Órákig hallgatagon utaztunk a sivatagon át, mindenféle görgetegen és homokon és kaktuszon és kiszáradt bokron át. Az út az utóbbi néhány mérföldön eltért a nyílegyenes iránytól, és fölfelé kígyózott, a dombok közé. És az egyik kanyar után hirtelen ott volt az a szikla. Húsz méter magas és vérvörös. Úgy nézett ki, mintha az imént ölték volna le – mintha épp akkor nyúzták volna le az irháját. A kellõs közepén szelte át az út, két részre vágta, a Datsun úgy siklott át rajta, mint a kés. Az ég pedig annyira kék volt, amennyire csak lehet. Persze korábban is az volt, de most, a vörös szikla hátterében tízszer olyan kéknek látszott.
– Nézzétek! Ezt nézzétek meg! Láttatok már ilyet az életben?
Sandrára néztem, aki mellettem ült az anyósülésen. Kibámult az ablakon, és olyan arcot vágott, mint aki a legszívesebben leköpne. Hátrafordultam Roberthez, aki végigfeküdt a hátsó ülésen. Egy újságot lapozgatott. Nem válaszoltak. Azt sem mondták, „Mhm”, vagy „Persze”, vagy „Nem érdekel”, de még azt sem, hogy „Fogd be”. Egyszerûen nem mondtak semmit. Annyira utáltak, hogy még a sziklát is utálták – csak azért, mert nekem tetszett. Pocsékul éreztem magam. Ez az egész annyira nyomasztott, hogy amikor ismét sík vidékre értünk, megálltam, és azt mondtam, most vezessen valaki más.
Kiszálláskor vettem észre, milyen hõség van, legalább 50 fok. A Datsunban volt légkondicionálás, úgyhogy teljesen kiment a fejembõl, micsoda hõségben furikázunk. Robert ült a kormány mögé. Bemásztam a hátsó ülésre, felhúztam a lábam, és a sarokba kuporodtam. Becsuktam a szemem, ne lássák, hogy sírok. Oké, gondoltam, akkor mostantól meg se szólalok. Akár. Nem gond.

Nem tudom megmagyarázni, miért ültem egy autóban Sandrával és Roberttel. Az a szentimentális fontoskodás volt benne, ami együtt jár az állítólag örökké tartó iskolai barátságokkal. Ezen gondolkodtam, miközben végigautóztunk Arizonán. Egy csomó idõm volt gondolkodni, és arra az eredményre jutottam, hogy soha nem is volt ez barátság, csak egy rakás szentimentális, hazug szar. Ami Sandrát illeti, õ alacsony, telt, és a szája helyén egy vonal van az arcán. Ideggyógyász, és kutatói megbízása volt a phoenixi egyetemen. Valami elektrosokkos téma. Azok a phoenixi diákok, akiknek a vizsgái bukással fenyegettek, pluszpontokat kaphattak, ha önként részt vettek Sandra igen fájdalmas kísérleteiben.
Sandra tulajdonképpen csinos a hosszú, göndör barna hajával, de most semmi kedvem kedveset mondani róla. Robert magas, vékony és betegesen zsugori. Tényleg, õ a legzsugoribb ember, akivel valaha találkoztam. Akárhányszor megálltunk egy benzinkútnál, azonnal a vécére rohant, és csak akkor bukkant fel, ha Sandra vagy én már kifizettük a számlát. Egyszer rajtakaptam, amint a három dollárból, amit egy étteremben az asztalon hagytam borravalónak, kettõt elvett és zsebre vágott.

Amikor elmúlt a sírás, újra kinyitottam a szemem, és elõvettem a táskámból egy könyvet, pedig ha autóban olvasok, mindig rosszul leszek. Csak hogy ne kelljen néznem a pofájukat. A könyv a vadnyugati nõkrõl szólt. A szerzõ tudta, mivel etesse be az olvasóit. Mindjárt az elsõ fejezet a pionírok és a telepesek feleségeit tárgyalta, akiket elraboltak az indiánok. „Egy indián számára nincs is szebb, mint a fehér feleség”, olvastam. Egy csapásra jókedvem lett. Hunyorogva kinéztem a könyv fölött a sivatagba, ahol közel s távol egyetlen embert sem lehetett látni. Indiánt sem. Viszont az út baloldalán feltûnt egy tábla: MÉG 1 MÉRFÖLD VÖRÖS LÓ TÖRZSFÕNÖK SZUVENÍRÜZLETÉIG. ÓRIÁSI VÁLASZTÉK. Valamivel késõbb a második tábla: MÁR CSAK FÉL MÉRFÖLD VÖRÖS LÓ TÖRZSFÕNÖK SZUVENÍRÜZLETÉIG. ELSÕ OSZTÁLYÚ ÁRU!
– Hé – mondtam –, álljunk meg. Be akarok menni az indiánboltba.
Sandra felnyögött.
– Hát ilyen nincs! Az egész csupa gagyi. Azonkívül nincs idõnk.
Soha nem volt idejük semmire. Kivéve, ha étterembe vagy szupermarketbe akartak menni. A szupermarketekben órákat bírtak eltölteni.
– Látni akarom az indiánt – mondtam. – Egy hete vagyok Arizonában, és még egyetlen indiánt sem láttam.
– A motelban biztos van tévé. Ott egész éjjel nézheted az indiánokat – mondta Robert.
Ekkorra a lécekre erõsített kartontáblák már lépten-nyomon felbukkantak: MÁR CSAK 200 YARD VÖRÖS LÓ TÖRZSFÕNÖK SZUVENÍRÜZLETÉIG. MINDEN NAGYON OLCSÓ!, és: MÁR CSAK 100 YARD. EZT NE HAGYJA KI!, és: MÉG 50 YARD. TEGYE KI AZ INDEXET! Végül: MEGÉRKEZETT! VÖRÖS LÓ TÖRZSFÕNÖK SZUVENÍRÜZLETE. HIHETETLENÜL KEDVEZÕ ÁRAK! ÓRIÁSI VÁLASZTÉK. ELSÕRENDÛ MINÕSÉG, KÉZIMUNKA!
– Hát ez borzalmas – mondta Sandra.
– Állj meg, légyszíves – mondtam. – Mégiscsak törzsfõnök.
– Nincs idõnk arra, hogy állandóan megálljunk – sziszegte Sandra –, azonkívül te akarsz mindenáron a Monument Valley-be menni!
A szuvenírüzlet egy faházból és négy deszkabódéból állt. Tarka gyapjútakarók lógtak rajtuk, mint a ruhák a szárítókötélen, elég magasan ahhoz, hogy a por, amit felvertünk, ne lepje be õket. Aztán megint egy lécekre erõsített fehér tábla következett: VÖRÖS LÓ TÖRZSFÕNÖK JÓ UTAT KÍVÁN. És röviddel utána: TÚLMENT? MÉG NEM KÉSÕ MEGFORDULNI. GYORSAN KANYARODJON VISSZA! Oké, gondoltam magamban, mostantól aztán tényleg nem szólok egy szót sem.
Körülbelül egy órája hallgattam, amikor az út jobb oldalán egy kis, piszkossárga kutya jött szembe. Nagyon sovány volt és egyenletes léptekkel poroszkált, a szájából kilógó nyelve himbálózott az ügetés ritmusára; akár zöröghetett volna, annyir száraz volt.
– Állj meg – mondtam azonnal Robertnek, és még a kezemet is a vállára tettem. – Állj már meg, hogy egy kis vizet adhassunk ennek a szerencsétlen flótásnak.
– Menj tovább – mondta Sandra –, nincs idõnk arra, hogy minden korcsnak megálljunk. Azonkívül itt lakik a közelben. Nem kell neki a vized.
– Ugyan hol? Látsz itt valamit? Látsz talán házat erre? Hiszen még fa sincs. Ez itt egy sivatag. Százezer kilométeres körzetben semmi víz.
Robert továbbhajtott. A kutya eltûnt a porfelhõben.
– Hé, Robert – mondtam –, adok öt dollárt, ha megállsz. Nem is, tízet adok!
Láttam, ahogy összerándul. Nehéz perceket okoztam neki.
– Adok húszat!
– Hagyd abba – mondta Sandra. Robertnek pedig:
– Továbbmész!
– Harminc!
– Tényleg? – kérdezte Robert, de aztán hozzátette:
– Nem, nem csinálom. Meg kell végre tanulnod különbséget tenni ember és állat között.
– Ötven! – Az elsõ ülések közé préseltem magam, és az arca elõtt hadonásztam az ötvendollárossal.
– Nem – mondta Robert szomorúan, és a gázpedálra lépett –, aztán a végén mégsem adod ide.
Hátrahanyatlottam, és tíz percig olyan csöndben voltam, mint egy hulla. Aztán hirtelen ordítani kezdtem:
– Azonnal állj meg! Állj félre! Rosszul vagyok!
Tényleg ennyire buták voltak. Tiszta idegesek lettek, hogy telihányhatom az autót, és rögtön meg is álltak. Elõkászálódtam a hátsó ülésrõl, kiugrottam, megkerültem a kocsit, és kinyitottam a csomagtartót. Elõvettem a nagy vizespalackot, és a válltáskámba tettem.
– Na, én lelépek! Engem többet nem láttok. És a vizet is magammal viszem.
Tátott szájjal néztek.
– Nem szállhatsz ki csak úgy a sivatagban. Hogyan jutsz haza?
– Stoppolok.
– Nem stoppolhatsz csak úgy. Ez itt Amerika. Amerikában nem lehet csak úgy stoppolni. Veszélyes. Azonkívül szomjan halsz. Szállj be!
Futni kezdtem. Az elsõ pár méteren még kiabáltak. Aztán már csak ott álltak és bámultak utánam. Láttam, amikor hátrafordultam. Úgy kellett nekik. Úgy éreztem, órákig tudnék így futni. A hõség soha nem zavart különösebben. Pedig világos volt, hogy le fogok égni. Csak egy rövid ruha és tornacipõ volt rajtam.
Amikor végre semmit nem láttam Sandrából és Robertbõl, ittam néhány kortyot az üvegbõl, és a kutyát kezdtem keresni, de sehol sem találtam. Összehúzott szemmel néztem az utat. A kutya sehol. A másik irányba néztem, nem közeledik-e autó, amelyik magával vinne. De nem jött. Aztán megláttam az indiánt. Rögtön tudtam, hogy indián, még mielõtt felismertem az arcát; sõt, már akkor, amikor több száz méterre volt tõlem. Egyenletes léptekkel poroszkált, mindjárt utolér, gondoltam. Lángolt a forró levegõ, a testének mintha nem is lettek volna határozott kontúrjai. Megálltam, és szembenéztem vele. Azt kérdeztem magamtól, hogyhogy ilyen ismerõs ez a pillanat, aztán eszembe jutott, hogy valamikor egy filmben láttam hasonló jelenetet.
Az indiánnak rövid haja volt, fekete farmert és zöld pólót viselt. Húsz év körüli lehetett, és tényleg indián volt. Amikor odaért, megállt és rám nézett, nem mosolygott. Vízzel kínáltam, és õ bólintott. Odaadtam az üveget. Csak két kortyot ivott, én tovább kínáltam. Még két kortyot ivott. Aztán visszaadta az üveget, megköszönte, és poroszkált tovább.
Valamivel késõbb felvett egy ezüst kamion, amelyben tükrözõdött az egész világ. Amikor elmentünk az indián mellett, megkérdeztem a sofõrt, nem vihetnénk-e õt is magunkkal. Bõven volt még hely az utastérben. A sofõr csak köpött egyet. Néztem elõre, a horizontot figyeltem, hogy elszínezõdött-e már az ég, és próbáltam megsaccolni, mennyi idõm van sötétedésig. Mert ha besötétedik, a stopposlányoknak meggyûlik a bajuk a kamionsofõrökkel.
 
 
 

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
„Der Indianer”, in: Duve, Karen, Keine Ahnung. Erzählungen, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1999. 53-59. old.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu