1961-ben születtem. Anyám tanítónõ, apám szobrász volt, de nem lett hivatásos. Sokat betegeskedett, sok mindennel foglalkozott, sok mindent hagyott félbe. Két éve halt meg.
 Mi a húgommal az õ szobrai közt nõttünk föl, általa épített, félkész házakban. Elõször Érdligeten laktunk, húsz kilométerre Budapesttõl. A kertünk valaha jobb napokat látott: két kõ virágtartó és elvadult díszcserjék között lépcsõsor vitt le a terasz aljáig. A kert fölött szovjet légihíd vezetett, ötpercenként zúgtak el fölöttünk a vadász-kötelékek. Egyszer láttam felrobbanni egy lõszerszállító gépet két utcára tõlünk. Dombon laktunk, de az orgonabokraink fölé csapott fel a láng. Egy napig ropogva égett. Esténként feljárt hozzánk Csuka Zoltán, aki élete során több mint száz kötet délszláv irodalmat fordított le, köztük Ivo Andrics Híd a Drinán címû regényét is, ami – a legenda szerint – úgy lett Nobel-díjas, hogy Zoltán bácsi magyar fordítására felfigyelt egy német kiadó.
 A következõ házunk egy tanyasi iskola volt, olyan, amilyenbõl akkor (1970-ben) már csak tíz volt az országban. Egyetlen tanterem, nyolc osztály, huszonöt gyerek. Olajos fapadló, patkányrágta küszöb. Negyven kilométerre Budapesttõl, egy évvel a holdraszállás után. Analfabéták, idegbeteg telepvezetõ. Háborús lövedéket találtunk a gyerekekkel, behoztuk a konyhánkba, megnézte a család, aztán ottmaradt a sarokban. Ott is hagytuk hetvenkettõben, amikor elköltöztünk.
 Budaörsön egy rozsdás buszban laktunk egy szõlõskertben. Késõbb építkeztünk itt is. Itt lettem gátlásos, szemüveges, kiváló úttörõ, és felnõtt is. Itt nyertem meg a járási történelemversenyt nyolcadikban.
 Természetesen én is tudtam, hogy a világ szélsebesen válik modernné, de azt láttam, hogy körülöttem ország, tárgy, kert, család csak pusztul, és nem jön a helyére semmi. Apám mutatott nekem elõször ufót, õ ajánlotta mindig azokat a könyveket, amiket még csak félig értettem.
 A versek sokáig idegesítettek: a régieket untam, a moderneket nem értettem. Humorista akartam lenni, de nem volt elég humorom. Ady Endre volt az elsõ költõm. Tizenhét éves koromban egy verspályázaton harmadik lettem.
 Budapesten élek. Tíz könyvem van, kaptam díjakat is. Távolról jól mutatnak a polcon. Bölcsészkart végeztem, de elfelejtettem. Legszívesebben elkezdeném újra, és végre becsületesen tanulnék.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu