan az egy szerződésben is szerepel, a biztosítás realitást ad az irreálisnak, aktualitást az inaktuálisnak, jelenlétet az esetlegesnek. Megfordítja az idő folyását: az esemény, amelytől tartunk, itt van, holott nem ment végbe, és talán sohasem is megy végbe. Jelen van, megtestesítve a szerződésben, parányi töredékek formájában. Azaz oly módon, hogy a jelenléte, noha valóban reális, gyakorlatilag észrevehetetlen. Ez adja a biztosítás kettős hatékonyságát. Először is a kockázat töredékekre bontása, amit a biztosítás alkalmaz,  azt eredményezi, hogy a rettegett eseménytől nem félünk többé. A biztosítása feloldja, elporlasztja a kellemetlenségeket. Könnyedén elviselhetővé teszi őket. Néha túlságosan is.
A biztosítás erényei azonban ennél jóval szélesebb körűek. A biztosítás oly módon alakítja át a dolgok rendjét, hogy nem rendelkezni biztosítással hibának minősül. Ezt fogalmazta meg Edmond About a biztosításnak szentelt kis könyvében: „Tudjuk, hogy az autók kerekei használat közben, a kövezeten, naponta több mint húsz kiló vasat szórnak szét Párizs utcáin. Ez a húsz kilónyi értékes fém nem semmisül meg, csak elvész. Az a tény, hogy végtelen számú parányi darabban hever az utcán, használaton kívülivé és megfoghatatlanná teszi. Tételezzük fel, hogy egy türelmes és ügyes munkásnak sikerül begyűjtenie ezeket a vasatomokat, sikerül visszaadnia a kohéziójukat, az ellenállásukat és minden egyéb hasznos tulajdonságukat. Elviszi őket a kovácsműhelybe, és csinál belőlük egy emelőt. Nem hozott-e létre ezzel egyfajta tőkét az emberek használatára? Egy fillér éppúgy nem tekintendő tőkének, ahogy a vaspor sem tekinthető emelőnek. Aligha számítanak értéknek; kevés olyan embert találnánk, aki érzékeny volna egy fillér elvesztésére vagy megszerzésére, hiszen egyetlen magányos fillérrel semmit sem kezdhetünk. Az azonban, aki tisztességes úton-módon eléri, hogy a világon élő kortársainak mindegyike adjon neki egy fillért, tízmilliós tőkét hoz össze, azaz egy csinos kis emelőt, amellyel a hegyet is fel lehet emelni.” A tény, hogy árat rendelünk a reményhez, hogy aktualizáljuk az esetlegest, azzal jár, hogy ettől kezdve az, aki magatartásában nem aktualizálja a kockázat eshetőségét, egyéni és kollektív veszteséget okoz: egyénit abban a helyzetben, amely akkor áll elő, ha a kockázat megvalósul, kollektívet azért, mert megfosztja a társadalmat attól a lehetőségtől, hogy felemelje a hegyeket. A biztosítás gazdasági hatékonysága a szolidaritásra épül. A biztosítás, épp azért, mert aktualizálja az esetlegest, az a mechanizmus, amellyel egy lehetséges veszteséget tőkévé alakítunk át. Értékét az adja, hogy sokkal több, mint a terhek elosztásának egyszerű mechanizmusa.
A biztosítás a kockázat olyan társadalmi gyakorlatát kínálja, amely a liberalizmushoz is, a demokráciához is kötődik. Az elsőhöz azért, mert a liberalizmus politikai filozófia, amely a kockázat kezeléséből kormányzati elvet csinál. Az egyéneknek szembesülniük kell a kockázattal, hogy valóban tudatában legyenek tényleges identitásuknak, minthogy erőforrásaik önmagukban és másokban vannak, önmagukban előrelátásként, másokban önkéntes társulásként. A biztosítás ugyanakkor a demokrácia gyermeke is, amelynek megadja a szolidaritás identitását. Ezért van az, hogy két évszázada folyamatosan arra vagyunk felszólítva, hogy ébredjünk öntudatra, individuumként is, kollektivitásként is, méghozzá a biztosítás formájában.
A kockázatnak ez a logikája sajátos módon megtört, amikor a biztosítást arra akarták felhasználni, hogy megoldja az ipari társadalom fejlődéséből fakadó társadalmi problémákat. A társadalombiztosítással kötelezővé vált önmagunk biztosítása. Azaz oly módon kell eljárnunk, hogy védve legyünk bizonyos kockázatoktól, amelyeket társadalminak neveznek. Az alapgondolat kettős: jövedelmétől függetlenül minden egyénnek védve kell lennie bizonyos kockázatoktól, mégpedig azért, mert ezek nem igazságosan oszlanak meg a társadalomban. Ez magyarázza a III. köztársaság hivatalos szociális doktrínáját, a szolidarizmust. Társadalmi kockázatok azért vannak, mert fejlődése során a társadalom kitermeli, ám nem igazságosan osztja szét őket. A kockázatokban meglévő egyenlőtlenségek kompenzálása, az esélyek egyenlőségének helyreállítása, ez a szolidarizmus programja. A társadalombiztosítás, amely a társadalmi kockázatok ellen kínál fedezetet, immár jog, mindenekelőtt a munkavállaló joga, illetve az állampolgáré a társadalombiztosítással szemben.
Ez a biztosítási logika rendkívüli mértékben kiterjedt az idők során. Az országok szociális költségvetése ma már meghaladja az állam költségvetését. És a szakadék egyre nagyobb köztük, hiszen az a logika, amely szerint a kockázatra fordítandó fedezet csak nő (egészségügy, nyugdíj), nem látszik sehol megtörni. Holott elértük azt a határt, amely fölött, úgy tűnik, a védelem költségei romba fogják dönteni saját forrásaikat: a társadalmi terhek kimerítik a gazdaságot.  A gazdasági érvhez egy morális érv is társul: ahelyett, hogy segítenének a kockázatvállalásban, a társadalombiztosítási intézmények „demoralizáló” kontraproduktív jelenségeket gerjesztenek: a biztosítás többé nem a kockázatvállalást szolgálja, hanem arra hatalmaz fel, hogy sohase kelljen kockázatot vállalni.
Az imént a kockázatvállalás szükségszerű határairól és a kockázat fanatizmusának veszélyeiről gondolkoztunk. Itt fordított helyzettel állunk szemben: amitől félnünk kell, az nem a kockázatvállalás eltúlzása, épp ellenkezőleg, a hiánya. Megint csak egyensúlyi probléma.

*A kockázat a jogi gyakorlatban
A kockázat jogi formája a felelősség. Itt inkább a kockázat fenyegető, veszélyes, vészjósló oldalával van dolgunk. A felelősség nem annyira a kockázat, mint inkább a kockázat terhének áthárító mechanizmusa. A kockázatok terhének elosztása egy társadalomban a jogi felelősség szabályai szerint alakul. Éppen úgy, ahogy minden okot elvileg egy következmény követ, egy ember minden tevékenysége folyamatosan hat másokéra, oly módon, hogy közben állandóan változik a helyzete, kedvezően vagy kedvezőtlenül. Igaz ez családon belül is a szülő-gyerek viszonyban, a nő-férfi viszonyban. Igaz ez gazdasági téren is, ahol a konkurencia feljogosít rá, hogy büntetlenül ártsanak. Folyamatosan hatunk tehát másokra. A jogi értelemben vett felelősség meghatározza az interakciók felelősségi viszonyait is (amelyek nem terhelhetők kizárólag arra, aki elviseli az interakciókat), és összefogja azokat a szabályokat, amelyek szerint a terhek áthárítása végbemehet. A társadalom életében kialakuló hatások többségéből természetesen nem következik kártérítési eljárás, ez ugyanis lehetetlenné tenné az életet. Elvileg ami az udvariasság vagy a civilizáltság szabályai alá van rendelve, nem a bíróság előtt intéződik el, ahogyan a családi viták sem. A piacgazdaság aligha működhetne, ha szereplői minden igaztalanság miatt panaszt emelhetnének, hiszen folyton igaztalanságokat követnek el egymás ellen. Így a polgári törvénykönyv 1382 cikkelye, amely kimondja, hogy egy kárt csak akkor kell megtéríteni, ha vétkesen okozták, jelentős mértékben korlátozta a kártalanításban a jogi fellépés lehetőségét. Ám a baleset, amely a modern társadalom tipikus jelensége, fokozatosan oda vezetett, hogy a felelősséget a kockázat fogalmára telepítik.
A kockázat a felelősség terén kialakított gyakorlatunk „ipari” formája. A fogalom csak a 19. század végén jelenik meg a jogban, a munkahelyi balesetek szabályozása kapcsán, vagyis az ipar fejlődésével. Nyugodtan fenntarthatjuk tehát azt a tételt, hogy a kockázat fogalma szükségképpen jelent meg az ipari társadalomban, a terhek megosztása problémájának végiggondolásaként.
Tegyünk egy kis kitérőt Arisztotelészhez. Szerinte az emberek óvatosságra vannak ítélve. Óvatosnak kell lennünk, mert a világ tökéletlen, bizonytalan; a jövő meghatározhatatlan. Az istenek a sorsot tervezték el az ember számára: ebben a tökéletlen világban neki a sorsot kell beteljesítenie cselekedeteivel. Az ember küldetése a földön az, hogy választásai révén oly módon szüntesse meg a bizonytalanságot, hogy a világ megtalálja a tökéletesedéshez vezető utat. Az istenek világában, az asztronómia szabályos vagy a matematika törvényeinek megingathatatlan világában nincs helye a felelősségnek, hiszen bizonytalanság sincs. Ezzel szemben az ember osztályrésze ezen a bizonytalan földön az, hogy szembeszálljon a bizonytalansággal, hivatása az, hogy megszüntesse a bizonytalanságot. Ehhez azonban nem állnak rendelkezésére törvények. Választania kell tehát, döntenie, siettetnie a jövőt, méghozzá visszafordíthatatlan módon, s ezzel a jövő nemzedékeit is elkötelezi. Ezért kell a választásban óvatosnak lennie, vagy a mi szóhasználatunkkal: felelősnek.
Az óvatosság arisztotelészi modelljének vonalába csatlakozva figyelhetjük meg a nyugati társadalmak történetében azokat a nagy választási vagy döntési struktúrákat, amelyek közt az adott világ sietett előre, egyszersmind végiggondolta saját korlátait. Az ipari választás ezek egyike. Ennek keretében öltötte a felelősség nyíltan is a kockázat alakját: előbb a vállalkozó kockázata a 18. században, majd a munkahelyi balesetek kockázata a 19. században, a bérmunkához kötődő társadalmi kockázatok, de egészségügyi, technológiai, környezeti kockázatok is.
A kockázat gyakorlatának három dimenziója van.
Először is, a hatalom dimenziója. A felelősség és a kockázat problémái azokhoz a rendkívüli technikai kapacitásokhoz köthetők, amelyeket mi hoztunk létre. Az ipari „hatalom akarása”, ahogy Nietzsche mondaná, az óriási hatékonyságú technikai berendezéseken keresztül nyilvánul meg. Ezt ezerszer hangsúlyozták, leírták, ábrázolták, előtérbe állították már. Az is tény egyébként, hogy a századvégen már az ipari hatalom nem egyszerűen a baleset, hanem a katasztrófa fogalmához társul. Úgy éljük meg az ipar ígéretét, mint valami katasztrófafenyegetést. Amikor a génmanipulált termékeket előállító nagy cégek közlik, hogy nekik köszönhetően az éhség hamarosan eltűnik a világból, és hogy a mezőgazdasági termelésben a környezeti problémák már meghaladottá váltak, mindenki úgy fogja fel ezeket a közléseket mint megannyi vészcsengőt. Ugyanis  itt rendkívül erőteljes hatalmi megnyilvánulásokról van szó. Ezt a tételt fejti ki Hans Jonas Das Prinzip Verantwortung című könyvében: a modern ipari hatalom nem más, mint szuperhatalom, méghozzá akkora, hogy felelősségünk perspektívái hosszú távon teljesen elenyésznek. Mi a jövendő generációkért vagyunk felelősek. A sztoikusok, hogy megszabadítsák az embert a nyugtalanságtól, azt javasolják neki, tegyen különbséget a között, „ami tőlünk függ, és ami nem tőlünk függ”, mert csak annak kell megfelelnünk, ami tőlünk függ. A baj az, hogy az ipari hatalom léte miatt úgy tűnik, nincs semmi, ami ne tőlünk függene. Ez az oka a korlátlan felelősségérzetnek, amely igencsak nyugtalanító. Itt nincs már helye az ártatlanságnak, s ezt az is bizonyítja, hogy a jogban egyre ritkábban bukkan fel a véletlen és a vis major fogalma. Ez a korlátlanság azonban nem más, mint a kortárs ipari hatalom tükröződése a tudatunkban.
A felelősség mint kockázat gyakorlatának második dimenziója az emberek egymás közti viszonyát érinti. A technika nemcsak a természethez való viszonyunk, hanem társadalmi viszony is. Az ipari társadalom hatalma pontosan a hatalmi viszonyokban nyilvánul meg. Ezek alapvetően aszimmetrikusak. A modern technológiák a függést, és nem az egyenlőséget vezetik be. Minél fejlettebbek a társadalmak technikai szempontból, annál kevésbé tűnik úgy, hogy valamiféle szerződésmodellből származnának. Aszimmetria van az alkalmazott és az alkalmazó közt, amelyet a munkaszerződés testesít meg: rögzíti az alárendeltséget és a szakmai kockázat megoszlását. Aszimmetria van a fogyasztó és a termelő, a szakember és a nem szakember közt, ami a fogyasztói jogok forrása. A felelősségi problémák ma jórészt lényegében ezeknek az aszimmetriáknak a kezelésére vonatkoznak. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy az orvosi balesetek felelősségi problémái állnak ma a viták középpontjában. Az orvos-beteg viszony alapjaiban aszimmetrikus, miközben jogilag továbbra is szerződésként fogjuk fel, a vele járó kockázat-megosztással együtt. Ez az aszimmetrikus vonás és a belőle fakadó függőség érzése rejlik a nagy ügyek mögött, amelyek Franciaországban az 1990-es évek eleje óta közbeszéd tárgyai: a fertőzött vér, az azbeszt, a kergemarhakór. Az áldozatok tudatában vannak annak, hogy olyan helyzetbe kerültek, amelynek van kockázati eleme, s ezzel tisztában volt az a személy is, aki az ipari folyamatot uralja, ám úgy döntött, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül kiteszi őket ennek a kockázatnak. A függés a következményben, azaz utólag válik világossá. A kockázat nemcsak veszély, hanem társadalmi viszony is: a technológiai hatalom birtokosa és aközött jön létre, aki ennek haszonélvezője, netán kárvallottja.
Hatalom a természethez való viszonyban, hatalom az emberek egymás közti viszonyában – a harmadik dimenzió a károk dimenziója. Az ipari társadalomban úgy tartják, hogy nincs tevékenység, vállalkozás kockázat nélkül. Egy évszázaddal ezelőtt ezt hangsúlyozta Raymond Saleilles is a munkahelyi balesetekért viselt felelősség új törvényi szabályozásakor: „A modern élet minden eddiginél inkább kockázatok kérdése.” Értsd: a kockázat normális, önmagában nem vitatható jelenség, a kérdés csak az, hogyan osztjuk el a belőle fakadó terheket. „A kérdés nem az, hogy szabjunk-e ki büntetést, hanem hogy kiderítsük, kinek kell állnia a kárt, annak, aki okozta, vagy annak, aki elviselte. A büntetőjogi szempont nem jön számításba, egyedül a társadalmi szempontnak van létjogosultsága. Ez nem magának a felelősségnek a kérdése immár, hanem a kockázat kérdése: kinek kell viselnie? Az ész és a jog szabályai szerint nyilvánvalóan annak, aki eljárása közben magára vállalta tettének és tevékenységének következményeit.” Elképzelhetetlen, hogy egy tevékenység vagy vállalkozás elfogadásánál feltételként szabjuk, hogy másokra nézve kockázatmentesnek kell lennie. Az viszont feltétel, hogy a kockázat terheit senki se háríthassa át kizárólag azokra, akik elviselték, és hogy aki előidézte a kockázatot, annak vállalnia kell a belőle fakadó terheket is. Ezt az áthárítást szabályozza a felelősségi jog. Így megalkottak objektív felelősségi eseteket is, a felelősség vélelmezését; itt az a filozófia, hogy a kockázat terhét arra kell hárítani, aki a kockázatot előidézte, vagy haszna származott belőle. A kockázatra adott válasz tehát nem annyira a megelőzés, mint inkább a kártalanítás – azaz a biztosítás –, amely épp emiatt jelentős fejlődésen ment át a kötelező felelősségbiztosítások elszaporodása révén (Franciaországban mintegy száz fajtája van). Az utóbbi időkig senki sem nyugtalankodott az új társadalmi szerződés miatt – a szolidaritási szerződésről van szó –, amely szerint a kockázat elfogadható, mihelyt kártalanítás jár érte, és a terheket nem az áldozatnak kell viselnie.
Ma azonban figyelemre méltó módosuláson megy át ez a modell. A probléma immár nem annyira az, hogy kiterjesszék a kockázatért vállalt felelősséget, és a biztosítással megszervezzék a felelősök fizetési kötelezettségét, mint inkább az, hogy megakadályozzák azt a helyzetet, amelyben bizonyos kockázatokért senkinek sem kell felelősséget vállalnia. Nemcsak arról van szó, hogy a megelőzés kerekedett a kártalanítás fölé, hanem arról, hogy megpróbálják előre látni még azokat a kockázatokat is, amelyek nem igazolhatók. Ez az óvintézkedés. Megjelenésének több oka is van. Mindenekelőtt kétségkívül az, hogy átalakult a károk természete: ma már nem annyira egyéni balesetekről, mint inkább tömeges katasztrófákról van szó. Elértük azt a nagyságrendet, amely átlépi a biztosíthatóság és a kártalanítás határait. Végbement a kockázat árának egyfajta újraértékelése is. Van egy jó mércénk ennek az újfajta kockázati nagyságrendnek az elhelyezéséhez: az 1914-es háború alatt egy tábornok 300 ezer embert küldhetett a biztos halálba. Ma csak „nulla kockázattal járó” háborút lehet vívni. Az értékek egyedülálló átalakulásáról van szó: a hagyományos költség-haszon-mérlegnél elegendő volt, ha az előnyök kellőképpen meghaladták a kockázatokat, hogy ezek vállalható legyenek, azaz elfogadták, hogy a kockázatvállalás egy része elvész. Ma az a tendencia, hogy a kockázatot ennek az elveszett résznek az alapján mérik: mi érdemelheti ki az áldozatot? Azoknak, akiket az a balszerencse ért, hogy részesei lettek, nem ugyanaz-e az értéke, mint bárki másnak? Ez az értékelési mód áll a nulla kockázat mögött.
Mint már említettük, az óvatosság filozófiája nem jelenti azt, hogy a kockázattól visszatértünk a hibához. Ez a filozófia a kockázat kettős újraértékeléséből indul ki: először is itt vannak azok a technológiai  erők, amelyeket ezentúl használni fogunk, és amelyekről tudjuk, hogy nem leszünk képesek a mai módon uralni őket. A technikai erők olyan túlerejével vagyunk kénytelenek szembesülni a hatalmi viszonyokban, amelyet nem igazán tudunk hogyan minősíteni jogilag: lehet ez a fejlődés kockázata is, de az óvatosság alapelve is, attól függően, hogy jogi vagy politikai szintről nézzük a dolgot. Aztán: tanúi vagyunk az áldozatok egyfajta lázadásának, akik nem hajlandók elfogadni többé a kockázatok elfogadhatóságának hagyományos és cinikus képletét. És nem annyira a becslések összegét vitatják, mint inkább a technológiai kockázatokhoz kötődő hatalmi viszonyokat. Lázadásuknak az a következménye, hogy ezentúl annak alapján becsülik fel a kockázatot, amit korábban inkább elhanyagolhatónak tartottak.
Megint csak megállapíthatjuk, hogy a kockázat gyakorlata korlátozott gyakorlat. A szuperhatalommal szemben, amellyel immár rendelkezünk (és amelyet azon mérnek, hogy nem tudjuk felmérni a hatásait), az aszimmetria és a függőség viszonyaival szemben, amelyek belőle következnek (és az autonómia elvesztésének érzésével szemben, amelyet kivált), a kockázat mértékével szemben, amelyet vállalni kell miatta, nem volna-e jobb – ha nem is megállni, legalább szünetet tartani, hogy módunk legyen visszavenni az ellenőrzést a bennünket uraló folyamatok fölött? Az óvatosság ideje a moratóriumok ideje.

A kockázat mai gyakorlatának ez a három dimenziója – a morális, a társadalmi és a jogi – nem meríti ki a problémát. Ha egészében át akarjuk látni tárgyunkat, ide kell vennünk a katonai gyakorlatot is, amely kétségkívül az egyik legősibb formája a kockázatnak, a játéknak, amely Pascaltól Neumannig és Morgensternig oly nagy szerepet játszott a kockázattal szembesülő viselkedések formalizálásában, és a mai napig jelen van a pénzügyi világban, az orvosi gyakorlatban, amely az orvoslás és az orvos ellátás fejlődésével központi helyre került a kockázatról alkotott felfogásunkban. Ehhez hozzá kell még tennünk a pszichológia gyakorlatát, ahol a kockázat a mai individualizmus egyik összefüggéseként tűnik fel.
Nem ígértem, hogy kimerítően tárgyalom a témámat. Csak azt próbáltam megérteni, hogyan kerülhetett a kockázat a modern társadalom középpontjába. Nemcsak azoknak a fenyegetéseknek a következtében, amelyek ránk nehezednek, hanem sokkal mélyebben, az értékmérés általános alapelveként. Ha az értékelvet keressük a kockázatban, a mai társadalom arra van ítélve, hogy elviselje a kockázat dialektikáját: a kockázat erkölcse, miközben bátorít az önfeláldozásra, megteremti a kockázat korlátait is.
A kockázat gyakorlata a mai társadalomban egyfajta korlátozott gyakorlatot jelent: hogyan ne menjünk túl messzire? A mai társadalom, miközben felértékeli a kockázatot, a kalandot, a vállalkozást, megpróbál mértéket, korlátot is szabni neki, tilalmat állítani elébe. A kockázat túlértékelésével, ahogy alulértékelésével is, az emberi átfordul az embertelenbe. Nem szabad tehát szembeállítani a kockázat morálját valamiféle védekezési morállal: a kockázat morálja elválaszthatatlan a védekezés moráljától. Kockázat és biztonság nem két független szubsztanciaként áll egymással szemben. A kockázat egyidejűleg állítás és tagadás. Önmagunk meghaladásának szükségletéhez tartozik: muszáj átlépnünk a kialakult határokat.

     MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA

(A szerző címzetes egyetemi tanár a Conservatoire nationale des arts et métiers-nél, a Fédération française des sociétés d’assurances kutatási tanácsosa, előadása 2000. október 20-án hangzott el Párizsban  az UTLS keretében)