„Nyilván a Mindenható akarja úgy, hogy a Mehlmanok bolondokházában nőjenek fel. Én is bolondokházában nőttem fel, s lám, most te is. Nem lepne meg, ha a gyerekeid, már amennyiben lesznek, szintén bolondokházában lennének kénytelenek felcseperedni. 
Ne nagyon vedd a szívedre, ha anyád olykor könyveket szór ki az ablakon, akkor se, ha később olvasva ezt a levelet, felrémlik előtted az a bizonyos este, amikor a könyveim, mint sárga őszi levelek hullanak alá a nyitott ablakból, ami mögött ott áll édesanyád. Könyvet kidobni az ablakon viszonylag ártatlan dolog, gondolj bele, akár bútort vagy drága vázákat is hajigálhatott volna. S ne feledd, hogy egy könyv túléli, ha tíz méter magasból lezuhan, míg egy ember általában nem. Meg kell értened, hogy anyád páciensei közül sokan liftaknába vetik vagy túllövik magukat, esetleg a metró alatt végzik, ami természetesen nem hagyja hidegen az embert. Pedig már ezerszer elmagyaráztam anyádnak, hogy ha valaki úgy dönt, leugrik a liftaknába, azt úgysem lehet visszatartani. 
Anyáddal egy éjjel-nappaliban ismerkedtem meg. Ő akkoriban egyetemista volt, mellette dolgozott, én meg öngyilkosjelölt voltam, bár ezt gondosan titkoltam. Akkoriban szinte mást se csináltam, csak kódorogtam az utcán és leveleket írtam, amiket aztán mindig ajánlva adtam fel, mert az volt a mániám, hogy különben elkallódnak a postán. Így találkoztunk. A folytatást máskor mesélem el.
Sok-sok évvel később New Yorkban kávéztam anyáddal és egy tévériporternővel, aki nyolc órát repült, hogy feltegye a kérdéseit, amikre nem tudtam a választ. Bemutattam őket egymásnak. Amikor anyád kiment a mosdóba, a riporternő a fülembe súgta: „Nem ez a nő élete szerelme, ugye?” Egy darabig hallgattam, aztán azt feleltem: „Nem, persze hogy nem: maga az életem szerelme.” 
Holnap veszünk neked egy pár szandált, hogy úgy parádézhass az utcán, mint egy kis herceg. Ez tudniillik fontos.”

*

Évente egyszer meglátogatott bennünket Mehlman nagymama. Mindig a Sheraton Hotelben szállt meg, két percre a lakásunktól. Ha az utcafronton kapott szobát, a forgalom zaja miatt panaszkodott, ha pedig a hátsó traktusban, akkor a szomszédok hangoskodása zavarta. Napközben nálunk takarított vagy rám vigyázott, és közben megállás nélkül zsörtölődött, hogy anyám nem jó háziasszony, és csak az ő fia lehetett képes elvenni egy ilyen trehány cafkát. 
Nagyapámat nem ismertem. Nagyanyám elmondása szerint híres teniszező volt. Mindig róla beszélt, a híres teniszbajnokról, Aron Mehlmanról. Ám nagyapám valójában sosem jutott feljebb a világranglista 268. helyénél. Aztán egyszer Wimbledonban, amikor megint úgy állt, hogy kiesik az első fordulóban, elvesztette az önuralmát, átmászott a hálón, és az ütőjével rátámadt az ellenfelére, egy ifjú chileire. A szerencsétlen nagy nehezen kitépte magát, és el akart rohanni, de nagyapa utána vetette magát, és a vádlijába harapott. A chileit felszakadt szájjal és komoly vádlisérüléssel szállították kórházba, nagyapámat pedig élete végéig eltiltotta a nemzetközi szövetség. 
Nagyapám az esetet követő sajtótájékoztatón kijelentette, hogy a teniszszövetség kábítószert kevert a teájába a meccs előtt, és nagyszabású összeesküvés folyik ellene. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a neve a lapok első oldalára került. „Megveszett a teniszező” – hirdették az újságok főcímei. 
Ezután, ha bármi kellemetlenség érte az életben, felkiáltott: „Aha, ez már megint a teniszszövetség műve!”
Apám abban a tudatban nevelkedett, hogy az édesapja világhírű teniszező volt. Aztán rájött, hogy az apja sosem lépett előbbre a világranglistán a 268. helynél, viszont az áruházakban mindig ezzel a szöveggel fűzte a pénztárosnőket: „Aron Mehlman vagyok, a harmincas évek teniszkirálya.”
Amikor apám megjelentette első valódi, A világranglista 268. helyezettje című könyvét, ami egy csapásra híressé tette, nagyapámat már szerencsére teljesen hatalmába kerítette az Alzheimer-kór. Egész nap csak az ablak melletti foteljében ült, a külvilágról nem vett tudomást. Az Alzheimernek köszönhetően nem kellett elolvasnia, hogy a fia a könyvében úgy jellemzi, mint zavaros fejű, zsarnokoskodó fantasztát, aki a vendéglőkben mindig ezt mondogatta a családjának: „Mondjátok meg nekik, hogy Aron Mehlman vagyok, a harmincas évek teniszkirálya, és hogy egyáltalán nem szeretem az odakozmált krumplit.”
Nagyanyámnak is megvolt a véleménye: 
– Jaj, apád könyve! Azt mondják, ez irodalom. Én nem tudom. Nekem valahogy túl nyomasztó. Van elég nyomasztó dolog az életben amúgy is. Mindegy, az biztos, hogy hazugság az egész. Nagyapád a harmincas évek Borgja volt, a két háború közti évek McEnroe-ja, érted? Kecsesen játszott, valósággal repdesett a pályán. 
Aztán fogta a rongyát, és folytatta a portörlést. Nagyanyám abban hitt, hogy a boldogság a tökéletes tisztaságban rejlik. Nem csoda, hogy egész életét a por, a bacilusok és egyéb betegséghordozók elleni hadjárattal töltötte. Nagyanyám a por és a halál bűvkörében élt. Az egy hónap alatt, amit New Yorkban töltött, szinte naponta kis híján meghalt. Ott-tartózkodásai alatt legalább hatszor kellett kihívnunk a mentőt, és számtalanszor rohantunk vele fölöslegesen a kórházba. 
Természetesen a tenisz is érdekelte. Amikor teniszt néztünk a tévében, gyakran mondogatta: 
– Szép volt, de nagyapád sokkal szebben csinálta volna... – Arról a bizonyos esetről mélyen hallgatott. Aztán amikor egy nap rákérdeztem, azt mondta, hazugság az egész. 
Nagyanyám otthona tele volt a harmincas évek jelentéktelen, obskúrus tenisztornáiról származó kupákkal. A nagyszoba falán egy nagy festmény Aron Mehlmant ábrázolta játék közben. Az előszobafalon öt teniszütő emlékeztetett a halhatatlan bajnokra. A húrjaik már rég elszakadtak, a fájuk szétkorhadt, de nagyanyám nem vette le őket. Az egész ház úgy nézett ki, mint valami teniszmúzeum. 
A poron, a halálon és a teniszen kívül előszeretettel foglalkozott továbbá a családunk hírnevével is. Apámnak gyakran mondogatta: – Csinálj már valamit a cipőddel, gondolod, hogy Aron Mehlman valaha is felhúzott volna ilyet? Ne hozz szégyent a családodra! – Anyámnak is jutott a kioktatásból: – Csinálj végre valamit a hajaddal, még folt esik a család hírnevén! – És persze én sem maradhattam ki: – Aztán tanulj rendesen, különben szégyent hozol a családra!
Amikor nagyanyám hazautazott szokásos évi látogatásáról, mindig örökül hagyta nekem a szinte tökéletesen biztos felismerést, miszerint az életben az egyetlen értelmes dolog bebújni az ágy alá, és ott maradni, esetleg bezárkózni a szekrénybe. Fokozatosan feloldódni a semmiben. Merthogy az öngyilkosság természetesen szintén szégyent hozott volna a családra. 
– Na ja  – mondogatta nagyanya –, az emberek azt hiszik, hogy apád valaki, pedig a nagyapád, az volt csak igazán valaki! Te is tőle származol, Aron Mehlmantól, a híres teniszezőtől, ezt sose feledd, kisfiam!
Amikor halála előtt egy évvel végérvényesen hatalmába kerítette az őrület, csináltatott egy táblát a bejárati ajtóra: „Itt élt Aron Mehlman, a híres teniszező”. Alatta még ott lógott a korábbi tábla: „Kéretik lábat törölni!” 

*

Amikor Mehlman nagymama utoljára jött hozzánk látogatóba, az egész ruhatárát magával hozta. Azért jött, hogy megünnepeljük a születésnapját. A taxiban felvilágosított: 
– Az az évszám az útlevelemben tévedés, igazából öt évvel fiatalabb vagyok. 
Megragadta apám karját: – Tudod, miről kellene írnod? Arról, hogyan mérgezte meg az életünket a teniszszövetség! 
Apám a magnum opusán dolgozott, és nem hiszem, hogy szerepeltetni szándékozott benne a teniszszövetséget. – Majd meggondolom – felelte halkan. 
Nagyanyám ezúttal lakosztályt kért, mert évről évre több koffert hozott magával. Ott ünnepeltük a születésnapját a lakosztályban. Egy jó nagy túrótortával ünnepeltünk, azt nagyon szerette. Oda kellett ülnöm az ölébe. Simogatta a hajamat, ami akkor még sokkal vörösebb volt. 
– Harpo Saul – kezdte. Mindig így hívott: Harpo Saul, mintha a Harpo önmagában nem lett volna eléggé iszonyú. – Harpo Saul, ha tudnád, hogyan tette tönkre a teniszszövetség az életünket, istenem, ha tudnád... 
– Anya – vágott közbe apám –, felejtsd már el végre azt a teniszszövetséget, könyörgöm!
Robert G. Mehlman a következő szavakkal rajzolta meg szülei, nagyapám és nagyanyám portréját A világranglista 268. helyezettje című művében: 

„Mindig irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek a szülei valódi győzelmeket, valódi sikereket arattak – vagy valódi vereséget szenvedtek, a lényeg, hogy valóban megtörtént velük valami. Azokat, akik reális, kézzelfogható események árnyékában nőttek fel. 
Az első, amit megtanultam az életben, a színjátszás volt. Nem esett nehezemre, a Mehlman-családban mindenki színészkedett. A lakásunk falain belül történt eseményeknek és elhangzott szavaknak örökre titokban kellett maradniuk. Sokáig azt hittem, hogy a családi és a szakmai titok egy és ugyanaz. Ezért volt, hogy soha, egyetlen egyszer sem tett fel senki kérdéseket, amikor apám este hazajött, és fején a szőrmekucsmájával, szájában szivarral, kezében a bőröndjével megállt az előszobában, várva, hogy anyám lesegítse róla a kabátját. „Más emberek kabátot hordanak – mondogatta büszkén –, én viszont nagykabátot.” Mintha különbség lenne kabát és kabát között. Sajátos, mások számára átláthatatlan hierarchia uralta apám életét. Miután hazaért, első útja az íróasztalához vezetett; kinyitotta a legfelső fiókot, amihez kizárólag neki volt kulcsa, a belső zsebéből kisalakú, krémszínű borítékokat húzott elő, és a fiókba tette őket. Nemigen beszélt közben, legfeljebb annyit: „No, megjöttem”, vagy: „Hívott valaki?” Azután leült az asztalához, a fején még mindig a szőrmekucsmájával. Gyakran csak akkor vette le, mielőtt lefeküdt. Voltak olyan napok, amikor már a reggelinél a kucsmájában jelent meg. Állandóan fázott a feje, ez az érzés örökké kínozta. Hányszor hallottam kiabálni: „Huzat van, csukd be az ajtót!” Akármerre járt is Aron Mehlman, a híres teniszező, a fejében örök huzat volt. 
Ha megkérdezte valaki, hogy apám mivel foglalkozik, azt kellett válaszolnom: „Édesapám híres teniszező a harmincas évekből.” Színész voltam, szövegeivel küszködő színész, akit örökös rémálmok gyötörnek, hogy eltéveszti őket.
Apámnak futárszolgálata volt. Mindent kiszállított a megrendelőnek: ékszert, pénzt, paripát, fegyvert – s nem kérdezősködött. Az apa, aki értem jött az iskolába, elbűvölően elcsevegett a többi szülővel, és udvariasan érdeklődött a leghétköznapibb dolgokról, a valóságban nem létezett. Apám a képzelet szüleménye volt. Hányszor hallottam, hogy a háború vágta ketté a karrierjét, a világégés miatt nem érhetett fel a csúcsra. Pedig nem ez volt az ok. Hanem az, hogy beleharapott az ellenfele lábikrájába a bíró, egy csomó fotós és legalább négyszáz néző szeme láttára. 
Mindenkinek van múltja. Ami elmúlt, amire már csak emlékezik – az egyiknek kellemetlenebb, másnak kevésbé. De apámnak olyan múltja volt, ami sosem létezett. 
Amikor este hazaért a táskájával, a szájában kialudt szivarjával, fején a kucsmájával, vállán nehéz lódenkabátjával, csak azt tudtam, hogy nem szabad kérdéseket feltennem. Nem kérdezhettem meg: „Milyen volt?”, se hogy „Merre jártál?”, de még azt sem, hogy „Na, hogy ment?” Egy kérdésnek csak akkor van értelme, ha létezik rá válasz, vagy legalább a válasz lehetősége, de Aron Mehlman számára minden válasz életveszélyes volt. 
Arra tette fel az életét, hogy meghamisítsa azt, amit talán a legkevésbé lehet meghamisítani: a saját múltját. 
Ezerszer elmondtam neki: „Hiszen senki sem tudja, ki az a Mehlman, nem is érdekel senkit!” Rám se hederített. Mintha túl fiatal lennék, hogy meg tudjam ítélni, mi érdekli az embereket és mi nem. „Tényleg? Akkor mondd el nekik!”, válaszolta mindig. 
Azt hiszem, tudat alatt már akkor is éreztem, amit csak később tudtam szavakba önteni: csak egyetlen módon kelhetsz versenyre egy mítosszal, csak egyféleképpen szabadulhatsz meg tőle, csak egy módon kerülheted el, hogy örökre valaki más mítoszában legyél statiszta – ha magad is teremtesz egy mítoszt, ha te magad is mítosszá válsz.”

*

Mindezt, mint már mondtam, nagyapámnak nem kellett elolvasnia. De ott, a Sheraton Hotel lakosztályában, miközben a születésnapját ünnepeltük, nagyanyám megint szóbahozta az ügyet. 
– Mintha a teniszszövetség nem kínzott volna bennünket eléggé – förmedt rá apámra –, mintha az egész összeesküvés nem lett volna elég! Még ezt a rohadt könyvet is meg kellett írnod!
Apám az ablaknál állva dörmögte: – Máskor, anya, később. Ez most nem a legalkalmasabb pillanat. 
Anyám elfújta a gyertyákat. 
Mehlman nagymama magassarkút viselt, bár alig bírta belegyömöszölni a lábát. Reggelente két órán keresztül sminkelte magát. Fehérre púderezett arcával úgy nézett ki, mintha valami farsangi felvonulásról szalajtották volna, ahol a kaszás halál utánzása volt a feladat. Minél inkább közeledni érezte a véget, annál inkább díva akart lenni. A feledhetetlen híresség, Aron Mehlman hitvese. Még egyszer, utoljára felragyogni. Aki akkoriban látta az utcán, egy hatalmas, mindent elborító vörös hajkoronát látott, alatta egy túlságosan szűk ruhába kényszerített, elaggott testet, ami a szoros ruha miatt még aszottabbnak tűnt. A bizarr látványt a fekete, csillogó, tűsarkú csizma tette teljessé. Mindent összevetve igencsak feltűnő jelenség volt, az egyszer biztos. 
Még mindig ott ültem az ölében. Nagyanyám felsorolta, mi mennyibe került a rajta lévő ruhák közül. Mindenki igyekezett úgy tenni, mintha nagyon érdekelné a téma. 
– Harpo Saul – fordult hozzám hirtelen –, te vagy az utolsó Mehlman. 
Az arcát borító púder száraz, pattogzó festékre emlékeztetett. 
– Nekem is mindig ezt hajtogatta – mondta apám –, ne is törődj vele. 
Még mindig az ablaknál állt, kezében egy pohár pezsgővel. Csak ő ivott pezsgőt, nagyanyám édes vörös bort kért, anyám egy pohár vizet, én meg nem szerettem a pezsgőt. Még most sem egyébként, valahogy nem ízlik. 
– Harpo Saul – folytatta nagyanya –, neked teniszórákat kell venned, azt hiszem, nagy játékos lehet belőled. 
Apám becsapta az ablakot. – Harpo Saul nem vesz teniszórát – jelentette ki határozottan. – Felőlem nyugodtan járhat bokszolni, focizni, karatézni, dzsiu-dzsicuzni, de hogy teniszezni nem fog, az hétszentség!
Nagyanyám letett az öléből, és hevesen hadonászni kezdett. Az arcáról felhőkben szállt a púder. Rekedt rikácsolás tört fel a torkából: – Na de ha azt szeretném, hogy teniszezni járjon! – visította. – Ha egyszer mondom, hogy a nagyapja lelkét örökölte! A te drága apádét, Isten nyugosztalja, aki egész életében azért küszködött, hogy neked jó legyen! És mi a hála? Hogy a mocskos könyveidben hazugságokat koholsz róla! A gyerek teniszezni fog.
Hallgattam, ahogy nagyanyám és apám egyre hevesebben vitatkozik, járjak-e teniszre, vagy se. Nagyanyám különösen jó érzékkel tudta belelovalni magát a veszekedésbe.
Végül felvette a kalapját. Nagyobb volt, mint egy kocsikerék. Alig fért be vele a taxiba. Színházba mentünk a születésnapja alkalmából. Kesztyűt viselt, mert a kezén barna foltok jelentek meg, amiket el akart rejteni a külvilág elől. 
A színházi páholyban azonnal elaludt. Én apám ölében ültem. Egy musicalt adtak, nem nagyon kötötte le. – Mindjárt vége – súgta a fülembe. 
A szünetben nagyanyám felriadt. Ismét rikácsolni kezdett. Nem nagyon lehetett érteni, mit mond, de azért elkaptam a teniszóra szót. Fején a kocsikeréknyi kalappal utat vágott magának a büféig, és kért egy pohár vizet. Amikor megitta, jó hangosan megkérdezte apámtól: – Milyen unalmas előadás, Robert, mennyit fizettél érte? 
Így ünnepeltük nagyanyám utolsó születésnapját. 

       WEKERLE SZABOLCS FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

GRUNBERG, Arnon
Uborkaszezon
JAK-Világirodalmi Sorozat, 2000