Borzasztó, amikor meghalnak az ember szülei, de nem tudtam, hogy valóban ennyire borzasztó, nem tudtam. Az embernek eszébe jut az elsõ kerékpár, amit kapott, eszébe jut a forró gesztenye és a nagybácsik, eszébe jut apa biztonságot sugárzó tekintete, mely akkortól sugárzott csak biztonságot, hogy apa már meghalt, a forró kalács és anya, aki a kedvenc pulóverét kötötte, amit aztán eldugott, mivel épp azt ették meg a molyok. A friss sír mellett az ember a biztonságra vágyik a fiatalságból, mivel minden kondoleáló elmondja azt is, hogy most, mint a családban a legidõsebben, rajta a sor, és elgondolja, hogy hat ökörrel sem hagyná magát visszavonszolni a múltba. A gyerekeit nézi, akiknek a szülei jelentették a biztonságot, és nem õ. Vagyis az én hamvaimat szórják a tengerbe, kérem.
 A férfi odalovagolt, a nõre nézett, és megkérdezte, hogy a sebesültek biztonságban vannak-e. A ló nem volt fehér, de a férfinak mély, sötét szeme volt, szinte mint egy arabnak. És a nõnek hosszú haja, finom vonásai, határozott arckifejezése. Még sohasem voltam a tengeren, mondta a nõ. Várd ki, amíg felszabadítjuk! Milyen nagyképû, jött méregbe a nõ. Mentek a tábortüzek között, köszöntötték a sebesülteket és a halottakat, és a borzalmakat romantikává változtatták. Elvtársnõ, mondta a férfi, hallottam, hogy te vagy a legbátrabb partizánlány, viszont csak egy takarónk maradt. Ma, amikor átkeltünk a folyón, a lovam belefulladt, én azonban életben maradtam, mondta a nõ. A csizmám viszont még mindig vizes. A tengeren most nem volna rá szükségem.
 És lettek, ahogy kell, a férfi parancsnok és a nõ komisszár. A sapkájukon vörös csillagot viseltek, és elöl jártak a jó példával. Gyerekeink lesznek, ha majd kiûzzük az ellenséget. És éveken át rohamoztak, és fáztak, és éveken át éheztek,  és éveken át remegtek, és imádkoztak egymásért, hogy életben maradjanak.
 És azután a férfit eltalálták és majdnem meghalt, és a nõ nem akart többé bátor partizánlány lenni. A fiatalokat tanította, akik elhatározták, hogy megvédik az otthonukat. Együtt a hazáért, Titóval elõre! Volt, aki Sztálinnal mondta. Csak így érünk el a tengerig. És az összes fiatal azt suttogta, a tenger, a tenger, és beléptek a kommunista pártba, felszabadították a fõvárost és késõbb a tengert. De nem teljesen, és ez nagyon fájt, és fájni fog évszázadokon át.
 És aztán mind boldogok voltak és öntudatosak. Persze voltak olyanok is, akik nem voltak boldogok, mert nem voltak öntudatosak, és mert a rossz oldalon álltak. Volt, akit megöltek, másokat bezártak, megint mások Tito-ösztöndíjat kaptak, mivel hálistennek még idõben mindent megbántak. A férfi a nõnek a nagybátyját is bezárta, aki plébános volt, és azt javasolta a falubélieknek, csatlakozzanak az ellenséghez, mert akkor nem fognak éhezni, sem fázni. Ami az õ szempontjából teljesen érthetõ volt. Persze tévedés volt az egész, de mivel a börtönben jól viselkedett, hamar kiengedték, és üdülõhelyen kapott plébániát, kiengesztelve istent és a kommunizmust, még hosszú  éveken át szólt a szószékrõl a híveihez és a külföldi turistákhoz.
 Szóval, amikor minden elrendezõdött, és mindenki a helyére került, funkcionáriusok és katonák, árulók és igazi munkások a gyáraikban és ifjak az útépítéseken, és megkapták az élmunkás-jelvényeiket, akkor a férfi és a nõ összeházasodott, és elöl jártak a jó példával, mint a háború idején. A férfi elvesztette a lábát, a nõ tanult. A férfi gondoskodott róla, hogy a hegyi falvak lakói vizet és áramot  kapjanak, a nõ pedig tanított, és azokra az igazi idõkre várt, melyekért tulajdonképpen harcoltak. Lakásukat és a Truman-tojásport megosztották a bajtársaikkal. A férfi ugyan a barátaival ellopott egy villamost, de megbocsátottak neki és az övéinek, elvégre megmentették a hazát, és a villamost, ugyan kissé ütött-kopott és viharvert állapotban, de visszaadták a népnek. De azt hiszem, a nõ sose bocsátotta meg ezt a kirándulást a villamossal. A szomszédok legalábbis ezt állítják, mivel egy éjszaka fellármáztákõket a veszekedésükkel.
 Együtt a hazáért, Titóval elõre! Azokat, akik egyre csak Sztálinról sutyorogtak, lecsukták. Esténként megint nem szabadott lámpát gyújtani, leeresztették a rolót,  de az öreg volt, és nem akart mindig leereszkedni. Mind készen álltak, hogy újra fegyvert ragadjanak.
 Tehát együtt Titóért, Tito miértünk, miénk a tenger, minden a miénk a Triglavtól a Vardarig, mi szépek vagyunk és határozottak, úgyszólván mi vagyunk az egyetlenek, akik tudjuk, mi a helyes, és mi a legfontosabb: mindenki egyért, egy mindenkiért!
 És ott álltak mindketten a május elsejei tribünön, és nézték az újoncokat és a csillogó tankokat, és azt kérdezték magukban, mi szükség van erre, ha egyszer a tenger a miénk. – Psszt! – sziszegte oda nekik a mellettük álló férfi kitüntetésekkel az egyenruháján – ha valaki megtámadna bennünket, még azt is elveszítjük, amink megmaradt, mivel minket nem szeret senki, se a jobb, se a bal szomszéd. – És a  férfi arra gondolt, ütött az óra, hogy elinduljon Brazíliába megkeresni az apját, hátha mégsem ölték meg az indiánok a dzsungelban, ahogy a Vöröskeresztnél mondják. És a nõ azt mondta neki, legyen inkább apja a gyermekének.
 És aztán szült, és a gyerek meghalt, és megint szült, és a gyerek holtan született, és aztán kislányt szült, akirõl nem gondolták, hogy megmarad, mégis megmaradt, és aztán ismét szült, és az ikerpár nem maradt életben, és aztán még egy kislány maradt életben, és végre megszületett a fiuk, és a férfi anyja csak akkor fogadta õt a menyévé.
 Amikor a nõ befejezte a tanulmányait, a vatikáni könyvtárba küldték gyakorlatra, és õ  sírva fakadt, mivel a katolikusok azt állították, hogy nem fog a mennybe jutni. Miközben a szent városban tanult, a férje hûtõszekrényt vett és újraköveztette a konyhát, és mind alig várták, hogy hazatérjen, és õ is élvezhesse a haladás e csodáját. Nagyon soványan tért haza, mert spórolt a pénzzel, hogy kerékpárt vehessen a gyerekeknek. Kékek voltak a kerékpárok és csillogók, és ezzel egy kicsit eltért a kommunizmustól, mivel az õ hazájában is volt ugyan gyár, melyben kerékpárt gyártottak, csak az nem volt ilyen csillogó.
 És így kerékpároztak a gyerekek, és egyszer csak jött a telegram a fõvárosból, hogy Tito a nemzeti hõsök aranyérmével tüntette ki a férfit. És szólt a telefon, és hozták a virágokat, szinte már koszorúkat, és a szomszédasszonyok kalácsot hoztak meg vaníliás kiflit, a bajtársak sült malacot rendeltek, eljöttek a férfi nõvérei a faluból, és ittak egy nagyot. Azok a szomszédok, akiknek elvették a vagyonát a felszabaduláskor, és még mindig templomba jártak, üres tekintettel bámultak, s az isteni igazságtételre vártak. És a nõ boldog volt, hogy ezentúl másképp lesz.
 A gyerekek kitüntetést akasztottak a nyakukba, és indiánosdit meg partizánosdit játszottak, ugráltak az udvaron, és megállapították, hogy ezekkel a csillogó érmekkel élõben meg lehet rendezni az olimpiai játékokat.
 És a nõ dolgozott, a férfi dolgozott. A nõ a forradalom múzeumában laboratóriumot rendezett be, hozták be mindenhonnan a földkupacokat, melyekbõl régi dokumentumokat, régi kéziratokat varázsolt elõ, a gyerekek eljártak hozzá a munkahelyére, csodálták, és ugyanakkor kérték, varázsolja elõ a házi feladataikat is. Kétségbe volt esve, hogy a gyerekei lusták. A férfi képviselõ lett, járt faluról falura, házról házra, ahol az emberek borral és kolbásszal várták. Nehogy az embereket megsértse, akik most a kommunizmusban mind egyenlõk voltak, a sofõrrel leitták magukat, aztán addig aludtak az erdõben, amíg a sofõr ki nem nyitotta a szemét, és meg nem állapította, hogy nem a saját ágyában fekszik. Az emberek szerették a férfit, mert közülük való volt, és mert kaptak utat meg gyárat. A sofõrt a gyerekek Tóni bácsinak hívták, a feleségét Franciska néninek. Tóni bácsi megjárta Dachaut, a férfinak kínos volt, hogy nemzeti hõs lett, és sofõrje meg Studebakerje van, ezért minden vasárnap beültek az autóba a férfi, a nõ, a gyerekeik, a sofõr, a felesége, az õ gyerekeik meg Pepike szakácsnõ, és mentek a makadám úton a tengerre. Még nem volt aszfaltút, de autók se voltak. A gyerekek hánytak. Pepike sírt, mivel félt a kanyarokban, a férfi cigarettázott. A nõnek kendõ volt a fején, az ablakok csukva voltak, mivel a nõnek fájt a feje a huzattól. Fölértek a hegyre, ahonnan már látszott a tenger, és kiszálltak. Nézték a tengert, és a férfi meg a nõ büszkén így szólt: - Ezért harcoltunk. – A gyerekek megkérdezték, miért nem mennek le a városba meg a kikötõbe. Õk ketten erre lehajtották a fejüket: –  Mert az olaszok elvették tõlünk.
 Zászlókkal és transzparensekkel meneteltek az utcán, és ezt kiabálták: – Trieszt a miénk! – Mindenki Triesztbe! Mi másért harcoltunk, Trieszt, Gorica, Rupnik fasiszta! – A gyerekek cserépkakasokat kaptak és lelkesen sípoltak velük, mivel hallották, hogy ott, Triesztben, ott a kikötõben, New Yorkból való rágógumit árulnak. Egy éjszaka abbahagyták a menetelést, a kiabálást, és Tito a rádióban bejelentette: – Elvtársak, új Triesztet építünk, új kikötõt, nagyobbat, szebbet. – És egy napon így is történt, és mind rohantak megnézni az új kikötõt, és amikor befutott az elsõ hajó Japánból, a rendõrség autóbusszal szedte össze országszerte a legszebb prostituáltakat, és vitték õket a tengerre a japánoknak. Azért, hogy a japánok máskor is visszajöjjenek, és a többieknek is elmondják, hogy megéri kikötni az új kikötõben.
 Pepike faluról jött a városba. Szakácsiskolába küldték, õ pedig örökké „nagyságosúrnak” és „nagyságosasszonynak” szólította õket. Mire õk figyelmeztették, hogy visszaküldik falura, mivel most „elvtársak” meg „elvtársnõk” élnek a városban. Pepike azt hitte, hogy beköszöntött az országba a Kánaán, és vasárnaponként nagy darab húsokat fõzött, amiket senki sem tudott megenni. És a nõ sírt, mivel levelet kapott az iskolából, hogy a gyerekei alultápláltak és intézetbe kell adnia õket. És a két gyereknek ezentúl reggel nyers tojást kellett ennie és csukamájolajat innia. Házat veszek nekik a tengeren. Elvégre ezért harcoltam. És a férfi szégyellte magát.
 Így éltek tovább, nagyobb házba költöztek, síelni jártak meg a tengerre, és Pepike titkon templomba vitte a gyerekeket betlehemet nézni karácsonykor, meg húsvéti nagymisére, mindenesetre. Ha már nem keresztelték meg szegénykéket. A gyerekek nem mertek szólni senkinek, elalvás elõtt titkon elmondták az esti imádságot, de isten elvont arca mindig Tito elvtárs vonásait öltötte fel. Tito elvtárs gyakran eljött a városba. Azt mondta, hogy itt jó orvosok vannak, és enélkül a város nélkül sose nyertük volna meg a háborút. Különben ezt mondta minden városban. Amikor pedig Tito elvtárs a városba jött, általában mindig jött vele valaki, Hailé Szelasszié, Nasszer, Hruscsov, Unu, néha valamilyen királynõ is. Olyankor a házban mindig teljes volt a felfordulás. A nõ fodrászhoz ment és varrónõhöz, a férfi meg átkozódott, mivel a gyerekek megint eldobálták valamelyik kitüntetését, mert törte a mûlába, és inkább a partizánok közé kívánkozott, mint fényes fogadásokra. A sofõr várakozott, és mindnyájan, a sofõr, Pepike, a gyerekek és a szomszédok hallgatóztak. A férfi és a nõ mindig késõ éjjel értek haza, jókedvûek voltak, a gyerekek pedig a lépcsõházban hallgatóztak. – Láttad, hogy megint zsebrevágta az ezüst evõeszközt? Mint a múltkor – és a nõ kacagott: – Mennyit eszik az a nõ! Mintha egy falatot sem evett volna az utolsó fogadás óta. – És a gyerekek sose tudták meg, ki lopta el az ezüstöt, és ki evett illetlenül sokat. Az utcában, ahol laktak, sajnos néhány tanítónõ is lakott a gyerekek iskolájából. És mivel figyelték, hogy a hitetlenek estélyi ruhában, autóval járnak fogadásokra, a gyerekek másnap rossz jegyet kaptak az iskolában. A nõ sírva fakadt, és megfogadta, hogy azért sem fog soha többé templomba járni.
 A gyerekek nõttek. A férfi elhatározta, hogy megteremti a polgári szükségletek egyensúlyát. Ránézett Tito szobrára az elõszobában, és rendelt egy Moszkvicsot, egy autót a Szovjetunióból. Összefutott az utca, mert ilyen csodát még senki sem látott a városban. A férfi büszkén állt az autó elõtt, és nem engedte, hogy a gyerekek egyenesen az ülésekre üljenek. Mûanyagon ültek, ami nagyon praktikus volt, különösen a nyár kellõs közepén. Így indult el az egész család nyaralni, ezúttal a sofõr és családja nélkül. Végtelenül hosszan utaztak. Zágráb, Belgrád, egy darabig aszfalton, egy darabig homokon, egy darabon eltûnt az út. Gyorsan, gyorsan menjünk át Horvátországon, mondta a nõ. Falvakon keresztül utaztak, nézték a libákat és a többi csodát, és a gyerekek mindegyre azt kérdezték: – Hova tévedtünk? – Sehova, ez a mi országunk – mondták a szülõk.
 Kimerülten értek a fõvárosba. A férfi bajtársa, a tábornok várta õket teljes családjával. És megint hallgatták a történeteket a hõstettekrõl, a sok ezer elesettrõl, a felégetett falvakról, az anyákról, akik minden gyermeküket hõsi halottként temették el, és most az ismeretlen katonák sírjait gondozzák.
 A gyerekek nehezen értették ennek a fõvárosnak a nyelvét, furcsán néztek a tábornok feleségére, aki egy szobában aludt a gyerekekkel, pedig tíz volt belõlük, és aki reggel bevitte a férje szobájába a török kávét, a cigarettát és az édességet. Nálunk másként van, mondták.
 Aztán valamennyien elindultak délnek. A tábornokéknak fekete Mercedese volt, és a gyerekek boldogok voltak, hogy nem kellett velük utazniuk. Az út kanyargott, hõség volt, és megálltak egy déli városban, ahol megnéztek egy tornyot, amit olyan szerb hõsök kiszárított koponyáiból emeltek, akik elestek a török elleni küzdelemben. – Még mindig vannak velük elszámolnivalóink – mondta fenyegetõen a tábornok, és teljes gázzal  hajtott át a városon. És megint mentek tovább dél felé, szekerekkel és cigányokkal teli úton, birkákat és kecskéket kerülgettek, és a legkisebb gyerek haza akart menni Ljubljanába.
 Egy reggel megérkeztek egy tóhoz, messze délen. Elgyötörten ültek a víz mellett, és hallgatták a halász elbeszéléseit Ohrid gyöngyeirõl. Vagyis ezek itt mind gazdagok, gondolták a gyerekek. Talán valaki megajándékozza õket is egy gyönggyel. A nõ vitte õket egyik templomból a másikba, és azt mondta nekik: – Itt mások a Máriák. – Egyszer egy olyan templomba tértek be, melyben egy olyan szent szívét õrizték, aki oltalmazta a vakokat, süketeket, leprásokat és himlõsöket, ezért a szíve még ma is ver. A gyerekek szaladgáltak a fûben, amikor valaki rájuk ordított. – Állj, vagy lövök! – Úgy megálltak, mint akit odacövekeltek, és a lélegzetüket is visszafojtották. Aki rájuk kiabált, egy géppisztolyos katona, odament a gyerekekhez, és megmutatta: – Azok ott albánok. –  A gyerekek másmilyen katonákat láttak, bunkereket és rájuk meredõ puskákat. – Nem németek? – kérdezték halkan.
Egy éjszaka megremegett a föld. Elmozdultak a szállodában a szekrények, és a gyerekek kiestek az ágyukból. – Az õ városukban volt a földrengés az éjszaka – vigasztalta õket reggel a nõ. Az egész országból dõlt oda a segítség, aztán az egész világból is, és a férfi megvált a Moszkvicsától meg az érte kapott pénztõl is. – Segíteni kell az embereken. – És a gyerekek többé nem akartak az országukban utazni, hanem csak a tengerre vagy Velencébe, meg messzebbre vágytak.
Aztán a férfi megbetegedett. Annyira megbetegedett, hogy sokáig nem lehetett tudni, életben marad-e. Sok ember sírt a városban, még több falun, hiszen lett villanyuk, vizük, útjuk és gyáruk. És egy nap újra rágyújtott egy szivarra a kórházban, kezébe vette a Winnetou-t, és kijelentette: – A körülmények úgy hozták, hogy hõs vagyok. Mindig is történelmet akartam tanulni. Olvasta a Winnetout, nézte a televíziót és vett mosó-, mosogató- és vasalógépet a családjának. Még magasabb kitüntetéseket kapott, elment a tengerre, a nõ pedig népi küldött lett, feladata az volt, hogy megmentse a nem túl jól mûködõ kommunista iskolákat.
De a gyerekeik szépek voltak, csak kicsit mások, mint õk. Nem kívánkoztak a kommunisták közé, szerettek olvasni, és világ körüli hajóutat játszottak. Legalább befejeznék a tanulmányaikat, sóvárgott a nõ. Bizonyára a férfi is, de sose mondta ki hangosan.
Magukban kezdtek járni a partizán-mulatságokra meg az emlékmû-avatásokra, nézték a bajtársakat, akik kis autókon érkeztek, és nézték a funkcionáriusokat, akik elõvigyázatosabbak voltak, csak nézték a hazáért vívott harcot, és most nagyobb kocsikban ültek. És a hõs anyák nem voltak sehol. A férfi nézte a televíziót és Titót, amint körülutazza a világot hajóval, tengerészekkel és a kegyenceivel, akik mind gyorsabban cserélõdtek. Csupa egzotikus országot keresett fel, a kikötõkben zenekarral várták és virágfüzért akasztottak a nyakába, a világ minden fekete vezetõje tisztelte, és olcsó volt az országban a benzin, mert jóban volt az arabokkal. Építette az országot, fõként a fõvárost, Belgrádot, hogy a szerbek békén maradjanak, a külföldiek meg csodálják. Az ifjúság utakat épített, és szívesebben jelentkezett a cukorbrigádokba, Kubába. Tito összeveszett Castróval, hogy a fiatalság otthon maradjon és az utak gyorsan megépüljenek, s mivel az országba jött az összes küldöttség az el nem kötelezett országokból, melyekben egyik puccs követte a másikat, volt pénz keletrõl és nyugatról, és mert nem lehetett tudni, egyszer majd nem maga Khadafi vonul-e be a városba tevékkel és sivatagi sátrakkal. Cserébe elment az összes királyi esküvõre, temetésre és a súlyos partizáncsatákat megörökítõ filmek bemutatóira, melyekhez a rendezõk a legjobb kaliforniai színészeket szerzõdtették. Hogy ezeket a kaliforniai színészeket ki tudják fizetni, elkezdték Németországba küldözgetni a munkásokat. Tito azt mondta a rádióban: – Hadd menjenek, ha jobban kell nekik a külföldi konzerv, mint a hazai kolbász. – Az  egész ország egyetértett vele. Hála istennek, hogy elmentek, hiszen hozták haza a devizát, építették otthon a házakat, és az építõanyagért megfizették a vámot. Odahaza minden nyáron eszem-iszom várta õket meg népitánc, néha még Tito is üdvözölte õket. Az országban felemelték a hangjukat a diákok, majd gyorsan, igen gyorsan lecsillapodott a forgószél,  mivel összekavarodtak a szelek, és a nyugati, kínai és diákforradalmárokból szocialista funkcionáriusok lettek. Az iskolában a honvédelmi oktatáson azt tanították a gyerekeknek, hogy soha, soha senki sem fogja megtámadni õket.
– Megmondtam neked, hogy így lesz – állította a nõ, és a férfi lehunyta a szemét. Tengerparti házuk mellé gránátalmafát ültettek a gyerekeknek, az unokáknak és a békének. Idõnként elutaztak Hollandiába az egyik város polgármesteréhez, ahol a nõ megcsodálta a régi holland festõket, a férfi pedig berúgott a polgármesterrel, és mindketten sajnálták, hogy nem ebben az országban születtek. A jólét meg a béke miatt. És néha elmentek Olaszországba, hogy új mûlábat vegyenek a férfinak, és kávét hozzanak Firenzébõl. Ott a folyó mellett elüldögéltek.
(részlet egy készülõ regénybõl)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu