AMSZTERDAM – Idén tavasszal jártam másodszor Budapesten. Tavaly egy irodalmi fesztivál keretében utaztam a magyar fővárosba, most pedig – nem lehet véletlen – azért tértem vissza, hogy megünnepeljem könyvem magyarországi megjelenését. Az emlékek átfedik egymást, és ez sem véletlen. Aki többször, hasonló szándékkal ugyanazt az utat teszi meg, elkerülhetetlenül ugyanazt pakolja bőröndjébe: harisnyát és csinos kosztümöt a hivatalos alkalmakra, kényelmes nadrágot a csatangoláshoz, kissé frivol, virágos nyári ruhát, ha éppen tartózkodásom napjai során köszöntene be a tavasz. Megkérdeztem követségen dolgozó magyar barátomat: Milyen a tavasz Budapesten? Nem pár szavas időjárásjelzéssel válaszolt, melynek alapján összeállítható a bőröndöm tartalma (“Változóan felhős, 18 fok, mérsékelt szél”), hanem a magyarok tavaszi öltözékének leírásával: “A férfiak vékony nadrágot viselnek, a nők könnyű ruhát, karjukon gyapjúkardigánnal, mert árnyékban még hűvös van. Tanácsos esernyőt hozni, de a kabát lehet vékony.” Még nem is érintett a lábam magyar földet, lelki szemeim előtt azonban máris kibontakozik a városkép: korzózó emberek, árnyas sétányok, vízparti teraszok, gyerekzsivajtól lármás parkok – egyfajta Párizs, csupán melankolikusabb (talán a gyapjúkardigán miatt), a széphez való gyakorlatias vonzódással.
Vajon nem minden város sajátja a szépség iránti vonzalom? Nem emlékszem, jártam-e valaha csúnya városban, vagy olyan városban, melyet többnyire csúf emberek laktak. A városiak számára a díszlet határozott prioritással bír – vidéken más törvények érvényesek. Ott nem próbálják félrevezetni egymást az emberek, míg a városi lét irányadó eleme az önámítás e szelíd formája. Ezt felismerjük egymásban, még a határokon túl is. 
Az volt a szándékom, hogy jelen legyek Budapesten, nem az, hogy megfigyeljem, ez pedig megbosszulja magát, hiszen írni szeretnék róla. Láttam, magamba fogadtam, de nem az örökéletűségeket kereső író szemével. Gyanútlan vándor voltam, kinek arcát megérintette a Duna-part hűs szele, s aki sodródott az Astoria csomópontjának forgatagában; kóborló utazó voltam, aki kíváncsian nézi, kik lengetik zászlóikat a Március tizenötödike téren. Fesztelenség jellemzi a járókelőt, az átutazót, aki tudja, visszatér majd. Túl sok mindenhez hozzászokni túl rövid idő alatt: ez a huszonegyedik századi utazó önhittsége. A távolságok rövidek és szemlátomást könnyen áthidalhatóak. Megengedhetjük magunknak a hanyagságot, hiszen mindig ott rejlik a lehetőség az ismétlésre. Elfeledjük, hogy minden ismétlés új pillanat. Az idő nem ismétli önmagát. 
Ha visszapergetem azokat a képeket, amelyek a Budapesten töltött napok alatt raktározódtak el emlékezetemben, akkor kirakatok alját látom, alacsony ablakpárkányokat; harisnyás lábak tipegnek a járdán elegáns cipőkben; néhol egy-egy virágárus öregasszony ül a földön; viharvert faajtó vezet egy belső udvarra. Oly bensőséges volt minden: nem vettem a fáradságot ahhoz, hogy felemeljem a tekintetem, mint ahogy az ember Manhattan mérhetetlen magasságait, vagy Barcelona mélységes éjszakáit szeretné befogadni. A város úgy kacsintott rám, akár egy vágyakozó fruska, szépségét azonban nejlonszatyrok és metrójegyek hétköznapisága mögé rejtette el. Visszakacsintottam rá. Láttalak, kislány, de az igazi találkozás még hátravan. Vajon mi kerül nemsokára, a harmadik látogatásomkor, a bőröndbe?

         VARGA ORSOLYA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

RASKER, Maya
Úticél: ismeretlen
Noran, 2002

„Úticél: ismeretlen”
Magyar Lettre Internationale, 40