Szép koratavaszi nap volt, amikor a szatmári erődítmény parancsnoka, Auersperg ezredes szemügyre vette a vasrúddal összekapcsolt vaskarikákat, amelyek a nemrég letartóztatott Matkó István prédikátor csuklójára voltak kovácsolva.
 Nagytiszteletű mákvirág uram (így szólt hozzá), kendet hivatalos kikérdezésnek vetjük alá, előbb azonban idehozattam kendet, hogy jóakaratúlag tudakoljam: van-e valami személyes közölnivalója? Igenis van (hangzott a válasz). Adom értésére mindenkinek, akit illet, hogy meghalt Menander.
 Nem tudom, ki az a Menander, nem is érdekel (Auersperg elfintorodott). Azt akarod bevallani, hogy ti öltétek meg?
 Arról teszek hitvallást, hogy Menander meghalt, ám él az Úr, az én Istenem, és ő támasztani fog másik Menandert, miként prófétákat is támasztott Izráel vérszopó zsarnokaival szemben és a bálványimádók szégyenére! Újabb és Újabb Menanderek támadnak sorban egymás után, a végítélet kürtszaváig!
 Hagyd el a prédikálást, gazember, nem a cimboráidnak szónokolsz huncfut bitang. Azt áruld el, hogy a sok zagyva beszéddel mire akarsz kilyukadni!
 Vegyétek észre, ti rabtartók és tömlöcfelvigyázók, hogy a régi Menander meghalt, és az új Menander még nem jött el közénk. Addig is, amíg eljön, szívből jövő fohásszal kérem Istent, világosítsa meg elmémet, hogy Menandert helyettesíteni tudjam. Hogy az én hitvány és méltatlan személyemben tovább éljen a szerző. Hogy tovább formálhassam a Kártigámról szóló római fabulát. Hogy el tudjam dönteni, bár meg van kötve a kezem (csakugyan hátra volt kötve), mi történjék a szépséges Kártigámmal, kinek jelenleg az a neve, hogy Krisztina grófnő. Annyi sok viszontagság után vajon vegye őt feleségül Tuszánói Sándor herceg, vagy előbb a szmirnai beglerbég elé vesse őt a sors, akiről csak az utolsó pillanatban derül majd ki, hogy valójában az édesapja?
 Ez ám a bátor ember!(Auersperg a fejét rázogatta.) Vagy inkább megátalkodott hazudozó. Még a hivatalos kikérdezés előtti percekben is, még a halál torkában is római fabulákon töri a fejét! No de hallod-e, Pista: jer közelebb, nézz ki az ablakon! Mit látsz és mit nem látsz odalent? Egy szál római fabula nem sok, annyit sem láttam, és nem láttam regényhőst, ahogyan cselekményszálat sem láttam. Az én szegény Lipótom is kiszökött a regényből, beszökött az erődítménybe: márpedig az erődítmény udvarán köveket láttam, simára kopott, lapos köveket. Éppilyen kövekről nyalják fel a kutyák a véredet, még a mai napon.
 Benkovits Ágoston legyen a nevem, ha fennen-dicsőséges parancsnok úrnak nem ugyanott nyalják fel a kutyák a vérét, ahol az én véremet felnyalják még a mai napon.
 Benkovits Ágoston szent ember hírében állt, azonkívül nagyhatalmú ember is volt. Minden erejével azon fáradozott, hogy visszaállítsa a váradi püspökség régi fényét, és noha ez még az utódainak sem fog sikerülni, még évszázadok múlva sem, Bihar vármegye örökös főispánjaként mégis jókora földnek parancsolt. Ilyen ember neve nemigen fog rászállni Matkó István kálvinista prédikátorra, nemhogy a halál torkában, de még az élet legszebb, legédesebb óráiban sem.
 Jött az inspekciós tiszt, név szerint Herzmanowsky-Orlando főhadnagy, és jelentette, hogy a tokaji helyőrségből érkezett egy levél, valamint egy ládika. A tokaji parancsnok őszinte sajnálkozásának adott hangot, amiért a nagybányai büntetőexpedícióhoz kívánt erősítést a kassai főkapitány határozott parancsa ellenére sem tudja rögtön elküldeni, mivel katonái pillanatnyilag, szintén a kassai főkapitány utasítására, Nagykárolyból szökött svábokat üldöznek; ellenben a vencsellői halászok, ugyancsak Tokajból, kifogták a Tiszából a mellékelten elküldött ládikót, amelynek tartalma katonai szempontból nem annyira számottevő, hogy fel kellene küldenünk Bécsbe vagy Kassára, ellenben Auersperg úr dicső természetének gyanakvását a legkellemesebb módon fel fogja szítani. A ládikában, amelyet láthatóan vésővel feszített fel egy türelmetlen kéz, egy terjedelmes kézirat helyezkedett el, rossz állapotban. A lapok nagyrészt eláztak, ugyanakkor meg is voltak perzselődve, ami arról tanúskodott, hogy nemcsak a víz, hanem előzőleg a tűz is megtette pusztító hatását. Auersperget mindez nem érdekelte különösebben. Felpillantott, körülnézett, és megütközve kérdezte: hová lett Koncz Boldizsárné?
 Mert ő nem emlékszik rá, hogy elbúcsúzott volna tőle, vagy hogy kieresztette volna őt a parancsnoki szobából.
 pedig emlékeznie kellett volna, mert nagy ebéd volt. Élénken vöröslöttek a borfoltok, és a kifröccsent mártás nyomát úgy ölelte át a gyertyák csurgaléka, mint menyasszonyt a vőlegény. Igaz is, most, hogy alaposabban visszagondol, mintha eljegyzésre került volna sor itt a parancsnoki szobában: Pista megnősül, mármint az ő jószomszédja és jóbarátja, Károlyi Pista. Mert a másik Pista, aki annyi gonosz tévedésnek volt okozója, Matkó tiszteletes jelenleg a pincében igyekszik ellenszegülni a vallomás kényszerének.
 Akkor tehát Konczné még özvegy és már menyasszony?
 Kevés hiányzott hozzá, hogy Auersperg a falba verdesse a fejét; szinte már csak a repedések látványa tartotta vissza. Most már emlékezett egy öreg szolgára is, akit mintha Kiss Balázsnak hívtak volna, és aki olyan arcot vágott, mintha tölcséren keresztül fél vödör trágyalevet vagy húgyot nyelt volna; pedig jóval szembeötlőbb hiányossága volt, hogy azt a két aranypénzt, akiket a bajsza végén volt szokása hordani, onnét ismeretlen tettesek leszakították. Auersperg adott volna kárpótlásul két másik aranyat, hogy kösse vissza, de hát úgysem lett volna hová, mert Kiss Balázsnak a bajsza sem volt meg: azt is nem annyira leborotválták, mint inkább szálanként kiszaggatták ugyanazok az ismeretlen tettesek.
 Auersperg tehát, aki tudott Kiss Balázsról nem keveset (fel voltak jegyezve mindazon csalások, amelyeket az újlaki sóharmincadon, tutajosgazda korában követett el az illető), úgy intézkedett, hogy az öreg tutajos kapjon kárpótlásul egy nagy zacskó sáfrányt. Van annak testvérek közt is annyi értéke, mint amennyi Kiss Balázs bajsza végéről leszakadt; nem csoda, hogy a kuruc haramiák is nagy jókedvvel fosztogatták a sáfránykereskedőket.
 Másfelől, ha meggondoljuk: mitévő legyen Kiss Balázs egy nagy zacskó sáfránnyal? Nem szokása neki főzni. Eddig szalonnát evett kenyérrel, és hagymát evett hozzájuk, ha kaphatott; mostantól a jó Isten tudja, mit eszik, mert ismeretlen tettesek megtaposták a gyomrát és kiverték a fogait. Legokosabb lesz elajándékozni a drága fűszert özvegy Koncz Boldizsárnénak. S ha már a ténsasszony szívesen vette az ajándékot, úgy a sáfránnyal együtt maga Kiss Balázs is beállt a szolgálatába. Hadd parancsoljon neki az a személy, aki majd Károlyi Pistának is parancsol.
 De már ezzel Auersperg nem törődött. A kéziratot rakosgatta szét, hogy megszáradjanak a lapok. Hátha egy-egy sort kibetűzhet az elmosódott írás tömkelegéből. De még mielőtt a kéziratot kiteregette volna (mint egy kimosott ruhát, amely attól vált szennyessé, hogy emberi testet fogott körül, most azonban se szenny, se test), figyelmessé vált egy apróságra. Ez pedig egy címerállat volt azon a ládikán, amelyben a kézirat érkezett. Azaz nem is egy állat, hanem kettő: egy farkába harapó koronás kígyó és az általa bezárt körben egy pelikán.
 Ez volt a Károlyi család régi címere.
 Lesz majd egy újabb címer is, történetünk után húszegynéhány évvel, amikor majd grófi címet és tizenegy ágú koronát adományoz Károlyi Sándornak az uralkodó, valamint a kígyóhoz és a pelikánhoz kardforgató griffmadarat, sőt nyelvöltögető, kétfarkú oroszlánokat is. De hát addigra már Auersperg ezredesnek a csontját is hiába keresnénk.
 Így hát Károlyi Sándor háza tájáról nemcsak a sváb telepesek szöknek el, hanem a tollvonások, a leírt szavak is elúsznak, papírjaikkal együtt, melyekre vetve vannak!
 Pedig ezeken a papírokon egy minden tekintetben különleges történet szavai tárulkoztak fel, Auersperg nem tartotta magát művelt embernek, mégis meg volt róla győződve, hogy a történetírás legszebb lapjait forgatja kezei közt. Egészen elbűvölték őt a változatos hadszínterek, pezsgő szócsaták, égiháborúk és egyéb csapások, vagy egy-egy szerelmi tusa vagy ritkán előforduló fenevadak után indított vadászat, amelynek a papír szegélyén a szó szoros értelmében szakad a vége.
 Ez tehát a szépséges török fogolykisasszony, Kártigám igaz története, írta volna (ha meg nem halt volna) Menander! Mily cégéres hazug ember ez a Matkó István! Ő akarja helyettesíteni Menandert, aki még haló porában is ily világra szóló, világgal felérő munkát szerzett?
Az egyik elmosódott lap sivatagban hagyja magára az olvasót, a másik tengeren, a harmadik sötét labirintusban a föld alatt, a negyedik piactéren, az ötödik palotában, a hatodik összecsapódó jéghegyek között, a hetedik az újhold sarlóján, szemben a Gondviselés rendületlen arcával.
Az összekaristolt, eltompult szemfény gyönyörű női neveket betűzött ki nagy keservesen; könnyeket, sóhajokat, fogadkozásokat, állhatatos szíveket. Auersperg úgy érezte magát, mint a mézesbödönbe ragadt légy, aki az áttetsző gyönyörűségben fuldokolva, még a vergődésről is megfeledkezik. Ebben a csodával telített pillanatban az olvasott személyek valóságosabbnak rémlettek a hétköznapokban tengődő valódiaknál, a katonáknál, mesterembereknél, nyelves vénasszonyoknál, szedett-vedett haramiáknál. Ha akarja, megérinthette volna Kártigámot vagy a pirospozsgás Aszpáziellát. Kezet csókolhatott volna a gazdagon felékszerezett Lorindó márkinénak, vagy kardpárbajban csaphatott volna össze André gróffal, akinek neve don Guzmán de Moreto y Sanchez.
Rádöbbent, hogy ezek szerint a szavak testté válnak.
Azaz mégsem, hanem fordítva lesz igaz, mert az emberi test válik szavakká.
Vagyis tulajdonképp mindegy, mert a kétféle változásnak ugyanaz lesz az eredménye. Csak az a kérdés, hogy szereplőként bentről figyeljük-e, vagy kintről nézzük az olvasó szemszögéből. Ám ez igazán elenyésző különbség.
Tapasztalnia kellett azonban, hogy a különbség valamivel mégis nagyobb, mint gondolta volna. Ugyanis felcsendült a minoritáknál a déli harangszó, nem először ebben a fejezetben, de nem is utoljára, és a harangszóba fogcsikorgatás vegyült. Ezt Auersperg eleinte nem hallotta, annyira lekötötte figyelmét a románhistória egyik részlete. Ebben egy olyan személyről esett szó (mi több, itt ő volt a legfontosabb szereplő), akinek testi mivoltáról Auersperg bármelyik pillanatban, újra meg újra meggyőződhetett.
Ez a jelenet, amelyet Auersperg éppen olvasott, azt mondja el, miért nem tud beszélni Szegény Lipót, akinek eredetileg Ahmed a neve, és aki a szépséges Kartigám fivére volt, amíg szem elől nem tévesztették egymást. Szegény Lipót, miután kereszténnyé válik, beleszeret egy Chloris vagy Chloé nevű pásztorleányba, akinek az a titkos megbízása van, hogy nyelvet fogjon a spanyol király követe, bizonyos André gróf számára. Ebből a célból sűrűn és hevesen hagyja csókolni magát az akkor még ékesen szóló Szegény Lipóttól, s közben kipuhatolja Lipót nyelvének formáját; feltérképez minden redőt, minden szemölcsöt. A nyelvtérképeket mídere alá sodorgatja, honnét André gróf mindannyiszor saját kezűleg hozza őket napvilágra, vagy inkább hálószobai gyertyafényre.
Ezt követően Chloris vagy Chloé a beteljesülés éjszakájával kecsegteti Lipótot Szegényt, azonban álomport kever az alkonyszínű borba, majd az ájultan heverő ifjúnak szétfeszíti a fogait, kimetszi a nyelvét, és egy kis hímzőtűvel, mellyel annyi cifra zsebkendőt végigöltögetett már, odavarr egy disznónyelvet a hiányzó nyelv helyébe. Ezt követően Szegény Lipót megszökik André gróftól, akinek rabszolgája lett, és aki a szívét is ki akarja metszeni (miután a nyelv egy varázsszelencében, hűvös balzsamban fürdik, és minden délben, valahányszor megkondul a harang, elmondja gazdájának, mi történik szerte a világon a fejedelmek udvarában).  Ezt követően különféle viszontagságokra kerül sor, amelyek részint elhamvadtak, részint elmosódtak a kéziratban. Végül egy erődítménybe vetődik, ahol némán, de boldogan tölti az időt; és oly rezzenetlen arccal tekint rá távolból, föntről a Gondviselés, mintha egy megrongálódott írás értelmét próbálná megfejteni.
Auersperg összerezzent. Fogcsikorgatást hallott maga mellett; valaki a válla fölé hajolva beleolvasott Kártigám történetébe, méghozzá Szegény Lipót volt ez a valaki. Mily csúful megkopott nemrég még ragyogó török öltözéke! Turbánja megroggyant, szekernyéjének patyolat bélése kifordult, foszlik. Úgy kopogott a megázott, hínáros kézirat partján, akár az ugrásra kész kecskebéka. Elég egy mozdulat, és beugrik, befúrja magát; visszatér abba az elembe, amelyből a világra jött.
Hallott ő sokféle szóbeszédet római fabulákról és románhistóriákról, hogy újabban tudósok és államférfiak is, kötelességük teljesítése címén, efféle műveket hordanak össze; de más dolog hallani az előrenyomuló regényről, és megint más közelről tartani szemlét Meander művének sorai fölött, amelyek foglyul ejtik mind az olvasó tekintetét, mind pedig magát a szereplőt. Rádöbbent, hogy aki megszereti a regény egyik vagy másik szereplőjét, az nem lehet Meander barátja (különben is, Meander meghalt), másrészt a románhistóriában való túlzott elmélyedés révén elveszítjük a szeretett lényt.
Úgy szerette Szegény Lipótot, mint a saját fiát, aki soha nem született meg. Látott ő meghalni sok fiatal férfit ragálytól és fegyverektől, köztük cseperedő legénykéket is, ám egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ezek valameddig, tizenöt-húsz évig éltek is. Most irigységgel és hálával gondolt Ibrahim szmirnai pasára, aki az ő kedvéért nemzette Ahmedet, akiből, miután kereszténnyé vált, Lipót lett Szegényből. Egy pillanatig elhitte, hogy disznónyelve van, de azért így is nagyon szerette.
Gyorsan összenyalábolta a kéziratot, és begyömöszölte a ládikába. Szegény Lipót úgyis csak önmagát olvasná ki belőle, és néma lévén, egy árva szót sem tehet hozzá. Ezért csikorgatja a fogát, ezért folynak a könnyei, de már nem sokáig folynak, mert a parancsnok úr mindjárt felszárítgatja őket, mihelyt felkapja azt az aranyszegecsekkel kivert szügyelő-szíjat, amellyel Károlyi Pistát szerette volna megajándékozni, de sajnos az imént nem akadt a kezébe. Szorosan körbecsavarta vele a ládikát, s közben hívatta gyorsfutárjait, Nordowiczot és Pastiort. Induljanak, vágtassanak Nagykároly felé, keljenek át patakon, éren, csermelyen, fokon és morotván. Érjék utol Nagykároly határában Károlyi Pistát, aki a díszkíséret vagy védőőrizet miatt, amelyet ő, Auersperg rendelt mellé, úgysem haladhat valami gyorsan, és kapja meg mindenki a magáét: Pista a szíjat, Sándor a ládikát, Barkóczy Krisztina pedig a ládikában szunyókáló becses kéziratot. És mindhárman szívélyes üdvözletüket.
Időnként az a kellemetlen érzése támadt, hogy mindig ugyanaz a nap kezdődik elölről. Hiába emlékszünk a múltra, hiába képzeljük el a jövőt, mindezt a mai napon tesszük, amely tegnap már ugyanúgy lepergett, és holnap ismét ugyanígy fog leperegni. Ilyenkor tisztán és világosan látta maga előtt azt a felső-bajor kisvárost, Freisinget, ahol gyermekévei teltek. De hát a gyermekkor is a mai napon telt, ami azt jelenti, hogy nem telt soha. Sehogyan sem tudta megállapítani, vajon tényleg emlékezik-e Freisingre, vagy csupán képzeli az emlékezést.
Világosan látta maga előtt a hosszan elnyúló piacteret. Balra a városházát, amely pedig harminc évvel ezelőtt leégett, jobb kéz felé, jómódú polgárházak fölött azt a meredek domboldalt, amelynek tetején emelkedik a dóm és az érseki palota. Lent az Isar-parti rétet, malmokkal és fészerekkel, fönt pedig, szemközt a városkapuval a Weiherstephant; a maga módján ez is csak egy Pista, pedig nem keresztény férfinak született, hanem hosszú, keskeny dombnak. Úgy magasodik a táj fölé, mint egy felfordított asztalosfűrész, amelynek fogazata részint a sáncfal, részint a dombhátra épült ódon bencés kolostor.
Itt, a Weiherstephan tövében, itt lesz Auerspergnek egy szép kis háza, majd ha leperegnek a szolgálat évei; esze ágában sincs Magyarországon maradni, véget nem érő nyomor és pusztulás közepette! Megtakarított pénzéből már meg is vásároltatta ezt a házat. Keskeny ház, mégis emeletes ház, gerendavázas. Földszintjét egy kereskedőnek adja bérbe, hogy kiegészítse szerény évjáradékát; ő maga majd az emeleten lakik szolgájával, akit úgy szeret, mintha  a fia volna. Ebédet és bort a városkapu melletti kocsmából fog hozatni. Így ér majd véget az élete; mert az életnek, hiába kezdődik elölről ugyanaz a nap, megvan a kezdete és a vége. Ahogyan egy vallatásnak, egy vallomásnak, egy feljelentésnek és egy hadijelentésnek is előbb-utóbb vége van. És a mai napnak is néhány óra múlva, bár aztán elölről kezdődik, vége van. Világosan látta önmagát, amint kikönyököl a gerendavázas ház emeleti ablakán, háta mögött a szolgálatkészen várakozó Szegény Lipóttal, és amint arca lassan összeolvad a Gondviselés rezzenetlen arcvonásaival.
Dél volt, megszólalt a minoritáknál a harang. Jött az inspekciós tiszt, név szerint Schwerdtfehger főstrázsamester, de most már ismét Blankenburg zászlós, és jelentette, hogy: Matkó István prédikátor hivatalos kikérdezése szabályszerűen és eredménnyel zajlott, bár nem járt számottevő sikerrel; ami azt jelenti, hogy nem volt eredményes, de sikeres volt. Azonnal átnyújtotta a jegyzőkönyvet és az orvosi tanúsítványt, mert a hivatalos kikérdezésnek szakképzett orvos jelenlétében kellett zajlania.
Auersperg elkomorult. Hiába kereste a jegyzőkönyvben Kiss Albert búvóhelyét, és hiába keresett Károlyi Sándorra nézve terhelő adatokat, nem talált. Pedig már csak annyi élet maradt az illetőben, hogy attól, elrettentő példa gyanánt, meg tudják fosztani. Pedig egy levél is érkezett: a tokaji helyőrség parancsnoka örömmel tudatja, hogy a nagybányai büntetőexpedícióhoz kért erősítés, különös tekintettel Kiss Albert várható kézrekerítésére , jelen sorok írásával egyidejűleg útnak indul a szatmári erődítménybe, ahol fennen dicső parancsnokságod rendelkezésére áll.
Ekkor megszólalt az a sárgarigó, akiről eddig nem beszéltünk. Ugyanis a priccsen és a térképállványon és a falak repedésein kívül volt egy mennyezetről függő kalitka is a parancsnoki szobában, és a kalitkában volt egy sárgarigó, aki nem látott, mivel ki volt szúrva mindkét szeme, hogy szebben és gyakrabban énekeljen, és hogy ne kelljen látnia: hiába peregnek le a szolgálat évei, egy ismeretlen torok fuvallata, mint a homokszemeket, úgy kapja fel őket, és peregni kezdenek elölről.
S ezzel körülbelül vége is van a fejezetnek.
Azért körülbelül, mert az utolsó pillanatban visszatérnek a gyorsfutárok, Nordowicz és Pastior.  Különös jelenetnek voltak szem- és fültanúi, még mielőtt az arany szegecsekkel kivert szügyelőt átadhatták volna Károlyi Pista kezébe, akire a díszkíséret vagy védőőrizet jól vigyázott, így hát nem futhatott sehová, hanem csak Nagykárolyba kellett hazavánszorognia. Károlyi Pista bánatosan poroszkált; szembejöttek nyalábvári legények, mindnyájan Csomborné gyermekei, s torkuk szakadtából kiabálták:
Most az egyszer jól van dolga testvérünknek, Nagy Gecinek, most az egyszer ő a gyanús Pista!
MI ütött beléd, Nagy Geci? Nem is köszönsz a testvéreidnek?
Véletlenül a helyszínen tartózkodott Szatmár vármegye alispánja, Eötvös Miklós, aki jegyzőkönyvet íratott az esetről; és, ugyancsak véletlenül, három becsületes fuvaros, Fégerli Náthán, Laokónidész Teofil, továbbá a meggyilkolt Gozsdu Vaszil fivére, Gozsdu Izsák Tódor kézjegyével hitelesítette az okiratot.
Mihelyt ezt a jegyzőkönyvet Károlyi Sándor kézhez vette, világossá vált számára, hogy ez a mostani Károlyi István a réginek a térdéig nem ér fel. Nem hozott igazolást Szatmárról a minoritáktól, hogy nálunk gyónt és áldozott. Ellenben hozta magával sok dőzsölésének megmocskolt hírét, hogy Kiss Balázzsal és más gizgaz emberekkel részegeskedett, amiért is parancsnok úr díszkísérettel toloncoltatta ki. Még azt is rebesgetik róla, hogy lövöldözött, és hogy ő gyújtotta fel a Hóstáton az Orsolya fogadót. Azért hát, bátyám vagy nem bátyám, velem többé ne lakjék egy fedél alatt.
Így történt, hogy Károlyi istvánt, még vissza sem érkezett Szatmárról, máris az olcsvai udvarházba költöztették. Ami az övé volt, azt a vállán is könnyen elvihette volna, mágis három becsületes fuvarozó szállította őt a holmijával együtt. Fégerli, Gozsdu, Laokónidész. Ez utóbbinak szekerén zötykölődött a címeres ládika, benne Kártigám, a szépséges török fogolykisasszony.
Barkóczy Krisztina, mikor átvette a felfeszített ládikát, és viszontlátta benne Kártigámot, akit nemrég az ő parancsára dobtak be a Szamosba, egyszersmind azt is észrevette, hogy a szétmállott papír mosolyog, és hogy a beleivódott, immár olvashatatlan szövegből árad a megvetés, a diadalmas gúny. Sírva fakadt, aztán elájult, majd magához tért, és akkor még sírt egy kis ideig tovább. Aztám felszáradtak haragtól kipirult arcán a könnyek. Akkor látta csak, mitől annyira nedves a kézirat: imént hullatott könnyeitől, úgy bizony. Felállt, kihúzta magát. Nos jól van: ha sem a tűz el nem hamvasztotta, sem a víz el nem sodorta ezt a drágalátos fogolykisasszonyt, akkor nyelje el a föld!
Volt a kápolnadomb mögött, Bobáld és Gencs határán egy réges-régi kút; még az Árpád-házi szent királyok idején ásták a falubeliek. Utóbb aztán Bobáld falut elnyelte a terjeszkedő ingovány, a kútban pedig felgyülemlett és megszikkadt az iszap. Ebbe a kiszáradt kútba hajították be a ládikát és benne Kártigámot: így rendelkezett Barkóczy Krisztina.
Majd pedig hordjatok rá egy szekér földet, arra egy taliga oltatlan meszet, arra három dézsa kavicsos homokot, arra pedig szájkosarastul, pórázostul dobjátok rá Hektort, a kopót, ha már úgyis megdöglött szegény.
Annak már csakugyan kevés volt a valószínűsége, hogy Kártigám, vagy inkább a róla szóló történet kibújik a föld alól, tehát Barkóczy Krisztina megnyugodott.
Mindezt egyetlen pillanatba sűrítettük, vagy legalább oly kevés időbe, hogy a világtalan sárgarigó, aki az imént szólalt meg, jócskán trillázik még, és Auersperg, aki a vallatási jegyzőkönyvet lapozza, még nem jutott el a következő oldalig.
Világosan látta maga előtt a foglyot, pedig a pincében, ahol Matkó István hevert, sötét volt. Látta, amint az elkínzott ember üggyel-bajjal feltérdepel, amint letépi sebeiről az átvérzett kötést, és püspöksüveget hajtogat belőle.
Még ugyanebben a pillanatban levél érkezett Váradról, a püspök úr pecsétjével. Az inspekciós tiszt, ismét Waiblinger auditor-főhadnagy hozta fel. Benkovits Ágoston az ilyenkor szokásos kifejezésekkel üdvözölte a parancsnokot, és tudatta vele, hogy: az uralkodó őt nevezte ki annak a vizsgálóbizottságnak az elnökévé, amely Szatmár megye területén gyűjt adatokat egy botránnyal fenyegető, de most már el nem hárítható polgárjogi perhez; ám a per, noha magánjogi természetű, nincs híján közjogi vonatkozásoknak sem.
Auersperg rögtön tudta, kikről van szó, még mielőtt pillantása rávetődött volna a testvérpár nevére. Megdobbant a szíve. Tehát per lesz. Fel fognak tárulni Károlyi Sándor életének és jellemének sebezhető pontjai. Mert6 ugyan szép dolog a főúri családok becsülete, ám a Gondviselést, más néven teremtő kényszerűséget semmi sem terjeszti ki oly messzire, mint a becsület megsemmisülése a gyanú lángjai közt.
A lángokról azonban eszébe jutott, hogy az Orsolya fogadó sajnos leégett az egész Hóstáttal együtt; hiába írja Benkovics Ágoston, hogy a vizsgálat ideje alatt az Orsolyában óhajtja fenntartani szállását. Auersperg világosan látta a Matkó Istvánra kísértetiesen hasonlító Benkovitsot, amint palástban és püspöksüvegben ténfereg az Orsolya hátsó fertályának üszkös romjai közt.
A sárgarigó elhallgatott.
Ugyanebben a pillanatban trombitaszó harsant a Szamos bal partjáról, a külső vár felől, ahol a Tokajból most érkezett különítmény sorakozott fel. Még a mai napig útnak indul a nagybányai büntetőexpedíció.
Ám Auersperg észrevett még valamit: azt, hogy nem is az ujjai közt hajladozik a papírlap, hanem a padlón, a falnál; és hogy a falból, hiszen eljött a szép tavasz, kinyílt az idő, rajzanak a hangyák. Csak úgy özönlenek a szeszélyesen futó, cikcakkos repedésekből. Eszébe jutott, hogy hangyákkal álmodni betegséget vagy halált jelent, ám az is eszébe jutott, hogy ez nem álom, hanem valóság, egyszersmind a nagybányai büntetőexpedíció mintaképe. Kis fekete férgek, mintha jól átgondolt parancsot hajtanának végre, menetelnek a nagy fehér négyszög felé.
Aztán észrevette azt is, hogy nem hangyákat lát, hanem apró tintacseppeket, amelyek a repedésből kibuggyanva, betűvé formálódnak. Nyüzsögtek a betűk, helyezkedtek, csoportosultak. Auersperg dülledt szemmel, rémülten olvasott. lehet, hogy Szegény Lipót eljövendő sorsáról tudott meg valamit, vagy saját irgalmatlan jövője vált olvashatóvá, de még ennél is valószínűbb, hogy Matkó István legvégső, legtitkosabb vallomása szivárgott a falból.
A szépséges török fogolykisasszony, Kártigám történetének egy soha meg nem írt részlete.
Így telt az első nap abból a tavaszból, amelyet azóta háromszáz újabb tavasz követett ezen a földön.