Van egy nevem, de mégsincs.
Kinyitom a személyit, nagyjából rendben, csak ez a titkos nevem, ez nincs beleírva.
Pedig mégis van, istenigazából. Beleírták egy nagy könyvbe, a Szent István Bazilikában. Egy holland adta a nevet különben. Holland tartott a keresztvíz alá. Félig magyar holland. A nagymamám testvérének a fia. Johan bácsi. Ez lett akkor az én láthatatlan nevem is. Nyilván a bácsi nélkül. Johan. Mintha valami fa neve volna. Juhar. A Johant hollandul csak egy ennel kell írni, az is milyen elegáns. 
Johan bácsi akkor, 56-ban nyilván nem bácsi, szerintem  maximum huszonöt éves lehet. Ott volt egyáltalán a Bazilikában? A keresztelő valamikor decemberben volt, régesrég fölindultak már a testvéri tankok. Vagy nyitva volt még itt-ott a határ? 
Johan bácsi autóversenyző. 
Egy autóversenyző a keresztpapám, érted. 
Beült a Porschéjébe, nyitott Porsche, ugyanis a Johan bácsi tesz a nagy orosz télre, a nyakában valami hosszú sál, tép át Európán, hogy időben a szentelt víz alá bírjon tartani,  megmentve a lelkem a Kádártól.  A hátsó ülésen meg rázkódott az amcsi géppityu. Vetette megfele a Johan bácsi a halált. 
Vagy nem pont így volt? 
Nézem a képeket, a régi családi fotókat, nézném azazhogy, mert el lettek valahová csomagolva. (Az kicsit furcsa, hogy szefárd zsidónak látszik a legtöbb nagyon katolikus holland unokatestvérem, különös tekintettel a keresztapámra. Ezt tulajdonképpen azóta nem tudom rendesen megkérdezni.) Kiment a Toncsi néni, kivitte a holland gyerekprogram, valamikor a húszas években. Kihívta a királynő, vagy hogy. Hazajött, és visszament megint. Beleszeretett egy hollandba, nagyon holland és nagyon katolikus hollandba, csináltak tizenkét gyereket, minden három fiú után egy lányt, egészen ezerkilencszázötvenötig. Ha az anyjukra ütöttek, ún. zabolázhatatlan fekete fürtök. A fiúk többnyire átkozottul, azaz csúnyán jóképűek, olajbarna a bőrük. Eszembe juthatnának még a Volt egyszer egy Amerika kemény zsidói. Úgyhogy azóta ilyennek képzelem a hollandokat. Hat láb magas, mosolygós brooklyni gengsztereknek. 
Van egy cigaretta, mostanában nem lehet kapni. Stuyvesant. Peter Stuyvesant, the man who founded New York. Egy időben azt szívtam mindig, ha épp valamit, így jelezve ezoterikusan, hogy már-már holland vagyok. Szívében kissé holland. Holland kocadohányos. 
New Yorkot különben, csak úgy mondom, eleinte New Amsterdamnak hívták. 
Kár volt ezzel a szokással fölhagyni.
A világ mint holland gyarmat. Hollandi bolygó. Basic holland, és akkor azon a nyelven próbálna beszélni mindenki. Volna kis melójuk a gégészeknek. Einstein kimegy a szobából, előtte még hollandul odaszól a Nobel-díjasoknak, uraim, most már folytathatják magyarul.
Néha jönnek a hollandok, haza, Magyarországra. 
A helyzetet bonyolítja, hogy a keresztanyám is holland, vagyishogy teljesen magyar, ugyanis a nagymamám másik, szintén itthon maradt testvérének a lánya, így aztán magyarnak született, csak amikor kiment a Toncsi nénit a hatvanas évek elején meglátogatni, Bécsben beszállt a kupéba egy holland, és beszélgetni kezdtek. Beszélgetni a Robival. Robi pedig, szeretem úgy képzelni, Aachennél, az étkezőben elvette feleségül a Mártát.  
Szóval néha jönnek a hollandok, a Toncsi néni férje is például, jönnek bazi nagy, nyugati kocsival, százötvennel megyünk vacsorázni, pedig a Johan bácsi (ő is Johan, hogy ne legyen olyan egyszerű) csak az egyik szemével lát, mert megsérült a háborúban, vagy baleset érte, már nem emlékszem. Viszont autószerelő. Tehát nyilván akkor az autószerelés miatt vezethet mégiscsak, merthogy jobban ért az autókhoz azoknál a nem-autószerelőknél, akik teljesen jól látnak, és akkor azt ez így kiegyenlíti, reméltem rettegve százötvennél. Hatvankettőt írunk. Egyszerűen nem volt a magyar rendőrnek mivel utolérnie. Egy kicsit eleve félek a Johan bácsitól, szigorú és vidám egyszerre, és nem bírom levenni a szemem az üvegszeméről, ha eszünk. 
Apropó evés, ezek a hollandok szeretik a magyar kaját, otthon persze smucigok, a nagymamám ettől teljesen ki van borulva, kiszámolják otthon a húst, ha heten vagytok a vacsoránál, meséli a nagymamám, hét szelet hús van kisütve, az ember esze megáll. Itt meg, csak úgy repülnek a magyar csirkecombok. Na mindegy. Nem mintha sajnálnám, csak furcsa, hogy itt valahogy nem parancsol megálljt a számtan.
Meg hogy ilyen vékonyra, mutatja, szeletelik a kenyeret.
Épp csak, hogy át nem lehet rajta látni.
És nincsen függöny az ablakon. Mész az utcán, bárhova benézhetsz, nyilván nem néz be sehová senki, de azért úgy élnek, hogy ha bármikor benéznél, ne láss semmi elrettentőt. 
Átlátszóan.
Egyszer üveggolyót hoztak a hollandok, egy zsákkal. 
Kicsi zsák, olyasmi, amilyenben most lehet fokhagymát kapni. Feszes kis nejlonrombuszokból szőve. Vagy harminc golyó, de én olyan szépet még életemben nem láttam, picit mondjuk mintha üvegszemek volnának, de frankón nagyon szépek. Gurigázok a parkettán. Gurul a golyó, a Nap is játszik vele, nemcsak én. Pördül, valami kék láng belül fölizzik. Szép ország lehet az a Hollandia. 
A holland kakaót is például hogy imádom. Jövök haza a Parkból, foci után, ott a lábos a sparherdon, azt egy hajtásra kiinni. Szerintem direkt hagyta ott a nagymamám. 
Odakészítette. 
Igazi holland kakaó.
Droste. 
Áll a dobozán egy holland nő, ilyen furcsa izével a fején, mintha apáca volna. Holland nő van ábrázolva. Fapapucs, nyilván, meg népi viselet, a szélmalmot sajna nem lehet fölvenni. Egy tálca van az apáca kezében, a tálcán egy ugyanolyan doboz kakaó, aztán megint ott van kicsiben a holland nő a dobozra festett dobozon, és saját magát tartja a kezében, satöbbi. Ha elég finom volna az alagút, a végtelenségig el lehetne látni. 
Elnézni így is lehet, éppen a végtelenségig.
Mintha tengerparton állnál.
Olvasom, hogy volt 1939-ben a hollandoknak egy ilyen elhatározása sértődésből, hogy jó, ha ilyen hülyék vagytok, hogy meg akartok szállni minket, akkor legyünk szigetország, árasszuk el Kelet-Hollandiát vízzel, fog az nekünk menni, lásd még negatív magasság a tengerszinthez viszonyítva.
Elgondolni, mit szóltak hozzá a kelet-hollandok.
Megérkeznénk a kontinens szélére, és várna a Hapci meg a Morgó, lukasztanánk, aztán irány Amszterdam, valami jó kis kávézó.
A hollandok egyébként, nem tudom, mondtam-e már, hajón laknak, de az a hajó nem megy sehova, hanem szépen le van horgonyozva, és fűvel a fele be van vetve, elég jó, nem?
De hollandnak lenni egyébként is jó.
Mert, ha holland vagy, és valamiért mégis úgy adódik, hogy házban kell laknod, kilukad a hajó, vagy ilyesmi, akkor meg kilóg egy csiga a falból fönt, nem kell a hátadon fölvinni a zongorát.
Tulajdonképpen nekem is lehetett volna jó, én is lehetnék holland, ha mondjuk az én nagymamám marad kint, és nem pedig a testvére. Ha a holland szót látom vagy hallom, egy másik élet lehetősége villan föl, egyszerűbb, nagyvonalúbb, hányavetibb és szabadabb például, hogy csak négyet mondjak. 
Abban a másik életben például volna egy hajóm, kétárbocos,  az volna bevetve fekete tulipánnal. Meg néha lenyelnék valami nagyon drága nyers halat a piacon, és utána küldenék egy kis gabonapálinkát. Hősi harcban földet rabolnék a tengertől.
Most vegyük azt, Hogyan alkottam meg első fogalmamat a hollandusról, vegyük be, nem egyszerű történet, mutatom, hogy miért.
Lázas vagyok nagyon, olyankor anyám mesél, mondjuk a kedvenc mesekönyvemből, mondjuk a kedvenc mesémből, a láz meg a könyv, ez így együtt nagyon bejön, nagyon bejön a Kőszív, és akkor ahhoz a részhez ér, hogy Most, hogy annyi pénz van az országban, becstelenek és rosszak az emberek. A fiatal legények vasárnaponként táncolnak és kurjongatnak, és úgy káromkodnak, hogy hallani is szörnyűség; akkor azonban még másképp volt, s ha most akár be is néz az ablakon, akkor is kimondom, mint már sokszor kimondtam: Hollandus Mihály az oka ennek a romlásnak. 
Ha most akár be is néz az ablakon.
Ez milyen, mi?
Hátamon a jeges verejték.
Benéz a Hollandus, a csizmáját egy pár ökör bőréből szabták, benéz, bejön, kitépi a szíved, fölteszi üvegben a kamrapolcra, és a helyére meg, a bordák kosarába berak egy hideg kődarabot.
Ahogy Garaczi mondaná, egyéb se hiányzik ebéd előtt.
Nagyon sokszor elképzeltem azt a követ. Rücskös, körülbelül akkora, mint egy jól megtermett avokádó, és hideg, de főképpen nehéz, amikor már bent van, nyomja lefelé a gyomrod, hogy fájjon nagyon, és egy idő után kezdjél el sikoltozni.
Ráadásul nem is fáj, a Hollandus szerint.
Nem fáj, hanem (…)egész kellemesen hűvös. De miért kellene egy szívnek melegnek lenni? Télen nem segít a szív melege, olyankor többet ér a jó cseresznyepálinka, mint a meleg szív, nyáron meg, amikor minden fullasztó és forró, el sem hiszed, hogy hűsít akkor az ilyen szív. És ahogy mondtam, az ilyen szívet sem aggodalom, sem ijedség, sem ostoba részvét, sem más ilyen nyavalyák meg nem dobogtatják.
Hogy ne dobogtassa meg az ostoba részvét.
Csak az van, az a nagy gáz, hogy ha kidobod az ostoba részvétet, tehát a fájdalmat, azzal ki az örömöt is, és nem marad odafönn csak egy nagy, hibátlan felület, és az alatt a felület alatt már tényleg nincs semmi egyéb, csak a hűvös és könnyű szerekkel elaltatható kíváncsiság, hogy mi jöhet még, hogy mit cipelhet még eléd az élet.
Néha elmentünk velük vacsorázni, elegáns helyekre, Margitsziget, Nagyszálló, ilyesmi. Sokan ülünk hosszú asztal körül, a felnőttek beszélgetnek, rémisztően unalmas, és akkor unalomból fogócskázni kezdünk a Paulával. Csikorog a kavics a fordulóknál. Egész jó benne a Paula, mondjuk egy évvel idősebb is, az igaz, és majd csak később hízik el, később lesz vidám és pimaszul kövér, csak kövéren kezd majd pimaszkodni. Vigyázz, kapsz, ennyit tud magyarul. Ennyit tud az anyanyelvén. Most még vékony és kerget. Futok, menekülök, futás közben lehajlok, hogy átférjek valami zöldre festett vas alatt. Pont rosszkor egyenesedtem fel. Felegyenesedtem, és a világ azonnal elkezdett megváltozni. Mi ez a forró a fülemben. Miért ennyire lassú minden. Valaki messziről azt mondja, Jézusom, betört a feje. Betört a fejem a hollandok miatt. Vigyázz, kapsz. Betörték a fejem a hollandok. Sajnos, nem tudom megnézni fölülről a lukat, pedig ha betört, nyilván be lehet látni. Kár, biztos elég érdekes. Taxival visz anyám a kórházba. 
Nem sírni úgy kell, hogy kiüríted a szíved.
Ez volna a holland recept.
Beteszel oda egy hideg követ.
Vagy úgy is lehet, ahogy tényleg van. 
Hogy nem követ tesznek beléd, hanem pénzt. Mostanában ez van forszírozva. Hát én azt mondom, akkor is jobb  hollandnak lenni, vagy legalább is eddig jobb volt: övék volt a világ legvidámabb pénze, gyönyörű citromok, érett narancssárgák, derűs kékek, laza, aszimmetrikus design. Kábé ezerszer szebb, mint az euró. 
A nagymamám egy holland csokis dobozban tartotta a varrókészletét, ha kikaparom belőle az összes gombot, meg a cérnákat, az ujjam hegyének csokiszaga lesz. Tjoklat. Így írják hollandul a csokit, kicsit undorító, nagyjából úgy hangzik, mintha egy tyúk szarna, de mindegy. Viszont a holland csoki a legjobb a világon. Másképp nem hoznának mindig azt. Azért hoznak egyszer egy labdát is, a keresztapám hozza Porschén, az első napon kidurrantja a villamos a Pozsonyi úton. Gyönyörű, piros, kőkemény műanyag labda: én vagyok a király a Szent István parkban. Kábé hét percig. Vagy nem is piros, mindent csak kitalálok? Nagyjából a második támadásnál kirúgja valaki, hosszan előrevágja, mint a Varga Zoli, csak túl hosszan, pont a tizenötös villamos alá. 
Semmi nem marad belőle.
Nem sírok.
Ülök az anyám ölében, visz a kórházba. Magához szorít, nem törődik a vérrel, jó, ahogy szorít, a taxi ráadásul méregzöld, vadonatúj Moszkvics, jó kinézni belőle, húznak el szépen hátrafelé a házak. Mondjuk ezt meg azért írjuk a hollandok javára.
 

*Hiába is faggatom az emlékezetemet, nem tudom, mikor fészkelte belém magát a gondolat, hogy a történelmi tapasztalat leginkább mint meglátás, jobban mondva mint képek felidézése juthat kifejezésre, egyelőre teljesen nyitva hagyva a kérdést, ehelyütt mit is értsünk képek alatt. Azt viszont tudom, hogy az írásba foglalás vagy kidolgozás szándéka nélkül már évek óta magamban hordoztam egy ilyesfajta elképzelést. (Huizinga)