(RÓMA) – Olaszország azon igyekszik, hogy az iszlám Nyugat általi „filozófiai” meghódítása stratégiájának kínos szabotálásával tüntesse ki magát. Természetesen egy titkos, kimondatlan és hivatalosan nem beismert hódításról van szó. Miniszterelnökünk, Silvio Berlusconi nem sokkal szeptember 11. után mûködõ tévékamerák elõtt kijelentette, hogy a mi liberális nyugati civilizációnk felsõbbrendû, mint az iszlám. Az ég szerelmére!
 Berlusconi aztán rájött, hogy baklövést követett el, és visszavonulót fújt. Nem sokkal ezután jelent meg Oriana Fallaci pamfletje La rabbia et l’orgoglio (Düh és büszkeség) – az iszlám kultúra szenvedélyes szidalmazása –, és egyes országokban bestseller lett.
 Fallaci gyalázkodó pamfletje nem ér célt jobb értelmiségi körökben, mégis meggyõz egy csomó embert, mert nem egy megrögzött katolikus, konzervatív és nacionalista soviniszta írónõ tollából való – ha így volna, könnyû volna vele elbánni –, hanem egy nagyra tartott antifasiszta, ateista „világpolgártól”, aki beutazta a világot, és a kozmopolita New Yorkban él. Így aztán legfõbb érvével, hogy „A mi szekularizált és liberális civilizációnk fölötte áll az iszlámnak”, egyes balos szíveket is sikerül elcsábítania.
 Egy jólnevelt nyugati polgárnak a következõ aranyszabályhoz kell tartania magát: „Meg lehetünk gyõzõdve modern és szekularizált társadalmunk fölényérõl, de ezt nem szabad hangoztatnunk.” Bizonyos dolgokat lehet gondolni, a férjünknek vagy a nénikénknek elmondani, de semmi szín alatt nem szabad nyilvánosan kijelenteni. Ez azt jelenti, hogy civilizációnk fölényét a harmadik világ obskurantizmusával szemben meg lehet mutatni, de nem szabad demonstrálni.
 És a civilizációnk fölénye éppen abban áll, hogy minket kitermelt, olyan személyeket, akik nem hajlandók saját civilizációjuk fölényét hirdetni.
 Amikor Berlusconi és Fallaci ezt a felsõbbrendûséget hangoztatta, tabut sértett meg. Antropológusok nemzedékei küzdöttek a rasszizmus és az etnocentrizmus ellen azzal a mottóval, hogy „Csak egy barbár hiszi a többi kultúrát barbárnak”. Az antropológusok természetesen tudják, hogy az általuk kutatott primitív kultúrákat más társadalmak rendszerint „barbárnak”, azaz a sajátjuknál embertelenebbnek tartják. Nem véletlenül jelentik az elnevezések, amiket a primitív társadalmak önmaguknak adnak, saját nyelvükön sokszor azt, hogy „emberi lény” mint olyan, vagy valami ilyesmit. Az antropológusok mottója alapjában véve hallgatólagosan azt állítja, hogy azok a társadalmak, amelyek mások, mint a miénk, barbárok. Barbárok, amennyiben – a mi társadalmunk krémjével ellentétben – úgy gondolják, hogy a többiek barbárok.

Barbárok és intellektuelek
Az intellektuel, akit felvilágosultnak nevezek, minden bizonnyal éppolyan barbárnak tartja számos polgártársát, mint a 19. században leírt vad törzseket, mivel – mint Berlusconi és Fallaci – saját magasabbrendûségüket hangoztatják. Meg van arról gyõzõdve – ha nem mondja is –, hogy az igazi civilizáció a mi társadalmunkban rejlik, egyes egyetemekben, baloldali újságok és a Lettre szerkesztõségeiben, a progresszív pártokban, a No-Global-körökben és hasonlókban. Így aztán az elátkozott és az ajtón kizavart etnocentrizmus visszajön az ablakon.  A felvilágosultak etnocentrizmusa persze szelektív, „másmilyen”: A legmagasabbszintû civilizáció azokban az elitekben kristályosodik ki, amelyekhez a felvilágosult értelmiségi tartozik, nem jut el sem a nagyvárosok lepusztult külsõ kerületeibe, se a bankok vagy nagyüzemek igazgató tanácsaiba. Az etnocentrizmus tehát – mint Richard Rorty leszögezi –, elkerülhetetlen. A tagadására tett minden kísérlet csak megerõsíti. A saját etnocentrizmus tagadása double bindshoz, végnélküli ellentmondásokhoz vezet, amelyekbõl a felvilágosult értelmiségi egyre nehezebben tud kikászálódni.
 A marxista is osztja titokban Fallaci felfogását: Az iszlám kultúrában valami gyártási hiba van, ami elzárja az utat a modern civil társadalom alapelveinek elsajátítása elõl, nem engedi tehát, hogy megássa saját sírját. A zsidó-keresztény kultúra rendkívüli érdeme – a felvilágosult értelmiségi számára – abban van, hogy létrehívja saját negációját, hogy szülõje és bölcsõje annak a szekularizált és racionalista társadalomnak, amely aztán felváltotta. Az iszlám kultúra ezzel szemben képtelennek látszik egy ilyen dialektikus önmegtagadásra. Mi mással lehetne különben megmagyarázni azt a tényt, hogy  – talán Törökországot és Albániát kivéve – az iszlám országok nem ismerik a demokratikus formákat?
 Találkoztam iszlám országokból való intellektuelekkel – akik azonban maguk nem muzulmánok –, és ugyanaz a véleményük, mint Fallacinak: „Kár, hogy a mi társadalmunk iszlám és nem keresztény”, mondják, „ez mindent nagyon megnehezít”. Az iszlám tehát megnehezíti az élet istentõl mentessé tevését. De a politikai tisztesség íratlan becsületkódexe szerint ilyet csak nekik szabad mondaniuk. Nekünk, akik keresztény társadalmakból valók vagyunk, nem szabad. Mint a legtöbb területen, nem az számít, amit mondanak, hanem, hogy ki mondja. Valamennyien büszkék vagyunk arra, hogy a mi társadalmainkban a muzulmánok szabadon gyakorolhatják a vallásukat, míg ez a keresztények számára sok iszlám országban nincs adva. De ne tegyünk az iszlámnak szemrehányást azért, hogy nem viselkedik a maga részérõl ugyanúgy, mint mi, ha meg akarjuk õrizni vitathatatlan tényleges fölényünket.
 Az a megállapítás, hogy az európai értelmiségi az iszlámot (titokban) lenézi, mivel az nem európai vallás, ostobaság: Más, egzotikusabb vallások – mint például a buddhizmus – nálunk még sokkal nagyobb szimpátiát élveznek. Még soha nem hallottam európai értelmiségitõl egyetlen rossz szót szólni a buddhizmusról. Az a gyanúm, hogy a Nyugat õszinte felháborodása afölött, hogy a tálibok Afganisztánban lerombolták a Buddha-szobrokat, nem egyszerûen elvi kérdés – „Nem való mûalkotásokat lerombolni vallási fanatizmusból” –, hanem annak a ténynek is tulajdonítható, hogy a buddhizmust rokonszenvesnek találjuk, az iszlámot pedig ellenszenvesnek. Egy laikus értelmiségi számára az iszlámban benne van mindaz, ami a keresztény vallásokban a legrosszabb.
 Azzal, hogy Oriana Fallaci kimondja azt, amit majdnem minden felvilágosult ember gondol (nem mondom, hogy ez helyes vagy helytelen, csak azt, hogy ezt gondolja), beleesik abba a hibába, amit csak kezdõ követhet el.
 Ha Silvio és Oriana azt mondja, hogy a muzulmánok barbárok, ugyanarra a szintre helyezkednek, mint az iszlám fundamentalisták – úgy beszélnek, mint a barbárok, lejáratnak minket.* Úgy viselkednek, mint azok a parvenük, akik a házukban adott vacsorán elõkelõ vendégeik elõtt legorombítják a személyzetet, mint aki tudja, hogyan kell viselkedni. Egy igazi úr sosem bánik rosszul a személyzettel, csak tudni kell, kinek hol a helye.
 Így mutatkozik meg az iszlám naiv átkozódására való gõgös reagálásokban egész nyugati kultúránk rossz lelkiismerete, hazug volta, álságos paternalizmusa.

Kozmopolita giccs
A hivatalos katekizmus, amelyhez nekünk, jobb- vagy baloldali beállítottságú derék nyugatiaknak tartanunk kell magunkat, így hangzik: „Minden vallás egyenlõ, mert mindegyik arra buzdít, hogy jók l együnk – a különbség a vallások között pusztán történeti utóhatásukban van, tehát elhanyagolható.” Az egyes vallások ezek szerint olyanok csak, mint a folklór, az egyetemes vallás magva abban áll, hogy olyasmit írjon nekünk elõ, amit soha nem fogunk betartani: hogy szeressünk minden emberi lényt. Ehhez az ökumenikus adaggióhoz képest a különbségek a zsidók, Jehova tanúi, a szikhek, muzulmánok, taoisták, animisták és a többiek között nem számítanak. A keresztény Nyugat ragadós és fojtogató ölelése nem taszít el senkit, feltéve, hogy ezt önmagára nézve is irrelevánsnak hajlandó mindegyikük tekinteni.
 A dzsihád öngyilkos merényletei ezt a diadalmas kozmopolita giccset, amely a Vatikántól egészen Disneylandig terjed, komoly szorongással töltik el. „Nem akarunk tovább tolerálva lenni!” – kiáltották Oszama híveinek milliói. Valójában tényleg nehezünkre esik tolerálni azokat, akik minket nem tolerálnak. A toleranciát az teszi olyan nehézzé a világban, hogy csak kölcsönös lehet, vagy semmilyen. A tolerancia olyan, mint a házasélet: az kell hozzá, hogy mindketten akarják. Nem arról van szó, hogy megbélyegezzük, mint Marcuse a „represszív toleranciát”: a nácik (ez esetben az iszlámhívõk) velünk szembeni intoleranciája megsemmisíti a gyõztes felfuvalkodott toleranciáját. Természetes, hogy a gyõztes békekötése – a pax romana vagy americana – mindig barátságos, kozmopolita arcát mutatja: „Mindenkit elfogadok, feltéve, hogy nem tesz nekem keresztbe.” De ha a másik mégis keresztbe tesz nekünk, akkor aztán kicsire nem nézünk. Afganisztánban nemcsak a tálibokat öljük halomra, hanem civilek ezreit is, mert õk az a tó, amiben a tálib halak úszkálnak.
 Egy szó, mint száz, ez a Fallaci egy hisztérika, aki mindent elront, aki megzavarja a barbárok meghódítására törõ nagyszabású stratégiánkat. Nem diplomatikus dolog ezeket az iszlám társadalmakat fölheccelni, akik közül szövetségeseket akarunk toborozni, hogy szétzúzzuk éppen azokat a fanatikusokat, akiknek kiszemelt szövetségeseink legnagyobb része (anélkül, hogy ezt bevallaná), csodálattal adózik. Ezenkívül nemcsak a politikai diplomáciára, hanem a rossz lelkiismeret és az önelégültség diplomáciájára is érdemes odafigyelni.
 Tényleg úgy zajlik minden, mintha kétféle giccs közül kellene választanunk, és harmadik lehetõség nem volna. Vagy az Amerika-centrikus univerzalizmus élharcosai leszünk, amely egy globalizált szószban old fel minden kétséget, vagy a civilizációk összecsapásának lankadatlan szítói, mint a mi Orianánk. Egyik kutya, másik eb. Vagyis a jó lelkiismeretû öncsalás vagy a minket fenyegetõ barbársággal szembeni rémült dühöngés között választhatunk. Szomorú, hogy csak az iszlámmal szembeni fölény két fajtája a kínálat: vagy elfogadjuk az iszlám (egy részének) hadüzenetét, és megnyerjük a háborút, vagy megpróbálunk megvetõen kitérni a harc elõl, és ezzel még azt a tisztességet és megbecsülést is megtagadjuk a támadónktól, hogy ellenfélszámba vegyük.

Ne gyalázzuk az ellenfelet!
A tolerancia olyan, mint a házasélet

BENVENUTO, Sergio
„Az igazság angolul beszél”
Magyar Lettre Internationale, 37

FISH, Stanley
„Butik-multikulturalizmus”
Magyar Lettre Internationale, 31*

BÖCKELMANN, Frank
„Multikultiuniverzálprotestantizmus”
Magyar Lettre Internationale, 43

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu