„Hollandia morális állapota”. Ebben a címben jámbor nemzeti önreflexiónk és önkritikánk régi hagyománya visszhangzik, amely Ysbrand van Hamelsveltnek a 18. század végi holland nemzet erkölcsi állapotairól írt könyvével ért tetőpontjára (1791). Az „erkölcsi állapotok” helyébe a „morális állapot” lépett, ám ami a szándékot illeti, nem sok jelét látni a változásnak. Van Hamelsvelt siralmasnak találta korának erkölcsi állapotait. S nem ama gondolat sugallatára jött létre ez a kötet is, hogy napjaink morális állapota aggodalomra ad okot?
Ígérem, ellenállok a kísértésnek, s nem idézem részletesen Van Hamelsveltet. A mindenütt elharapódzó erkölcsi romlás felett érzett felháborodása nagyfokú morális biztonságról tanúskodik. Hollandia rossz irányba haladt, de ő, Van Hamelsvelt szilárdan állt a helyén. Tudta, mire van szüksége az országnak: az igaz vallásosság helyreállítására, s visszatérvén elődeink erényeihez, az erkölcsök megreformálására.
Ehhez hasonló világos irányvonalakkal, most, két évszázaddal Van Hamelsvelt után, nem szolgálhatok. Tőle eltérően nem is magáról Hollandiáról fogok szólni, hanem azokból az általános jellegű kérdésekből indulok ki, amelyeket – közös megbeszélésünk után – Christien Brinkgreve fogalmazott meg. Az első kérdés így hangzik: „min alapszik a morál?” Ez kétségkívül érdekes és fontos kérdés. Ám az is kitűnik belőle, hogy az érdekes kérdéseknek nem kell feltétlenül egybeesniük valamely megoldható problémával – a morálról folytatott viták során ezt nemegyszer szem elől tévesztették már.
Az alapok kérdése, mint már az elején meg kell állapítanom, egy másik kérdést rejt magában, tudniillik hogy mit is értünk „morál”-on. Ez így talán laposnak és szőrszálhasogatónak tűnik, mintha azzal akarnám elkerülni a tartalmi kérdéseket, hogy elsáncolom magam a szemantika mögé. De mit lehet tenni: ha „morál”-ról beszélünk, úgy-ahogy tisztában kell lennünk vele, hogyan is értjük ezt a szót. A „morál” fogalmára pedig ugyanaz áll, mint az időére: amíg senki nem faggat róla, tudni vélem, mit jelent, de mihelyt meg kell magyaráznom, ráébredek, hogy igazából mégse tudom.
Úgy gondolom, ez azért van így, mert a „morál”, akárcsak az idő, a szintézis magas fokán álló fogalmak egyike. Ez is, az is beletartozik, mindenféle, amit a kategóriához tartozónak látunk; de maga a kategória olyannyira általános, hogy emiatt nagyon nehéz jól definiálni. Már az is nehézségekbe ütközik, hogy kijelöljük a határait, meghatározzuk, mi tartozik bele, és mi nem – akárcsak az olyan rokon fogalmak esetében, mint a „politika” vagy a „gazdaság” (melyeket egyébként a továbbiakban figyelmen kívül hagyok). Ugyanakkor szinte nem is akad olyan jelenség az emberi társadalomban, amelynek ne lehetne valamilyen morális aspektusát felfedezni. Ahogy az idő sem áll meg soha, és mindenütt jelen van, soha nem tekinthetünk el a moráltól sem.
Hogy fejtegetésem ennek ellenére se váljon parttalanná, olyan egyszerű definícióból indulok ki, amilyenből csak lehet: a morál annyit tesz, mint tekintettel lenni másokra. Ez a definíció eltér attól, amit a szótárakban találunk. Megvan azonban az az előnye, hogy közvetlenül a morál társas jellegére irányítja a figyelmet.
Az emberek társas lények, akik túlélésük érdekében rá vannak utalva másokra. Senki nem képes egyes-egyedül átverekedni magát az életen. Aki látszólag „egyedül” is elboldogul, csak úgy teheti meg ezt, ha másokat fog a szekere elé, és a lehető legkevesebbel viszonoz mindent.

(szolidaritás és hierarchia)
Együttműködés egyébként nem kizárólag embereknél fordul elő. A „magasabb rendű”, többsejtű élet minden formája az adott organizmuson belüli specializálódott sejtek koordinációján alapul. De számos különféle formáját ismerjük az azonos fajhoz, illetve különböző fajokhoz tartozó organizmusok közötti együttműködésnek is. Az utóbbi esetben parazitizmusról vagy szimbiózisról beszélünk.
Mindezeket a természetben található együttműködési formákat közömbösség jellemzi – fajok közötti viszonylatban éppúgy, mint minden egyes fajon belül. Még az utódgondozás is kivételnek számít; jóformán csak egyes gerinceseknél fordul elő: madaraknál, erszényeseknél, emlősöknél (olyan állatoknál, amelyek a szaporodás úgynevezett K-stratégiáját követik). A bükk vagy a tölgy jól beburkolja ugyan lehullajtandó magjait, de aztán teljesen sorsukra hagyja őket. Csupán a magasabb rendű állatoknál tapasztalni olyasfajta magatartást, amelyet „egymás figyelembe vétele”-ként értelmezhetünk. Azt a kifejezést pedig, hogy „tekintettel van valakire”, fenntartanám az emberek számára. Emberek esetében gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy valaki ne legyen tekintettel senkire. Ez az autizmus olyan szélsőséges fokát jelentené, amely elkerülhetetlenül az adott személy ellen fordulna, hiszen az így híján volna a legcsekélyebb szociális hitelnek is. Ekképp a pusztán önmagára támaszkodó, saját magára gondoló, szüntelenül kalkuláló homo economicus is csupán elméleti fikció, amelyet, ha megközelítőleg ilyen személyek valóban elő-előfordulnának is, patológiai esetnek kellene tekintenünk; nem szabálynak, hanem ritka kivételnek.
Mármost ha nélkülözhetetlennek látszik, hogy az emberek tekintettel legyenek egymásra, feltehetjük magunknak a kérdést, mely formában érhető tetten a szóban forgó jelenség. Először is: ki van tekintettel kire, továbbá pedig: hogy nyilvánul meg ez, mely alkalmakkor, milyen hosszú időre és miért. Azt fogjuk látni, hogy a válasz az adott szociális szituációtól és az abban jelenlévő szociális kötelékektől függően más és más lesz. Például egy előadás során előadó és hallgatósága általában többé-kevésbé kölcsönösen tekintettel vannak egymásra. Ebből pedig az is mindjárt kitűnik, hogy a fenti értelemben vett morál nem egyenlő azzal, hogy mindenki egyformán viselkedik. Az előadó előad, hallgatói pedig hallgatják. Előadó és közönsége együttműködnek. A feladat időtartamára ki vannak szolgáltatva egymásnak, kölcsönösen függnek egymástól. S hogy miként legyenek tekintettel egymásra, azt nem kell kikísérletezniük: egy általánosan elfogadott formára támaszkodhatnak. Az előadó igyekszik nem untatni hallgatóságát, a hallgatóság pedig igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy nem unatkozik. Szerephez jut a munkamegosztás, amihez hozzátartozik, hogy a résztvevők egy adott módon kölcsönösen tekintettel vannak egymásra, ez pedig a morálisan alakított viselkedés különböző formáihoz vezet.
A munkamegosztás egyike azoknak a szociális kötelékeknek, amelyek meghatározzák, hogy az emberek milyen formában vannak tekintettel egymásra. A munkamegosztásnál is nagyobb jelentőségű azonban két másfajta, egymásra merőleges tengelyekként elképzelhető szociális viszony, mégpedig a szolidaritás és a hierarchia, egy vízszintes és egy függőleges tengely. A szolidaritás tengelyén a saját és az idegen közötti megkülönböztetés helyezkedik el, a hierarchia tengelyén pedig a magasan és az alacsonyan álló, vagyis a több és a kevesebb hatalommal, illetve presztízzsel rendelkező közötti megkülönböztetés. Ebben a modellben a munkamegosztás a két tengelyt keresztező átlóként volna ábrázolható.
A szolidaritás és a hierarchia általánosan előforduló ismérvei azoknak a viszonyoknak, amelyek meghatározzák az oda-vissza irányuló elvárásokat és érzelmeket, ezáltal pedig annak jellegét és mértékét, ahogy az emberek tekintettel vannak egymásra – a szolidaritás esetében az erős affektustól és jóindulattól a félelemig és az undorig, a hierarchia esetében pedig a respektustól vagy tisztelettől a mély megvetésig terjedő végletekkel.
A morálról szóló irodalomban rendszerint több figyelmet szenteltek a szolidaritással összefüggő viselkedésbeli különbségeknek, mint a hierarchiával összefüggőknek. Holott a különbségek mindkét fajtája jelentős. Mindkettő alkalmat ad a „kettős morál” közismert jelenségére, amely – érvelésem kifejezéseivel élve – annak aszimmetriájaként ragadható meg, ahogy az emberek tekintettel vannak egymásra. Minden morál kettős, amennyiben aszimmetrikus szociális kapcsolatokat tükröz. Az aszimmetria a szolidaritás és a hierarchia kötelékeiből ered.
A szolidaritás kötelékei azt eredményezik, hogy az emberek más mércével mérnek, amikor saját csoportjuk tagjaira vannak tekintettel, mint amikor idegenekre. Max Weber ebben az összefüggésben „Innen”- és „Aussenmoral”-ról beszélt. Előfordul, hogy olyan emberek, akik befelé a lehető legnagyobb tekintettel vannak egymásra, kifelé, ha a hatalmi viszonyok megengedik, semmi skrupulust nem ismernek.
Közismert, hogy a hierarchiával a téren is nagy különbségek járnak együtt, hogy az emberek mennyire vannak tekintettel egymásra. Gondoljunk csak a szülők és a gyerekek, a tanárok és a tanítványok közötti viszonyra („quod licet Iovi” – mondják erre a gimnazisták), a mesterek és az inasok vagy – vegyünk egy szélsőségesebb példát – az urak és a rabszolgák közötti viszonyra, és hogy el ne felejtsük, a férfiak és nők közötti viszonyra – vagyis az olyan kapcsolatokra, amelyek esetében a leginkább szokás a kettős morál kifejezést használni. A szociális viszonyok mindezen típusaiban aszimmetrikus, ahogyan az emberek tekintettel vannak egymásra, s ez a „magasan” és „alacsonyan” állók, a több és a kevesebb hatalommal rendelkezők közötti különbségekből ered.
Ebből a szempontból nem érdektelen, mi játszódott le azon kísérletek során, amelyeket Stanley Milgram végzett a tekintélynek való engedelmeskedést vizsgálva. A vizsgálati személyek azt az utasítást kapták, hogy áramütéseket mérjenek egy másik személyre, szenvedést okozzanak neki. Többségük eleget tett a parancsnak; készek voltak rá, hogy az áldozatra való tekintet nélkül kövessék a kísérletvezető utasításait. Szemlátomást kevesebbet nyomott a latban az áldozat iránti szolidaritás, mint az adott szituációban uralkodó hierarchia.

(egocentrizmus és etnocentrizmus)
A munkamegosztás, a szolidaritás és a hierarchia fogalma mellett két további kifejezést is fel szeretnék sorakoztatni, mert úgy gondolom, megvilágító erejűek lehetnek: az egocentrizmus és az etnocentrizmus. Noha mindkét kifejezést érheti kifogás, nem tudok jobbat helyettük. Az egocentrizmus kifejezés arra a mélyen gyökerező hajlamra irányítja a figyelmet, amely minden egyes emberben jelen van, és arra sarkallja, hogy elsősorban önmagára legyen tekintettel. Jóllehet egy újszülött esetében még nem lehet szó „egó”-ról, ez az „ego”-centrikus hajlam kezdettől fogva megvan benne is. Abban a magától értetődő szükségletben, hogy létezzen, hogy életben tartsa magát, az embercsecsemő is osztozik a többi élővel. Ebben az értelemben minden ember egocentrikusnak születik. Az idő múlásával aztán többé-kevésbé meg kell szabadulnia egocentrizmusra való hajlamától, kordában kell tartania azt. Ez a hajlam idősebb korban nemritkán újra felerősödik.
Piaget és Kohlberg óta a fejlődéslélektan sokat megmutatott abból, hogyan tanulnak meg a gyermekek apránként kevésbé egocentrikusan gondolkodni és ítélni. Amit Norbert Elias „mi-én egyensúly”-nak nevezett, megváltozik. A gyermekeket jobban áthatja annak a tudata, hogy kívánatos dolog számításba venni másokat, „kedvesebbek” lesznek.
Az egocentrizmusra való természetes hajlam mindamellett nem azt jelenti, hogy az emberi lét az első naptól kezdve tisztán egocentrikus volna. Születésétől fogva minden ember rá van utalva másokra; elsősorban az anyára, rajta keresztül pedig azokra, akikre az anya van ráutalva. Ez kétségkívül táptalaja a morál kialakulásának, s ennek az alapvető szociális függőségnek köszönhetően minden morál, minden morális rend szembefordulhat az egocentrizmus minden emberben meglévő hajlamával. Ugyanakkor a morál csak akkor szökhet szárba e táptalajon, ha engedményeket is tesz ennek a hajlamnak. Nem ok nélkül hangzik így az egyik legismertebb erkölcsi szabály: „amit magadnak nem akarsz, másnak se tedd”. Miközben arra szólít fel, hogy legyünk tekintettel másokra, saját javunkra, jól felfogott önérdekünkre hivatkozik.
A szerint a gondolatmenet szerint, mely ezen útbaigazító szabály alapjául szolgál, a jól felfogott önérdek a szociális kölcsönösség keretébe illeszkedik. Ezt a keretet hallgatólagosan egy Hugo Brandt Corstius nevéhez fűződő változat is elismeri: „amit magadnak nem akarsz, azt tedd nagyon óvatosan”.
Különösen a gyerekekre igaz, hogy elég kevéssé kiterjedt szociális keretekkel kell megtanulniuk számot vetni. Így hát amellett, hogy egocentrikus hajlamokkal jönnek a világra, óhatatlanul is egy „etnocentrikus” miliőbe nőnek bele. Ez is „természeti adottság”, amely messze visszanyúlik az emberiség történetébe. Bármeddig menjünk is vissza őstörténetünk olyan időszakaiban, amelyekről már képet tudunk alkotni, mindenhol azt látjuk, hogy az emberek csoportokban, „túlélési egységekben” éltek, amelyekben biztosítani tudták fennmaradásukat, sőt idővel az összes többi állatnak is fölébe tudtak kerekedni.
Fölényüket elsősorban az egymás közötti kommunikáció, megértés és együttműködés képességének köszönhették. Ez a nyelv és a morál kombinációján alapult: kommunikáltak egymással, és tekintettel voltak egymásra. Hála e kombinációnak, az emberek tudták, hányadán állnak egymással, kiben bízhatnak, és kiben nem, ahogy azt is tudták, hogyan csaphatnak be másokat, illetve hogyan láthatják át mások ilyen irányú szándékait.
Ezek a tulajdonságok kedveznek a csoportos kötelékben folyó túlélésnek. Sőt, egyes angol paleontológusok összefüggést véltek felfedezni az agytérfogat és a csoportméret növekedése között is. A saját csoporthoz fűződő kötelékek egyébként nemcsak személyekre vonatkoznak, hanem elképzelésekre is – eszmékre, legyenek mégoly homályosak és ellentmondásosak is –, amelyekkel az emberek bizonyos irányba terelik a viselkedésüket. A morális rezsimek hivatkoznak a saját csoport iránti szociális hűség kötelékeire is, és az ebben érvényes nézetek iránti kulturális hűség kötelékeire is.

(az immorális familiarizmus ellen - az azonosulás táguló körei)
Nincs morál, amelyhez ne tartoznának jelenleg a morálról vallott nézetek is. E nézetek közül sok fut ki csupa magától értetődő dologra – immár senki nem vitatja őket, és az emberek automatikusan is ezekhez tartják magukat. De emellett a morálról való gondolkodás kísérleteivel is találkozunk: ilyenkor problémaként jelentkezik annak kényszerűsége, hogy tekintettel legyünk másokra. Ebben az esetben etikáról beszélhetnénk, mint morális tárgyú töprengésről.
Az etika – azaz a morálról való gondolkodás – története olvasható az egocentrizmus és etnocentrizmus ellen folytatott szakadatlan polémiaként is. E tradíció első nagy európai hőse Szókratész. Platón dialógusaiban olyan emberként lép színre, aki szembefordul a később majd „immorális familiarizmus”-nak elnevezett hozzáállással, vagyis azzal hogy „jó az, ami jó nekem és a barátaimnak, és rossz az ellenségeimnek”. Szókratész igyekszik meggyőzni ennek az álláspontnak a híveit, hogy amit hirdetnek, logikailag és gyakorlatilag egyaránt tarthatatlan.
A Szókratész utáni görög-római filozófiában rendre újabb kísérletek történtek egy olyan morál megfogalmazására, amely túllép a közvetlen csoportérdeken, és összhangban áll a lét és jólét egyetemesebb tanításával. Elméleti, egyszersmind gyakorlati kérdésről van szó: hogyan dolgozható ki egy ilyen tan, s hogyan lehet megnyerni számára az embereket?
Az a különös, hogy akik egy egyetemesebb morál tanának igyekeztek megnyerni az embereket, újra és újra az emberi egocentrizmusra hivatkoztak. Világi filozófusok azt állították, az eszméik jegyében élt élet a személyes lelki békét, a földi boldogságot szolgálja. A nagy világvallások alapítói pedig a halál utáni egyéni üdvözülést ígérték híveiknek. Mindkét esetben azzal próbálták lebírni az etnocentrizmust, hogy az egyetemes értékek és az egyéni jólét valamely kombinációját szegezték szembe vele.
Ugyanakkor minden nagy vallás egy erősen etnocentrikus magot rejtett magában. A szent könyvek kiválasztottaknak kiáltották ki az adott vallás híveit – de ez a kegy és megbecsülés csak a feltétlen lojalitás fejében járt, az elpártolók számára nem volt bocsánat. Ez az etnocentrikus tendencia ma is jelen van a Közel-Kelet mindhárom nagy monoteisztikus vallásában; nem véletlen, hogy eretneknek nyilvánították egymást, és háborúkat vívtak egymás ellen.
Etnocentrikus magvuk, illetve az üldözés és harc minden ehhez kapcsolódó gyakorlata ellenére a nagy vallások, akárcsak a legjelentősebb filozófusok, mindig is nyíltan szembehelyezkedtek az etnocentrizmusra való hajlammal. Ez pedig egy magasabb, egyetemes morál nevében történt, amely azonban, mint rámutattam, az egocentrizmusra hivatkozott.
A 19. század az a kor, amikor feltűnnek Európában a nagy ideológiák: a liberalizmus, a szocializmus, a konzervativizmus, és  ki ne felejtsük, a nacionalizmus. Átalakított formában a vallási és bölcseleti tradíciók számos különféle eleme megvolt bennük – többek között az, hogy a magasabb, egyetemes morálra hivatkoztak. De ha jól megnézzük, a nagy vallásokhoz hasonlóan ezek az ideológiáknak is etnocentrikus a magva. Szociálisan bezárkózók, abban az értelemben, hogy fő hivatkozási alapjuk bizonyos társadalmi csoportosulások csoportérdeke.
Úgy vélem, egyelőre ettől nem lehet megszabadulni. Ugyanakkor igyekezhetünk világosabbá tenni annak tudatát, hogy a csoportérdekek – sőt, az emberek és más élő fajok érdekei is – összefonódnak.
Abram de Swaan ebben az összefüggésben az azonosulás táguló köreiről írt. Elsőre talán merőben kvantitatívnak tűnik a kép; Morris Ginsberg angol szociológus azonban már idestova fél évszázada rámutatott, hogy a morális univerzum kiterjedése valószínűleg minőségi változást is magával fog hozni.
Azt mindenesetre látjuk, hogy szükség van egy általános emberi, humanitárius morálra. Ám hogy e morált milyennek kell elképzelnünk, az már távolról sem világos. Mint Szókratész számára, ez elméleti és gyakorlati probléma marad: hogyan fogalmazzunk meg és váltsunk valóra egy ilyen morált, és hogyan terjesszük el?
Világos, hogy ma a munkamegosztás, hierarchia és szolidaritás messzeható, összetett kötelékeivel van dolgunk. Ezeken belül pedig átütő jelentősége van az egyéni hangoltságnak, a morális habitusnak, az arra való hajlandóságnak, hogy tekintettel legyünk másokra – és így annak a készségnek is, hogy kedvesek legyünk. Az a képesség, hogy kedvesek legyünk, illetve elérjük, hogy kedvesnek találjanak bennünket, szociális keretek között kifejlődő képesség, s mint ilyen, osztályhoz kötött, és az is marad. Azokban, akiket Bram van Stolk szociológus társadalmilag szeretetleneknek nevezett, csak szegényesen fejlődött ki ez a képesség; úgy is tekinthetünk rájuk, mint morális szempontból hátrányos helyzetűekre.
A morális habitus, minden hozzá kapcsolódó készséggel együtt, szociális adottság. Benne az erkölcsi tőke egyik formája testesül meg, utóbbi pedig a kollektív javakhoz tartozik. Ha nem volnánk tekintettel másokra, lehetetlen volna túlélésünk – innen ered a morális kompetencia, az erkölcsi tőke szükségessége. Azáltal, hogy kölcsönösen tekintettel vannak egymásra, az emberek közös erkölcsi tőkét halmoznak fel. Persze az is segít, ha egyvalaki rendíthetetlenül viselkedik. De a rendíthetetlenek egész hálózatára, egész szövetségére van szükség. A „morális állapot”, melyre e kötet címe utal, kollektív termék – nem más, mint az uralkodó morális rend –, melyről azt feltételezzük, illetve reméljük, hogy kellő automatizmussal működik, mint ahogy ugyanezt feltételezzük a politikai és a gazdasági rendről is.
Ha terjedőben van, hogy „már senkiben se lehet bízni”, akkor egyre nagyobb a kockázata annak, hogy már senkiben se lehet bízni, hogy ehhez már senki sincs kellőképpen tekintettel másokra. Itt, a morális elvárások terén is működik a „fogadás-effektus”, melynek eredményeképp az emberek akaratlanul is olyan irányba taszítják egymás viselkedését, amely egyiküknek sem volt célja.
Nagyezsda Mandelstam emlékiratai találó képet festenek arról, hogyan veszett ki a baráti érzés a Szovjetunióból. A politikai és gazdasági rend nyomása alatt a morális rend szinte teljesen összeomlott. Csak apró kötelékekben volt még meg, zárt ajtók mögött. Alekszander Szolzsenyicin még a Gulág félszigeten is rátalált, Primo Levinek és más szerzőknek köszönhetően pedig tudjuk, hogy tovább élt a náci koncentrációs táborokban is. Miként egyikük, Yvo Pannekoek velősen megjegyezte: „Aki nem segít másoknak, nem várhatja el, hogy mások majd segítenek neki, kölcsönös segítség nélkül pedig szinte kizárt dolog, hogy a táborlakók életben maradjanak”.
A 21. századra szertefoszlott Kant illúziója a velünk született, bennünk élő erkölcsi törvényről. Szókratész már megelőlegezte ezt a kanti eszmét, de még nem volt olyan biztos felőle. Úgy gondolta, egy belső hang munkálkodik benne; azzal a kérdéssel azonban, hogy e hang honnan érkezik, nemigen tudott mit kezdeni. A legfőbb gondja az volt, hogy szembeszálljon a spontán, lelkesen és aggályok nélkül táplált etnocentrizmussal. Van Hamelsvelt, aki Kantnak volt kortársa, úgy vélte, hogy mindenekelőtt az egocentrizmus ellen kell harcolnia. Ezt egy magasabb keresztény morál nevében tette; az a természetesség pedig, amellyel e morált hirdette, össze is kötvén ráadásul a tipikus hazafiúi erényekkel, a két évszázaddal később élők számára naiv etnocentrizmusról árulkodik.
Az a morális szituáció, amelyben most élünk, Szókratészével vethető össze. Az arányok sokkal nagyobbak lettek, de a probléma ugyanaz maradt: hogyan egyeztethető össze az egocentrizmusra és etnocentrizmusra való kiirthatatlan hajlam a nagyobb egységekben folyó együttéléssel? Részben az arányok megnövekedésének köszönhetően többet tudunk, mint Szókratész, s tudásunk precízebb, rendszeresebb, szélesebb körű. Mindezek az ismeretek azonban csak annál kiáltóbbá teszik nemtudásunkat.
Legnagyobb problémánk nem az egocentrizmus, hanem az etnocentrizmus. A „maguknak való” emberektől közösen nem kell félnünk, csoportoktól viszont igen. Ezért úgy vélem, helyénvaló a következő ajánlat: Hivatkozz az etnocentrizmusra. Ismerd el, és szabadítsd meg elfogultságaitól*. Igyekezz meggyőzni az embereket, hogy miként személyes jólétüknek is hasznára van saját csoportjuk jóléte, csoportjuk jólétének is hasznára van a sokkal nagyobb szociális egységek, végső soron pedig az emberiség mint egész jóléte. Ez jól felfogott csoportérdek mindenki számára.

                  FENYVES MIKLÓS FORDÍTÁSA

Bibliográfia

GOUDSBLOM, Johan
A tűzről és a civilizáció eredetéről*
Osiris, 2002 (megjelenés előtt)