(HAMBURG/KASSA) - Kassa városa olyan vidéken fekszik, amely már legalább nyolcezer éve lakott. A legkülönbözõbb történelmi korszakokból származó régi falmaradványok hosszú civilizációs múltra utalnak. Európa legkeletebbre fekvõ gótikus temploma a városközpont dísze, színes zománccserepekkel fedett tetejével olyan templomokra emlékeztet, mint a bécsi Stephansdom vagy a dijoni katedrális. Márai Sándor magyar író révén Kassa az elmúlt két évben azoknak a német olvasóknak a tudatába is eljutott, akik nem annyira a nemzeti kisebbségek, mint inkább a szépirodalom nyomát követik. Hogy a magyarok ebben a városban a középkortól kezdve németekkel éltek együtt, majd zsidókkal és szlovákokkal, az ma még számos nyomból leolvasható: épületekrõl, képekrõl, írott dokumentumokból.
 
Márai Sándor (1900-1989) a nyugati olvasó számára 2002-ben valamelyest mindig mániákusnak hat, ahogy kissé patetikusan ragaszkodik a „polgár” mivoltához. Amire ezzel gondolt, azt a legjobban talán francia nyelven fejezi ki a „citoyen” szó, az állampolgárt értve rajta a megfelelõ, a közjónak elkötelezett tudattal. A Márai naplóin átsejlõ némi gõgre figyelemreméltó ellenpéldát kínál a sokkal kevésbé ismert Fábry Zoltán (1897-1970), „a stószi remete”. Ez az író, publicista és könyvgyûjtõ egész életét ezen a német bányászok által alapított, isten háta mögötti kis helyen töltötte Kassától mintegy 30 km-re, és egész életvezetése egy egészen más polgári erényre utal: a szerénységre. A házat, ahol Fábry lakott Stószon a könyvtárral együtt, amit összeszedett és amelyben dolgozott, ma is meg lehet tekinteni. Fábry odaadó humanista volt kommunista eszményekkel. Ebbõl a szellemi pozícióból harcolt szóval és tettel az eluralkodó fasizmus minden kultúraellenessége és brutalitása ellen. Belsõ tartása és külsõ helyhez kötõdése tette õt élete folyamán a csehszlovákiai magyarok szellemi vezetõjévé.
 Márai és Fábry két teljesen eltérõ írói típust képvisel, akik között a választóvonal  feltûnõen összefügg azzal, hogyan viszonyulnak a szülõföldjükhöz és a társadalomhoz, amelybõl jöttek: egyikük a városi ember, aki büszke patrícius-családja hagyományára, azt tiszteli minden megörökölt használati és emléktárgyban, sõt kijelenti, hogy soha nem vásárolt egyetlen új bútordarabot sem - másikuk a vidéki ember, aki egész személyes módon a szívén viseli embertársai anyagi nélkülözését. Mindkettejük számára döntõ konklúzió adódott ebbõl, ami rányomta bélyegét egész életútjukra. Márai elhagyta Magyarországot húszegynéhány évesen, külföldre ment, néhány évre visszatért Budapestre, és alig 50 évesen örökre elhagyta hazáját nyugat felé, Dél-Kaliforniába. Fábry ellenben néhány éves, a háború alatt nyugaton letöltött katonai szolgálat után maradt egész életében szülõhelyén, Stószon, és megpróbált ott, ahol volt, hatást kifejteni. A miliõ és a saját jellemük meghatározta eltérõ mentalitásuk a következõképpen hatott írói munkájukra: Egyikük a görögök világát és az osztrák-magyar múltat kereste lélekben és írásban, másikuk a néphez és a jelenhez próbált közel kerülni életével és írásaival. Ez késztette arra is, hogy egy ideig békebíróként mûködjön a szülõfalujában.
 Hosszú idõre háttérbe szorították és elfelejtették Márai Sándort Magyarországon, most ugyanez történik Fábryval. Citoyenként és egy bizonyos felsõbbséggel fordult el Márai proletarizálódó szülõföldjétõl, és nem engedte, hogy nagyszámú könyvei megjelenjenek Magyarországon, amíg a Vörös Hadsereg el nem hagyja az országot. Most, az Európa szerte bekövetkezett rendszer- és hangulatváltozással gondolatvilága hirtelen sokkal jobban illik az uralkodó szellemi klímához, mint Fábry mûve, akinek a „kisemberek” humanisztikus szocializmusa iránti emberi elkötelezõdése, amit õ „vox humaná”-nak nevezett, most zavaró. Fábry, aki 1970-ben halt meg 73 évesen, ma egyetlen modern irodalmi lexikonban sem található meg, ahogy Márai nem fordult elõ a korábbiakban.

Jászón, Jasovban van egy premontrei apátság a 12. századból. Mai külsején barokk elemek dominálnak. A hatalmas építmény ma majdnem üresen áll, düledezik, a festés kívül-belül pereg a falakról, a kerteket és a földeket csak nyomorúságosan gondozzák.
 A premontrei rendet a késõbb szentté avatott rajnai nemes, Norbert von Xanten alapította 1121-ben Laon környékén Észak-Franciaországban, mint az ágostoni szerzetesrend megreformált ágát. Ez a rend hamarosan nagy jelentõségre tett szert az iskolák, a mûvelõdés terén és telepesrendként, fõleg Közép- és Kelet-Európában tevékenykedve. Mûködésének mintegy 832 esztendejében a jászói apátság több szempontból is az egész környék felvirágoztatását szolgálta: a szerzetesek kiadták földjeik egy részét mûvelésre, és egész tevékenységükkel hatékony kisugárzási centrumot teremtettek Kassa környékének betelepítéséhez.  Mint „locus credibilis”, hiteles hely, jegyzõi funkciókat láttak el az egyház és az állam számára IV. Béla magyar király korától kezdve. Az apátságot megerõsítve alakították ki a jászói erõdöt - „Castrum Jászó” - Zsigmond király uralkodása idején, miután a kolostor 1240 és 1242 között, a tatárjárás alatt súlyosan megrongálódott, és minden dokumentuma megsemmisült.
 A premontrei apátság aranykora a 19. század és a 20. század eleje közötti jó egy évszázadra esett, amikor a szerzetesek nagyon eredményesen tevékenykedtek mind a mezõgazdaság, mind a bányászat, mind az iskolázás terén, és a viszonylagos politikai nyugalom idõszakában konszolidálni tudták a kolostor birtokait. Akkor azonban újabb sorsfordulókra került sor, és az apátságot sokkal kevésbé épületes célokra használták, például apácák és szerzetesek internálására a sztálinista 50-es években, majd kommunista káderképzõnek.
 Az évszázadok folyamán háromszor is elûzték a premontreieket Jászóból, de eddig mindig sikerült visszatérniük. Ma már nem a fosztogatók vagy a politikai ellenfelek agresszivitása fenyegeti, egyszerûen a nemtörõdömség: az utánpótlás és az anyagi eszközök hiánya. Jászó mostanában éppenséggel e valaha virágzó régió hanyatlásának megtestesülése, mára marginalizálódott, a Kelet és Nyugat közötti manõverezések hátrahagyott csõdtömege.

A pénzhiány súlyos nyomai mutatkoznak ennek a körutazásnak a során lépésrõl lépésre. Nemcsak a hatalmas jászói apátságot volna érdemes nagystílûen renoválni és restaurálni, és a stószi Fábry-házat is mintegy 8000 kötetes könyvtárával – benne néhány értékes német darab a két világháború közti idõbõl, Goethe, Novalis és Shakespeare összes mûvei –, ahol az évszázados, freskókkal díszített mennyezeten fenyegetõen terjed a nedvesség. Ezek a múlt értékes emlékmûvei, de egy magas szintû kultúra tanúi is, ahol a keleti emberek nyugati módon formálódtak.
 Az általános életkörülmények egyszerûsége és a jelentõs, részben nagy társadalmi erõvel bíró európai kulturális tradíció közti kontraszt intenzív, zavarba hozó élmény volt. Hiszen ez az egész kelet-közép-európai terület nemcsak úgy viszonyul Nyugat-Európához, mint a periféria a centrumhoz. Egy ilyen nyugat-keleti utazás során kifejezetten érzékelni lehet a pszicho-geográfiai táj- és határeltolódást.
 Sokáig nem lehetett Nyugat-Európában szóba hozni a magyar viszonyokat. Csak a vasfüggöny lehullásával, amelynek átvágásában Magyarország a legtevõlegesebben részt vett, javultak meg újra az Európába vezetõ utak. Lehetõvé váltak a Magyarországot körülvevõ területekre való utazások, a nyugat-európaiaknak ott a helyszínen részük lehet a „normális” európai kultúrjavak újramegismerésének élményében. Talán többen reagálnak majd úgy, mint én ezekben a napokban: elõször idegenkedtem. Ahogy a magyarok itt kulturális eredetükhöz ragaszkodnak, nekem kissé nacionalista kicsengésû volt. De ha tudjuk, mennyire elnyomják a magyar kisebbséget ma Szlovákiában, a számunkra magától értetõdõnek ez a hangsúlyozása – mármint hogy ki melyik kultúrnemzethez tartozik – mégiscsak képvisel valamilyen értéket. A „nemzet” szó nálunk, akárcsak a „vallás” szó némely embereknél, akik felvilágosultnak tartják magukat, hosszú ideje negatívan cseng. Ebbõl könnyen adódik az értetlen homlokráncolás, ha ebben a régióban hasonlóképpen felvilágosult emberek azt hangsúlyozzák, hogy jó magyarnak lenni. Természetesen, gondoljuk aztán könnyedén, ez éppen olyan jó vagy rossz, mint németnek, franciának vagy izlandinak lenni.
 Feltûnõ az egyesületek fontossága ebben a régióban. Ezek teszik lehetõvé még a legkisebb nyilvánosság létét is. A polgárok megszervezõdtek, hogy egyesülve legyen erejük kulturális örökségüket – ez manapság sokat idézett kifejezés – átmenteni a jelenbe. Részben ebben áll az „anyanyelvi konferencia” jelentõsége.
 Ezen a ponton találkozik politika és irodalom. Ha olyan írók, mint Márai nem teremtettek volna a nyelv erejével messze az országhatárokon túlnyúló életmûvet, a mai nyugat-európaiak még kevesebbet tudnának a távoli, mégis oly közelrõl rokon kelet-európai viszonyokról. Ha Márai nem ível el zseniálisan egészen Ithakáig, és nem vándorol el hazájából személyes élete folyamán, mint egy 20. századi Odüsszeusz, hogy Nyugaton keresse a szellemi szabadság hazáját, ezzel valamennyien szegényebbek volnánk. És ha Fábry Zoltán nem tanúsít egy ezzel ellentétes mobilitást, és tart ki a szülõföldjén egész életében, akkor egyes kulturális nyomok már bizonyosan eltûntek volna Kassa környékérõl. Akkor ma nem élhetné át egy nyugati azt a megdöbbenést, hogy a vidéki idill kellõs közepén egy világszínvonalú könyvtárra találhat.

KALLEN, Eve-Marie
Beszélgetés Nádas Péterrel
Lettre, 36

Esterházy Péterrel
Lettre, 39

Bodor Ádámmal
Krasznahorkai Lászlóval
Lettre, 43

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu