Tenger alkalom adódik, legjobban talán mégis akkor unom magam, amikor egy szöveget a beszédhelyzet tisztázásával kezdek. Nosza, unatkozzunk, fog az nekünk menni. 
A föladat amúgy egyszerű volna: nyílt, elvtelen nyalizás.
Oldani a kékítőt, befele, az ég vizébe.
Szépen sorjában elmesélni, milyen egy piha posvány ez az úgynevezett magyar folyóirat-kultúra, mit folyóirat, az egész magyar kultúra, mit magyar, a kultúra, bazmeg, úgy, ahogy van, tényleg a fegyveremhez kapok, vagy legalább is, ahogy a vicc mondja, megyek, és megnevezem a kígyót, boa. Olyan Marnósra venném, meg egy csipet Kukorelly. És akkor, a vége felé, egy váratlan, Parti Nagyos kanyarral, a remény hal meg utoljára, hogy mégis, mindennek az ellenére volna ez a hófödte csúcs, ez a várta, ez a muciusz szcévola, amit hogyan hívnak, na, kitaláltad.
Ragadjunk le itt egy picit.
Én például úgy mondom, hogy lettrrr, de így torokból, mert így tanította az Ottília néni, amíg ki nem rúgott a Baranya Petivel együtt, igazából megy is, csak enterrnaszionálnál pirulok el, ezért spanyolosan elkapom a végét, enternaszionál. Tényleg, hogy is volna ez magyarul, majd a Mihancsikot megkérdezem, látom, involválva van a cuccban egyébként is. Nemzetközi betű? Levelek a szélrózsáról? Össznépi rizsa?
Zárójel bezárva.
Szóval a hófödte csúcs azért necces, mert messze itt publikálok a leggyakrabban, van, hogy egy évbe kétszer is. Akkor meg picit maszatos, hogy simán megmondom az igazat, lásd fönn, hogy konkrétan ez a legjobb lap a világon, csak a Németh Gábor írhatna bele még kicsivel többet. 
Akkor azt találtam ki, hogy az lesz a címe, hogy Tíz dolog, amit utálok a Lettre-ben, és akkor így fölkapod a fejed, és persze aztán nagy ravaszul tulajdonképpen azt írnám meg, hogy mit szeretek benne, érted, kifordítva, hogy csak úgy nézne ki, mintha utálnám, közben kiderülne, hogy valójában mind a 10 csupa klassz dolog, amit fölsorolnék, amikért inkább szeretni kéne, érted, nem pedig utálni. Van is ennek valami neve, amikor a szerző így csinál, csak nem jut eszembe. 
Elegáns volna, nem?
De nem jött össze a tíz.
Megálltam a Karádinál.
Vele egy baj van, de az nagy. 
Hogy nem ő a köztársasági elnök. Vagy nem is, ne legyünk pitik, az igazság nem népszavazás kérdése. Legyen királynő, amúgy is royalista volnék, komcsik-nácik, ezt hagytátok meg. 
Első Éva. 
Szerintem rendbe van. 
Imédzsin, derz jesz heven. 
Csöngene a mobilom, Őfensége volna, vagy píszíül Őfenségin, és azt kérdezné, kedves Gábor, ráér, mert addigra így visszamagázódnánk, szóval, Kedves Gábor, ráér a jövő héten? Most hívott a Berlusconi, hogy kéne Rómába egy alkirály, de kifejezetten magyarba gondolkodnak. Akkor a rám annyira jellemző szerénységgel elsőre meglepődnék, például van ez, hogy nem is tudok olaszul, hogy az nem baj-e, és csak a negyedik percben omlanék össze a kétségtelenül meggyőző érvek súlya alatt. Az forintba most mennyi is? Hogy tényleg, hát majd megtanulok, istenem. Olaszul különben is mindenki tud. E vero, e?
Fordítsuk komolyra a szót, ezt általában akkor alkalmazom, amikor nem röhög senki.
Fejétől szaglik az ibolya.
Szóval, hogy 1 lap, ha jó, az 1 embertől jó, egy embernek az állhatatos, finom figyelmétől, a szent és naiv és halálfontos igyekezetétől, pluszba rá még ízlés és kedély, ahogy egy föntebb említett szerkbiz tag mondaná. Talán ezért szar ennyire az összes többi lap, nem? Ez lehet az oka.
Így ötven felé az ember picivel hajnal után ébred, ismerős pokol, tapló a szám, a két szemem két külön golyó, az éjszaka fekete vatta, ezt például nem tudom, miért kell ide az éjszaka meg a fekete, mikor mondtam az előbb, hogy hajnal után vagyunk, asszem, az ilyesmit hívják költészetnek, szavad ne felejtsd, szarul vagyok hajnalban, a Cserhalmi, isten áldja meg érte, egyszer azt írta, hogy ha egy férfi negyven után arra ébred, hogy nem fáj semmije, akkor meghalt, szóval felébredek, rájövök, hogy élek, és eszembe jut mindenféle rossz. 
Például, hogy a főszerkesztő, innen csókolom a kezét, vagy két éve be akarta csukni a boltot.
Vakulj, horror.
Most honnan a kígyóból tudnám, hogy a modernitás a társadalmi helyzet általi „meghatározottság” helyébe a kényszerítő erejű és kötelező érvényű „önmeghatározást” állítja, Zygmunt Bauman, identitás és globalizáció, negyvenkettedik szám, tizenegyedik oldal, harmadik hasáb, fölülről a tizennegyedik sor, már mondtam, hogy kinek a fordítása? Vagy, hogy „a lengyel történelmet nem a filmesek találták ki”? Vagy, hogy „a szivárvány jele hazug, boldog, ledér”? 
Félretéve a tréfát, a rosseb olvas azért, hogy megtudjon. 
Vagy tudod eleve, apám, vagy kár is fáradozni. 
Inkább igyál valamit, az legalább meglátszik rajtad.
Azért olvasol, ha nem tudnád, hogy elüssed az időt. 
Nem lehet ugyanis mindig inni, nem bírja a hasnyálmirigy.
Lapozgatok, ütöm elfele az időt. 
Az is milyen finom, hogy a versek ilyen pici betűvel oda vannak szedve, ahová valók. A lapnak a szélére. Szépen kurzívan, hogy a rendes szövegektől meg lehessen őket különböztetni.
Meg vannak fotók is, rajzok, szabad nézegetni.
Lehet persze étterembe menni, a régi Békét például imádtam, satöbbi, meg vannak a kifőzdék, a bejzlik, a meki, az önki, a kiskocsma zónával, csupa remek műfaj, mikor mihez van kedved. 
Többnyire semmihez.
De a svédasztal mindig fölizgat. 
Úgy nyomulni, mintha le se szarnád, csak ciki volna nem enni, oldalazol a tányérral, ravasz disznószemed ide-oda jár, bélszín sajna már alig van, leették a gecik, és fogytán a gorgonzola, bocsika, nyugi, még tiszta volt a villa, ott meg mi rotyog, hohó, töltött káposzta, és ha jól látom, ezek kaprosan csinálják. 
Francia őrvezető, amerikai gyalogos, orosz hússaláta.
Na meg a magyarok, Balla, KAF, Parti Nagy, Garaczi, Kukorelly, Podmaniczky, Forgách, Vörös, Závada.
Letrrrr enternaszionál.