A második legjobb vicc, amit ismerek, a zsidó üzletember esete Kínában. A vendéglátói mérhetetlenül agyonkényeztetik. A legfenségesebb ételek, a látnivalókhoz tett kirándulások – semmit sem sajnálnak tőle. Amikor nem sokkal a hazaindulása előtt megkérdezik, hogy lenne-e még valami, amivel a kedvében tudnának járni, már csak egyetlen dolgot tud kitalálni. – Holnap szombat van – mondja, – és mint hithű zsidónak, zsinagógába kellene mennem. De ez itt, Pekingben biztosan nem megoldható.
– Hogyhogy nem? – kérdezik a kínaiak. – Nekünk is van sűlünk.
Másnap reggel az üzletember elsétál a megnevezett helyre. És valóban ott áll egy nagy épület, ahová kipával ékesített kínaiak tucatjai térnek be. Csodálkozva és ugyanakkor meghatódva vesz részt zsidó emberünk az istentiszteleten. A végén megrázza a kínai rabbi kezét:
– Soha nem gondoltam volna, hogy még Kínában is élnek zsidók - mondja megindultan.
A rabbi is éppen ilyen meglepettnek tűnik.
– Honnan ez az érdeklődés? – kérdezi. – Netán Ön is zsidó?
– De hát ezt biztosan látja rajtam, nem? – mosolyog az üzletember.
– Egyáltalán nem – mondja a rabbi. – Nálunk egész másképp néznek ki a zsidók.

Winston Franklin Delano Citromnak hívnak. Amikor először hallottam ezt a viccet, felszabadult nevetésben törtem ki. Sok zsidót áthat az a tudat, hogy a külseje alapján felismerhető. De ezek szerint ez a környezettől függ. Ez az üzenet adja a vicc báját: Kínában nem érvényes a nagy orr stigmája.
Ennek a mítosznak a szívderítő leleplezését én is jól hasznosíthatom. Nem klasszikusan zsidó külsőm miatt, hanem mivel éppen az ellenkezőjéről van szó. Hányszor nem konfrontálódtam a meglepett felkiáltással: 'Ön, zsidó? Az meg hogy lehet?' Annyira sokszor, hogy már nem is élveztem.

Mint ahogyan már mondtam, a nevem Winston Franklin Delano Citrom. Furcsa név, elismerem. De ha Önök egy pillanatra belegondolnak, feltehetőleg meg fogják érteni, hogy egy 1948-ban született zsidó fiú honnan kaphatta ezt a nevet. A szüleim a Szövetséges Hatalmaknak köszönhetik az életüket. Azok iránti tiszteletből, akik a bajban megmentőik voltak, adták nekem Churchill és Roosevelt keresztneveit.
Nagyon is érthető, persze, de ami engem illet, lehetett volna pár dekával kevesebb. Csak annyi, hogy 'Winston', naná, de három egymás után ezekből az ünnepélyes nevekből – ez azért mégiscsak sok a jóból.
És ennek tetejébe még ezzel az egzotikus 'Citrom'-mal kombinálva. Az a távoli ősöm pontosan olyan mesüge volt, mint a szüleim. Habár, még szerencsésnek is mondhatom magam, hogy nem 'W.D.F. Uborka' vagy 'Vízválasztópolgár' néven kell bemutatkoznom.

Elég volt csak a Citrom nevet kimondani, és a gyerekek az osztályomban majdnem becsináltak a nevetéstől. És ehhez még képzeljék hozzá, hogy a nevemmel való viccelődés még semmi nem volt a rasszista megjegyzésekhez képest, melyeket a fejemhez vágtak. Most bizonyára azt gondolják, hogy antiszemitizmusra gondolok. De ezzel nagyon melléfogtak. Tizenöt éves koromig egyáltalán nem tudtam, hogy zsidó vagyok, és a környezetem is épp ily kevéssé.
Nem, az, hogy már kiskoromtól fogva kilógok a sorból, sötét külsőmnek tudható be. Ugyanis barna a bőröm, és koromfekete, göndör hajam van. Ezen tulajdonságokat surinami apámnak köszönhetem, aki az ültetvényesek szefárd-zsidó családjának leszármazottja. A harmincas években az apja Hollandiába küldte, hogy fogorvosnak tanuljon. Tanulmányai után itt ragadt, '42-ben bujkált, és a háború után megismerkedett az anyámmal.
Az ő családja is máshonnan jött. Anyám nagyszülei az előző század végén vándoroltak Lengyelországból Antwerpenbe, ahol a gyémántcsiszolás mesterségét gyakorolták. Az első világháború előestéjén költöztek az akkor semleges Hollandiába. Itt éltek, amíg 1942-ben a németek a szülőföldjükre nem deportálták őket.
Apám sötétbőrű típus volt; ezt a színt tehát tőle örököltem. Az anyai ági rokonok úgy néztek ki, amilyennek a japánok a holland kereskedőket látták a Decima-szigeteken. A Rijksmusumban található egy japán nyomat, mely a hollandokat ábrázolja. 'Fehér barbárok vörös szőrzettel', áll mellette japán betűkkel.
Ezt a zsidó-surinami apámat egyébként soha nem ismertem. Úgy két éves lehettem, amikor elhagyta a családunkat, és zandvoorti lakóhelyünket egy előttem ismeretlen helyre cserélte. Engem igazából a nagymamám nevelt fel, mivel anyám a zátonyra futott házassága után a saját életét akarta élni, amibe beletartozott az is, hogy szeretők soha nem apadó áradatával vette körül magát. Még az én barna bőröm és az ő fehér bőrük különbözőségétől eltekintve sem lehetett szó normális családi életről.

Egy sötét színű kisfiú, akit a nagymamája visz iskolába, az ötvenes években nem volt mindennapi jelenség. Én magam ebből semmit nem érzékeltem: teljes mértékben azonosultam holland környezetemmel. Mindenki fehér volt, akkor én miért ne lettem volna az?
A barátaim és a szüleik láthatólag mégiscsak mást gondoltak erről. 'Honnan származol? Az anyukád négerhez ment feleségül?' Gyorsan magától értetődő reakciómmá vált az ilyen fajta kérdéseket ügyesen kikerülni. Kezdetben az Istennek sem értettem, hogy miről is beszélnek, de idővel felfogtam, hogy a 'néger' szó bizonyára valami nagyon negatív dolgot jelent. Ezt nem csak az engem körülvevő emberek vizsgálódó tekintetéből következtettem ki, hanem a képregényekből is, melyeket habzsoltam abban az időben. A Kuifje Afrikában-ban azt mondták a feketék: 'Én lenni csak buta néger, te tudni jobban.' És a Sjors és Sjimmie-ben a szőke Sjors egy eszes fickó, miközben a koromfekete, vastag, tűzvörös ajkakkal megáldott Sjimmie-t úgy ábrázolták, mint  Sjors haszontalan 'utánfutóját'. Tehát önmagamat a fehér Sjors-szal azonosítottam, annál is inkább, mivel a gyerekek az utcán azt kiabálták utánam, hogy 'Sjimmie' vagy 'néger'.

Egyik nap vidáman bicikliztem hazafelé. A kormányon egy vödör himbálózott, víziteknősökkel – a kedvenc állataimmal. Egy utca mellett mentem el, ahol fiúk fociztak. 'Hé, vigyázat!', kiáltottam még, de szándékosan felém rúgták a labdát. Elestem, és vödröstül, mindenestül a kövezeten kötöttem ki. 'Direkt szóltam nektek', kiáltottam zavarodottan. Mire az egyik focizó anyukája kiszaladt, és azt kiabálta: 'Ezekkel a rohadt négerekkel mindig csak a baj van.'

Egy másik alkalommal egy barátom cincált szét. 'A szüleim azt mondják, hogy az anyukád kurva, és fekete tengerészekkel csinálja.' Nagyon összezavarodtam, és halálosan szégyelltem magam. Otthon megismételtem a vádat; biztosan tudni akartam, hogy a barátomnak igaza van-e. Anyám nagyon másképp reagált, mint ahogyan vártam. Iszonyatosan nevetni kezdett, és azt mondta: 'Micsoda mocskos szavakat ismersz te!' Úgyhogy azt gondoltam: 'Ó, Istenem, szóval tényleg az.' Éjszakákon át forgolódtam. Mivel az emberek egyre csak a külsőmről kezdtek beszélni, gyakran órákon át álltam a tükör előtt. Így fedeztem fel, hogy igaz az, hogy másképp nézek ki, mint a többiek. Félelem markolt a szívembe, hogy valóban 'néger' vagyok, és így butább és csúnyább, mint az osztályomba járó fehér gyerekek. Gyakorlatilag tehát éppen olyan rasszista módon gondolkodtam, mint a környezetem.
Szemtől szembe állva sötét önmagammal egyre bizonytalanabb lettem. Hogyan lesz nekem valaha is barátnőm? A valódi természetemet firtató belső kételyek időről időre a pánik határát súrolták. Imádkoztam Istenhez, hogy változtasson fehérré, amíg lehet, vagy a nagymamámnak panaszkodtam szörnyű helyzetemről, aki azt mondta, semmi okom az aggodalomra, hiszen  a négerek egyszer majd át fogják venni a hatalmat. Amit igazából hallani akartam, azt, hogy nem vagyok néger, nem mondta, a fenébe is!

Hogy megértsék, miért nem szabadított meg nagymamám a nyugtalanságomtól, miért erősítette csak még jobban bennem fekete-voltomat, többet kell tudniuk családunk történetéről. Mint mondtam, a nagymamám szülei Lengyelországból jöttek Antwerpenbe, hogy elmeneküljenek a hírhedt pogromok elől, és új életet kezdjenek. Amint nyugatra érkeztek, hátat fordítottak a zsidóságnak, bár eredetileg ortodox családból valók voltak. Franciául és flamandul beszéltek jiddis helyett, és a lányukat apácaiskolába küldték, hogy megóvják a múlt kárhozatától.
Ez a terv abban a pillanatban fulladt teljes kudarcba, amikor a németek 1940-ben megszállták az országot. A dédszüleim, nagymamám és anyám, aki akkor még kislány volt, akkor már jó ideje Hollandiában éltek. Megpróbáltak Angliába menekülni, de – a szó szoros értelmében – lekésték a hajót.
Amikor 1942 tavaszán a zsidók számára kötelezővé tették a sárga csillag viselését, nagymama elhatározta, hogy a neki és a lányának kiosztott szövetdarabkákat lehúzza a WC-n. A felszabadulás napjáig nem-zsidóként élték az életüket. A dédszüleim bujkáltak, de egy razzia alkalmával egy idős zsidó asszony elárulta őket. Megpróbálta a saját bőrét menteni, és a padlásszintre mutogatva azt sikoltozta a benyomuló 'zsidóvadászoknak': 'Mire kellenék én maguknak, öreg  vagyok én már, de ott fent lakik néhány egészséges zsidó, ők még jól tudnak dolgozni.'

Csak hogy egyértelmű legyen: ezek a történések súlyosan rányomták a bélyegüket a háború utáni családi életünkre. Mivel a szülei halálát egy zsidó asszony közreműködése okozta, és ő maga zsidó létének eltitkolásával kerülte el a gázkamrát, nagyanyám érzelmi életét a félelem és bizalmatlanság keveréke uralta.
A 'Jüdischer Selbsthass' jelensége sem állt távol tőle. Zsidó gyökereinket még előlem is eltitkolták. Fiatal koromban karácsonykor az ablak előtt mindig feltűnő karácsonyfa állt, hogy mindenki lássa, mennyire keresztények vagyunk. Engem pedig keresztény általános iskolába, sőt még vasárnapi iskolába is járattak. Csak amikor Jézus iránti szeretetem túl hangsúlyos formát kezdett ölteni, hallottam nagymamámtól: 'Na, na, hagyd csak abba ezt a jézusozást,  rá nincs is szükség.' Iszonyúan megijedtem, és meg voltam róla győződve, hogy a nagymamám a pokol tüzére fog kerülni.
Hogy végül hogyan jöttem rá, hogy zsidók vagyunk, az egy külön történet. Egy napon a két gondviselőm ismét veszekedett. Ez állandósult és bevett dolog volt a 'családunkban', de ezúttal teljesen elszabadult a pokol. Miután megrángatta a nagymamám haját, és az arcába is köpött, anyám hirtelen azt rikácsolta: 'Téged elfelejtettek elgázosítani!'
Amikor megkérdeztem, hogy mit akart ezzel mondani, azt felelte: 'A nagyanyád zsidó, zsidó, éppen úgy mint az a rohadt apád!'
Ez a bejelentés ismét alaposan kibillentett az egyensúlyomból. Éppen csak megszoktam, hogy valami néger-féle vagyok, és most akkor ezt a kellemetlen identitást le kellett hirtelen cserélni valami másra, ami szemmel láthatólag éppen annyira terhelt volt. Hozzá kell tennem, hogy inkább lettem volna zsidó, mint 'buta néger'. Ugyanis ifjúságom hőse Charlie Chaplin volt, akit rendszeresen utánoztam. Jól emlékszem, hogy egyszer nagymama mesélte, hogy Chaplin zsidó volt. Amikor ezután megkérdeztem tőle, hogy: 'Nagymama, mi az hogy zsidó?', azt válaszolta: 'A zsidók nagyon kedves és tehetséges emberek, akiket az egész világon irigységből bántanak.' Habár átkozottul sajnáltam ezért őket, az nagyobb fájdalmat okozott, hogy nem tartozom ehhez a sokat bántott zsidósághoz. Hiszen így soha nem lehetek olyan zseniális, mint az a férfi, akit nagy példaképemnek tartottam. Mert azt gondoltam, hogy én egy butább emberfajta sarja vagyok.
A felfedezés, hogy zsidó vagyok, tehát főleg örömteli érzelmeket váltott ki bennem. Mivel, bár gyorsan rájöttem, hogy nem minden zsidó zseni (a bizonyítékot erre folyton marakodó nagyanyám és anyám jelentették), a külvilág a zsidókat mégiscsak eszesnek tartja. És ez hasznomra lehetne.
Most, hogy zsidógyerek lettem, a lábam előtt fog heverni a világ. Akár nagy művész is lehetek, és már nem kell szégyenkeznem a külsőm miatt. Az, hogy hogyan tudok egyszerre zsidó és fekete lenni, meglehetősen homályos volt előttem, de ragaszkodtam ahhoz a gondolathoz, hogy bárhogy is állnak a dolgok, én nem vagyok egy 'Sjimmie'.
Mindkét gondviselőm iszonyatára annyira beleéltem magam új szerepembe, hogy a fordulat óta egyre zsidósabban kezdtem viselkedni. Legelőször elhatároztam, hogy alaposan elmélyedek a zsidóság történetében, nem utolsó sorban azért, hogy megtudjam, vannak-e barna zsidók. Emellett elkezdtem az alkalmas és nem alkalmas helyeken zsidó szavakat használni, melyeket úgy ejtettem ki, mintha maga Max Tailleur lettem volna. Egy Dávid-csillag, egy kipa és egy aranykeretes szemüveg volt hivatott zsidó identitásomnak még nagyobb nyomatékot adni. Ezekkel a feltűnő attribútumokkal felfegyverkezve parádéztam, kihívóan magam köré nézegetve, végig a falun, kíváncsian arra, hogy így most vajon elfogadnak-e az emberek.
Hogy megismerjem az újonnan szerzett testvéreimet és nővéreimet, az ortodox zsidó hitközség különféle zsidó ifjúsági egyesületeinek tagja lettem. Aztán hamar átléptem a liberális zsinagógába, mert azt, hogy a nőknek rács mögött kell ülniük, nem tartottam kósernek.
Nagy csalódásomra a liberálisoknál is előítéletekbe botlottam. Az a tény, hogy fekete vagyok, és első pillantásra nem lehetek zsidó, bizonyos távolságtartást eredményezett. Az olyan kérdések elkerülése végett mint 'Talán félzsidó vagy?' illetve 'Talán úgy tértél be?' gondoskodtam róla, hogy többet tudjak a zsidóságról, mint akármelyik fehér zsidó.
Ha már kérdezőim tényleg nagyon bosszantóvá váltak, felsőbbrendű nyugalommal magyaráztam el, hogy valószínűleg ők azok, akik vegyes házból valók, errefelé sok zsidó származik a kazároktól, egy kaukázusi néptől, akik valaha tömegesen tértek át a zsidó hitre, és akik a későbbiekben nagy mértékben keveredtek a nemi erőszakot elkövető keresztes lovagokkal és a lengyel parasztokkal.
Mellékesen még hozzátettem, hogy a 'félzsidó' kifejezés egy bizonyos Hitler A. találmánya volt. Hát, így küzdöttem be magam a zsidó világba.
Azután, már amikor egészen oda tartoztam, egyszer mégiscsak az orromra koppintottak. Egy nap azt kérdezte tőlem a rabbi, hogy képviselném-e a hitközségünket egy apartheid-ellenes tiltakozó összejövetelen Dél-Afrikában. 'Jó ötletnek tűnik, hogy te csináld, mert akkor látják az emberek, hogy nálunk előfordul a szivárvány minden színe.' Ez a kérés vegyes érzelmeket keltett bennem. Egyrészt megtisztelve éreztem magam, másrészt viszont azt gondoltam: már megint ez a megkülönböztetés.

A Törökországból és Marokkóból érkező soktízezer vendégmunkás és az épp ilyen nagy számú surinami számomra újabb problémát jelentett. Az ötvenes és hatvanas években én voltam az egyetlen fura színű alak, de a hetvenes évek óta  ezen kivételes pozíción olyan emberekkel osztozom, akiket a fehér 'országtársak' ijesztően nagy része haszonlesőnek, nőgyűlölőnek, késelőnek, birkanyúzónak vagy zsebtolvajnak tart. Ha belépek egy boltba, külön figyelnek rám. A nők szorosabban húzzák magukhoz a kézitáskájukat. Ha betérek egy kávézóba, azonnal kell fizetnem, ráadásul készpénzzel. Ezen felül ügyelnem kell, hogy nehogy valakinek véletlenül a lábára lépjek. Mert az ember találkozik azzal a típussal, aki minden alkalmat megragad, hogy a 'külföldit' egy kicsit móresre tanítsa.
A 'zsidó utolérési hadművelet' után kezdtem kevésbé feltűnően öltözködni. A Dávid-csillag mostanában az ingemben van; biztonságosabbnak tűnik látva a növekvő rasszizmust, számos futball-huligán Ajax-ellenességét és néhány muzulmán Izrael-ellenes érzelmeit. A következmény az, hogy az emberek soha nem tudnak hova tenni. A molukkai túszdráma idején sokan elfehéredve mentek arrébb, ha felszálltam a vonatra. Az utcán amboninak tituláltak. De amikor az Öböl-háború volt az érdeklődés középpontjában, hirtelen 'Szaddam Husszein'-nek hívtak, és 'mocskos arab' lett belőlem.
Mindent egybevetve nem habostorta másképp kinézni. A lányok még csak-csak akarnak egzotikus megjelenésem hatása alá kerülni, de ha éjszaka egy csapat beszívott sráccal találkozom, jobban teszem, ha eliszkolok. Volt már, hogy utánam jöttek. 'Húzz vissza a saját országodba!', hallottam a kiabálásukat. 'Ideje, hogy megint jöjjön egy Hitler!' Szerencsére még idejében meg tudtam lépni.
A xenofóbia legnevetségesebb példája a Leidsepleinen esett meg velem a közelmúltban. A távolban megláttam hitközségünk rabbiját. Boldog meglepetéssel léptem oda hozzá, és nyújtottam a kezem, hogy üdvözöljem. A rabbi elfehéredve elhúzódott, és vagy egy métert ugrott ijedtében. Biztosan azt gondolta, hogy külföldi utcai rabló vagyok vagy palesztin terrorista, aki bele akarja mártani a kését.

Nos, bevallom, hogy nem csak mint 'feketének', hanem mint zsidónak is résen kell lennie az embernek. Egy kocsmában egy barátnőm felvilágosította a társaságot az én zsidó családi hátteremről.
– Mi? Zsidó? – hörögte az egyik ismerőse. – Húzz innen, menj a gyémántjaidhoz, fuldokolj csak az aranyadban!
Azt hittem, tréfál, és szavait viccre fordítja. De annyira nem volt vicces a dolog, mert ugyanabban a pillanatban az ökle teljes erőből találkozott az arcommal.
A másik oldalról megtapasztaltam a filoszemitizmust is. Amitől ugyanígy kirázott a hideg. És ami miatt szólított meg az Evangelische Omroep egyik újságírója Fassbinder A mocsok, a város és a halál című színdarabjának előadásán. Azért mentem el rá, hogy saját véleményt formáljak az antiszemitának vélt darabról. Ezt az esélyt elvette tőlem a 'Minden kohén a fedélzetre!' akciócsoport. Anélkül, hogy jól ismerték volna a darabot, már kész volt a véleményük, és lehetetlenné tették az előadást azzal, hogy a színpadra ugráltak. Mivel aznap a feltűnő Dávid-csillagomat viseltem, a televízió-kamera elé állítottak a tévések. Az EO-újságíró bizonyára azt gondolta, hogy a Citromok is a kohének közé tartoznak. El tudják képzelni, milyen nagy volt a rémülete, amikor nem a színdarab, hanem a tiltakozó akció ellen fordultam. Az, hogy az  'ahány ember, annyi vélemény' a zsidókra is igaz, nem jutott el a jóember agyáig. A 'nyilatkozatom' nem illett bele a koncepciójába, úgyhogy engem kivágtak az adásból.

Mint igazi, bár fekete jehudinek természetesen meg kellett ismernem Izraelt. Az első incidens már Schipolon lejátszódott: a csomagok leadásakor egyik zsidó testvérem azonnal kihalászott a sorból, és meztelen tógeszemig átkutatott. A Ígéret Földjén végre megtaláltam a régen várt 'mi-érzést'. Izrael lakossága csupa bevándorlóból áll – kivéve persze a palesztinokat. Az egyik zsidó szőke, a másik koromfekete és a harmadiknak vágott a szeme. Sajnos a megmerítkezés ebben a sokszínű zsidó fürdőben csak rövid ideig tartott. Minél tovább úszkáltam benne, annál inkább rájöttem, hogy Izrael sem szent ország. Szefárd fiúk magyarázták megkeseredve, miért nem akarnak az askenázi lányok keletiesen kinéző fiúkkal táncolni. És a szefárd lányok sem, akik szintén szívesebben szórakoztak az askenázi fiúkkal. A fekete, Etiópiából származó falassák, akik évszázadokon keresztül fenntartották a zsidó hagyományt, dühösek voltak az ortodoxiára, mely nem hajlandó elismerni a zsidóságukat, hacsak nem metéltetik ismét körül magukat.
Ennek a ranglétrának a legalsó fokán imbolygott a palesztin embertárs. A leplezetlen lenézés, amivel a zsidó izraeliek az 'arabokról' beszéltek, számomra a mélypontot jelentette. Áramütésként futott rajtam végig: hol tapasztaltam én ezt korábban?
Bár mindenkihez elfogulatlanul fordultam, nyugati öltözetemnek és a jó angol- és  némettudásomnak köszönhetően az izraeliek megint csak valami furcsa vendégnek tekintettek.
'Mennyire hasonlítasz Michael Jacksonra!', kiáltották oda nem egyszer. Vagy néha megpróbáltak viccelődni, és azt mondták: 'Biztosan Sammy Davies jr. egyik távoli unokaöccse.'
A Knesset előtt néhány biztonsági őr tartóztatott fel. 'Hé, arab, mit csinálsz itt?! Most aztán takarodj!' A megszállt területekre tett kirándulás során épp az ellenkezője történt: 'Jahud, jahud', táncoltak körülöttem a gyerekek, mint valami kis ördögök.
A visszaúton Hollandiába, a repülőn a Likud Párt egyik politikusa mellett ültem. 
- Miért nem jön dolgozni a Moszadunkba? Az Ön külsejével bármelyik arab országban nagy szolgálatot tehetne nekünk.

Az, ha bárhova kerülsz, mindig idegennek tekintenek, a végletekig kihegyezi benned az érzékenységet a diszkriminációval és az idegengyűlölettel szemben. Gyakran elég egy-egy szó, tekintet vagy mozdulat, és felismered a távolságtartást, a gyanakvást. Számomra ezt még nehezebb kezelni, mint egy 'igazi' külföldinek. Mert ha ténylegesen lenne egy másik hátterem, egészen biztos, hogy harcra készebb lennék. Akkor magam mögött tudhatnám a saját kultúrám, a saját embereim támogatását.
De kihez térhet vissza két hófehér 'jiddise máme' fekete fia? Milyen kapaszkodója van annak, akit a hozzá legközelebb állónak érzettek is kívülállónak tartanak? Ezerszer elismételhetem, hogy a gyökereim nem Paramaribóban, Ankarában vagy Tel Avivban, hanem Zandvoortban találhatók, az emberek továbbra is hitetlenkedve bámulnak rám.

Ennek a helyzetnek a paradoxona, hogy a külföldiekkel szembeni bárgyú előítéleteket gyermekkoromtól fogva nekem is folyamatosan adagolták. Képes vagyok magamat a rasszista szemével nézni. Ezen felül senkinek nem kell elmagyaráznia, hogyan kell egy fehér társaságban viselkednem, hogy velük egyenrangúnak tűnjek. Ha találkozom egy pár fehér hollanddal, akik azt hiszik, bevándorlóval van dolguk, automatikusan a tanultabb holland nyelvre váltok. Tizenévesként bizonytalanságomat leplezendő háromrészes öltönyben plusz nyakkendőben feszítettem, és a hajamban nyílegyenes választékot viseltem.  És ó, milyen bonyolult szavakat tud használni ez a kaméleon, ha leereszkedően közelítenek hozzá.
De ennek az éremnek van másik oldala is. Ha egy sötét színű emberrel találkozom, az rögtön azt gondolja: ez közülünk valaki, vele bizalmasan beszélhetek. Ilyenkor is a legnagyobb mértékig kényelmetlenül érzem magam. Mert, ellentétben azzal, ahogyan ő képzeli, semmi közös nincs bennünk; én éppen olyan keveset tudok a marokkói, török és surinami kultúráról, mint a legtöbb holland.

Egy évvel ezelőtt utazást tettem Afrikán át. Szenzációs tapasztalat volt, mivel ott engem gazdag, fehér embernek néztek, a legszebb nők kényeztettek. Kenyában utánam szaladtak a gyerekek. Azt kiabálták, hogy 'mezungu, mezungu', ami valami olyasmit jelent, hogy 'szaros fehér'. Akár hiszik, akár nem, zene volt füleimnek.

A legjobb vicc, amit ismerek, nem Afrikában játszódik, hanem a valamikori Szovjetunióban. Kijevben híre megy, hogy egy egész vonat hús érkezik, úgyhogy mindenki a pályaudvarra siet. Három óra fagyoskodás után az iszonytató hidegben, a várakozóknak azt kell hallaniuk, hogy csak egy fél vonatnyi hús van úton. A zsidókat felszólítják, hogy menjenek haza.
– Látjátok, mindig mi húzzuk a rövidebbet – ez a rezignált reakciójuk.
Fél nappal később jön a hír, hogy csak két vagon fog jönni. Most az ukránokat küldik haza. Megint egy nappal később azt tudatják az oroszokkal, hogy egyáltalán nem érkezik hús. Dühösen kiabálnak: 
– Látjátok, megint a zsidók jártak a legjobban.

Schopenhauernek nagyon igaza volt, amikor azt írta: 'A világ pokol, és az emberek benne a szenvedő lelkek, de az ördögök is.'  A fehérek különbnek tartják magukat a feketéknél. Az izraeliek és palesztinok legszívesebben kioltanák egymás szeme világát is.  A többség a kisebbség felé rúg, és vica versa.
Talán halálunk után egy olyan világba kerülünk, ahonnan ki van tiltva ez a primitív kocka-gondolkodás. De addig én, Winston Franklin Delano Citrom, fekete zsidó sajtfejűként 'idegen maradok Jeruzsálemben'.

          MÁTHÉ VERONIKA FORDÍTÁSA