Nekiáll kicsomagolni.
Szendvicsek.
A szendvics, gondolja magában, honvágyat ébreszt, a megszokott rend, a megszokott ízek iránt, készítõjének odaadó illata iránt, aki kigondolta, véghezvitte, szeretetet rakott bele, meg mindenféle mást is, szerény konyhákban fellelt, egyszerû hozzávalóktól más alkalomról, más helyrõl származó pikáns maradékokig, efféle dolgokra gondolva elkezdi hát enni a szendvicseit, pedig nem is igazán éhes, a felét megeszi, míg a sírt ássa, a legyek már kezdenek rátelepedni a kutya lilán lógó nyelvére, beesett, elködösült szemére, a sír egyre jobban megtelik vízzel, és egyszerre feltámad a szél, felborzolja a seprût, és a férfi a kezérõl a szendvicsekre került sár ízét érzi a nyelvén, a megduzzadt patak által habosra vert sárét, közben napi gyakorlatait végzi, definíciókat próbál felidézni, memóriafejlesztõként, végigmondja az ábécét: anamnesis – élet a mostani élet elõtt – kórtörténet – és honvágyat érez más helyek iránt, nem tudja, miért, hiszen ez a hely már az otthona, ahol élet van és halál, a sárban, az esõben, a szendvicsekben.
Eszébe jut valami, de aztán nyoma vész a gondolatnak, mert a permeten alig-alig átködlõ képekbe csúszik át, s már ott vagyunk, ott és akkor, amikor Makaóba tartottak gõzhajón, a Dél-Kínai-tenger és a Gyöngy-folyó olajos vizén, anyja meg õ, a gõzhajót vörös zászlót lengetõ kis ágyúnaszádok követték, és õk ketten ott álltak a baloldali korlátnál, anyja a tat felé bámult a semmibe, s a víz most zöldebbnek és csendesebbnek tûnt, azelõtt szürke, gusztustalan és háborgó volt, és a félig eloltott csikkekkel, gyufával és valami teaszerû sárga löttyel teli vörösréz köpõcsészék a hallban a fapadlóra borultak, az emberek folyamatosan okádtak, miközben a hajó felágaskodott, és szántotta a csapkodó hullámokat, de õt mindez nem zavarta, mert épp papírgalacsinokat lõdözött csúzlival a vízbe elszántan, õ, a vadászrepülõ, az elsuhanó fényekre, a halászbárkákra, gumiszagú ponyvával fedett mentõcsónakokban szorongó meglepett szerelmesekre, egy sovány, sokdioptriás szemüveges mutogatós bácsira, aki úgy tárta szét a felöltõjét, ahogy a függöny tárul szét a matinén, hímtagja úgy meredt kifelé az alsónadrágjából, mint virsli a zsömlébõl, valahányszor a kislányok elvörösödve elszaladtak mellette, és most az anyja, aki maga is zavarba jött, talán ránézett, fehér ruhában és fehér kalapban volt, és megint azt mondta, mert ugyan még csak nyolcéves volt, de már valami nem stimmelt nála, nem tudott figyelni, semmire sem emlékezett, képtelen volt koncentrálni, nem ment a mateklecke, azt mondta, hogy nyaralni mennek, a gõzhajó jobb oldala ócska gumiabroncsokba ütközött, közben csak õk ketten maradtak a bal oldalon, s õ át akart rohanni, nézni, hogyan gyûjti össze az a férfi, akinek cigaretta lóg a szájából, a kendert kampósbottal, meg a vörös paszományos portugál tiszteket, aztán a gõzhajó megint zökkent egyet, s õ beleejtette a szendvicsét a vízbe, mindent ott akart hagyni.
Lehet, hogy valami baj volt vele, hogy félév közben kivették az iskolából... minden nap hányt az órán, olyan erõs honvágya volt, de még az anyja se akarta, hogy otthon legyen, az apja elverte, mert iskola helyett csavargott, mert mindent elfelejtett, és még akkor is, még akkor is honvágya volt, most pedig nyaralni mennek, a Bella Vista szálló fehéren dereng, fehér teraszok, mozaikberakás, balusztrádok, fehér öltönyös pincérek, és az anyját is vakító fehérnek látta lázálmában, ez hát a jutalom azért, hogy állhatatos az érzelmeiben, mint a kitartóan permetezõ esõ, a kõlépcsõt mosó tajtékos víz, a kliensekre váró riksák csengõi, és azok a dagályos, olvashatatlan, rosszul megválasztott szavak, melyek lassan duzzadtak a kis jegyzetfüzetben, anyját utánozva, ahogy levegõt vesz, ahogy sóhajt, amikor egy pillanatra elhallgat, visszatartotta a lélegzetét, amíg írt, csak addig írt, amíg bírta levegõvel, memóriával, figyelemmel.
Benn meleg volt, és miután kipakoltak, anyja megengedte, hogy vacsorát rendeljen, káprázatosak voltak az állandóan újratermelõdõ, három kenyér magas, tökéletesen pirított szendvicsek, szabad volt kávét is innia, meg szólni a pincérnek, s aztán nézni, ahogy más gyerekek egy majmot kergetnek az esõben a háztetõ gyepén.
Aznap este zenés mulatság volt, a zenekar nosztalgikus számokat játszott, máskor ilyenkor az anyja meg az apja végiglejtett a parketten, de most az anyja meg õ kettesben ültek, lábukkal verték a ritmust, aztán egy fehér szmokingos idõs úr felállt, és felkérte az anyját, de õ bájos mosollyal visszautasította.
Másnap reggel is borús volt az ég, úgyhogy kirándulni mentek, szállodai esernyõvel, fedett riksába beszállva, riksából kiszállva, mint a postakocsikból, amiket a moziban látott, de ló sehol sem volt, a kulik állítólag negyvenéves korukra meghalnak, hiszen esõben-szélben kinn hajtják a pedált, alig esznek, rengeteg ópiumot szívnak, mire a régi Monte-erõd kilátójához értek, a férfi izzadt, betegnek látszott, de azért csak mosolygott, miközben õk nézték lenn Kínát, és az öblöt, ahol a jezsuiták 1622-ben holland hajókat robbantottak fel, a kisfiú elõvette ólomból készült repülõgépmodelljét, zuhanórepülésben bombázta a régi tornyokat kedvenc játékával, amit Jimmy Johnsontól kapott, aki a brit légierõ pilótáinak egyenruháját viselte, és kitüntetésekkel, pilótajelvényekkel halmozta el a fiút, meg adott egy repülõgépekrõl szóló könyvet is, amibõl megtanulta felismerni a gépek sziluettjét, így hát tudta, hogy a modell, amit a kezében tart, Hawker Hunter, Jimmy Johnson bajuszos volt, sárga és aranyszínû dobozból elõhalászott 555-ösöket szívott, de mindez nem akadályozta meg a fiút abban, hogy belökje a repülõt egy vaságyú tátongó torkába, és hallgassa, ahogy végérvényesen belecsúszik.
Aznap délután zuhogott az esõ, úgyhogy otthon maradtak, anyja levelet írt, õ meg a folyosókon bóklászott, a fapadlón csúszkált, le-fel járkált a lépcsõn, amíg csak alaposan, igazából el nem veszett az óriási szálloda egy másik szárnyában, ott álldogált a szõnyeggel borított lépcsõházban, és egyszerre csak egy kiskutya nyüszítését hallotta, s ahogy továbbment, meglátta a könyörgõ szemû kölyökkutyát, a farkát csóválta, a hasa leért a padlóra, megveregette a hátát, játszott vele, és rögtön megszerette, de a kutya aztán rápisilt a fiúra, meg odapiszkított a szõnyegre, egy ajtó kinyílt, a kutya beszaladt rajta, aztán hallotta, hogy bezárják az ajtót, kinyílt egy másik, egy idõs hölgy nézett ki, meglátta a kakát, és visítani kezdett, hogy piszkos kis suhanc, a portásért kiáltott, közben a fülét markolta, de õ addig tekergett, amíg végül kiszabadult, és szaladt, ahogy csak bírt, ki az utcára, a Praia Grande-i védõgátnál ténfergett, a zsebébõl elõhalászott egy másik repülõgépmodellt, egy ezüst Shooting Start, üzemanyagtartállyal a szárnyán, és bedobta a tengerbe.
Majdnem két hetet töltöttek Makaóban, és kimerítették az összes látnivalót: megnézték a protestáns temetõt, a Sao Domingos-templomot, a Guia-erõdöt, a Luis de Camoes múzeumot, Sao Paulo romjait, Dr. Szun Jat-Szen házát, sõt még az elmegyógyintézetet is, ahol az emberek kézenfogva járkáltak, egy szõke nõ sokat köhögött, és kölniszaga volt, aztán, amikor a kisfiú hirtelen megfordult, a gyep már kiürült, mintha ebédet szolgáltak volna fel valahol másutt, s oda rohant volna mindenki lélekszakadva, hátrahagyva papucsot, újságot, szemüveget, anyja közben mély beszélgetésbe merült a szõke orvosnõvel, aki közben felvette a fehér köpenyét, és a kisfiú akkor örült, hogy elmennek, még az anyja is vidámabbnak tûnt, amikor közeledett az idõ, hogy újra felszálljanak a gõzhajóra, de a fiú a fedélzeten elszomorodott, mert eszébe jutott az iskola, meg az, hogy már megint betegséget kell színlelnie, hogy hazaengedjék, és újabb repülõgépmodellt kapjon Jimmy Johnsontól, miközben az anyja az ebédet fõzi, olyat, mint amilyet most a kezében tartott, amikor a gõzhajó végre elindult, a féltve õrzött Sabre-modellt, amit most a hajó faránál belökött a tajtékos vízbe, így mindent otthagyott, csak a lélegzete volt az övé, amit visszatartott, ameddig csak bírta, hogy ezek a dolgok mind belevésõdjenek az emlékezetébe, s ha elég sokáig bírja, a végén felszáll majd, mint egy léggömb.
Amikor hazaértek, az apja épp az udvaron iszogatott a félhomályban, és úgy mondta, hogy „gyertek csak be”, mintha vadidegenek volnának, s a kisfiú boldognak tûnt, bár árnyék hullott az arcára, az anyja nem szólt semmit, aztán már az apja sem, és hetekig némaságba burkolóztak, közben visszament az iskolába, és õ is hallgatag lett, mert semmit sem értett, és mert semmit sem értett, fulladozni kezdett, elakadt a lélegzete, a tanárok kihívták az iskolaorvost, aki azt mondta, hogy nem szabad magára hagyni, de a szünetben mégis kisétált a kapun, felmászott az iskola mögötti dombra, ott felküzdötte magát egy betonfalszerûségre, kiállt a tizenöt méter mély szakadék szélére, lenézett az üres vízgyûjtõre, ahol az elõzõ nyáron két iskolás lány életét vesztette, kéz a kézben, belesodródtak a vízelvezetõ csatornába, amikor a vízgyûjtõ megtelt a nagy esõzések idején, és senki sem tudta, baleset volt-e vagy öngyilkosság, a fiú sokáig állt ott, aztán hazament, az apja dühös volt, mert telefonáltak az iskolából, fültövön vágta, ordított, bár a fiú semmi tanújelét sem adta, hogy hallaná, egészen messzirõl hallatszott a hangja, mintha egy vízgyûjtõ mélyérõl szólna, csak pofozta, aztán összeszedte az összes repülõgépmodellt, azokat is, amiket Jimmy Johnsontól kapott, kidobta mindet az ablakon, és nézte, ahogy az autók egyiket a másik után roppantják szét, és közben egyfolytában azt mondogatta, hogy azt a Johnsont meg átvezényelték Nyugat-Németországba, és most végre a maguk életét élhetik, és nagyon reméli, hogy mindenki levonta a tanulságot.
Azután az apja szendvicseket készített, hogy vigye el õket az iskolába, és õ mind megette, jól érezte magát, és erõsnek, és arra gondolt, hogy majd csak túllesz mindenen.

Negyven évvel késõbb ott ült a patakparton, ette a sárízû Vegemite-os szendvicseket, és nézte, ahogy a szél fodrozza a patakot, aztán meghallotta a Sydney felé tartó nyolcüléses Nomad zúgását a felhõk fölött, tudta, hogy a felesége rajta ül, és újra nekilátott a kutya temetésének.
A felesége gyûlölte a kutyát, mert öreg, büdös és rákos volt, és tulajdonképpen már rég el kellett volna emészteni, de hát ez a kutya jött vele és feküdt le mellé, amikor elsétált az öreg kunyhóhoz, lefeküdt a fagyasztó melletti ócska ágyra, és inni kezdett, egyre korábban és korábban, és tudta, hogy a felesége nem a kutya miatt haragszik, hanem az üvegek meg a mocsok miatt, és fõként amiatt, hogy mindent elfelejt, és még csak nem is próbál ezen változtatni.
Aztán egy nap a kutya beleesett a patakba, és nem tudott kijönni, a nyakörvénél fogva kellett kihúzni a partra, nem bírt felállni, túl sokáig volt a vízben, s a felesége kijelentette, hogy vagy a kutya, vagy õ, és a férfinek annyira fájt a szíve, hogy egyáltalán nem kapott levegõt, márpedig a múltbeli emlékeibõl tudta, hogy ha nincs levegõ, az valami különválást jelent.
Egy ideig megpróbált emlékezni, tényleg nagyon igyekezett, de végül aztán már nem akart. Betette a kutyát a gödörbe, betemette, egy pillanatra eszébe villant, hogy érezte a kutya rebbenõ fülének suhintását a karján, mielõtt lelõtte. Sárral födte a gödröt.
Nem kapott levegõt.
Visszaballagott a házba, szobáról szobára járt, de sehol sem lelte nyugtát. Semmire sem tudott koncentrálni. Megivott egy üveg vörösbort, lassan kortyolgatta, mindig csak félig töltötte meg a vékony poharat, aztán megint félig, körbe-körbejárt a szobában, aztán szobáról szobára. Az esõ egyre erõsebben kopogott a tetõn, és a kutya sírjára gondolt, ahogy megtelik vízzel, erre a sötét, zárt, súlyos helyre, meg a repülõre, amellyel a felesége elment. Magányában úgy érezte, mintha a teste egyik fele könnyebb lenne, mintha valamitõl megkönnyebbült volna, talán a szerelemtõl és a haláltól, és mindent maga mögött akart hagyni, aztán az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy ha a felesége szendvicseket készített neki, akkor talán visszajön.
De nem tudta, hogy ez szükségképpen következik-e.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu