1. A visszfény játéka
Az egyszerű ember paranoiája betegség, a politikus vagy a művész paranoiája történelem. Kezdettől fogva nem volt számomra világos, hogy a három közül melyik paranoia tört ki rajtam azon a szeles, vöröses éjszakán, l996 szeptember elején, amikor bárkával ismét elmenten Szent Eufémia kolostoráig, hogy még egyszer megnézzem Ambrozio Testen képeit, aki már tíz éve halott volt. Marijan barát, aki Testen hagyatékát gondozta, egy kőasztalnál várt rám az árnyékban, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az egész Szent Eufémia öbölre, és az olasz koncentrációs tábor maradványaira. Előtte az asztalon Testen akvarelljeiből feküdt egy köteg.
         - Fero – mondta –, van itt valami, ami érdekelni fog téged. 
     Amíg kitöltötte az isteni istriai ürmös pálinkát, és felállította a sakkfigurákat, én a rendezetlen papírok között lapozgattam, melyeken különböző színű tusból eredő foltok voltak.
 - Nem értem – mondtam –, Testenre a figuratív festészet volt jellemző. Ezek az első absztrakt képek, melyeket én valaha is láttam tőle. 
 - Igen, én is meglepődtem – mondta Marijan barát. – A képei általában szenteket ábrázoltak, bibliai jeleneteket. Arra törekedett, hogy az alakjai felismerhetők legyenek.
 A dolog annál is inkább furcsa volt, mert minden festményen ugyanaz a szembetűnő forma ismétlődött különféle variációban és színben.
 - Hát ez tényleg érdekes – mondtam. – Egy pap, aki felhagyott Jézus festésével. Mit jelenthet ez?
 Marijan barát átnyújtott egy monográfiát a velencei testbélyegekről: Pečati puti, Zora, Zagreb, 1932. Ebben a könyvben, a 154. oldalon láttam először a szenzációs „la nuvola rossa”, amorf formát.
 Ezek a bélyegek, melyekkel a Velencei Köztársaságban a gályarabokat bélyegezték meg, egy egyedülálló művészi fantázia termékei voltak. Velencében jellemző volt mindenre a díszítettség, így az a tüzes vas is, amellyel billogot nyomtak az élő húsba, hordozott valami művészit. Az egyik legismertebb pecsét, mely már a 13. század elején a legkülönbözőbb variációkban jelentkezett a bilincsbe vert rabok vállán, két, hátánál érintkező félkör volt. Állítólag egy gondolát és annak tükörképét ábrázolta. A 13. század után hasonló pecséttel találkozunk a dalmáciai rabok testén is, de kiegészítve a gálya készítésének évével vagy Szent Márk nevével a félkör alján. 
 Hasonló fejlődésen mentek át, és többé-kevésbé világosan értelmezhetőek más gályarabok bélyegei is: a lángnyelvekkel körülvett szalamander a 14. század első feléből, a pestist gyógyító orvos madár maszkja 1468-ból, és a táncoló harlekin a 15. század elejéről. A 16. század folyamán minőségi változásra került sor: a mitikus alakokat katonai parancsnokok és dózsék arcképei váltották fel, mint valamilyen fémpénzen.
 A 16. század közepén jelenik meg a „la nuvola rossa”, az amorf forma, mely kétségtelenül a legszebb és a legtitokzatosabb velencei bélyeg. Állítólag Giuseppe Dandolo mester műhelyében készült 1570 végén, de a motívum értelmezésében már négy évszázada nem jutottak konszenzusra. A velencei kézművesség szakértői azt állítják, hogy felhőt ábrázol, innen a név, „la nuvola rossa”, piros felhő, de ez a teória nem támasztható alá történelmi tényekkel. Néhány későbbi elmélet az amorf formában zavaros vízen átsejlő piros korállt látott. A magyarázatok titokzatosságához hozzájárult egy nem kevésbé fontos tény is: a fém rész elveszett. A velencei tengerészeti múzeumban csak egy húsba készült lenyomata létezik, mégpedig egy kiszolgált rab karjának lenyúzott és preparált bőrén.
 - De ami még érdekesebb – fűzte hozzá Marijan barát –, a művészettörténészeket, akik megpróbálták megfejteni a jelentését, sorra szerencsétlenség érte. A kutatókat furcsa balszerencse sorozat kísérte, mintha átok ült volna rajtuk, mint a fáraókon. Másrészt egy titokzatos csoportról is beszélnek, melynek tagjai évszázadok óta kitartóan akadályozzák a „la nuvola rossa” jelentésének kiderítését. A monográfia szerzői szerint ennek egyik oka az a meggyőződés, hogy az amorf forma lesújtó tényeket közöl a világról, a történelemről és az emberekről.

 2. Corto Maltese
Szeptember közepén érkeztem Velencébe, amikor az állott víz szaga már nem volt olyan intenzív, de a balkonokat és a kis kerteket a Canal Grande mentén még bugenviliák díszítették. Hugo Prattről kellett írnom a Playboy horvát kiadása részére. Az egyik régi hotelben szálltam meg a Lidón. Csak letettem a bőröndömet, gyorsan letusoltam, hogy még aznap délután eljussak a tengerészeti múzeumba.
 Az a bőrdarab, amelybe belenyomták az amorf formát, valószerűtlennek tűnt. Nehéz volt elképzelni, hogy ez a barna rongydarab valamikor egy ember bőre volt. A bélyeg motívuma a körön belül volt, és valamivel sötétebb volt a környező anyagnál. De engem nem emlékeztetett felhőre. És semmi másra, ami kapcsolatban lehetne az éggel. Még arra az emberre sem gondoltam, akié valaha ez a kéz lehetett.
 A múzeum custosa közölte velem, hogy a „la nuvola rossá”-ról nem létezik megbízható írott anyag. Ugyanis a hetvenes évek közepén, amikor kétséget kizáróan kiderült, hogy Velence süllyed, a hatalmas archív anyagot biztonságosabb helyre szállították. Ekkor találtak bizonyos dokumentumokat az amorf formáról, de az az ember, aki ezzel foglalkozott, agyvérzést kapott, ezért az egész kutatást leállították. Agnelli professzor, akit egyébként régebb óta ismertem, és igen kedves ember volt, nem mutatott lelkesedést a téma iránt, és nem is mondott többet ezzel kapcsolatban.
   Ezután elhatároztam, hogy megnézem a Hugo Pratt halálának évfordulója alkalmából rendezett kiállítást. A kiállítás a Santa Maria della Salute templom mellett lévő paloták egyikében volt. Az épület homlokzatát teljes terjedelmében vászon borította, melyen Corto Maltese arca volt látható.
  Közvetlenül a zárás előtt értem oda, és majdhogynem egyedül voltam a múzeumban. Nagyjából már ismertem a Hugo Prattről és főhőséről kiállított dolgokat: újságcikkeket, részleteket az eredeti képregényekből, fotókat a rajzművész életéből. A figyelmemet azonban egyszer csak felkeltette az Atlantisz befejezetlen és kiadatlan albuma, melynek története Velencében játszódott. Mikor figyelmesebben megnéztem a rajzokat, megdöbbentem. Corto Maltese találkozik a „la nuvola rossa” motívummal egy állati protéziseket készítő műhely falán, mely a démoni Vivian tulajdona. Az amorf forma be volt vésve az ajtófélfába, mint egy címer. A dolog, el kell ismerni, furcsa volt. Miért nem tulajdonított Hugo Pratt, a misztifikációhoz és az ezoteriához vonzódó szerző, nagyobb figyelmet az amorf formának? 
  Amíg a képregény kockáit tanulmányoztam magányosan, a termen átrohant egy fiatal lány. Ez teljesen meglepő volt. Aztán hangokat hallottam egyre közelebbről. Két középkorú férfi kukkantott be. Mivel rajtam kívül nem láttak senkit, arra siettek, amerre a lány eltűnt. Egy ideig csend volt, aztán hallottam, hogy jönnek vissza. Az egyik számomra érthetetlen nyelvjárást beszélt. Ősz hajú úriember volt, sötétkék kétsoros gombolású zakóban. Egy pillanatra most is megálltak, és körülnéztek. Azután sokáig nyugalom volt, míg el nem indultam a kijárat felé. Valahonnan mellettem termett a lány. Rövid, sötét haja volt, hosszú ujjú pólót és farmernadrágot viselt, mely a térdén el volt szakadva.
  - Segítsen, kérem – suttogta –, meg akarnak ölni!

3. Henriette
 Már gyermekkoromban világos volt számomra, hogy azért nincsenek sikereim a sakkban, mert érzelmileg kötődöm a királynőhöz. Egyszerűen nem tudom feláldozni őt csak azért, hogy megnyerjem a játszmát. 
 - De hát ez csak egy fából készült sakkfigura – mondták a társaim a klubban.
 - Pinocchio is fából készült – feleltem.
 A lány, aki a kiállításon hozzám lépett, egy királynő szépségét és egy fából készült bábú lompos báját egyesítette magában. Nem lehetett idősebb tizennyolc évesnél.
 - Henriette vagyok – mondta –, itt járok iskolába, a szüleim Zadarból valók.
 A volt fiúja, aki custosként dolgozott a múzeumban, megpróbálta őt, állítólag, megölni. Volt azonban ebben a történetben valami furcsa. Először is a két alak közül  egyik sem volt fiatal.  A másik az, hogy a Henriette név nem nagyon fordul elő a mi vidékünkön.
 - Milyen név ez? – kérdeztem.
 - Casanova memoárjaiból – magyarázta. – Az öregem szerette a nőket.
 Egy pillanatra megállt, majd megkérdezte: El tudsz vinni magaddal valahová? Itt nem érzem magam biztonságban.
 - Nem kellene elmenni a rendőrségre?
 - Ez nem a rendőrségre tartozik, hanem a bolondokházára – mondta. – Bezárta a lakást, minden cuccom ott van, most pedig fenyeget. 
 A Lidón, a Villa Parco szállodában, ahol megszálltam, a portás gyanúsan méregetett bennünket, miközben mentünk felfelé a márványlépcsőn, mely úgy nyikorgott a lábunk alatt, mintha élő verebeken gázoltunk volna.
 - Miért néz ilyen furcsán bennünket az a majom?
 - Ez egy régi hotel – mondtam. – Már Thomas Mann is lakott itt.
 - Tudom, láttam a filmet – mondta. – Az a Thomas biztosan buzi volt, ha olyan dolgokat írt. 
 A szobában Henriette levette a nadrágját és ormótlan cipőjét, s csak hosszú ujjú fekete pólójában és bugyiban sétált. Lazán viselkedett, mint aki megszokta, hogy így mutatkozzék idegenek előtt. Olyan volt a frizurája, mint egy fiúnak, szép volt a fejformája és az arca is. Különös szépség volt, mintha Hugo Pratt rajzolta volna őt.
 - Megyek zuhanyozni – mondta, és bement a fürdőszobába, de a pólóját nem vette le. Szégyenlősségének rokonszenves maradványaként konstatáltam ezt. 
 Hirtelen megszólalt a telefon. A recepciós volt az.
 - Mindjárt feljövök – mondta.
 Amikor kinyitottam az ajtót, két koktélt hozott be, melyet én egyáltalán nem rendeltem.
 - Hol a lány? – kérdezte.
 - A fürdőszobában.
 Mindjárt a lényegre tért.
 - Ne avatkozzon ebbe bele – mondta –, veszélyes lehet. 
 Letette a tálcát a koktélokkal és kiment. Itt volt az ideje, hogy összeszedjem a gondolataimat. Kimentem a balkonra, kellemes késő nyári este volt, tekintetemmel végigpásztáztam Velence remegő fényeit, miközben az északi szél arcomba vágta a lagúnák bűzét.

4. Virradat a Lidón
Velence bizonyos részein a nap a tenger felől kel fel. A halászok és tengerészek számára ez bizonyára szimbolizál valamit. A ferde napsugarak már erősen megvilágították a balkont, míg a szoba még kékes homályba burkolódzott. Hallgattam az ébredező hotel zajait: a kiengedett csapok nyekergését a falakban, magányos léptek neszét a folyosón, a kulcs elfordulását a szomszédos szobában. 
 Henriette a pótágyon aludt embrió pózban összekuporodva. Álmában is szép volt, ami kevés emberről mondható el. Nem említettem neki a portás esti látogatását, de azóta is folyton ez járt a fejemben.  
 Mivel nem tudtam újból elaludni, elővettem a Hugo Pratt kiállításáról szóló katalógust, melyben részletek voltak a befejezetlen Atlantisz albumból is. Leültem a balkonon a nádszékre, hogy itt várjam be a reggelt. Érdekelt, hogyan találkozik Corto Maltese a „la nuvola rossa” motívummal. Lehet, hogy ez nem is olyan szembetűnő, gondoltam. Ezért figyelmesen tanulmányoztam a képregény kockáit, melyeken egy máltai tengerész a velencei lagúnákban nyomoz a legendás kincs után, mely a 17. században a bors illegális kereskedelméből származott. És akkor megpillantottam.  
 A Canal Grande vizében tükröződő palota körvonalain belül világosan kirajzolódott az amorf forma is. Eközben Corto Maltese és a démoni Vivian grófnő, 1917-ben, Halottak napja előestéjén, gondolán halad el a Szent Márk tér előtt. Vivian szép, mint egy fekete királynő és egy fabábu keveréke. Ölében kutyát tart, melynek két hátsó lába helyett kerekek vannak, mert a motorcsónak szíja elvágta a lábát. Ez a kutya képes megkülönböztetni a régi dokumentumokat jellegzetes szaguk alapján. A „la nuvola rossa” a képeken keresztül szinte észrevétlenül vezeti őket a múzeumba. Tehát oda kell mennem. Amikor bementem a szobába, Henriette bugyiban és hosszú ujjú pólójában ült az asztalnál, és a velencei testbélyegekről szóló könyvet olvasta. Kócos volt és csipás, de különösen  szép a reggeli fényben. 
 - Megbélyegezték az embereket, és még művészetet is vittek bele – mondta. – Hát, ez beteges.  
 - Szerencse, hogy a huszadik században élünk, amikor ilyen már nincs – tettem hozzá.
 Henriette arckifejezése megváltozott, mintha kissé megkeményedett volna. Vagy inkább a tekintete?  Felállt, elvette a teraszon száradó törülközőt, és bement a fürdőszobába. 
 - Ne legyél olyan naiv – mondta rezignáltan. – Tudod mit csinálnak az engedetlen kurvákkal? 
 Én is kimentem a teraszra a törülközőmért, miközben a figyelmemet, nem tudom miért, felkeltette egy tüske frizurás férfi a szemben lévő parkban. Újságot olvasott. Hamarosan Henriette is megjelent. Átölelte a derekamat, és azt mondta: Ne haragudj, hogy durva voltam, de bizonyos dolgok kiborítanak. És akkor megpillantotta a pasast. Úgy ugrott hátra, mintha a haláláról szóló gyászjelentést látta volna meg az újságban. 
 - Megtaláltak? – dadogta. Utána mentem.
 - De hát kik ezek? – kiabáltam. – Azt mondtad, hogy a fiúd üldöz. A rendőrség?
 Kitágult szemekkel nézett rám, mint az őrültek a filmekben.
 - Ne hagyd, hogy elvigyenek – mondta, és a kezembe kapaszkodott. 
 - Ne félj! – mondtam, és megcsókoltam a haját. Mintha egy gyereket védelmeztem voltam a láthatatlan démonoktól.

5. Karnevál  
Miután vaporettónk, mely a Lidótól  a városig hozott,  kikötött, Henriette azonnal egy ruhás standhoz sietett. Közben állandóan forgolódott, hogy nem követ-e bennünket valaki.
 - Van nálad pénz? – kérdezte megsimogatva az arcomat. Nem tudtam neki ellenállni, ezért elővettem a pénztárcámat.
 Fekete szalmakalapot, fekete napszemüveget és hosszú fekete szoknyát vett, amit mindjárt ráhúzott a farmernadrágjára. 
 - Mit csinálsz ? – kérdeztem.
 - Mit gondolsz, mit csinálok – mondta. – Álcázom magam. Ez itt nem feltűnő, egész évben karnevál van.
 Az átváltozás teljes volt. A fekete hölgy a közeli kikötő felé sietett. 
 - Mehetünk gondolával is – mondta. – Most turisták vagyunk, és ők gondolával közlekednek. 
 És a karcsú, keskeny csónakkal, ami olyan volt, mint egy fekete félhold, elindultunk a Santa Maria della Salute templom és a palota felé, ahol Hugo Pratt kiállítása volt. Az évszakhoz képest meglehetősen hideg volt.
 Hirtelen felbukkant előttünk egy gyászmenet. A menet élén lévő gondolában volt a koporsó, mellette a pap. A következő csónakban a temetői zenekar utazott, zenéjük hangjai keveredtek a csónakok motorjának pöfögésével. Mögöttük hosszú sorokban úsztak a csónakok a gyászolókkal. Arra gondoltam, hogy rajzolná le ezt Hugo Pratt. A mi gondolásunk megállította a csónakot, így nyilvánítva ki az elhunyt iránti részvétét. Még néhány gondola vesztegelt a gyászmenet mellett, tele japán turistákkal, akik vadul csattogtatták fényképezőgépeiket.
 - Ez szerencsétlenséget jelent! – mondta Henriette. – Gyűlölöm a temetéseket.
 Amikor megmondtam, hogy megint a múzeumba megyek, és egy rövid időre magára hagyom, pánikba esett. Ez látszott a mozdulatain. Nem tudta mit kezdjen a kezével, ezért vettem neki egy kis fekete vászontáskát, hogy elfoglalja.
 - Tulajdonképpen mit keresel te? – kérdezte. 
 - Azt a bélyeget, amit egymástól függetlenül rajzolt meg a Rab szigeti ferences pap és a híres képregény-rajzoló.
 Corto Maltese, akit a kincs keresésében a titokzatos amorf forma vezetett, a démoni Vivian grófnővel kikötött az Arsenal előtti kis gáton. Mindez jól látszott a befejezetlen képregény kockáinak felnagyított másolatain. Ez volt tehát az a láncszem, ami nekem hiányzott. Miután megfenyegették a custost, sikerült eljutniuk a tengerészeti múzeum híres archívumába, ahol a Velencei Köztársaság kezdetétől napjainkig több tízezer dokumentumot őriznek. Vivian elengedte a kutyát, mely nyikorgó kerekein gördülve egyik irattól a másikig vezette őket.
 - Szagról felismeri a 17. század első feléből, a nagy pestis járvány idejéből származó iratokat. A pergamenbe ivódott a fertőtlenítőszer szaga.
   A rendezetlen archívumban hamar megtalálta a muránói kolostorra vonatkozó mappát, ahol állítólag a titokzatos kincs található. A képregény egyik kockáján látni lehetett, amint Corto Maltese és Vivian tanulmányozza a keresett iratot a sápadt holdfénynél. És itt is döbbenetes felfedezésre jutottam. A mappán lévő szélrózsa mintájában diszkréten megbújt az amorf forma. És ekkor világossá vált számomra, hogy Hugo Pratt nagyon is nagy figyelmet szentelt az amorf formának, de rejtve ábrázolta a képregényben. A következtetés világos volt: Corto Maltese akkor találja meg a kincshez vezető utat, a figyelmes olvasó pedig a „la nuvola rossa”-ról szóló dokumentumokhoz vezető utat, ha a megfelelő helyen keresi: a tengerészeti múzeum archívumában, az „amorf forma” címszó alatt  a 17. századból.  
 Később, a Garibaldi téren lévő San Marino étteremben, míg Henriette mohón kanalazta a fagylaltot, a kitűnő isztriai vörös bort kortyolgatva folyton az amorf formára gondoltam. Még akkor is, amikor késő délután, meglehetősen ittasan, feltornásztuk magunkat szállodai szobámba, ahol a lemenő nap sugarai narancsszínűre festették a tárgyakat. És még akkor is, amikor Henriette gyengéden az ágy felé terelt, miközben az ingemet gombolgatta.  
 - Jó voltál hozzám – mondta a fülemet harapdálva –, ezért azt akarom, hogy neked is jó legyen.
 Ellágyulva a naplementétől és valamilyen édeskés slágertől, mely áthallatszott a szomszédos szobából, megengedtem ennek a fiús kinézetű nőnek, hogy teljesen levetkőztessen. Ő is gyorsan megszabadult cipőjétől és szoknyájától, de amikor le akartam venni a pólóját, tiltakozott. 
 - Így jobb lesz, meglátod – mondta, és kezemet a mellére vonta.     
 Amikor már kissé ő is elvesztette a fejét, két kézzel megragadtam a pólója szélét, és egy gyors mozdulattal lerántottam róla. Elborzadva nézett rám. És akkor megláttam miért. A teljes felsőteste, szép kis mellei tele voltak lilás, kerek sebhelyekkel.
 - Ez mi? – kérdeztem elszörnyedve.
 - Égési sebek, csikkek nyomai – felelte rezignáltan. – Öreg emberekhez cipelnek. Ha nem szedek össze elég pénzt, ezzel büntetnek. Ezek itt kubai szivar nyomai.

6. Fából faragott királylány 
Henriette álmában olyan volt, mint egy királylány. A cseresznyefából készült hatalmas szecessziós ágy közepén feküdt. Égési sebekkel borított testét selyem ágynemű takarta. 
 Arra gondoltam, hogy a pincér, ha majd az üveg borral belép a szobába, csak Henriette felnyírt tarkóját és gyenge vállát fogja látni. Talán azt fogja hinni, hogy fiú van nálam. Rám éppen ez a hermafrodita, szexualitástól mentes szépség hatott végzetesen. 
 A fehér szmokingot viselő pincér arca himlőhelyes volt. Öltözete nem volt összhangban barázdált arcával. A darab rongy ünnepélyesebb volt, mint  az emberi arc. Miközben szakszerű mozdulatokkal kinyitotta a bort, tekintete Henriette tarkóján nyugodott. 
 - Legyen óvatos a kicsikével – mondta komoly hangon, s töltött a vérvörös folyadékból. Ez elgondolkodtatott. 
 A hajnali madárcsicsergés a testbélyegekről szóló könyv fölé hajolva ért, miközben Henriette még aludt. Kimentem a balkonra. Épp hogy virradt, de a tüske hajú férfi megint ott állt a pálmákkal és bugenviliákkal teli parkban. Mit keres ez itt hajnali fél négykor a mi erkélyünk alatt? Úgy látszik engem is megfertőzött Henriette üldözési mániája. Szinte kényszerítettem magam, hogy kint maradjak egy ideig, és nézzem egy teljesen bizonytalannak tűnő nap felvirradtát, nehogy felkeltse a pasas gyanúját a hirtelen visszavonulás. Valahová a tenger felé nézett a szürke ködbe. Egyszer csak elkezdett fütyülni. De nem valamilyen dallamot, hanem csak néhány taktust, és ezt ismételgette, mint valami rejtjelet. Visszaosontam a szobába, most már a veszély teljes tudatában. Felébresztettem Henriettet, aki a takaró alatt, forradásait rejtve, gyorsan felöltözött. Már teljesen kész volt, mikor ismét felhangzott a füttyszó. A függöny mögé rejtőzve óvatosan kinéztünk. 
 De a hívásra csak egy kiskutya szaladt oda a gazdájához, és letett elé valamit, talán műcsontot. 
 - Ez biztos, hogy nem az ő emberük – mondtam, miközben néztem, hogy játszik a férfi a hosszú fehérszőrű kutyával. – Ez csak egy  turista.  
 - Csak ne legyél ebben olyan biztos – mondta Henriette, de most nyugodtabbnak tűnt.
 Még egy kicsit visszafeküdtünk, Henriette csak úgy, ruhástul. Véletlenül hozzáértem a térdemmel, mire elhúzódott tőlem. Amióta tegnap felfedeztem rajta a cigarettanyomokat, többé nem közeledett hozzám. Teste becsukódott előttem. 
  
7. Giuseppe  
A nyugtalan alvásból dörömbölés ébresztett fel. Henriette az ágyban ült, és ujját szájára téve mutatta, hogy hallgassak. Felkelt, óvatosan összeszedte a holmiját, megpróbálta eltüntetni itt-tartózkodása nyomait. Látszott, hogy fél, de nem esett pánikba. Mint aki tudatában van, hogy nincs más lehetősége. Mezítláb kiosont a teraszra, cipőjét összekötözve a nyakába akasztotta. Az ágyból jól láttam, hogy veti át magát a szomszédos szoba balkonjára. Megrémültem, hogy elveszíthetem. De a dörömbölés az ajtón folytatódott. Idegesen kapkodtam magamra a ruhát. 
 Amikor kinyitottam az ajtót, először a ragyás képű pincért pillantottam meg. Ijedtnek tűnt.      
 - Az urak a rendőrségtől vannak – mondta, miközben udvarias mozdulattal a szobába engedte az ismerősnek tűnő két férfit. Az egyik, egy sötétkék kétsoros gombolású zakót viselő ősz úr szívélyesen kezet nyújtott.  
 - Giuseppe – mondta. 
 A másik, alacsony, zömök férfi, negroid  arcvonásokkal, szó nélkül leült a fotelbe, és szemével a szobát pásztázta. A pincér meghajolt és gyorsan kiment, halkan behúzva maga után az ajtót. Túlságosan halkan. 
 Az alacsony férfi megmutatta a rendőri jelvényét. 
 - Az úr a leányát keresi – mondta. – Felmerült a gyanú, hogy itt tartózkodik. 
 Hallgattam egy ideig, közben én is végighordoztam tekintetemet a szobán, nincs-e valamilyen árulkodó jel. Nem volt. 
 - Nem tudom kiről beszélnek – mondtam. 
 - Figyelmeztetem, hogy kiskorúval létesített szexuális kapcsolat bűncselekménynek minősül.  
 A vitába elhaló hangon Giuseppe úr is bekapcsolódott. 
 - Tulajdonképpen nem is a vérszerinti leányom – mondta. – A feleségemmel tizenhat évvel ezelőtt örökbe fogadtuk. Akkor még tíz hónapos sem volt. 
 - Tölthetek egy kis vörös bort? – kérdeztem, és válaszra sem várva kivettem három poharat a bárszekrényből. Kitöltöttem a tegnapi maradék bort. Giuseppe azonban folytatta: – A feleségemmel sokáig próbálkoztunk, de nem lett gyermekünk. Van itt nem messze egy ajándék üzletünk, elég jól megy. A boldogságunkhoz már csak egy gyermek hiányzott volna. Akkor elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk egy kislányt. A kislányok kevesebbet hazudnak, mondta a feleségem.
 Az alacsony rendőr közben felállt, és elkezdte vizsgálgatni a szobát. Még az ágy alá is benézett. Feltűnt, hogy semmit sem érint meg. Még a borospoharat sem vette a kezébe. Ez furcsa volt. 
 - Az asszony egyik kiskorú rijekai rokonának kislánya született. Őt fogadtuk örökbe. Marinának hívták, gyönyörű gyermek volt. Boldogan éltünk, míg el nem jött a serdülőkor. 
 A zömök rendőr most kiment a teraszra, és abba az irányba kémlelt, amerre Henriette eltűnt. Zakója alól kivillant a pisztolytáskája a pisztollyal. 
 - Átkozott pubertás – mondta Giuseppe. – Elkezdett összevissza hazudozni. Most már ott tartunk, hogy egy szavát sem lehet elhinni. Mindenféle történeteket és új neveket talál ki magának. Elszökött otthonról. 
 A rendőr közben már a teraszon száradó törölközőket szagolgatta. Hála Istennek, Henriette az én parfümömet használta. 
 - Bár a történet megható volt, nem tudom miért mesélte el nekem – mondtam az úrnak, aki Giuseppeként mutatkozott be. 
 A rendőr, akit egy pillanatra szem elől vesztettem, kijött a fürdőszobából, és mondott valamit abban a dialektusban, amiből egy szót sem értettem. Giuseppe megitta maradék borát, és felállt a fotelből. 
 - Nos, nem tartjuk fel tovább – mondta, és kezet nyújtott. A másik férfi, aki rendőrként mutatkozott be, átnyújtotta a névjegyét. 
 - Ha bármit megtud Marináról, hívjon fel. 
 És akkor elmentek. Csak a cigarettafüst maradt utánuk. 

8. Arsenal
Milyen szerencse, gondoltam, hogy Henriette az én parfümömet használta: Laura Biagiotti, Roma, Uomo. Ez az illat magányos óráimban azt az illúziót kelltette, hogy nem vesztettem el őt teljesen. Miután a látogatók elmentek, s már kubai szivarjuk illata is elillant a szobából, a hatalmas cseresznyefa ágyra vetettem magam, és vártam az én fiús kinézetű, tékozló királynőmet.
 Hat körül telefoncsörgésre riadtam. A Playboy zágrábi kiadásának szerkesztője hívott. Kérdezte, hogy mikor kapja már meg a Hugo Prattről készült riportot. Ahhoz képest ugyanis, hogy a magazin fizette az útiköltséget, és már három napja vagyok Velencében, még egy sort sem láttak az ígért anyagból. Elég volt tehát az álmodozásból, munkához kellett látni. Kelletlenül felöltöztem, és elindultam az Arsenal felé, ahová Corto Maltese vezetett el.  
 A kivilágított Szent Márk teret látni a tenger felől, ahogyan a dózse palota visszatükröződik a lagúnák türkizkék vizében, egyedülálló élmény. Gyermekkoromban nagyon szerettem a dózse palotáról szóló mesét. Ezért anyám, aki tizenegy éves koromban meghalt, gyakran mesélte nekem: „Egyszer régen, miközben a szépséges dózse palota nézegette magát a lagúna tiszta vizében, megkérdezte a tengert: Kedves tenger, ki a legszebb a világon? A tenger elcsendesedett, kifésülte hullámait, és így felelt: Szép vagy, szép vagy csipkébe öltözött királynőm, de a zadari Szent Donát templom még nálad is szebb. Ekkor a velenceiek hatalmas gályahadat indítottak Zadar ellen, melyet két hónap és húsz napig tartó véres harc után 1202 tavaszán elfoglaltak. Erről az eseményről számos latin nyelvű dokumentum maradt fenn. Látod kisfiam, sokszor nem tudni, hogy meddig tart a mese, és hol kezdődik a történelem.”    
 - Uram, uram – hallottam hirtelen, és egy kéz nehezedett a vállamra. – Megérkeztünk. Úgy látszik elgondolkodott. 
 És valóban, az üres vaporettó éppen a csipkés, gótikus építmény előtt horgonyzott. Emlékezetemben a mese alapján másmilyen palota élt, mint amilyennel most szembesültem. Érdekes, hogy a szebbik nemmel is ez volt a helyzet. „A legjobb kozmetikum az emlékezet”, mondta Ambrozio Testen, amikor lányokat vittem hozzá a kolostorba, hogy megfesse őket, miközben ők a könyvtárban lévő nagy muránói tükör előtt sminkelték magukat. 
 A Szent Márk téren gondolába ültem, hogy eljussak az Arsenalba. A tengerésztrikót és -sapkát viselő sunyi képű gondolás a Santa Maria della Salute templom mellett evezett.
 - Turista? Honnan? 
 - Zágrábból. Horvátország. Ha egyáltalán tudja, hol van. 
 Arca felderült. Bár biztos vagyok benne, hogy bármelyik ország hallatán felderült volna. Váratlanul megkérdezte: 
 - És mit csinál az Arsenalban? 
 Meglepett a kérdés. 
 - Keresem a borsraktárt. Állítólag így hívják azt az archívumot, ahol a „la nuvola rossa”-ról szóló dokumentumokat őrzik. 
 A gondolás arckifejezése hirtelen megváltozott. Nyájas vonásai megkeményedtek, mintha valamiért megharagudott volna. 
 - Azt hittem, hogy a várat akarja megnézni. Ha tudtam volna, hogy mit keres, el sem hozom. 
 Az ősi vár előttem tornyosult. Ugyanezeket a tornyokat pillantotta meg Corto Maltese, mikor a borsból származó kincs keresésének a végére ért. És itt a képregény is véget ért, de a máltai tengerész nem találta meg, amit keresett. Hugo Prattnek jó oka volt rá, hogy itt álljon meg: ugyanis időközben átköltözött a másvilágra. A képregényben, egy oldalbejárati kapu feletti címerben, látható volt a „la nuvola rossa” motívum. Az igazi címerben e motívum helyett két csőrével érintkező madár volt. A bejárat melletti sárgaréz táblán az alábbi hivatalos felirat állt: „Esposizione dell’ Archivio Marittimo”.

9. Dokumentumok
A közmondáshoz híven, hogy az egyszerű emberek paranoiája betegség, míg a uralkodóké történelem, figyeltem az amorf forma köré szőtt összeesküvést. Meg voltam róla győződve, hogy éppen itt, a tengerészeti múzeum archívumában, a megsárgult papírok között fogok választ kapni arra a kérdésre, mit jelent a „la nuvola rossa” motívum. Mivel nekem nem volt kerekes lábú kutyám, mely kiszagolhatta volna a 17. századból való dokumentumokat, az igazgatóra kellett hagyatkoznom. A múzeum igazgatója úgy nézett ki, mint egy szemüveges agár, és ezt jó jelnek vettem. Mintha valamilyen csoda folytán egyenesen Hugo Pratt küldte volna nekem.
 Amikor elmagyaráztam, hogy mit keresek, az addig kedves ötvenes férfi hirtelen dölyfös hivatalnokká változott. Közölte velem, hogy Veneto tartomány előírásai szerint külföldi állampolgár csak diplomáciai úton kérelmezheti az archívumba való betekintést.  
 - És erre miért nincs szükség a központi archívumukban – kérdeztem, miközben tudtam, hogy a múzeum archívumába mindenkinek szabad bejárása van.
 - Mi különálló intézmény vagyunk – mondta a szemüveges agár, és sarkon fordult. 
 Valamit gyorsan ki kellett találnom. 
 - Ismerem a tartományuk kultuszminiszterét – mondtam –, kellemetlenséget okozhatnék magának.      
 Az agár megállt, fülemhez hajolt, mintha bizalmasan akarna közölni valamit, majd azt súgta: – Bazmeg a miniszteredet – majd hangosan folytatta – tehát forduljon a konzulátusukhoz. Sajnos én nem tudok segíteni. 
 A sarokban egy férfi, akit eddig nem vettem észre, halkan köhintett, majd így szólt.
 - Uram, ő jobban szereti a dollárokat, mint a minisztereket. 
 Ezzel az értékes tanáccsal az emberszabású agár után siettem, akit egy fegyvertár közepén berendezett kisebb olvasóteremben értem utol. A sarokban lakkozott ágyúk és ágyúgolyóhalmok voltak. 
 - Ne haragudjon, hogy megsértettem – szóltam –, és diszkréten felmutattam egy százdollárost.  
 Az agár megfordult, mint aki várta ezt a lépést, és szó nélkül zsebre vágta a pénzt. Majd csak meredt rám némán, míg át nem nyújtottam neki még egy százdolláros bankót.
 - Amit maga keres, az nagyon veszélyes – mondta, miközben óvatosan körülnézett, mint aki kémeket keres –, ezért a tarifa is magasabb. 
 Elővettem még egy százdollárost, és mikor azt is elsüllyesztette, egy páncélajtós teremhez vezetett. 
 - Ez egy trezor. Itt őrizzük az ősnyomtatványokat és a különösen értékes könyveket. Csináljon úgy, mintha nézelődne. 
 Bementünk. A falakat parafa borította, a mennyezeten a riasztóberendezés és kamerák őrködtek. Néhányan a régi kéziratokat lapozgatták az erősen megvilágított teremben. Amikor egy egyáltalán nem szembetűnő könyvhöz értünk, melynek szürkés lapjait zsíros foltok borították, az agár odasúgta: – Ez a maga anyaga. Jöjjön be holnap nyolc előtt, este lefénymásolom. 
 És ez volt minden. Háromszáz dollár és egy kellemetlen beszélgetés. Ha ebben a rongyos könyvben tényleg benne van az amorf forma rejtélyének a kulcsa. akkor túl könnyen jutottam hozzá. Hugo Pratt és a többi kutató is, akár csak én magam, könnyen rábukkantak a magyarázatra. De miért hallgattak? Miért nem lehetett ezt elmondani? 

10. Marina
Már reggel nyolckor elmentem az Esposizione dell’ Archivo Museo Marittimóba, és az emberszabású agártól átvettem egy köteg fénymásolatot. Az Arsenalból gondolával elmentem a Campo di San Paolóig, és beültem a Arlecchino bisztróba, mely már tele volt turistákkal. Különféle nyelvek, bőrszínek és ruhák keveredtek. Japánok, négerek, németek fecsegtek, és puffogtatták fényképezőgépeiket. Amikor egy szabad asztalt találva a terasz sarkában éppen le akartam ülni, odaszaladt egy hosszú, szőke hajú lány sötét napszemüvegben. 
 - Foglalt – mondta hangosan, és gyorsan leült. Megfordultam, hogy elmegyek, de ekkor odasúgta: – Ülj le, és nyújtsd a kezed, mintha bemutatkoznánk egymásnak! 
  Megdermedtem egy pillanatra, majd úgy tettem, ahogy mondta. Szétnyitotta a város térképét, és az utcákat mutogatta. 
 - Honnan a paróka? – kérdeztem, miközben ujjammal a térképen köröztem, mintha keresnék valamit. 
 - A barátnőmtől – mondta Henriette. – Nem követett senki?
 - Nem tudom. Nem vettem észre. 
 Valamit azonban észrevettem, és ez Henriette parfümje volt. Szintén férfi parfüm, de nem az enyém, nem Roma Uomo.
 - Hol aludtál? 
 - A pályaudvaron. Ott találtam ezt a cuccot is. 
 Megkérdeztem, hogy vajon ott találta-e a férfi parfümöt is?
 Ezután elkezdtünk céltalanul, keresztül-kasul kószálni Velence terein, kis hidjain, miközben ő arról mesélt, hogy múlt éjszaka alig tudta elkapni a szomszéd balkon korlátját, betörte az üvegajtót, majd éppen akkor surrant ki a folyosóra, amikor azok az alakok beléptek a szobámba. 
 - Ki az az idősebb férfi?
 - Ő az én stricim, Mario.
 - Ő azt mondta, hogy az apád. 
 - Egy fenét! Még mit nem? 
 - Azt mondta, hogy örökbe fogadtak, mint kislányt, és hogy most állandóan hazudozol, és szökdösöl otthonról. 
 Szemrehányóan nézett rám a szemüvege fölött.
 - És te elhitted? Ez egy maffia, ők sohasem fenyegetnek nyíltan, mert az ugye büntethető. Azon kívül félnek a lehallgatástól. 
 Indulatosan beszélt, és meglehetősen igaznak tűnt, amit mondott. Épp egy barátságos étteremhez értünk, és mivel úgy látszott, hogy senki sem követ, javasoltam, hogy üljünk le. Míg fészkelődve helyet foglalt egy széken, folytattam: A pasas azt mondta, hogy Marinának hívnak.
 - Igaza van – mondta hűvösen.  – Az útlevelemben az állt, de elvették. 
 Gyengéden megsimogatta borotválatlan arcomat. 
 - Mindenféle történt velem ez alatt az egy év alatt, mióta itt vagyok. Ezt meg kell értened. 
 Ebéd után a könyv fénymásolatából a gályarabok életéről olvastunk. Az egyes fejezeteket hangosan kellett olvasnom Henriette-nek. Érdekelte őt, hogyan törték el a rabok lábát, hogy ne tudjanak megszökni. Hogyan tömték be facsapokkal a szájukat, hogy ne tudjanak kiabálni, míg ostorozták őket. Hogyan vágták le büntetésből orrukat, fülüket, hogy aztán a végén holtan dobják őket a tengerbe. A könyvben arról is volt szó, hogyan vadásztak a velenceiek az emberekre, mintha csak vadállatok lettek volna, a mi tengerpartunkon is, akiket azután megbélyegeztek és leláncoltak a gályákon. De inkább megvásárolták őket a kalózoktól és a törököktől mint rabszolgákat. Viszont törvény szabályozta, hogy a gályarabokat ki lehetett váltani.
 - Tudtad, hogy a kurvákat is meg lehet váltani? – mondta hirtelen. – Akkor, ha adósságuk van. 
  Elhallgattam. Ez felkeltette az érdeklődésemet.       
 - És te például mennyibe kerülnél? 
 - Úgy öt millió lírába. Már nem vagyok friss hús. Láttad, hogy heges a bőröm. 
 És akkor elkezdett járni az agyam. 

11. Megváltás
Mondtam Henriette-nek, hogy várjon meg, és elsiettem a Banco d’ Italiaba. Úticsekkem, kártyám valamint a banktisztviselő  segítségével több mint ötmillió lírát vettem fel, szinte teljesen lenullázva ezzel zágrábi számlámat. Javasolhattam volna, hogy szökjünk meg, tudtam volna útlevelet szerezni. De jobban tetszett ez az ötlet, hogy adósságát kifizetve megváltsam őt. Volt ebben valami romantikus, de egyben megbotránkoztató is. Ilyet eddig csak filmekben láttam. 
 A pénz birtokában elővettem annak a rendőrnek a névjegyét, és az étterem közelében lévő telefonfülkéből felhívtam. Mondtam, hogy van pénzem, és meg tudom váltani Marinát. 
 - Ember, maga nem normális? – kiabált a telefonba. – Mi keressük őt, és nem áruljuk. Ha nem tudnám, hogy bolond, hát feljelenteném. Ne zavarjon többet ilyen őrültségekkel. 
 - Neked elment az eszed – kiabálta Henriette is –, most aztán vége mindennek. Nem tudtad, hogy a telefonokat lehallgatják? És azt sem, hogy a rendőrök mennyire korrumpálhatók? Most már megszökni sem tudunk.  
 - Minden rendben lesz – ismételgettem, de már magam sem hittem benne. 
 Legalább tíz perc kellett, hogy egy kicsit megnyugodjon. 
 - Most már biztosan tudják, hogy hol vagyunk – mondta rezignáltan.  
 - Látod ott azt a pasast? – tette hozzá később. 
 Egy fiatal férfit láttam, nyakában fényképezőgéppel, ahogy jött át a téren. Henriette levette a parókáját és a napszemüvegét, mint aki végleg megadja magát. 
 - Én turistának nézem - mondtam 
 - Ne szórakozz! - mondta. – Na, most figyelj jól! Add ide a pénzt, megpróbálok szót érteni Marióval.
 - Inkább én – kértem –, téged kikészít. 
 - Ide figyelj – mondta –, ha akar, úgyis megöl. De így esetleg sikerül megegyeznem a vén stricivel. 
 A pénzköteget a zakója zsebébe gyűrtem.  
 - Várj a szállodában! – Ha hatig nem jelentkezem, értesítsd a rendőrséget, de ez már rajtam nem fog segíteni. 
 Sarkon fordult, és gyors léptekkel elsietett. Talán túlságosan is gyorsan. Hirtelen visszafordult, és rám nézett, mintha könnyes lett volna a szeme. 
 - Szeretlek! – mondta, és eltűnt. 

12.  Az amorf forma
A Szent Márk téren, a hírhedt I piombi börtön előtt szálltam be a vaporettóba. Senki sem követett. Valami zavarodottságot éreztem. Egész idő alatt Henriette-re gondoltam, akit tulajdonképpen Marinának hívnak. 
 A szobámba érve kimentem a teraszra, és belezuhantam a fonott székbe, miközben a gályarabokról szóló szöveget magam mellé dobtam. Képtelen voltam ebben az állapotban olvasni. A teraszról Velence délnyugati része látszott, az épületek fölé emelkedő Santa Maria della Salute templom kupolájával. Néha beúszott a képbe egy-egy hajó, fehér habot hagyva maga után, vagy egy gondola, mint valamilyen fekete madár.  
 Henriette-et vártam. Elképzeltem, hogy vidáman kopog az ajtón, vagy telefonál a városból, hogy minden rendben van, levelet küld, esetleg vidám füttyszóval hív az ablak alól... Hamar eljött a hat óra, bár a nap még magasan járt, de a mutatók már úgy nyújtóztak az órán, mint halott a ravatalon. Felugrottam, és felhívtam a recepciót. A recepciós közölte, hogy nincs üzenetem. Bementem a fürdőszobába, kezet mostam, nem tudom miért, és megint letelefonáltam. Nem volt üzenet. Kimentem a teraszra, és tovább vártam. Ahogy a nap egyre lejjebb csúszott az égen, egyre sötétebb lett. Ismét felhívtam a recepcióst.
 - Beszélnem kell magával – mondtam. –Nagy bajban vagyok.  
 - Várjon egy kicsit – mondta –, mindjárt feljövök. 
 Közben megint kimentem a teraszra. Egy vaporetto éppen kikötött a Lidónál. Vártam, hogy az emberek között egyszer csak megjelenik Henriette is. Ekkor kopogtak. 
 A recepciós volt. Csendes, méltóságteljes és kedves, úgy viselkedett, mintha meghalt volna valakim. Mélyen a szemembe nézett, és együttérzőn megkérdezte:
 - Sokat vitt el?
 Döbbenten meredtem rá. Elmeséltem a szolgálatkész férfinak kalandomat Henriette-tel, rejtőzködéseit, állruháit, a titokzatos embert, aki üldözte őt. 
 - Nem hiszem, hogy a maffia állna emögött – mondta, – a kicsike csak megkopasztotta magát. 
 - De hát égő cigaretta nyomaival van tele a teste!
 - Narkós – felelte. – Így próbálják eltüntetni a tű nyomait. Aztán meg mindenfélét kitalálnak. Az a férfi, aki felkereste magát lehet, hogy tényleg az apja volt, vagy a stricije, esetleg a bűntársa, vagy mind a kettő. Én figyelmeztettem magát! – mondta végül, és elment, hogy számot vethessek magammal.  
 Újból kimentem a teraszra, és leültem a nádszékre, miközben arra a vak emberre gondoltam, aki fonta. Tulajdonképpen nem is meglepő, hogy ez a kaland olyan befejezetlen, megfoghatatlan, akár csak az amorf forma, amelybe oly észrevétlenül van beleszőve az Ámor szó. Itt volt az ideje, hogy ismételten a gályaraboknak szenteljem a figyelmemet.  
 A szöveg nagy része a gályákkal, a Velencei Köztársaság hadihajóival foglalkozott. Csak a könyv vége felé, egy láthatóan utólag hozzáadott fejezetben szólt a gályarabok megbélyegzéséről is. Itt megemlíti, hogy az amorf formát Dandolo mester dolgozta ki 1567-ben, közvetlenül karácsony előtt. Dandolo a gályarabok testbélyegeinek egyik legismertebb mestere volt a Velencei Köztársaságban. A dokumentum, melyet a kezemben tartottam, tulajdonképpen a mester naplójának egy részlete volt, melyben leírta, hogyan született meg egyik reggel a „la nuvola rossa” motívum. A mester már jócskán benne járt a korban, amikor feleségül vett egy szép, fiatal polgárlányt. A feleségére azonban szemet vetett egy szenátor, a híres patrícius Amati családból. És az asszony hamarosan a szeretője lett. Szinte a férj szeme láttára találkoztak. Egyszer kora hajnalban Dandolo mester a háza előtt lévő csatorna szélén guggolt, és saját hálószobája ágyának a nyikorgását hallgatta. Felesége kéjes sikongatásai keveredtek egy volt gályarab állati üvöltésével, kinek a hátán a mester segédei tüzes vas segítségével próbálgatták az új billog változatait. Néhány nappal ezelőtt kapott felkérést a hadiflottától, Amati szenátor közvetítésével, egy új bélyeg elkészítésére. Semmilyen ötlete sem volt, a gályarab hátát pedig már beborították a különféle használhatatlan motívumok. Ezen gondolkodva, a vízre révedt a tekintete. Egyszer csak, mint valami jelzés, egy zöldes színű algával benőtt amorf alakzat úszott felé. Arcát nézve a vízben, mint egy tükörben, hirtelen megkérdezte saját magától: „Ki vagyok én? Mit keresek itt?” Válasz helyett a tükörképén átúszott az a titokzatos forma. Ennek alapján született meg az amorf forma, melyet évszázadokon keresztül égettek tüzes vassal az emberi húsba.  

      RADNICS MAGDOLNA FORDÍTÁSA