//II. Vita//
Dalos György / Kalász Márton /Karádi Éva / Bernd Leistner / Erich Loest / Ryszard Krynicki / Váradi Júlia / Wernitzer Júlianna 
A történelem levegője. Fordulat az irodalomban Keleten és Nyugaton

VÁRADI JÚLIA: Bár mai témánk a rendszerváltással kapcsolatos, azt hiszem, valamennyiünket az érdekel leginkább, ami a rendszerváltás óta megváltozott az irodalomban. Milyen ma az irodalom helyzete Németországban, Lengyelországban vagy Magyarországon? Mit jelentenek a nemzeti irodalmak 1989 után? Mit jelent a Kelet és a Nyugat? Van-e ma még egyáltalán keleti és nyugati irodalom? Hogyan élnek ma az írók? Mi a státuszuk? Van-e nyilvánosságuk, és ha igen, mi módon? Hogyan lehet irodalmi köröket szervezni, kapcsolatokat teremteni a szomszédos országok irodalmai között?

DALOS GYÖRGY: Különböző kérdéseink vannak a 90-es évek történelmi, politikai és irodalmi fejlődésével kapcsolatban. A 90-es évek csak kívülről nézve egész sor nagyon pozitív eseményt hoztak, de ugyanakkor borzalmas történések láncolatát is. Emlékezzünk csak a rendszerváltásra a kelet- és közép-európai országokban, arra, hogy vége lett Európa megosztottságának, mindezt azonban beárnyékolta a terror és a háborúk sorozata. Ezzel kapcsolatban arra vagyunk kíváncsiak, milyen szerep illeti meg ilyen időszakban az irodalmat. A négy ország, amely itt képviselve van, Németország keleti fele, Magyarország, Csehország és Lengyelország nagy irodalmi hagyományokkal rendelkezik. Ezért érdekel minket, hogy mi lett a hagyományokból, mi lehet belőlük, és mit jelent például a nemzeti jelleg ma ezekben az irodalmakban.

*(A politikai fordulatot megelőző poétikai fordulat)
WERNITZER JULIANNA: Közügy vagy magánügy az irodalom? Erről szeretnék néhány gondolatot felolvasni. A magyar irodalmat a közelmúltig romantikus vonások jellemezték. A magyar próza mesélő hajlama és az anekdotikushoz való vonzódása is romantikus örökség. Az elmúlt századokban nem tudott egy normálisan működő szabad nyilvánosság kialakulni Magyarországon, mert állandóan fenyegetve volt a politikai függetlenség. Ezért volt aztán, hogy a kultúrát és mindenekelőtt az irodalmat, ahogy Márton László írja egyik cikkében „a közjó képviselőjének és szószólójának, az anyanyelv mentsvárának, a nemzeti grál őrzőjének tekintették.” (Entlastet, am Rande. Die ungarische Literatur seit 1989. In: Neue Zürcher Zeitung 12. Jan. 1995.)
 Az irodalom ilyen túldimenzionált jelentősége a nemzeti identitás fellelésében gátlóan hatott az irodalom esztétikai autonómiájára. Egy olyan országban, ahol nem voltak meg a demokratikus intézmények, mindenekelőtt az irodalom feladata volt, hogy kimondja mindazt, amiről a többi területnek hallgatnia kellett. Az irodalom Magyarországon jobban ki volt szolgáltatva a politikának és az irodalmon kívüli normáknak, mint Nyugat-Európában. 
  A beszédmód sokfélesége az irodalom depolitizálásának eszköze volt és egyúttal politikai tett is, poétikai fordulat előzte meg a politikai fordulatot Magyarországon. Egy tekintélyelvű és hierarchikusan strukturált társadalom egy fix konszenzus monologikus igenlését, egy lefektetett igazságot próbál érvényre juttatni, míg a dialogikus elv a politika és a társadalom közegében felforgató hatású, kihívást jelent és aláaknázza azt. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a szocialista realizmus (a hivatalos monologizmus) kikényszerített „poétikájának” és írásmódjának Bahtyin szavaival élve ezt a „megkövesedett kontextusát” végérvényesen megtörte új, főként az intertextualitás által jellemzett művek fellépése a magyar irodalomban, hogy egy új irodalmi, szerzőre, szövegre és olvasóra vonatkoztatott kommunikatív közeget teremtsenek. Számos irodalmi mű egész sora nemcsak az irodalmi hagyományt, hanem az uralkodó kulturális monologizmust is megtörte. A fölülről irányított és akadályozott irodalmi élettel szemben egyre több eltérő hang szólalt meg nyelvileg is megtörve „a megkövült kontextust”. Számos szerző a lehető legközvetlenebb dialógust folytatta „az általános szöveggel” (Derrida értelmében: a történelmi adottságok, a tudomány, az ideológia, a kultúra, a társadalom, a művészet stb. átfogóbb szövegével). A szövegek révén egy új (a hivatalos ideológia előtt sokszor rejtve maradó) kommunikációs forma jött létre, egy „titkos dialógus’ a szerző és az olvasó között. Mindez ahhoz vezetett, hogy egy új irodalmi kánon alakult ki, amely a normától eltérve esztétikai megújulást vitt végbe a magyar irodalomban.
  A szerző és az olvasó elváráshorizontja összetalálkozott a 80-as években. A szövegben való nyomozás egy újfajta valóságmeghódítássá vált, amelynek gyökerét „a sorok között olvasás megtanulásának és képességének” módszerében kell keresni.
A 80-as évek két, látszólag ellentétes iránya együtt: az irodalom depolitizálódik, ez azonban politikai jellegű megnyilvánulás a részéről. 
Az irodalom 1989 után végre ott van, ahova való, az esztétika területén, és a politika kikerült az irodalom berkeiből. A magyar irodalomnak már semmi oka arra, hogy a nemzeti grál őrizője legyen. Irodalom és politika szétváltak. Az írás nincs többé semmilyen világnézeti előírásoknak alávetve. 
 Az irodalom  megszabadult ugyan a politikai ellenőrzéstől, de a sokéves ideológiai reflexektől nem tud olyan könnyen megszabadulni. Lényeges változások a magyar irodalomban, ahogy Márton László írja cikkében, sem az általános értékrendben sem a különböző irányzatok terén nem következtek végbe. A mai változás inkább az irodalmi intézményeket érinti, az irodalmi életet és szerepét a közös kultúrában, tehát az általános kontextusban.
Mit jelent tehát szabadnak lenni? A szabad irodalom Magyarországon manapság félreértett fogalom, mert ahogy Földényi László megfogalmazza (az FAZ 1999. október 9-i számában): „Ahhoz, hogy valóban szabad lehessen, nem elég levenni róla a társadalom terhét.” Az irodalomnak belülről kell úgy alakulnia, hogy megfeleljen a „tiszta” irodalomnak, és ugyanakkor mégse veszítse el politikai és kollektív jelentőségét.

VÁRADI: Persze nagyon érdekes volna tudni, hogy az irodalom Kelet-Németországban is a politika ellen irányult-e, vagy ez csak Magyarországon volt így. Feltételezem, hogy Kelet-Németországban másképp volt. Bernd Leistner professzort kérdezem először, aki néhány évig Skopjéban tanított, talán van összehasonlítási alapja.

BERND LEISTNER: Két válasz van a kérdésére. Biztos, hogy ami Magyarországon poétikai fordulatként ment végbe, ilyen konzekvenciákkal nem játszódott le az NDK-ban. De egy ellentétes megállapítást sem tudnék elfogadni. A 80-as évek során végbement valami, amit Werner Mittenzwei egyszer esztétikai emancipációnak nevezett. Természetesen a 70-es évek végétől kezdve, és részben már korábban is voltak erőfeszítések az irodalomban a vasmarokból való kiszabadulásra, esztétikai-irodalmi szabad terek kialakítására, hogy ezeken belül lehessen működni. Ott volt a „hivatalos” irodalom, amely erős állami és párttámogatást élvezett, amelyet valamelyest a „Neues Deutschland” is bemutatott, amelyet azonban az olvasók nagy része ennek megfelelő távolságtartással kezelt. Ott volt aztán az az irodalom is, amelyet olyan írók neve fémjelzett, mint Christa Wolf, Christoph Hein vagy Volker 
Braun, akik nem szakítottak következetesen az állammal, a párttal és a társadalommal, akik azonban megpróbálták a lehetségesnek látszó mértékben az adott kereteken belül kiszélesíteni a játékteret, és ily módon fontos szerepet játszottak.

VÁRADI: A keletnémet irodalom alapvetően eltérő helyzete arra vezethető vissza, hogy a háttérben mindig ott volt a nyugatnémet irodalom?

LEISTNER: Megvolt a nyelvi közösség, az egységes német nyelv. Nyugaton természetesen tudomást vettek arról, ami Keleten jelent meg és fordítva. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a 70-es évek végén hatalmas Christa-Wolf- és Heiner-Müller-hullám ragadta magával a Nyugatot is. A keleti és a nyugati irodalom kereszteződésére több síkon is sor került. A fal ezzel veszített elválasztó erejéből.

VÁRADI: Észrevehető volt ez esztétikai szempontból is?

LEISTNER: Igen. a hetvenes-nyolcvanas éveket számos egyéni esztétikai kezdeményezés jellemezte. A szerzők magukban a szövegekben szakadtak el határozottan attól, ami kissé durván és provokatívan a szocialista realizmus doktrínájánk számított. Olyan íróknál, akik komolyan foglalkoztak irodalommal, ez a doktrína már alig játszott szerepet, legfeljebb ironikus hangsúllyal.

*(Egy német irodalom vagy kettő?)
DALOS: Ami nem jelenhetett meg Kelet-Berlinben, rövid idő múlva megjelent Nyugat-Németországban. Ennek voltak ugyan bizonyos következményei, büntetést kellett fizetni, de ez az irodalom elérhető volt. 

ERICH LOEST: Az NDK összeomlása, szerintem ez jobb, mint a „fordulat’ kifejezés, különböző mértékben érintette a keletnémet írókat. Érintette egyszer azokat, akik áttelepültek nyugatra, aztán azokat, akik ott maradtak az NDK-ban, és a szabad mozgásterek, amelyekről Bernd Leistner beszélt, kikényszerítették. Könyveik nyugaton is megjelentek, sokszor ott jelentek meg előbb, ezzel lehetett némi nyomást gyakorolni. A harmadik csoport, és ma ez a legérdekesebb, olyan írókból áll, akik függtek az NDK-tól, akiket mögött nem álltak nyugati kiadók. Ennek a számban jelentős csoportnak a szemében egyik napról a másikra teljesen máshogy festett a világ.Egyrészt összedőlt a politikai világképük. Ez formálisan kiütötte a tollat a kezükből. Egyáltalán nem örültek annak, hogy belepottyantak a szabadságba. A háború végéhez lehet ezt hasonlítani. 1945-ben, amikor a németeket megszabadították a fasizmustól, ők ezzel elvesztették a hazájukat és sokan orosz hadifogságban voltak. Azt mondani nekik akkor, hogy fel vagy szabadítva, elég nagy kunszt volt.
1990-ben az Írószövetség elnökeként utazgattam az ország keleti felében, és kérdezgettem a kollégáimat: Hogy vagytok és mi van veletek? Azt felelték, nincsenek már kiadóink. Nincsenek megbízásaink. Az újságok, a rádióállomások nem ismernek minket. Nyugaton nem tudunk beérkezni, a Keleten pedig már semmi sincs. Meghallgattam őket, és beláttam, hogy ez mind így van. Aztán megkérdeztem: Na és hol a nagy kéziratod? Nem volt semmijük. Ez az elnémulás volt az alaplegenda, amiből sok minden más is következett. Richard Pietraß azt mondta nekünk, hogy 1989 után két évig nem írt semmit, és ugyanígy voltak ezzel mások is, jó ideig nem írtak semmit. Azóta eltelt 12 év, néhányan összeszedték magukat, megemésztették ezt a sokkot. Csak egy részük fogta fel, hogy mi történt, és tudja ezt a szabadságot értékelni, képes új anyagokat találni, és fokozatosan belejön ebbe az új életbe. De ez nem több, mint egy negyede vagy egy ötöde annak 600 vagy 700 embernek, akit mindez annak idején, 1990-91-ben érintett.

DALOS: Annak a kettős indoktrinációnak, amiről Wernitzer Júlia beszélt, a közvetlen, felülről diktáltnak és a közvetettnek, az ellenzékbe kényszerüléssel, volt egy további összetevője, a nemzeti. Timothy Garton Ash arról írt annak idején, hogy a szocializmus legalábbis formálisan a nemzetállam alakjában jött létre a kelet-európai országokban, Németország ebben kivételt képezett. Barátommal, a nagy és sajnos elhunyt költővel, Petri Györggyel a 70-es évek végén sok időt töltöttünk együtt, és közben sokat beszélgettünk Németországról is. Egyszer azt kérdezte tőlem: minek a németeknek a megosztottságukhoz két állam? A magyarok ezt egy országon belül is meg tudják oldani. A kérdés teljesen jogos volt. Számunkra ez a különös német büntetés, a német költők száműzése az NDK-ból, abszolút groteszknek tűnt. Az NSZK mint valami elit-Szibéria. Hozzá kell tennem, hogy Erich Loest esetében, ha az elítéltekről beszél, nem szabad elfelejteni, hogy az ötvenes években súlyosan elítélték, mert hét év börtön után aligha álmodhat az ember nagyobb büntetésről.

LOEST: Az elit-Szibéria kifejezés egyáltalán nem vicces. Sose hallottam, hogy Szibéria a szabadság fellegvára lett volna. A szabadság élménye számunkra, akik átkerültünk Nyugatra, elsőre egészen csodálatos volt. Amikor aztán a családom lassanként kiérkezett, azt mondtam nekik: Figyeljetek, van, ami itt jobb, van, ami rosszabb. Ez azonban mind nem számít, a lényeg, hogy minden egészen másképp van. Ezzel aztán valahogy berendezkedtünk, és egy idő múlva észrevettük, hogy a szabadság nagyon szép dolog. A „Geo” főnöke egyszer azt mondta Günter Kunertnek: Herr Kunert, a lábai elé teszem a világot, hová akar utazni? Ez a mondat annyira megtetszett neki, hogy hozzám is odajött ezzel. Azt mondtam: Én Key 
Westbe szeretnék. Akkor a „Geo” megbízásából egy negyed évre pénzzel ellátva elutaztam Key Westbe. Ezt nem nevezném elit-Szibériának.

DALOS: Nyugat-Németország száműzetésnek számított?

LOEST: Erről sokat vitatkoztunk. Helga Novak azt mondta, egy teljesen másik államban vagyunk, emigrációban vagyunk. Én azt mondtam, ez a kifejezés már foglalt, mert az emigráció szó kapcsán 1933-ra gondolunk, a zsidókra, kommunistákra és pacifistákra, akiknek el kellett hagyniuk Németországot, fejvesztés terhe mellett. Mi ugyanabban a nyelvi és történelmi térben maradtunk. Keleten sem vették volna a fejünket. Nem publikálhattuk volna azt, amit akartunk. Ez egy írónál sokat nyom a latban, de a feje még többet ér. Így beszéltünk össze-vissza az emigráció fogalmáról. Ha úgy tetszik, emigrációban voltunk.

DALOS: Thomas Mann és Goethe se nem kelet- se nem nyugat-német. A magyarok hosszú évekre visszanyúló hagyománnyal rendelkeznek, és ebben elég egységes a felfogás, legalábbis ami a klasszikus hagyományt illeti. Volt a nyelven kívül más is közös a két német államban?

LOEST: Ott volt ugyanaz a történelmi tapasztalat. Keleten és nyugaton együtt kezdtük meg a második világháborút, együtt csináltuk végig, és együtt vesztettük el. Amikor Alsó-Szászországba érkeztem, olyan emberekkel voltam együtt, akik szintén a Hitlerjugendben voltak, aztán katonák lettek, mint én. Ugyanabban a történelmi térben maradtunk, a nyelvi térben meg amúgy is. Számomra a hitleri birodalom összeomlása 1945-ben sokkal megrázóbb, fontosabb és döntőbb volt, mint az 1981-es áttelepülésem, amikor két bőrönddel és egy vonattal Szászországból átutaztam Alsó-Szászországba.

 VÁRADI: Említenék röviden egy személyes élményt. A 60-as évek végén egy évig a hallei Martin Luther egyetemen tanultam. Gerhard Kirsch tanította az irodalmat. Az első előadáson, amely a „Számvetés a múlttal” címet viselte, azt mondta: „Kedves elvtársak és elvtársnők, bizonyára tudják, hogy a fasizmus a mai Nyugat-Németország területéről indult el.” Azt hiszem, hogy Németország nagyon gyorsan úgy alakult át, hogy a klasszikus irodalmat is máshogy nézték keleten és nyugaton.

LEISTNER:  A német klasszika nagyon fontos volt a németek identitásában a 19. és a 20. században. A szakítás ezzel hagyománytudattal nyugaton 1968-ban következett be, keleten nem sokkal ezután. Keleten az a tény játszott szerepet, hogy a párt kultúrpolitikája instrumentalizálta, a modernizmus elhárítására használta a klasszikusokra való hivatkozást. Az esztétikai emancipáció folyamata, amit az imént röviden említettem, sok szerzőnél egyidejűleg úgy artikulálódott, mint a klasszikusokról kialakult hagyományos kép elutasítása.
Ezért kerül sor keleten is a 60-as évek végétől kezdve nagyon sok szövegben kimondottan agresszív kirohanásokra a weimari klasszika képviselőivel szemben, ami persze mindig a klasszikáról kialakult kép ellen irányultEbbe az összefüggésbe tartozik természetesen egy olyan író is, mint Fühmann, akinek mindig különleges volt a viszonya Magyarországhoz, és aki a 70-es években határozottan E. T. A. Hoffmannra koncentrált.

*(Ellenzéki írók – ellenzéki irodalom)
VÁRADI: Hasonló volt ez Lengyelországban is?

KRYNICKI: Én itt nem képviselem Lengyelországot. Csak saját magamat tudom képviselni, de azt hiszem Lengyelországban hasonló volt a helyzet, mint Magyarországon vagy Csehszlovákiában. Az NDK-ban ez egy kicsit másképp volt. Nálunk Lengyelországban nagyon nagy szerepet játszott az emigráció irodalma, aztán az ellenzéki mozgalom, amelyben nagyon sok író vett részt aktívan vagy szimpatizánsként. Néhány évszámunk közös. az 1956-os év például, akkor Lengyelországban is volt egy felkelés, amit azért nem vertek le olyan véresen, mint Magyarországon. Akkoriban nagyon szolidárisnak éreztük magunkat a magyar néppel. Esztétikailag emancipálódott az irodalom 1956-ban.  Akkor jött az ún. 
olvadás, a lengyel ősz, vagy a lengyel október, néhány évnyi liberalizálódás a kultúrában. Erre aztán elég rossz idők következtek. Voltak írók, akik úgy érezték, nem csinálhatnak tiszta irodalmat.
Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik 1968-ban arra a meggyőződésre jutott, hogy be kell avatkoznia, irodalmilag is. A fordulat, helyesebben a kommunizmus összeomlása után az irodalom vesztett a jelentőségéből.

DALOS: Szeretnék a kérdés esztétikai dimenziójára kitérni. Olvastam a ti nemzedéketek verseit a hetvenes-nyolcvanas évekből,  verseket Zagajewskitől, Baranczaktól és tőled. Ellenzéki költészet ez, de nem valamilyen politikai, hanem nyelvi indíttatásból. A nyelvi felszabadulás Kelet-Európában majdnem mindig morális és politikai emancipációval járt együtt. Ami a lengyel irodalomban nekem már akkor feltűnt, az irónia volt, az önreflexió és a nyelv kimunkálása. Ez olyasmi, amiben az NDK-ban egy Peter Huchel tönkrement. Ez a szabad lélegzés Lengyelországban 1956 után sokkal inkább lehetséges volt, mint Magyarországon, mert az értelmiségiek talán belülről szabadabbak voltak, ez a benyomásom. Nem így van?

KRYNICKI: Ha Zbigniew Herbert életművére gondolok, éppen azt tükrözi, amiről beszélt: az elfordulást a politikától és a tőle való elfordulni-nem-tudást. Hogy Zbigniew Herbert mindig újra be akart avatkozni, és legalább óvni akarta az embereket attól, ami itt történik, számomra ez teszi ki az életművét. Ez jellemző ezekre az évtizedekre. Milosz mellett ő a lengyel líra képviselője, akit szintén nagyon jól ismernek és szeretnek Németországban is, bár sajnos nem jelent meg tőle minden.

LOEST: 1995-ben és 1997-ben sokszor utaztam Lengyelországba a mi német írószövetségünk képviseletében. Ez abban az időben volt, amikor az emberek felismerték, hogy az államhoz lojálisak, az ellenzékiek és az emigráció irodalma egyetlen irodalomhoz tartozik. És azt mondták, mind a három irányzatban vannak jó könyvek, amelyeket egybe kell fognunk mint lengyel irodalmat. Azelőtt ez nem sikerült, mivel a Szolidaritás emberei természetesen nem tudtak szót érteni a többiekkel. Egy a krakkói Goethe-intézetben tartott  rendezvény után a két írószövetség vezetői évek után először álltak szóba egymással. Öreg ember volt mind a kettő, már nem is láttak, és ellenségek voltak.

KRYNICKI: Még mindig van két vagy három írószövetség nálunk, de tulajdonképpen nem játszanak fontos szerepet a közéletben.

VÁRADI: Nagyon érdekes kérdés, hogy az irodalom és az írók el tudtak-e szakadni a politikától. Az irodalmárok hosszú ideig részt vettek a politikai fejleményekben. A politika megkérdezte őket, meg kellett nyilatkozniuk, el kellett mondani a véleményüket. Amit írtak, annak többé-kevésbé mindig volt valami köze a politikához. Ezt lehetett gondolni, legalábbis nekünk Magyarországon ez volt a benyomásunk az elmúlt 15 évben.

*(Az írószövetségek átalakulása)
DALOS: Ha már az írószövetségekről beszélünk, engedtessék meg egy megjegyzés: A magyar írószövetség 1953-ig szovjet mintára kialakított írószövetség volt. 1953 és
56 között, amit Erich Loest nagyon jól leír az emlékirataiban, a kulturális életet  már nem lehetett kontrollálni. 1957-ben feloszlatták, és 1959-ben kormánypárti írók újraalapították. Lengyelországban a hadiállapot után a 80-as évek elején két szövetség volt, egy hivatalosan betiltott és a Lengyel Népköztársaság Írószövetsége. 
Magyarországon 1990 után több is létrejött. Beszéljünk tehát egy kicsit az irodalom szervezeti oldaláról. Hogyan alakult az írószövetségek sorsa 1990 után a két Németországban és Magyarországon?

KALÁSZ MÁRTON: Ha az írószövetségek és irodalmi csoportosulások magyarországi szerepéről kéne mondani valamit, nem tudom, hogy vajon a mai helyzetben az irodalmi csoportosulások nem tudnak-e sokkal jobban fennmaradni. Magyarországon nemcsak egy írószövetség létezik, a szövetség mellett, amelyet a korábbi évtizedekből örököltünk, és amely most önként és kénytelenségből is megváltozik, van még egy sor más írószervezet is. Jelenleg nincs sok értelme politikai szövetségként tevékenykedni. Rövid elnöki tapasztalataim alapján úgy látom, hogy az Írószövetségnek olyan intézménnyé kéne válnia, amely inkább az írók anyagi és szociális problémáival foglalkozik, az érdekeiket képviseli. Ez vonatkozik az írókra Magyarországon és Keleten mindenütt. Ez nem könnyű, mert a pénzosztásnál az irodalom minden művészetek között a legutolsó helyen áll. 

LOEST: Az NDK összeomlott és vele egy fél évvel később az írószövetség is. A nyugatnémet szövetségben hosszú ideig tárgyaltunk arról, hogy mit csináljunk. Aztán arra a közös megegyezésre jutottunk, hogy mindenki, aki a keleti írószövetség tagja volt, beléphet a nyugati írószövetségbe anélkül hogy végigcsinálnák a szokásos felvételi procedúrát. Így aztán keletről mindenki bekerülhetett politikai funkciójára való tekintet nélkül. Azt mondtuk, hogy szakszervezet vagyunk, és aki ír és publikál, az beléphet. Egy példát is felhoztunk. Van egy öreg spion, Markus Wolfnak hívják (1981-ig ő volt az NDK hírszerzésének vezetője. a szerk.) Közben írt két könyvet, az egyik egy szakácskönyv. Ha akarná, egy fél óra alatt tagja lehetne az írószövetségnek. Fogalmaztunk hát egy klauzulát. Aki másoknak ártott az NDK-időkben, tehát a Stasi besúgója volt, beléphet ugyan, de nem tölthet be semmilyen funkciót. Így került össze a két írószövetség. 
Nem szívesen beszélek erről, mert olyan bonyolult volt. Annak idején nem vettem részt a bizottságokban. Gyorsan kihoztak egy listát Bernd Jentzsch indítványára, húsz vagy huszonkét valódi gonosztevővel. Dieter Nollt, Hermann Kantot, Neutschot és másokat először megkértek, hogy várjanak még egy kicsit a belépéssel, nehogy nyugaton Kunert, Kunze, Sarah Kirsch rögtön azt mondja: Ha ezek mind jönnek, és azonnal kilépek. Ez lett volna ugyanis a következmény. Ahogy csinálták, rossz volt, húsz levelet írtak egyes személyeknek. Persze, hogy ezek, mind berliniek voltak, azonnal összebeszéltek telefonon, és másnap benne volt az újságban.  Eredetileg csak annyit kellett volna mondani: kérlek ne gyertek mind egyszerre! A legtöbbjük nem is jött egyáltalán, mert nem akart egy szabad szakszervezettel kezdeni. 

KRYNICKI: Nem nagyon vagyok jártas Lengyelországban ebben a dologban. Tagja vagyok az egyik ilyen szervezetnek. Nálunk van egy írószövetség és egy íróegyesület. A különbség bonyolult történeten alapul, egy szerepcserén. Az első lengyel írószövetséget 1981-ben feloszlatták, és a helyébe a Jaruzelski-kormány alapított egy másikat. A mai írószövetség ennek az utóda  a Jaruzelski-írószövetség mondjuk az egyszerűség kedvéért. Az egyesület független szervezet volt és az is maradt. De az írószövetségek már nem játszanak nagy szerepet, egyszerűen elvesztették a jelentőségüket. Szegény intézmények, nem kapnak hivatalos támogatást. A fiatal írók például semmilyen szövetséghez sem tartoznak, és tulajdonképpen nincs is rá szükségük. Néhány idősebb író is azt kérdezi magától: mit keresek én ebben a szövetségben? Minek nekem írószövetség?

LEISTNER: A „nemzedékek” címszó alatt fontos aspektus került szóba a beszélgetésünkben. Eddig elsősorban az idősebb generációkról beszéltünk. De az elmúlt 12 évben új szerzők léptek fel, akik már egyszerűen nem kíváncsiak ezekre a régi históriákra, és fellépéseikben, szövegeikben és nyilatkozataikban elég demonstratívan megszabadultak az egész terhes tradíció-faroktól. Van nálunk egy kifejezés, amivel az egészet kiélezetten úgy nevezik: ‘az öböl generáció’. Ez a nemzedék mindezzel nem akar foglalkozni, sem a nemzeti, sem a társadalmi témákkal. Úgymond frissen akarnak fellépni.  A szövegre mint olyanra figyelnek, a poétikai emancipáció voltaképpen már nem jelszó, mert már régóta ilyen előfeltevés jegyében közelítenek egy műhöz. Ezzel azonban együtt jár egy bizonyos textuális kötetlenség. Csak arra akartam utalni, hogy most 2002-ben beszélgetünk, és nem 1992-ben.

*(A folyóiratok és a fordítók szerepe)
DALOS: Az irodalmi nyilvánosság másik oszlopát képezték a létező szocializmus országaiban a folyóiratok. Eredetileg ezt is szovjet mintára szervezték. A kelet-európai országokban volt egy nagyobb, kissé konzervatívabb és egy kisebb, valamelyest modernebb folyóirat. Ezek a folyóiratok Magyarországon, Oroszországban és az NDK-ban nagy szerepet játszottak. A „Sinn und Form”-ra gondolok, amit megvett az ember, mert tudta, hogy talál benne valamit. Mi a helyzet ma?

KARÁDI ÉVA: 1990 után rengeteg új folyóirat alakult. Ez az eufória jele volt, az önkifejezés lehetősége kisebb szerzői műhelyek és nemzedékek számára. Szokták mondani, hogy a magyar sajátosan folyóiratkultúra. Míg az irodalom 89 előtt a politikától függött, azóta a pénztől függ. Ez egy újfajta kiszolgáltatottság. A folyóiratok sorsa nagymértékben múlik a szubvenciókon, éppen azért, mert az egész könyvpiac megváltozott. Sokszor úgy tűnik, mintha a Kelet és Nyugat hátrányait igyekeznénk egyesíteni. A könyvek annyiba kerülnek, mint nyugaton, de a keresetek keletiek, ez a probléma. Most az irodalom-közvetítésről és a közép-kelet-európai irodalmi kapcsolatokról kellene beszélnem.  Szeretnék szólni néhány szót a fordítás, a fordítók szerepéről ezekben a kapcsolatokban. Amikor a keletnémet írók Nyugat-Németországba emigráltak, írhattak a továbbiakban is a saját nyelvükön, mert jelentős európai nyelv az övék. Ez nagy különbség, ez a nagyobb nyelvek előnye a kisebbekkel szemben. A mi szerzőinkről a mi nyelvi közegünkön kívül csak akkor vesznek tudomást, ha lefordítják őket. És viszont, ha nem akarunk teljesen provinciálisak maradni, azzá válni, csupán önmagunkat szemlélni saját irodalmunk tükrében, ablakokat kell nyitnunk a világra. Vannak olyan kiadók, amelyek a világirodalom fordítására vannak beállítva, mint az Európa, de kisebbek is, mint a Jelenkor, amelyek 89 után jöttek létre, és folyóiratok, mint a mienk is, nekünk fordításokra van szükségünk mindkét irányban. Dalos György említette, hogy a diktatúráknak megvan ez a kedvező mellékhatása a fordításkultúrára, mivel a foglalkoztatási és publikálási tilalommal sújtott élvonalbeli szerzők közül sokan voltak kénytelenek fordítással foglalkozni. Nemcsak azért, mert kis nyelv a miénk, és nálunk a legjobb írók és költők fordították mindig a világirodalmat magyarra, de azért is, mivel a diktatúra idején ez megélhetési lehetőséget nyújtott az íróknak. Magyarország nagyon erős és elsőrangú fordítói hagyományokkal rendelkezik, nagyon magas szintű a fordításkultúra. Kérdés, hogy milyen előnyöket tudunk ma megőrizni, átmenteni ezekből a hátrányokból.
Az Európa-kiadó bibliográfiájában a lengyel és a cseh irodalomból könyvek százai szerepelnek. Tucatjával jelentek meg, minden évben. Ez azt is jelenti, hogy nagyon jó polonistáink, bohemistáink, germanistáink voltak. És ez a tradíció még mindig eleven. De mivel egy könyv megjelentetése, előállítása egy millió forintba is belekerül, sokkal kevesebb a lehetőség ennek az örökségnek a kamatoztatására.
Ebben látom egyebek között a folyóiratok komoly feladatát, lehetőségeit, mivel a könyveknél olcsóbbak, a könyvkiadóknál rugalmasabbak tudnak lenni. 
Azt hiszem a kelet-német irodalmároknak is érdemes volna a nyugattal szembeni posztkoloniális komplexusok helyett újra keleti irányba fordulni, és feltárni az újabb együttműködési lehetőségeket, mozgósítani a rejtett tartalékokat.
Sok olyan fordító volt az NDK-ban, aki lengyel, cseh és magyar irodalmat fordított, ez lehetőséget teremtett arra, hogy irodalmunkat közvetítsék a világnak, hogy az a világirodalom részévé válhasson. Mostanában azt hallom, az a tendencia, hogy az egykori NDK-ban egyre inkább leépítik, felszámolják a szlavisztikának kialakított kisebb egyetemi tanszékeket, mert egyre kevésbé van érdeklődés ezek iránt a nyelvek, ezek iránt a kultúrák iránt. Ez nagy kár volna. Nekem a Lettre, egy nemzetközi kulturális folyóirat szerkesztőjeként személyesen is fontos közvetítő nyelv szerepét játssza a német. Dmitri Prigov, de Ryszard Krynicki és néhány cseh szerző írásait is német fordításban olvastam először. Itt olyan lehetőséget látok, ahol érdemes volna folytatni a jó hagyományokat.

LEISTNER: Az egyetemi megszorítások nemcsak az ún. kis szakokat érintik. Csupán a lipcsei germanisztika tanszéken a következő években hat professzori helyet kell megszüntetni. Képzelhetik, hogy ez milyen következményekkel jár. A német egyetemet jelenlegi fejlődéstendenciái persze éppen ezeket a kis szakokat is nagyon érintik. Ilyenkor azzal érvelnek, hogy egy szövetségi államban, ahol hat vagy hét egyetem van, elég, ha ezek egyikén kínálják ezeket a szakokat. Ez ahhoz vezet, hogy a jövőben csak folytatódik az ilyen szakok leértékelődése. A fordítók, akik az NDK-időkben ebből viszonylag jól meg tudtak élni, ma majdnem semmit nem keresnek. Ez vagy ahhoz vezet, hogy a fordítók gyorsabban igyekeznek végezni egy könyvvel, ami rontja a fordítás minőségét, vagy ahhoz vezet, hogy egészében visszaesik a fordítói tevékenység mértéke, kevesebbet fordítanak. Egyfelől mindig hangsúlyozzuk a kétoldalúságot vagy sokoldalúságot Európábanaz szeretnénk, ha a kultúrák megismernék és kölcsönösen ösztönöznék egymást, de a gyakorlatban ez éppenséggel másként fest. Itt nagy és ijesztő diszkrepanciát látok.

KALÁSZ: Ami a fordítást illeti, jogos a nosztalgia, hiszen a fordítás szolidaritást is jelentett. Míg Kunert például be volt tiltva Berlinben, Budapesten bármikor megjelenhetett. Akkor aztán a Humboldt-egyetem diákjai visszafordították Kunert magyarul megjelent verseit, és nyersfordításban terjesztették a germanisták körében. Ez persze már legenda, de ma is szükség volna az ilyesfajta szolidaritásra, erre való egyebek között a fordítás.