– A hosszúság a rövidség egy formája – mondta Chanchu –, miként a rövidség is a hosszúságé. Mindazonáltal, ami röviden elmondható, azt nem érdemes hosszan fejtegetni. Hacsak – mondta rövid hallgatás után –,  nem magát a hosszúságot akarjuk elmondani. De az, hogy rövidet nehezebb írni, mint hosszút, a közhiedelemmel ellentétben mégsem igaz – tette hozzá halovány mosollyal  –, egy mû hossza nem vonalzó vagy colstok, amely a mûtõl függetlenül létezne valahol. S így az a mondás sem állja meg a helyét, hogy „a rövidebb hosszabb lett volna”. Ugyanis – próbálta meg a rátört gondolatrohamot lezárni – én sem azért beszélek, hogy a világnak stílusismérveket szolgáltassak önmagára: nagy-e vagy kicsi, szép-e vagy csúnya, kozmikus-e vagy olyan mint egy csirkeketrec: egyetlen célom, hogy zavarba ejtselek benneteket. S ha ehhez egy álló éven át kellene beszélnem – tette hozzá kezének egy lemondó mozdulatával –, akkor egy álló éven át beszélnék.* Ha ehhez hülyeségeket kellene állítanom, azt is megtenném. Mert nem tévesztem össze a beszédet a hallgatással, sem a rövidséget a hosszúsággal. Egyáltalán: nem tévesztek össze semmit semmivel. De ha összetévesztem is a semmit a semmivel, az sem okoz gondot: a semmi kacér jószág, brutális valami: szeretkezés közben vagy halálos ágyunkon, netán mûvünk megjelenésének pillanatában** szoktuk megpillantani. De én nem foglalkozom semmivel. Ezért aztán nincs értelme a hosszúságról bármit mondanom. Kivéve, ha ennek jelentõséget tulajdonítok, én vagy bárki  más. Ha más tulajdonít neki jelentõséget, az nem az én problémám. Leszögezhetjük: a kettõ között létezni a legnehezebb: 2002 leütésben az olvasónak fájdalmat vagy gyönyört okozni: netán arra kényszeríteni, hogy letegye a kezében tartott könyvet és kibámuljon az ablakon.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu