Évek óta az volt a legjobb húzásom, hogy repülõre szálltam. Elsõ osztályon utaztam, ezt a csalit használták szponzoraim egóm felpumpálásához, hogy aztán jó sok pénzt gyûjtsek össze, mintha ettõl függne az egész afrikai kontinens sorsa. Elmélyülten tanulmányoztam a mézgaszerû folyadékot négyszögletes kis üvegemben, s azt kívántam, bárcsak exportminõségû lenne az általam készített ital. Ebben az esetben most üzletemberként utazhatnék Európába. Farmeröltönyömben meg edzõcipõmben nem látszottam igazán üzletembernek. Úgy voltam felöltözve, mint valami homályos küldetésû rebellis – valójában az is voltam. Már most éreztem, hogy minden lázadóként szerzett tapasztalatomra szükségem lesz: teljesen egyedül voltam. Jó lett volna, ha Lwendo is velem jött volna, mert együtt könnyebben mennének a dolgok. De õ inkább otthon maradt, hogy ácsmûhelyét irányítsa, élvezze a nyugodt életet, amiért harcolt, s hogy elsõ gyermeke érkeztét várja.
 Az a hét hosszú óra a levegõben olyan volt, mint a tisztítótûz. Úgy éreztem, lelkem vérzõ testem felett lebeg, én pedig ott lógok annak a férfinak a cafatjai között, aki voltam, és annak a férfinak a halvány kontúrjai között, aki lenni akartam. Egyfajta felszabadulás-érzés is volt ez. A despoták, a család, a háborúk, minden korábbi öröm és fájdalom, minden lehullott rólam, s én az egészet elástam a múlt rovátkolt horizontja mögé, s örökre ott is akartam hagyni. Súlytalan voltam, szédelegtem új szabadságom elképesztõ dimenzióitól. Az ital behatolt testembe, s felerõsítette a súlytalanság és a félelmetes szertelenség érzését. Mágikus erõk áramlottak bennem, úgy hittem, mindenre képes vagyok. Lehunytam a szemem, s az egész elmúlt negyedszázad egyre mélyebben süllyedt el alattam. Kitöröltem magam annaleseibõl, meg voltam gyõzõdve róla, hogy semmi szerepet nem játszottam benne, hogy minden, de minden valakinek az ördögi képzeletében történt meg. Mielõtt végképp elaludtam volna, azt álmodtam, hogy a repülõgép felrobban, s az a kicsi, homályos múlt, amit még magamban hordozok, porként szóródik szét a felhõk felett, melyek aztán óceánok és távoli országok felett fogják szétpermetezni múltamat.
 Az ital hatása lassanként elmúlt, magamhoz tértem. Újra birtokba vettem testemet, s kinéztem a kisablakon. Brüsszel fölött az ég félig sötét volt, a reptér úgy villant fel, mint egy hajó a viharban, mely színes villanófényekkel hívja fel magára a figyelmet. Új királyságom komor ködbe és félelmetes szépségbe burkolózott. Egy varázsló barlangja volt ez, feltûnõen kivilágítva, mint ezer lángoló karácsonyfa.
Az a megszámlálhatatlan lélek, aki valamiféle alvajárótranszban kószált az érkezési váróban, csak kiemelte a környezet mágikusságát. Ez a világ gargantuai ellenfél volt, amit le kell gyõznöm, ha meg akarom valósítani, amit terveztem. Feladatom belsõ nagysága súlyossá tette lépteimet. Hátam verítékezett, s nyeltem egyet, mikor utastársaimat egyenként magába szippantotta a tömeg. Próbáltam keresni egy barátságos arcot, abban reménykedve, hogy kicsit tovább kapaszkodhatok a repülõ családiasságának foszladozó szálaiba, de úgy tûnt, mindenki saját gondolatai közé húzódik vissza, s száz-meg-egy dologgal van elfoglalva. Fénytõl elvakítva, hunyorogva vágtam át a barlangon, hogy megnézzem, himbálóznak-e még ajándékok a karácsonyfán, elõjeleként annak a megváltásnak, amit kerestem. A vámmentes boltok felé mentem, hogy megnézzem az órákat, fényképezõgépeket meg ékszereket. Égõ magnéziumhoz hasonlító, éles fehér fénytõl megvilágítva az áruk az agresszív marketing s a rövid élettartam metszõ levegõjét lehelték. Egyetlen ilyen cikkért öt éven keresztül kellett volna tanárkodnom. Fülem-farkam behúzva botorkáltam át a váróterembe, és leültem. Számtalan ember özönlött elõttem feltartóztathatatlan tömegben, sarkuk csattogása himnusz az utazók istenéhez.
 A repülõgép, mely Amszterdamba repített minket, kicsi volt. Felemelkedtünk, a nap is felkelt, a reptér körüli ködöt nyirkos levegõ falta fel, több száz autót, egy sor várakozó repülõt, és elfoglalt légi személyzetet tárva elénk.
 A legemlékezetesebb kép azon a reggelen a polderek képe volt a magasból: kiszárított földdarabok zöld posztója, mely gondosan megrajzolt térképre hasonlított. A barlang, ahova most érkeztem, túlszárnyalta a brüsszeli varázslóét. Aranyszín fény áradt szét benne, s még több folyosója volt, mint az elõzõnek.
 A reptér másik felén, ahol olyan érzésem támadt, mintha valami leviatán langyos belsejébõl egy elátkozott tenger hideg vizébe köptek volna, az Action két munkatársa várt rám. A férfinek kicsi, zöld szeme volt, kis szakállkája, lágy hangja, s nagy, ügyetlen keze. A nõ lóarcú, hamuszín szemû, pisze orrú, széles szájú. Megérkezésem és saját csodálatos céljaik nagyon lelkesítették õket. Egy pillanatig azt gondoltam, védelmezõ kezekben landoltam. Megkérdezték, hogy utaztam, milyen az ugandai helyzet, hogy látom az ország jövõjét, és hogy kollégáik biztonságban lesznek-e, s még egy csomó másról is érdeklõdtek.
 A férfi szigorúan az utat figyelte, szája félig nyitva volt, néha bólintott egyet-egyet, de nem szólt. Autótenger hullámzott mellettünk, épületek bukkantak fel, autópályák süllyedtek el és emelkedtek ki a tájból. A hûvös napsütésnek nem sikerült felmelegítenie a levegõt, az úgy hatolt át az ember ruháján, mint kés a vajon. Megérkeztünk Amszterdamba.
 Egy kis szállodában helyeztek el, a Centraal Stationnal szemben. Ablakomból láttam, amint ezernyi ember áramlik ki-be a pályaudvar fõbejáratán. A kampalai taxiállomáson lévõ tömeg jutott eszembe. Autók, villamosok, buszok és vonatok zakatoltak folyamatosan, hatalmas lármát csapva, amit néha egy-egy óriásmotor bõgése harsogott túl. A kicsi arcú, mágikus háromszöget formázó homlokzatú öreg házak zord, tizennyolcadik századi õrködõ katonaként álltak a grachtok partján.
 Eufóriám csupán a következõ reggelig tartott: új paradicsomomban legyek tették tiszteletüket. És épp úgy, mint doktor Ssali, Tiida nagynéném férje, akit ezek a borzasztó dögök  akkor üldöztek, mikor metélési sebe még friss volt, én is több fronton vettem fel a harcot. A helyzet iróniája, hogy egy ilyen luxusutazás után legyekkel kell harcba szállnom, s hogy elsõ munkanapomon egy legyek által ellepett nép tragédiáját kell szemléletesen kifejtenem, nem kerülte el figyelmemet. Ettõl a fanyar antiklimaxtól ideges hasmenésem lett. A nemzetközi koldulás, az imidzsrongálás és a legrosszabb fajta nekrofil kizsákmányolás mind az én jóváhagyó pecsétemre várt. A fényképek az inkább holt, mint élõ gyerekekrõl, szemükben, szájuk körül, orrlyukaikban, ruhájukon hemzsegõ legyekkel, már elõ voltak készítve számomra. A fejük felett lebegõ démonikus aura, amivé fájdalmas segélykiáltásaik alakultak, elvette minden kedvemet új feladatomtól. Azt vettem észre, hogy remegek, és õrülten vágyom egy pohár italra.
 Vendéglátóimról szerzett jó benyomásom teljesen megváltozott. Kampányuk nyersesége rengeteget elmondott a szervezetrõl és azokról, akikhez szólt. Hidegvérûbb gazemberek közé kerültem, mint amilyen én magam voltam, és rájöttem, hogy régi tudásomat át kell értékelnem, s egy részét kipellengéreznem.  Megpróbáltam magam beleképzelni a szervezet úgynevezett donátorainak helyébe. Ha valaki engem zaklatna ilyen fényképekkel, fõleg gyerekekével, akik úgy vonaglanak, mint székrekedéses csirkék, biztos megkérdezném, miért is vártak ilyen sokáig a segítségnyújtással? De hát, persze, ez az egész egy olyan opportunista játék volt, melynek célja nem annyira a szenvedés megelõzése volt, mint inkább a váladékozó sebek leragasztása valami gézlappal, mely átlátszóvá itatódott az önelégült gennytõl, amibe beletapadt. Elkövettem azt a hibát, hogy a 80-as években tomboló segítségnyújtási õrület alkonyán érkeztem: akkoriban  a legkülönfélébb pénzgyûjtõ szervezetek tartották hatalmukban a névtelen, segítségre szoruló tömegeket, s mindent megtettek, hogy pénzt csikarjanak ki a Nyugat bûntudatos közömbösségébõl. Nem csupán jószándékú idõsek voltak a célpontjaik ezeknek a segítõszervezeteknek, a szarral és legyekkel borított gyerekekkel az egész közösséget megpuhították, hogy némi dollárt vagy pár guldent megköszönhessenek. A reagenizmus és a thatcherizmus maró magnéziumrobbanása alaposan felélesztette a segélykarteleket, s az, hogy én most itt találtam magam ennek az egésznek az utóvirágzásában, sem a szememnek, sem az érzéseimnek nem tett jót.
 A segélyipar karteljei és cápái túl messzire mentek, s most falhoz szorítva álltak. A közömbös gazdagok szuperközömbössé és érzéketlenné váltak attól a rengeteg holttesttõl, attól a rengeteg léggyel borított koldulástól és ingatag nemeslelkûségükre való bombasztikus hivatkozástól. Néhány cápa idõközben rájött, mit hibázott el, s megpróbált némi emberiességet vinni nekrofíliájába meg a legyekkel körülzümmögött pénzszerzésbe. Úgy gondoltam, vendéglátóim kötelessége, hogy kikalapálják, amit elgörbítettek. De egyáltalán nem éreztem semmi hajlandóságot vagy kötelességet, hogy akár a kisujjamat is mozdítsam értük. Titokban dühödt elégtételt okozott, hogy nem szándékoztam részt venni kisded játékukban. Megmutatták adománygyûjtõ naptárukat, amelyben úgy zsúfolódtak egymásra az események, mint szardíniák a dobozban. Húsz nyilvános megszólalásomat vették fel programjukba, s egy tucat interjút is. Mindent nagyon csodálatosnak találtam, és az arctalan tömeg nevében még köszönetet is mondtam erõfeszítéseikért. Irgalmas szamaritánusnak neveztem õket, ettõl mélyen elpirultak; az irónia valószínûleg nem kerülte el teljesen  a figyelmüket.
 Kis hotelszobámba visszatérve a párnába fúrtam a fejem és üvöltöttem. Hogy várhatja tõlem bárki is, hogy elkezdek Lwandeka nénivel házalni? Nem a beteg gyerekek kényszerítettek rá, hogy visszavonuljak. Egy elcsigázott, fiatal nõrõl készült fénykép volt az, hatalmas betûkbõl álló harsány kolduló szöveggel, ami elvette a kedvemet. Egy gyékényen feküdt, hullaszerû arca felfele fordítva, szeme nyálkás üregekben úszik, térde és csontos lába sokkolóan csupasz: tökéletes ábrázolása a lassú, gyötrõ halálnak. Az összeg, amit ez a holttest hozna, cseppenként érkezne Afrikába, hogy azután egy fordulattal állami adósságtörlesztésként térjen vissza. Az afrikai kontinens épp úgy nézett ki, mint a nagynéném utolsó napjaiban: az a kis étel, ami fent valahogy belekerült, alul ismét kicsorgott. Bár kapta volna el Lwendo ezeket a pedofil segélynyújtókat kõkeményen, bár rúgta volna seggbe az összes többi segélyszervezetet! Nem voltak ezek rosszindulatú emberek, vagy legalábbis nem voltak összehasonlíthatóak a mi szabadon járkáló gyilkosainkkal, de rossz társaság volt, olyan társaság, amiben egy nappal sem akartam tovább maradni.
 Még ugyanezen az estén összepakoltam a dolgaimat. Lementem egy telefonfülkéhez a szálloda közelében, s tárcsáztam egy gettóbeli számot. Miközben a vonal másik végén kicsöngött a telefon, szívem a torkomban dobogott. Épp azon dolgoztam, hogy számûzzem magam egy ellenséges paradicsomból. Miközben a telefon csöngött, hallottam a fotókról zümmögve és egymásnak ütközve felszálló legyeket, melyek ékesszóló pénzgyûjtõ beszédeimre vártak. A hullákra, szarra és rothadásra leszálló legyek látványa morbid bûzzel töltötte meg a telefonfülkét. Hányinger fogott el. Sajnos semmit nem hagytam magam után. Múltamat nem temettem el a felhõkben. Mindent magammal hoztam, mint a vírus, mely Lwandeka nénit megnyúzta. Ostromlottnak éreztem magam, kizsákmányoltnak és erõtlennek. Úgy éreztem, a körülöttem lévõ fehér arcok üldöznek, az utcán, a Centraal Stationnal szembeni épületekben, a Damrakon, a kávézókban, mindenütt. Szilárd talajt akartam érezni a lábam alatt, s magam mögött hagyni az undorító legyeket. Megtapogattam a pénzt a zsebemben. Milyen nyomorultul érezheti magát itt az ember, ha nincs egyetlen nyamvadt centje sem! Vagy ha az utcán kell összekaparnia. Vagy ha azokban a pokoli gyûjtõtáborokban kell ülnie és várnia, míg politikai menekültstátuszért folyamodó kérelmét elfogadják vagy elutasítják. Miközben errõl méláztam, valaki megszólalt a túlvégen.
- Alló?
Igen, igen, ez népünk mûveletlen lugandai nyelve volt. Legszívesebben körbeugráltam volna a telefonfülkét, és a falába vertem volna a fejemet. Egy Kis-Uganda, számûzött ugandaiak gubója mutatkozott most meg a fehér Hollandia kellõs közepén! Ezt érezhették az ázsiaiak, mikor visszatértek, és Kampala központjában güjarati vagy urdu szót hallottak.
- Osiibye otya nnyabo? (Hogy van, asszonyom?)
- Bulungi ssebo (Kitûnõen, uram.) – válaszolta a hang.
Milyen fantasztikusan hangzott ez a hideg esti levegõben! S micsoda megkönnyebbülés volt, ahogy kiderült, hogy a címek, amiket az Action II-tõl kaptam, valóban léteztek. A beszélgetés többi része, míg a nõ elmagyarázta, hol bérelhetek szobát, jó idõn keresztül úgy folyt, mint egy álomban. Már láttam magam elõtt „segítõ kezet nyújtó” vendéglátóim felforrósodott arcát, mikor felfedezik, hogy leléptem elõlük, anélkül hogy egyetlen jelét is adtam volna, milyen borzasztónak találom, amit tesznek és ahogy teszik. Nevetve léptem ki a telefonfülkébõl, a bosszú íze égetõ röviditalként futott szét a számban, lábaim szárnyakat kaptak a kilátástól, hogy saját népembõl valóknál szállhatok meg. A gracht, melynek partján a szálloda állt, csillogott a szobák ablakaiból és az utcai lámpákból rászóródó sokszínû fénytõl. A sötét, fénylõ víz úgy mozgott és tekergõzött, mint valami kígyó, aminek mindkét végét földhöz szegezték. Én is földhöz szegeztem az enyémet, s legyõzhetetlennek éreztem magam.

A metró térképe, amit a kiterjedt gettóba véstek, egy Y-ra hasonlított, vagy törtvonalú rózsafüzérre, amire a gettót formázó gyöngyöket fûzték. Nyár volt, a szörnyû betonházak látványát az utcanövények buja zöldje finomította: virágzó bokrok, fák s a fû, ahol az út elkanyarodik a fémvágánytól. Télen itt majd kopaszok lesznek a fák, mint hús nélküli végtagok, a levegõ szürke, mint a mindenhol emelkedõ beton. De most tehát nyár volt, s engem elvarázsolt a zöld, mely elsõ benyomásaimat színezte. Táskáimmal együtt kikászálódtam a metróból, és felmértem a környéket: szörnyszülött panelházak, aszfalt utak és a járdák mellett fák. Nem volt túl vészes, legalábbis nem olyan vészes, mint ahogy a gettó szó sejteni engedte. Fiatalok ácsorogtak csoportokban mindenfelé, lötyögõs nadrágban, óriási pólókban, edzõcipõben és hátrafordított baseballsapkával a fejükön. Ott álltak a metróállomáson, a csõvezetékek alatt és a házak elõtt, mint katonák, akik támadást terveznek. Felvillanyozódtam, ahogy elmentem elõttük. Arra gondoltam, akár taníthatnám is õket a Szent Igát Kollégiumban. De mire is?
 Célom az állomástól pár száz méternyi távolságra volt. Graffitivel összefirkált folyosókon és aluljárókon keresztül vezetett az utam, melyek éjszakánként valószínûleg kábítószerpiacként mûködtek, és még egy téren is át kellett mennem, ahol szerdánként piacot tartottak; volt ott még egy üzletközpont is, meg egy rendõrõrs, amiket alacsony, dobozszerû kis épületekben helyeztek el. A kolosszális panelek ábécésorrendben fogtak körül nagy parkokat. A leghatalmasabb épületek három vagy még több szárnyból álltak, melyek félkört alkottak. Mostantól kezdve életem középpontja az E-blokk lesz, az a szörnyszülemény, mely a holland „mókus” szó kezdõbetûjét viselte névként.
 1966-ban, mikor Opa gazemberek keze közé került, és a legkeményebb szükségállapot  dúlt, akkor teremtették ezt az Édenkertet, hogy a Hollandia gyarmati múltjából érkezõ  antillaiakat és surinamiakat elhelyezzék. A fõépületeket és a garázsokat fedett folyosók kötötték össze, volt folyóvíz, angolvécéket kötöttek be, röviden szólva a szörnyszülemények pukkadoztak a modernségtõl. Az autópályákkal, metróvonalakkal és csõvezetékekkel határolt Kertet felosztották parkokra, ahová tavasszal és nyáron gyönyörûen virágzó hatalmas bokrokat ültettek. A bokrok fölött magasan óriási fák trónoltak, melyek a dél-amerikai kontinens erdõire hasonlítottak, ahonnan a bevándorlók nagy része érkezett. Nyári estéken virágillat terjengett a járda fölött, s még hallani lehetett az utolsó kismadarak csiripelését, miközben az éjszakára készültek.
 Mikor az álom végre valóra vált, a volt gyarmatok árnyszerû lakói ott sétáltak a tiltott gyümölcsökkel teli fák között és a fûben, ahol a kígyó is megbújt, ami mérgével elrontja majd az álmot. Mint Isten, a Kert megálmodója is visszavonult, s a Kertben a prime-time-kapitalizmus valódi szelleme szerint elburjánzott a csalódottság, az elszigeteltség és a legalizált bûnözés. Az Álmodó íróasztalán halmokban hevertek a terjedõ bûnözésrõl, kábítószer-használatról és munkanélküliségrõl szóló jelentések, de mivel mindez a Kert határain belül zajlott, nem tettek ellene túl sok mindent. Végül a segély édes vize elöntötte a lángtengert, a gyerekek továbbra is jártak az iskolába, a rendõrség pedig szemet hunyt. A volt gyarmatokról szabadon be lehetett utazni a Kertbe, s mindenki szabadon élhette az életét, ahogy azt egy demokráciában illik. „Kézben tartjuk a dolgokat” és „Rosszabb is lehetne”, e két mottót festették fel az Álmodó falára. És valóban.

***( Az eladók a boltokban majdnem mind feketék voltak, karibiak vagy afrikaiak – Az anonimitás szelleme, a homályos törvényen kívüliség és az izgalmas vadnyugati hangulat tetszett nekem)
Mikor megérkeztem a gettóba, fekete férfiakat, nõket és gyerekeket láttam ki-be járni a hatalmas kolosszusokból, s láttam, amint egyszerûen mindenféle dolgokat csinálnak, amiket az ember úgy általában csinál az életben. Akaratlanul is mosolyognom kellett. Az eladók a boltokban majdnem mind feketék voltak, karibiak vagy afrikaiak, néhány ázsiaitól és fehértõl eltekintve. Új hajlékom falait nemrég festették elefántcsontszínûre, a liftaknákat oldalt pedig pirosra. A folyosók hosszúak voltak és szörnyû huzatosak, némelyik sarok pedig iszonyatosan bûzlött a vizelettõl. Hivatalosan nyolcszáz ember lakott itt, ám félhivatalos felmérések szerint ezerötszáz. De pontosan senki nem tudta, hány ember lakik itt. Az anonimitás szelleme, a homályos törvényen kívüliség és az izgalmas vadnyugati hangulat tetszett nekem.
Sebezhetetlennek éreztem magam: itt borzasztó dolgok történhetnek az emberrel, de velem nem. Én a ruháimat azoknak a keserû háborúknak a vérében mostam, amiket végigéltem, s ezért azt hittem, hogy a gettó lágy erõszakossága engem nem sérthet. Itt aztán nyugodtan eléldegélhetnék, semmiért és senkiért nem lennék felelõs, és ha unnám magam, még mindig visszamehetnék Ugandába.
 Új otthonom egy négyszobás lakásban volt a hetedik emeleten. Vendéglátóm, Keema  harminckét éves asszony volt, aki maga mögött hagyta Ugandát és penészes házasságát, és Kenyába szökött, ahonnan majdnem tíz évvel ezelõtt turista vízummal érkezett ide. Régi barátainak hálózata segítette munkához, lakáshoz és vigaszhoz, s mikor megkapta a tartózkodási engedélyét és holland útlevelét, három gyermekét is áthozta. Úgy tíz ember lakott ebben a lakásban, akik aztán minden rendszeresség nélkül jöttek-mentek. Mikor én beköltöztem, hat állandó lakó volt. A legkisebb hálószobát béreltem, a nappali mellett, éppen a fürdõvel és a vécével szemben. Éjszakánként a nappali hálóhelyként is szolgált, olyanoknak, akiknek ideiglenes szállásra volt szükségük, akik éppen megérkeztek, vagy valami buli után maradtak ott. Az egyetlen lecke, amit vendéglátóm láthatólag jól megtanult, hogy sohase mutasson ajtót az embernek. Lakása épp olyan volt, mint valami koordinációs központ az Anglia felé tartó bevándorlóknak, klub az ugandai számûzöttek részére, és egy hely, ahol születésnapot, karácsonyt, és mindenféle gyanús ünnepségeket lehetett tartani, mert itt, a gettóban, a fehérek lakta kerületekkel ellentétben, nem volt hangerõ-korlátozás. Itt úgy feltekerhette az ember a hifijét vagy a tévéjét, hogy beleremegtek a bútorok. Ha valamelyik szomszédot zavarta a zaj, az egyetlen, amit tehetett, hogy õ is bulit rendez, és akkora lámát csinál, amekkorát csak tud. A rendõrség soha nem fárasztotta magát ilyesmi miatt. Tényleg, a rendõrség éjszaka soha nem jött elõ a dobozából. Minden egyes lakásban volt egy felvigyázó, aki ellátta a feladatukat. S ezek, amennyire lehet, nyugton hagyták a lakókat. Ha éjjel betörtek valahova, az embernek magának kellett helytállnia, s csak remélhette, hogy a felvigyázó még idejében a segítségére siet. Ha az embert feltartóztatta valami túlpörgött junkie vagy egy fiatalokból álló banda, akkor saját magának kellett mentenie a bõrét. Ha valakit követett vagy megtámadott egy gyanús alak, akkor csak maga védekezhetett. Mindennek az lett a következménye, hogy egy csomó ember késsel a zsebében mászkált.
 Keema háza nagyon népszerû volt. Egyfolytában tolongás volt nála. A konyha 24 órán keresztül üzemelt, és a vécé szünet nélkül öblített; a buggyogó hangok, amiket a tartály adott ki, Kawayda bácsi pulykáit juttatták eszembe. A gyerekek iskolába mentek, s mikor aztán hazajöttek, megcsinálták a leckéjüket, aztán lementek az utcára játszani. Háziasszonyom csak este látta õket újra, mert egy kertészetben dolgozott valahol kívül a városon, és gyakran csak késõn ért haza. Ilyenkor aztán halálosan fáradt és ingerült volt, s ha észrevett egy törött csészét vagy valami másik bûntettet, akkor felszabadító dührohamban tört ki. Az érdekes az volt, hogy a legtöbb csínyt a középsõ gyereke, egy tízéves lány követte el. Ha történt valami, Keema automatikusan õt gyanúsította. Szeme fénye a kisfia volt, a legkisebb gyerek. Olyan makacs volt, mint az öszvér, s azzal szórakozott, hogy fingott, ha vendégek jöttek. De Keema nem foglalkozott a hanggal és a bûzzel, és mindig kitalált valami mentséget. Én az örök bûnbak iránt tápláltam különös szeretetet, amit õ ki is használt. Ha zsebpénzre volt szüksége, elkezdett táncolni elõttem, csípõjét ringatta, mint valami amerikai rapper, akit a tévében látott, én meg adtam neki egy kis pénzt. De messze nem én voltam az egyetlen áldozat. Bulikon addig forgolódott a férfi vendégek orra elõtt hihetetlen érzékkel, amitõl a többi nõ zavarba is jött, míg végül megkapta jutalmát. Fura módon Keema ezek miatt a meglehetõsen provokatív elõadások miatt soha nem büntette meg a lányt. Valami perverz módon mintha õt is elbûvölte volna a dolog.
 Az elsõ hetekben gyakran mentem be a városba, múzeumokba jártam, megnéztem a Wallent és egyéb látnivalókat, amikrõl hallottam vagy olvastam. De mikor elmúlt a dolgok újdonsága, s megbarátkoztam az épületekkel és a hangokkal, a gettóban maradtam. Otthon visszakerültem régi, gyerekfelügyelõi szerepembe. A gyerekek gyakran kérték, hogy segítsek nekik a számtanfeladataikban, persze megtettem. De idejük nagy részét a tévé elõtt töltötték, vagy verekedtek, veszekedtek és élvezték a gyerekkort. Lakat és Serenity kis taknyosai jutottak eszembe, és Lwandeka néni árván maradt gyerekei.
 Mindenféle ugandaiakkal kapcsolatba kerültem. Néhányan közülük már éltek Svédországban, Angliában vagy Amerikában, mielõtt ide kerültek volna, és mindenki Svédnek, Angolnak vagy Jenkinek hívta õket, mert egyfolytában ezekrõl az országokról meséltek. Voltak ugandaiak, akik Amin rémuralma idején szöktek meg, és azóta már holland állampolgárok is lettek. Voltak asszonyok, akik otthagyták férjüket, és asszonyok, akik szükségbõl a prostitúció mellett kötöttek ki, illegális helyzetük miatt, s mert más munkát nem találtak. Amin és Obote volt hóhérai is itt voltak köztük, akik múltjukat hûtõszekrénybe rakták, s most egyszerûen csak éltek a családjukkal, néhányuk fehér asszonnyal és félvér gyerekekkel. Egyetemet végzett, szakmájukban állást nem találó emberek éltek itt együtt piti bûnözõkkel és az iskolából kimaradókkal. Voltak itt Ghánából és Nigériából érkezettek, akik ugandaiaknak adták ki magukat, legalábbis, mikor megérkeztek ide a 70es években, és menekültjogért folyamodtak. Voltak olyan ugandaiak is, akik azt írták be a papírokra, hogy szudániak, kihasználva az Észak- és Dél-Szudán között dúló háborút, mert a holland kormány politikája szerint csupán azok a menekültek engedhetõk be az országba, akik olyan helyekrõl jöttek, ahol megsértették az emberi szabadságjogokat. Ezektõl a háttérben megbúvó ellentétektõl és tapasztalatoktól gyanakvással teli hangulat alakult ki, s ez nyomot hagyott az általános barátságosságon. Az emberek nem sokat beszéltek magukról, míg meg nem tudták, honnan jön a másik, és ki is valójában. Az az érzés uralkodott a gettóban, hogy a holland kormánynak mindenhol kémei vannak, akik ellenõriznek mindent, amit az ugandaiak mondanak és tesznek.
 Kezdetben nagyon izgalmas volt hallani ezeket a megszerkesztett történeteket, fõleg azt, hogyan jutottak pénzhez az emberek, hogy útlevelet és más utazási papírokat szerezzenek, és azt, hogy mik történtek Svédországban, Angliában meg Amerikában. De kezdtek a könyökömön kijönni azoknak a naponta ismétlõdõ, egyforma fecsegései, akik unatkoztak, és ezért átjöttek Keemához tévézni, zenét hallgatni vagy pletykázni. Majd mindannyian gazdasági menekültek voltak, akik a politikai menekültstátusz álcáját használták, mert ez volt az egyetlen módja, hogy bejussanak az országba. Legtöbbjük végigcsinálta a menekülttábor megaláztatását, és viselte a hivatalos státuszra való hosszú várakozás okozta sebhelyeket, de most pezsgett bennük  az erõ és optimizmus. Sokan a kertészetekben végeztek rabszolgamunkát vagy parasztgazdaságokban, húsüzemekben és mindenféle más mocskos munkahelyeken. A nehéz munka tompa fényével szemükben és elcsigázott végtagjaikban lévõ fáradtsággal léptek be Keemához. Nagyon is jól megértettem, hogy annyira gyakran jelennek meg egy ilyen kedvelt találkozóhelyen. Lassanként azt is megértettem, miért figyeltek kezdetben gyanakvással: mert mit is gondoljanak rólam? Hogyan élek meg munka nélkül? Mit keresek itt? Mi a titkom? Hogyan bízhatnának meg bennem?
 A privacy olyan ritkaság volt, amit csupán kis adagokban élvezhettem. Honvággyal tûzdelt beszélgetések hatoltak át a nappaliból a hálószobámba, minek következtében lehetetlen volt kipihenni magam vagy gondolkodni, ha vendégek jöttek. Ilyenkor kénytelen voltam csatlakozni a társasághoz, és újrarágni a fásult beszélgetéseket. A buli mindig egy kínszenvedés volt. A lakást megszállta harminc vagy még több ember, s levegõt parfüm- és aftershave-illat fojtogatta, a falak remegtek a vendégek zsivajától, zenéjüktõl, a tánctól, veszekedéseiktõl és a túlhajszolt toalett gargalizálásától. Keemának mindez eléggé feküdt; hét közben reggel hétkor ment el otthonról, és este hétkor ért haza; hétvégén bulizni akart, hogy szórakoztassa a barátait, és ápolja a kapcsolatait, mert, mint rájöttem, pénzt kapott azért, hogy embereket szállásoljon el és segítsen. Már a buli elõkészületei is eltartottak pár napig, mert ételt és italt kellett a lakásba hordani, rendet kellett tenni a nappaliban és a többi helyiségben, csirkét kellett sütni. Ilyenkor a nyitás elõtti kocsma enervált hangulata uralkodott a lakásban. Korán ettünk, s aztán kezdtek beesni a vendégek, akiket el kellett látni itallal, valami harapnivalóval meg zenével. Néha két nõ küzdött egy férfiért, vagy két férfi egy nõért, amirõl aztán megint buzgón pletykáltak.
 A gettó a gerillaháború Ugandájára hasonlított: napközben a tekintély és a rend uralkodott, éjszaka pedig a bûnözõk és embereik, meg az áldozatok. Hogy képet kapjak errõl a két világról, elkezdtem éjszaka mászkálni, és piti drogdílerek és drogosok barlangjait felkeresni. Este nyolc körül életre keltek bizonyos folyosók, lakások és kocsmák. Felbukkant egy vásárló, súgott valamit, készpénzt adott át, és kis mûanyag zacskót kapott vissza. Néhány ügyfél a folyosón képtelen volt várni, arccal a fal felé fordulva kinyitotta a kis zacskót, és a port felszívta taknyos orrlyukaiba.
 A crackeseknek megvolt a saját helyük, általában valami lepusztult lakás, ahol körbeguggoltak, tüzet gyújtottak, és felmelegítették a teáskanalukat. Hihetetlen élmény volt látni, amint az üdvözültség kifejezése megjelenik arcukon, mikor remegõ ujjakkal beleszívnak a pipába, amint az üdvözültség az idegekig hatol, a csontokat simogatja, s azután újra visszahúzódik. Akkor elernyedtek az izmok, a száj nyílni kezdett, és nyál csurgott elõ belõle, a szem üvegessé vált, a test pedig kezdett összezsugorodni, mint egy lyukas léggömb. A lelkek, amelyek keresztülmentek ezen a tisztítótûzön, elgyötörtnek tûntek. Valami vírusos betegség áldozataira hasonlítottak, akiket pokoli lázrohamok látogatnak. Végül álomittasan újabb fix keresésére indultak. Ilyenkor gyakran elõkerültek a rugóskések is. Vigyáztam, hogy eltûnjek, mielõtt még az én nyakamhoz  szorítanának egyet.
 A csõvezetékek alatt bõ ruhás fiatalok álltak, homlokukba húzott sapkával, körülbelül egy méternyi távolságra egymástól, és ügyfelekre vártak. Krokodilokra emlékeztettek, melyek lesben állva prédájukra várnak. És, igen, a préda jön, az elragadtatás porát keresi. Ezek veszélyes helyek voltak, és a legrosszabb, ami az emberrel történhetett, hogy valami verekedés vagy rablótámadás kellõs közepén találja magát. A rendõrséget égen, földön nem lehet látni ilyenkor. Taktikájuk szerint mindig akkor érkeztek, mikor a legsúlyosabb dolgok már lezajlottak, vagy ha valamelyik fõerõs eszméletlenül vagy holtan terült el. Ha az ember értesítette a rendõrséget, hogy megfenyegették, csak akkor avatkoztak be, mikor a fenyegetést már beváltották. És sok bûnözõt letartóztatásuk után nem sokkal már szabadlábra is helyeztek. Az ilyenfajta veszély, ez a fajta bizonytalanság éjszakai csavargásaimat borzasztóan izgalmassá tette.
  A kés itt a tekintély szimbóluma volt. A bõ nadrágos fiúk általában tartottak a zsebükben kést, veszélyes darabokat, három-négy centiméter széles pengével. Én sokkal jobban féltem a késtõl, mint a golyótól. De félelmem nem tartott vissza attól, hogy éjszakánként kimenjek, és junkie-kat figyeljek használatokon kívüli liftekben és lépcsõk alatt, nõket, akik férfiakat szopnak le, és dugnak velük pénzért, férfiakat és nõket, akik drogért, pénzért verekednek, vagy csak úgy.
 A legcsodálatosabb a gettóban az volt, hogy az emberek egyre költözködtek. Nem múlt el nap anélkül, hogy ne távozott vagy ne érkezett volna valaki. Intellektuális kapcsolatra éhesen kiültem a lakás elõtti korlátra, hogy figyeljem, mikor bútorokat raknak ki és be a bútorszállító-kocsikba. A beállt junkie-k, akiket vasárnap reggelenként csõvezetékek alatt vagy a folyosókon vizelet-, hányás-, és nyáltócsákban találtam, ilyenkor mintha feltámadtak volna, s új izmokra tettek volna szert: nehéz, recsegõ franciaágyakat, üvegajtós szekrényeket, és teletömött bõröndöket cipeltek. S miközben bámultam utánuk, izomkötegeik, melyek bútordarabokat hurcoltak lépcsõn fel és lépcsõn le, szemem láttára fonnyadtak el, és õk újra visszaváltoztak azokká a zavart zombikká, akik az adagjuk után epekednek.
 Fokozatosan kezdtem kinyílni a diaszpórabeli Afrika iránt. A nyelvi akadályok miatt ez nehéz volt. Ezenfelül nem is dolgoztam, nem jártam nightclubba és nem használtam kábítószert. Elmentem könyvtárat keresni, ahonnan könyvet kölcsönözhetnék, és ahol talán találkozhatnék néhány új emberrel is. De nem volt könyvtár a közelben. Végül Keema rosszcsont lányát kértem meg, hogy tanítsa meg nekem a holland nyelv alapjait különféle szívességekért és pénzért cserébe. A naponta használt holland kifejezésekbõl felépítettem egy nyers arzenált, s vártam a lehetõségre. Mikor egy este aztán szembejött velem egy asszony, akit a hídalatti krokodilok üldöztek, megörültem. Tökéletesen reagáltam a helyzetre. Mikor odaért, hibátlan hollandsággal azt mondtam neki:
– Ne haragudj, hogy késtem, drágám! Oda kellett volna mennem az állomásra, ahogy ígértem.
Szerintem a fiúk nem akartak igazán rosszat, mert ha akartak volna, akkor már korábban elkapják a nõt. Ehelyett azonban csak elküldték a francba, és felszólították, hogy egytõl egyig szopja le õket. A nõ nem kapott levegõt, nagyon megizzadt. Alig sikerült gyorsan reagálnia és kinyögni:
– Mégis hol voltál?
De mikor ezt végre kimondta, a krokodilok egy pillanatig megnéztek maguknak minket, aztán lassan megfordultak. A sötét megvédte a nõt a további megaláztatástól: a fiúk nem láttak jól, így nem tudhatták, van-e nálam fegyver. Puszta szerencse volt, hogy ki tudtam használni a helyzetet.
A nõ megköszönte, amit tettem, és meghívott magához egy italra. Evának hívták.
– Sajnálom, de épp megyek valahova – válaszoltam próbaképp.
De õ tovább erõsködött, amibõl rájöttem, hogy egyedül él, vagy egyedülálló anya, akinek semmi kedve nincs egyedül hazamenni. Nem nagyon élveztem volna, ha két-három nyafogó kölyök üdvözölt volna, akik egész este az anyjukat várták. Még pár száz métert kellett gyalogolni egy alig megvilágított parkon keresztül. Láttam, amint Eva kicsit tanácstalanul lesi a bokrokat.
 Mint kiderült, senki nem várta. Harmincéves volt, s elõröl is, hátulról is kezdett szépen kigömbölyödni. Anyai nagynénémre, Kasawóra emlékeztetett. Félig fehér volt, félig fekete, de világosabbnak tûnt, mint némelyik igazi fehér, akiket a hét folyamán láttam. Lapos arca volt és selymes, szénfekete haja, amit sötétszõke parókával fedett el. A világgal és kéjenceivel, rablóival, krokodiljaival és idegenjeivel szemben hideg pillantással védekezett, ezzel azonban nem mindig ért célt. De a páncél alatt kedves, hívogató mosoly bújt meg. A virágillat, ami a lakásából szállt elõ, csodálatos volt. Valami egészen más, mint Keema lakásának állott levegõje.
 Evának testes, nehéz bútorai voltak, egy hatalmas hifije, s számtalan saját magáról és a családtagjairól készült fénykép lógott a falon. Csalódott voltam, hogy nem láttam könyveket a lakásban, a telefonkönyvtõl, a mûsorújságtól meg egy halom divatmagazintól eltekintve. Fürdõszobáját elborították a nappali és éjszakai krémek, parfümök, púderek, samponok, fogpiszkálók, körömreszelõk és még rengetek tárgy, ami testápolásra szolgált, és aminek a rendeltetését még csak meg se tudtam saccolni. Meg voltam döbbenve. Ugandában ezzel már egy kis boltot lehetett volna nyitni. Megpróbáltam elképzelni, hogyan ápolja bõrét órákon keresztül, és hogyan készíti ki arcát, hogy dacoljon a napokkal.
 Elsõ találkozásaink kellemesek voltak. Csak körülszimatoltuk egymást, és olyan banalitások mögé bújtunk, mint az idõjárás, a gettóbeli élet, a drogok, a fiatalság vagy a zene. Meglepõdött, hogy Ugandából érkeztem. Azt hitte, Amerikából vagy Jamaicából jöttem. Megkérdeztem, tudja-e, hol van Uganda, de csak nevetett. Óvatos voltam. Nem hallgattam ki, és igyekeztem nem elárasztani információval. Leginkább róla volt szó. Egy szociális otthonban dolgozott fehér-Amszterdamban, volt egy fia, két nõvére és három fivére, akik mindannyian a karibi területeken laktak. Már tizenöt éve Hollandiában élt, és úgy általában otthon érezte itt magát. Élete a munkája és néhány barátja körül forgott, néha elment valami klubba szórakozni, de egyébként semmi. Alig érdekelte, mi történik a világ vagy az ország többi részében. Meglehetõsen csalódott voltam. Mégis mit tanulhatnék én tõle?

Bibliográfia

ISEGAWA, Moses
Abesszín krónikák
Ulpius ház, 2002 (megjelenés elõtt)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu