A kockázat figyelemre méltó helyet foglal el a
mai társadalmakban. Mindenütt jelen van: a gazdaság
világában, ahol a vállalkozó alakját
jellemzi, a pénzügyi világban, ahol a pénzügyi
összeomlás fenyegetésével azonosítják,
a társadalom világában, ahol a magán vagy állami
biztosítótársaságok épp ennek a lefedezésével
foglalkoznak, a jog világában, ahol a felelõsségi
viszonyok alapjául szolgál, az erkölcs világában,
ahol az elesettek panaszolják fel, az orvoslás világában,
ahol a terápiák kiszámíthatatlan esetlegességeinek
formájában van jelen, a katonák világában,
akik a „nulla kockázattal járó” stratégiákról
ábrándoznak. Jelen van a természetben is a nagy ökológiai
válságok formájában, de ott van a tudományos
kutatásokban is, ahol az etika szabályaival próbálják
meg uralni, például a technológiai fejlesztéseknél
és ipari alkalmazásuknál.
A mindenütt jelen lévõ kockázat már
egyfajta szófordulattá vált, amely mindenféle,
egyéni vagy kollektív, kisebb vagy katasztrofális
méretû esemény megnevezésére szolgál.
A kockázat az esemény modern formájaként jelenik
meg: az a mód, ahogyan a mai társadalomban azon gondolkozunk,
mi válhat problémává, mi az, ami miatt nyugtalankodnunk
kell. A kockázat az a sajátos kristályosodási
pont, ahol a kortárs társadalom problematizálja és
elemzi önmagát, ahol az értékeit keresi, és
talán a határait is felismeri.
A kockázat fogalmának módszeres és bõséges
használata új keletû dolog. A fogalom a nyugati kultúrában
a középkor végén jelent meg, és a biztosítási
szerzõdés tárgyát jelölte. Hosszú
ideig meg is maradt ezen a területen. Tulajdonképpen a 19.
század végéig és a munkahelyi balesetek problémájáig
kell várni, hogy a fogalom teljes értékû jogi
státust nyerjen, a „foglalkozással járó kockázat”
kategóriájával együtt, amelyet aztán hamarosan
kiterjesztettek a „társadalmi kockázat” kategóriájára
is. A fogalom olyan átfogóvá, ahogyan ma használjuk,
csak az 1970-es években vált, valószínûleg
a környezetvédõk követelései nyomán,
akik ma már egyenesen „a kockázat társadalmáról”
beszélnek. A fogalom gyakori felbukkanása maga is olyan jelenség,
amelyet érdemes volna elemezni. Vajon milyen tapasztalatokat szerzünk
saját magunkról, amikor önmagunkat és tetteinket
a kockázat formájában tesszük kérdésessé?
A kockázat a morális gyakorlatban
Társadalmunkban a kockázat forrása a morális
értékekben keresendõ. Ez az elsõ dolog, amely
a kockázatról beszélve elõtûnik.
Valamennyien emlékszünk James Dean Rebel Without a Cause
címû filmjének arra a jelenetére, ahol ellenfelét
halálos játékra hívja ki: az lesz a gyõztes,
aki utolsónak ugrik ki egy teljes sebességgel a szakadék
felé száguldó autóból. Ez kiváló,
egyszersmind mulatságos példája a kockázat
felértékelésének. A párharcban, ahol
a tét annak kiderítése, ki meddig hajlandó
kockára tenni az életét, az önuralom a legfõbb
érték és a törvény. Az epizód Hegel
mûvének, A szellem fenomenológiájának
egyik híres passzusát dolgozza át, nevezetesen az
úr és a szolga dialektikáját. Az ember saját
életének kockáztatásával ébred
tudatára önnön ember-mivoltának, vagyis hogy értéke
nem korlátozódik biológiai létére, hiszen
más dolgokért épp ezt képes kockára
tenni. Az értékek világa azáltal jelenik meg,
hogy az ember képes értük kockára tenni önmagát.
A kockázat ugyanakkor a hierarchia forrása is: aki vállalja
a kockázatot, hogy szembenéz a halállal, urává
válik annak, akinek nincs ehhez bátorsága. Az ember
ember-mivoltához a kockázaton át vezet az út,
pontosabban életének kockáztatásán át.
Az állat képtelen kockáztatni. Más szóval,
ha valaki nem képes vállalni a kockázatot, állat
módjára él.
Valóban: hagyományainkban a kockázat fogalma olyan
fogalmakhoz társul, mint a bátorság, a hõsiesség,
az élet kockáztatása, az önfeláldozás.
Annak az értéke, amiért hajlandó vagyok kockázatot
vállalni, azon mérõdik, hogy vállalom érte
a kockázatot: ilyen érték a háborúban
a haza, az ellenállásban a szabadság, saját
személyes kényelmem feláldozásában a
szerelem. Egy értéket az tesz értékké,
hogy az ember hajlandó kockáztatni érte.
Bár a kockázat a felértékelés módja,
ettõl még nem abszolút érték. Bár
a bátorság erény is, a vakmerõség ettõl
még nem az. A kockázat túlhajtása néha
a legrémesebb szörnyûségekhez vezet, mint azt
a 20. század is megmutatta. Az önfeláldozás dicsõítése
a fanatizmussal rokon. A kockázat nem lehet öncél. Egyébként
Hegel a dialektikus példázatban a szolgának ad igazat,
aki a munka révén megszerzi a valódi uralmat. A kockázatvállalás
moráljában van egy határ, maga az élet. Értékelhetjük
a kockázatot, de csak annyiban, amennyiben az életet szolgálja.
Így a kockázat etikájának is az élet
szolgálata a határa. Nem minden heroizmus egészséges.
A kockázat értéke a mértékben, az arányban
van. Se nem túl sok, se nem túl kevés. A kockázat
morálja egyensúlymorál.
A vita, amely a kockázat értékérõl
folyik, ma számos formában jelen van. Így például
eltöprenghetünk a „nulla kockázattal járó
háború” stratégiájáról. Milyen
értéket tulajdonítunk értékeinknek,
ha csak akkor vagyunk hajlandók megvédeni õket, ha
nem kell meghalnunk értük?
A kockázat a társadalmi gyakorlatban
Ez a biztosítás terepe. Itt a kockázat jövõbeli,
lehetséges, valószínû, esetleges esemény
formáját ölti, lehet szerencsés vagy balszerencsés,
mindenesetre tartani lehet maradandó következményeitõl.
Ezen a terepen mindig minden kockázat virtuális. A biztosítás
azonban aktuális értéket, árat ad neki: a biztosítási
díjat vagy részletet. Így hát a biztosítással
a kockázat nem hagyja el az értékek világát.
A kockázat a biztosításban tulajdonképpen mindig
csak egy érték mértéke. A biztosítás
teremti meg a kockázat gazdasági árát, pénzbeli
becsét, ami egy értéknél valóban egyfajta
létezési forma.
Hogyan határozhatjuk meg a kockázat árát?
Két elmélet áll rendelkezésünkre: az elsõ
inkább pszichológiai természetû, és azt
tartja, hogy a kockázat ára annak a személynek az
undorában mérhetõ, aki megpróbál megszabadulni
tõle. Ehhez nincs szükség statisztikákra. A kockázat
ára annak a díjnak az összege, amelyben egyetért
a két fél: az is, aki át akarja hárítani
a kockázatot, és az is, aki hajlandó viselni. A kockázat
fogalma a biztosításban nem annyira a veszély fogalmához
kötõdik, mint inkább valamiféle reményhez
vagy félelemhez.
A biztosításnak ez a tisztán szerzõdéses
felfogása inkább megfelel – Michel Albert megkülönböztetésével
élve – a „tengerparti”, mint a „rajnavidéki” szerzõdés-felfogásnak.
A kontinensen, fõként Franciaországban a biztosítás
felfogása a kölcsönösség fogalmához
kötött, azaz a statisztika és a valószínûség
gondolatához. Vagyis Franciaországban a biztosításnak
ahhoz, hogy elismertesse magát, el kellett határolódnia
a játszmától és a fogadástól.
Ebbõl a látószögbõl nézve a kockázat
megfelel annak a valószínûségnek, hogy egy esemény
megtörténik egy populációval. Vegyük például
a francia autósok populációját, az utak állapotát,
az autópark jellegét, és azt, hogy jelenleg évente
8000 haláleset történik az utakon. A nagy szociológus,
Adolphe Quételet kifejezésével élve ez az a
„büdzsé”, amelyet a francia népesség évente
arra szán, hogy autón közlekedhessen. Megjósolható,
hogy egyik évrõl a másikra ez a szám nem változik
(némi ingadozással, amely egyébként kiszámítható).
Ez lehetõvé teszi, hogy meghatározzuk az átlagos
autóhasználati díjat lakosonként vagy vezetõnként.
És fel tudjuk mérni azt az „esélyt” is, amellyel bármely
egyén egyikévé válhat a 8000 feláldozottnak.
Ez függ az autó erejétõl, a vezetõ tapasztaltságától,
azoktól a helyektõl, ahol közlekedik stb. – megannyi
kritérium, amely arra szolgál, hogy a gépjármû-biztosítás
díját egyénenként meghatározzuk. Ugyanis
nem mindenki jelent ugyanakkora kockázatot a csoportban. Némelyek
kockázatosabban vezetnek, mint mások. Ez tehát egy
újabb módja annak, hogy rögzítsük a kockázat
árát: az ár annak a többé vagy kevésbé
nagy valószínûségnek felel meg, amellyel az
átlaghoz viszonyítva katasztrófa érhet bennünket.
Ezt az árat nevezzük igazságos árnak.
Ebben az inkább szociológiai, mint pszichológiai
felfogásban a csoport elsõdleges az egyénnel szemben.
A kockázat a csoportot jellemzi; nyomasztó gyakorisággal
sújtja. És az egyént a csoport tagjaként érinti.
A szabadság paradoxona: mindenki olyan szabadnak érezheti
magát, amilyennek akarja, de tetteivel mindenképpen hozzájárul
a közös statisztika reprodukálásához. Itt
tehát egy csoportot a kockázatával azonosítunk.
Amikor a kockázat árát állapítjuk
meg, ahogyan az egy szerzõdésben is szerepel, a biztosítás
realitást ad az irreálisnak, aktualitást az inaktuálisnak,
jelenlétet az esetlegesnek. Megfordítja az idõ folyását:
az esemény, amelytõl tartunk, itt van, holott nem ment végbe,
és talán sohasem is megy végbe. Jelen van, megtestesítve
a szerzõdésben, parányi töredékek formájában.
Azaz oly módon, hogy a jelenléte, noha valóban reális,
gyakorlatilag észrevehetetlen. Ez adja a biztosítás
kettõs hatékonyságát. Elõször is
a kockázat töredékekre bontása, amit a biztosítás
alkalmaz, azt eredményezi, hogy a rettegett eseménytõl
nem félünk többé. A biztosítása feloldja,
elporlasztja a kellemetlenségeket. Könnyedén elviselhetõvé
teszi õket. Néha túlságosan is.
A biztosítás erényei azonban ennél jóval
szélesebb körûek. A biztosítás oly módon
alakítja át a dolgok rendjét, hogy nem rendelkezni
biztosítással hibának minõsül. Ezt fogalmazta
meg Edmond About a biztosításnak szentelt kis könyvében:
„Tudjuk, hogy az autók kerekei használat közben, a kövezeten,
naponta több mint húsz kiló vasat szórnak szét
Párizs utcáin. Ez a húsz kilónyi értékes
fém nem semmisül meg, csak elvész. Az a tény,
hogy végtelen számú parányi darabban hever
az utcán, használaton kívülivé és
megfoghatatlanná teszi. Tételezzük fel, hogy egy türelmes
és ügyes munkásnak sikerül begyûjtenie ezeket
a vasatomokat, sikerül visszaadnia a kohéziójukat, az
ellenállásukat és minden egyéb hasznos tulajdonságukat.
Elviszi õket a kovácsmûhelybe, és csinál
belõlük egy emelõt. Nem hozott-e létre ezzel
egyfajta tõkét az emberek használatára? Egy
fillér éppúgy nem tekintendõ tõkének,
ahogy a vaspor sem tekinthetõ emelõnek. Aligha számítanak
értéknek; kevés olyan embert találnánk,
aki érzékeny volna egy fillér elvesztésére
vagy megszerzésére, hiszen egyetlen magányos fillérrel
semmit sem kezdhetünk. Az azonban, aki tisztességes úton-módon
eléri, hogy a világon élõ kortársainak
mindegyike adjon neki egy fillért, tízmilliós tõkét
hoz össze, azaz egy csinos kis emelõt, amellyel a hegyet is
fel lehet emelni.” A tény, hogy árat rendelünk a reményhez,
hogy aktualizáljuk az esetlegest, azzal jár, hogy ettõl
kezdve az, aki magatartásában nem aktualizálja a kockázat
eshetõségét, egyéni és kollektív
veszteséget okoz: egyénit abban a helyzetben, amely akkor
áll elõ, ha a kockázat megvalósul, kollektívet
azért, mert megfosztja a társadalmat attól a lehetõségtõl,
hogy felemelje a hegyeket. A biztosítás gazdasági
hatékonysága a szolidaritásra épül. A
biztosítás, épp azért, mert aktualizálja
az esetlegest, az a mechanizmus, amellyel egy lehetséges veszteséget
tõkévé alakítunk át. Értékét
az adja, hogy sokkal több, mint a terhek elosztásának
egyszerû mechanizmusa.
A biztosítás a kockázat olyan társadalmi
gyakorlatát kínálja, amely a liberalizmushoz is, a
demokráciához is kötõdik. Az elsõhöz
azért, mert a liberalizmus politikai filozófia, amely a kockázat
kezelésébõl kormányzati elvet csinál.
Az egyéneknek szembesülniük kell a kockázattal,
hogy valóban tudatában legyenek tényleges identitásuknak,
minthogy erõforrásaik önmagukban és másokban
vannak, önmagukban elõrelátásként, másokban
önkéntes társulásként. A biztosítás
ugyanakkor a demokrácia gyermeke is, amelynek megadja a szolidaritás
identitását. Ezért van az, hogy két évszázada
folyamatosan arra vagyunk felszólítva, hogy ébredjünk
öntudatra, individuumként is, kollektivitásként
is, méghozzá a biztosítás formájában.
A kockázatnak ez a logikája sajátos módon
megtört, amikor a biztosítást arra akarták felhasználni,
hogy megoldja az ipari társadalom fejlõdésébõl
fakadó társadalmi problémákat. A társadalombiztosítással
kötelezõvé vált önmagunk biztosítása.
Azaz oly módon kell eljárnunk, hogy védve legyünk
bizonyos kockázatoktól, amelyeket társadalminak neveznek.
Az alapgondolat kettõs: jövedelmétõl függetlenül
minden egyénnek védve kell lennie bizonyos kockázatoktól,
mégpedig azért, mert ezek nem igazságosan oszlanak
meg a társadalomban. Ez magyarázza a III. köztársaság
hivatalos szociális doktrínáját, a szolidarizmust.
Társadalmi kockázatok azért vannak, mert fejlõdése
során a társadalom kitermeli, ám nem igazságosan
osztja szét õket. A kockázatokban meglévõ
egyenlõtlenségek kompenzálása, az esélyek
egyenlõségének helyreállítása,
ez a szolidarizmus programja. A társadalombiztosítás,
amely a társadalmi kockázatok ellen kínál fedezetet,
immár jog, mindenekelõtt a munkavállaló joga,
illetve az állampolgáré a társadalombiztosítással
szemben.
Ez a biztosítási logika rendkívüli mértékben
kiterjedt az idõk során. Az országok szociális
költségvetése ma már meghaladja az állam
költségvetését. És a szakadék egyre
nagyobb köztük, hiszen az a logika, amely szerint a kockázatra
fordítandó fedezet csak nõ (egészségügy,
nyugdíj), nem látszik sehol megtörni. Holott elértük
azt a határt, amely fölött, úgy tûnik, a
védelem költségei romba fogják dönteni saját
forrásaikat: a társadalmi terhek kimerítik a gazdaságot.
A gazdasági érvhez egy morális érv is társul:
ahelyett, hogy segítenének a kockázatvállalásban,
a társadalombiztosítási intézmények
„demoralizáló” kontraproduktív jelenségeket
gerjesztenek: a biztosítás többé nem a kockázatvállalást
szolgálja, hanem arra hatalmaz fel, hogy sohase kelljen kockázatot
vállalni.
Az imént a kockázatvállalás szükségszerû
határairól és a kockázat fanatizmusának
veszélyeirõl gondolkoztunk. Itt fordított helyzettel
állunk szemben: amitõl félnünk kell, az nem a
kockázatvállalás eltúlzása, épp
ellenkezõleg, a hiánya. Megint csak egyensúlyi probléma.
A kockázat a jogi gyakorlatban
A kockázat jogi formája a felelõsség. Itt
inkább a kockázat fenyegetõ, veszélyes, vészjósló
oldalával van dolgunk. A felelõsség nem annyira a
kockázat, mint inkább a kockázat terhének áthárító
mechanizmusa. A kockázatok terhének elosztása egy
társadalomban a jogi felelõsség szabályai szerint
alakul. Éppen úgy, ahogy minden okot elvileg egy következmény
követ, egy ember minden tevékenysége folyamatosan hat
másokéra, oly módon, hogy közben állandóan
változik a helyzete, kedvezõen vagy kedvezõtlenül.
Igaz ez családon belül is a szülõ-gyerek viszonyban,
a nõ-férfi viszonyban. Igaz ez gazdasági téren
is, ahol a konkurencia feljogosít rá, hogy büntetlenül
ártsanak. Folyamatosan hatunk tehát másokra. A jogi
értelemben vett felelõsség meghatározza az
interakciók felelõsségi viszonyait is (amelyek nem
terhelhetõk kizárólag arra, aki elviseli az interakciókat),
és összefogja azokat a szabályokat, amelyek szerint
a terhek áthárítása végbemehet. A társadalom
életében kialakuló hatások többségébõl
természetesen nem következik kártérítési
eljárás, ez ugyanis lehetetlenné tenné az életet.
Elvileg ami az udvariasság vagy a civilizáltság szabályai
alá van rendelve, nem a bíróság elõtt
intézõdik el, ahogyan a családi viták sem.
A piacgazdaság aligha mûködhetne, ha szereplõi
minden igaztalanság miatt panaszt emelhetnének, hiszen folyton
igaztalanságokat követnek el egymás ellen. Így
a polgári törvénykönyv 1382 cikkelye, amely kimondja,
hogy egy kárt csak akkor kell megtéríteni, ha vétkesen
okozták, jelentõs mértékben korlátozta
a kártalanításban a jogi fellépés lehetõségét.
Ám a baleset, amely a modern társadalom tipikus jelensége,
fokozatosan oda vezetett, hogy a felelõsséget a kockázat
fogalmára telepítik.
A kockázat a felelõsség terén kialakított
gyakorlatunk „ipari” formája. A fogalom csak a 19. század
végén jelenik meg a jogban, a munkahelyi balesetek szabályozása
kapcsán, vagyis az ipar fejlõdésével. Nyugodtan
fenntarthatjuk tehát azt a tételt, hogy a kockázat
fogalma szükségképpen jelent meg az ipari társadalomban,
a terhek megosztása problémájának végiggondolásaként.
Tegyünk egy kis kitérõt Arisztotelészhez.
Szerinte az emberek óvatosságra vannak ítélve.
Óvatosnak kell lennünk, mert a világ tökéletlen,
bizonytalan; a jövõ meghatározhatatlan. Az istenek a
sorsot tervezték el az ember számára: ebben a tökéletlen
világban neki a sorsot kell beteljesítenie cselekedeteivel.
Az ember küldetése a földön az, hogy választásai
révén oly módon szüntesse meg a bizonytalanságot,
hogy a világ megtalálja a tökéletesedéshez
vezetõ utat. Az istenek világában, az asztronómia
szabályos vagy a matematika törvényeinek megingathatatlan
világában nincs helye a felelõsségnek, hiszen
bizonytalanság sincs. Ezzel szemben az ember osztályrésze
ezen a bizonytalan földön az, hogy szembeszálljon a bizonytalansággal,
hivatása az, hogy megszüntesse a bizonytalanságot. Ehhez
azonban nem állnak rendelkezésére törvények.
Választania kell tehát, döntenie, siettetnie a jövõt,
méghozzá visszafordíthatatlan módon, s ezzel
a jövõ nemzedékeit is elkötelezi. Ezért
kell a választásban óvatosnak lennie, vagy a mi szóhasználatunkkal:
felelõsnek.
Az óvatosság arisztotelészi modelljének
vonalába csatlakozva figyelhetjük meg a nyugati társadalmak
történetében azokat a nagy választási
vagy döntési struktúrákat, amelyek közt
az adott világ sietett elõre, egyszersmind végiggondolta
saját korlátait. Az ipari választás ezek egyike.
Ennek keretében öltötte a felelõsség nyíltan
is a kockázat alakját: elõbb a vállalkozó
kockázata a 18. században, majd a munkahelyi balesetek kockázata
a 19. században, a bérmunkához kötõdõ
társadalmi kockázatok, de egészségügyi,
technológiai, környezeti kockázatok is.
A kockázat gyakorlatának három dimenziója
van.
Elõször is, a hatalom dimenziója. A felelõsség
és a kockázat problémái azokhoz a rendkívüli
technikai kapacitásokhoz köthetõk, amelyeket mi hoztunk
létre. Az ipari „hatalom akarása”, ahogy Nietzsche mondaná,
az óriási hatékonyságú technikai berendezéseken
keresztül nyilvánul meg. Ezt ezerszer hangsúlyozták,
leírták, ábrázolták, elõtérbe
állították már. Az is tény egyébként,
hogy a századvégen már az ipari hatalom nem egyszerûen
a baleset, hanem a katasztrófa fogalmához társul.
Úgy éljük meg az ipar ígéretét,
mint valami katasztrófafenyegetést. Amikor a génmanipulált
termékeket elõállító nagy cégek
közlik, hogy nekik köszönhetõen az éhség
hamarosan eltûnik a világból, és hogy a mezõgazdasági
termelésben a környezeti problémák már
meghaladottá váltak, mindenki úgy fogja fel ezeket
a közléseket, mint megannyi vészjelzést. Ugyanis
itt rendkívül erõteljes hatalmi megnyilvánulásokról
van szó. Ezt a tételt fejti ki Hans Jonas Das Prinzip Verantwortung
címû könyvében: a modern ipari hatalom nem más,
mint szuperhatalom, méghozzá akkora, hogy felelõsségünk
perspektívái hosszú távon teljesen elenyésznek.
Mi a jövendõ generációkért vagyunk felelõsek.
A sztoikusok, hogy megszabadítsák az embert a nyugtalanságtól,
azt javasolják neki, tegyen különbséget a között,
„ami tõlünk függ, és ami nem tõlünk
függ”, mert csak annak kell megfelelnünk, ami tõlünk
függ. A baj az, hogy az ipari hatalom léte miatt úgy
tûnik, nincs semmi, ami ne tõlünk függene. Ez az
oka a korlátlan felelõsségérzetnek, amely igencsak
nyugtalanító. Itt nincs már helye az ártatlanságnak,
s ezt az is bizonyítja, hogy a jogban egyre ritkábban bukkan
fel a véletlen és a vis major fogalma. Ez a korlátlanság
azonban nem más, mint a kortárs ipari hatalom tükrözõdése
a tudatunkban.
A felelõsség mint kockázat gyakorlatának
második dimenziója az emberek egymás közti viszonyát
érinti. A technika nemcsak a természethez való viszonyunk,
hanem társadalmi viszony is. Az ipari társadalom hatalma
pontosan a hatalmi viszonyokban nyilvánul meg. Ezek alapvetõen
aszimmetrikusak. A modern technológiák a függést,
és nem az egyenlõséget vezetik be. Minél fejlettebbek
a társadalmak technikai szempontból, annál kevésbé
tûnik úgy, hogy valamiféle szerzõdésmodellbõl
származnának. Aszimmetria van az alkalmazott és az
alkalmazó közt, amelyet a munkaszerzõdés testesít
meg: rögzíti az alárendeltséget és a szakmai
kockázat megoszlását. Aszimmetria van a fogyasztó
és a termelõ, a szakember és a nem szakember közt,
ami a fogyasztói jogok forrása. A felelõsségi
problémák ma jórészt lényegében
ezeknek az aszimmetriáknak a kezelésére vonatkoznak.
Valószínûleg ez az egyik oka annak, hogy az orvosi
balesetek felelõsségi problémái állnak
ma a viták középpontjában. Az orvos-beteg viszony
alapjaiban aszimmetrikus, miközben jogilag továbbra is szerzõdésként
fogjuk fel, a vele járó kockázat-megosztással
együtt. Ez az aszimmetrikus vonás és a belõle
fakadó függõség érzése rejlik a
nagy ügyek mögött, amelyek Franciaországban az 1990-es
évek eleje óta közbeszéd tárgyai: a fertõzött
vér, az azbeszt, a kergemarhakór. Az áldozatok tudatában
vannak annak, hogy olyan helyzetbe kerültek, amelynek van kockázati
eleme, s ezzel tisztában volt az a személy is, aki az ipari
folyamatot uralja, ám úgy döntött, hogy elõzetes
figyelmeztetés nélkül kiteszi õket ennek a kockázatnak.
A függés a következményben, azaz utólag
válik világossá. A kockázat nemcsak veszély,
hanem társadalmi viszony is: a technológiai hatalom birtokosa
és aközött jön létre, aki ennek haszonélvezõje,
netán kárvallottja.
Hatalom a természethez való viszonyban, hatalom az emberek
egymás közti viszonyában – a harmadik dimenzió
a károk dimenziója. Az ipari társadalomban úgy
tartják, hogy nincs tevékenység, vállalkozás
kockázat nélkül. Egy évszázaddal ezelõtt
ezt hangsúlyozta Raymond Saleilles is a munkahelyi balesetekért
viselt felelõsség új törvényi szabályozásakor:
„A modern élet minden eddiginél inkább kockázatok
kérdése.” Értsd: a kockázat normális,
önmagában nem vitatható jelenség, a kérdés
csak az, hogyan osztjuk el a belõle fakadó terheket. „A kérdés
nem az, hogy szabjunk-e ki büntetést, hanem hogy kiderítsük,
kinek kell állnia a kárt, annak, aki okozta, vagy annak,
aki elviselte. A büntetõjogi szempont nem jön számításba,
egyedül a társadalmi szempontnak van létjogosultsága.
Ez nem magának a felelõsségnek a kérdése
immár, hanem a kockázat kérdése: kinek kell
viselnie? Az ész és a jog szabályai szerint nyilvánvalóan
annak, aki eljárása közben magára vállalta
tettének és tevékenységének következményeit.”
Elképzelhetetlen, hogy egy tevékenység vagy vállalkozás
elfogadásánál feltételként szabjuk,
hogy másokra nézve kockázatmentesnek kell lennie.
Az viszont feltétel, hogy a kockázat terheit senki se háríthassa
át kizárólag azokra, akik elviselték, és
hogy aki elõidézte a kockázatot, annak vállalnia
kell a belõle fakadó terheket is. Ezt az áthárítást
szabályozza a felelõsségi jog. Így megalkottak
objektív felelõsségi eseteket is, a felelõsség
vélelmezését; itt az a filozófia, hogy a kockázat
terhét arra kell hárítani, aki a kockázatot
elõidézte, vagy haszna származott belõle. A
kockázatra adott válasz tehát nem annyira a megelõzés,
mint inkább a kártalanítás – azaz a biztosítás
–, amely épp emiatt jelentõs fejlõdésen ment
át a kötelezõ felelõsségbiztosítások
elszaporodása révén (Franciaországban mintegy
száz fajtája van). Az utóbbi idõkig senki sem
nyugtalankodott az új társadalmi szerzõdés
miatt – a szolidaritási szerzõdésrõl van szó
–, amely szerint a kockázat elfogadható, amennyiben kártalanítás
jár érte, és a terheket nem az áldozatnak kell
viselnie.
Ma azonban figyelemre méltó módosuláson
megy át ez a modell. A probléma immár nem annyira
az, hogy kiterjesszék a kockázatért vállalt
felelõsséget, és a biztosítással megszervezzék
a felelõsök fizetési kötelezettségét,
mint inkább az, hogy megakadályozzák azt a helyzetet,
amelyben bizonyos kockázatokért senkinek sem kell felelõsséget
vállalnia. Nemcsak arról van szó, hogy a megelõzés
kerekedett a kártalanítás fölé, hanem
arról, hogy megpróbálják elõre látni
még azokat a kockázatokat is, amelyek nem igazolhatók.
Ez az óvintézkedés. Megjelenésének több
oka is van. Mindenekelõtt kétségkívül
az, hogy átalakult a károk természete: ma már
nem annyira egyéni balesetekrõl, mint inkább tömeges
katasztrófákról van szó. Elértük
azt a nagyságrendet, amely átlépi a biztosíthatóság
és a kártalanítás határait. Végbement
a kockázat árának egyfajta újraértékelése
is. Van egy jó mércénk ennek az újfajta kockázati
nagyságrendnek az elhelyezéséhez: az 1914-es háború
alatt egy tábornok 300 ezer embert küldhetett a biztos halálba.
Ma csak „nulla kockázattal járó” háborút
lehet vívni. Az értékek egyedülálló
átalakulásáról van szó: a hagyományos
költség-haszon mérlegnél elegendõ volt,
ha az elõnyök kellõképpen meghaladták
a kockázatokat, hogy ezek vállalható legyenek, azaz
elfogadták, hogy a kockázatvállalás egy része
elvész. Ma az a tendencia, hogy a kockázatot ennek az elveszett
résznek az alapján mérik: mi érdemelheti ki
az áldozatot? Azoknak, akiket az a balszerencse ért, hogy
részesei lettek, nem ugyanaz-e az értéke, mint bárki
másnak? Ez az értékelési mód áll
a nulla kockázat mögött.
Mint már említettük, az óvatosság
filozófiája nem jelenti azt, hogy a kockázattól
visszatértünk a hibához. Ez a filozófia a kockázat
kettõs újraértékelésébõl
indul ki: elõször is itt vannak azok a technológiai
erõk, amelyeket ezentúl használni fogunk, és
amelyekrõl tudjuk, hogy nem leszünk képesek a mai módon
uralni õket. A technikai erõk olyan túlerejével
vagyunk kénytelenek szembesülni a hatalmi viszonyokban, amelyet
nem igazán tudunk hogyan minõsíteni jogilag: lehet
ez a fejlõdés kockázata is, de az óvatosság
alapelve is, attól függõen, hogy jogi vagy politikai
szintrõl nézzük a dolgot. Aztán: tanúi
vagyunk az áldozatok egyfajta lázadásának,
akik nem hajlandók elfogadni többé a kockázatok
elfogadhatóságának hagyományos és cinikus
képletét. És nem annyira a becslések összegét
vitatják, mint inkább a technológiai kockázatokhoz
kötõdõ hatalmi viszonyokat. Lázadásuknak
az a következménye, hogy ezentúl annak alapján
becsülik fel a kockázatot, amit korábban inkább
elhanyagolhatónak tartottak.
Megint csak megállapíthatjuk, hogy a kockázat
gyakorlata korlátozott gyakorlat. A szuperhatalommal szemben, amellyel
immár rendelkezünk (és amelyet azon mérnek, hogy
nem tudjuk felmérni a hatásait), az aszimmetria és
a függõség viszonyaival szemben, amelyek belõle
következnek (és az autonómia elvesztésének
érzésével szemben, amelyet kivált), a kockázat
mértékével szemben, amelyet vállalni kell miatta,
nem volna-e jobb – ha nem is megállni, legalább szünetet
tartani, hogy módunk legyen visszavenni az ellenõrzést
a bennünket uraló folyamatok fölött? Az óvatosság
ideje a moratóriumok ideje.
A kockázat mai gyakorlatának ez a három dimenziója
– a morális, a társadalmi és a jogi – nem meríti
ki a problémát. Ha egészében át akarjuk
látni tárgyunkat, ide kell vennünk a katonai gyakorlatot
is, amely kétségkívül az egyik legõsibb
formája a kockázatnak, a játéknak, amely Pascaltól
Neumannig és Morgensternig oly nagy szerepet játszott a kockázattal
szembesülõ viselkedések formalizálásában,
és a mai napig jelen van a pénzügyi világban,
az orvosi gyakorlatban, amely az orvoslás és az orvosi ellátás
fejlõdésével központi helyre került a kockázatról
alkotott felfogásunkban. Ehhez hozzá kell még tennünk
a pszichológia gyakorlatát, ahol a kockázat a mai
individualizmus egyik összefüggéseként tûnik
fel.
Nem ígértem, hogy kimerítõen tárgyalom
a témámat. Csak azt próbáltam megérteni,
hogyan kerülhetett a kockázat a modern társadalom középpontjába.
Nemcsak azoknak a fenyegetéseknek a következtében, amelyek
ránk nehezednek, hanem sokkal mélyebben, az értékmérés
általános alapelveként. Ha az értékelvet
keressük a kockázatban, a mai társadalom arra van ítélve,
hogy elviselje a kockázat dialektikáját: a kockázat
erkölcse, miközben bátorít az önfeláldozásra,
megteremti a kockázat korlátait is.
A kockázat gyakorlata a mai társadalomban egyfajta korlátozott
gyakorlatot jelent: hogyan ne menjünk túl messzire? A mai társadalom,
miközben felértékeli a kockázatot, a kalandot,
a vállalkozást, megpróbál mértéket,
korlátot is szabni neki, tilalmat állítani elébe.
A kockázat túlértékelésével,
ahogy alulértékelésével is, az emberi átfordul
az embertelenbe. Nem szabad tehát szembeállítani a
kockázat morálját valamiféle védekezési
morállal: a kockázat morálja elválaszthatatlan
a védekezés moráljától. Kockázat
és biztonság nem két független szubsztanciaként
áll egymással szemben. A kockázat egyidejûleg
állítás és tagadás. Önmagunk meghaladásának
szükségletéhez tartozik: muszáj átlépnünk
a kialakult határokat.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
(A szerzõ címzetes egyetemi tanár a Conservatoire nationale des arts et métiers-nél, a Fédération française des sociétés d’assurances kutatási tanácsosa, elõadása 2000. október 20-án hangzott el Párizsban az UTLS keretében)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu