A társadalmak nem egyformák, és mindent egybevetve elég bonyolultak. Ha vannak jó társadalmak egyáltalán, azok is csak részben jók – egyes részei jobbak, mint a többi, egyes részei némelyeknek fontosabbak, mint másoknak. De a részek nem könnyen adódnak össze vagy oltják ki egymást, és nem is folynak át mind egymásba. A német kultúra adta például a világnak Goethét és Hitlert. Goethe nem teszi Hitlert jobbá, és Hitler mit sem ront Goethén. Függetlenek egymástól, nem összemérhetõek, és nem csak azért, mert Goethe jól írt, és Hitler rosszul festett. Ráadásul Goethére joggal büszkék a német honfiak, Hitler miatt pedig joggal szégyenkeznek a tisztességes németek. Még ha hozzávesszük Bachot és Beethovent, akkor sem törölhetjük Hitlert. Hitlert nem törli ki semmi. A németeknek egyszerûen együtt kell élniük a zsenialitás, a jó és a gonoszság bonyolult elegyével, ez az õ történelmük. Ezek a tételek nem adódnak össze. A jóval és a rosszal a saját térfelén kell megbirkózni.
 Ausztrália nem Németország: itt nincs se Goethe, se Hitler. De mint ausztráloknak, nekünk is vannak olyan dolgaink, amelyekre büszkék lehetünk, és mások, amelyekért szégyenkeznünk kell. Egyesek mintha úgy vélekednének, hogy mivel vannak példáink az egyikre, a másik nem számít, vagy nem sokat számít, vagy „kiegyenlítõdnek” országunk erkölcsi mérlegén. Az igazság nem egészen így fest. Vannak a történelmünknek olyan aspektusai, amelyekre joggal lehetünk büszkék, és mások, amelyekért nem ártana szégyenkeznünk. Ne gondoljuk, hogy az egyik elmoshatja a másikat. Sõt, az is szégyellnivaló, ha megpróbáljuk tagadni a többi dolgot, amiért szégyenkeznünk kéne.
 Ebben az elõadásban elmondok két történetet, az egyik azokról szól, akik bevándoroltak ebbe az országba, a másik az ország õslakóiról. Röviden, úgy hiszem, az ausztráloknak minden okuk megvan arra, hogy büszkék legyenek az elsõ történetre, és hogy szégyenkezzenek a második miatt. Valójában csak akkor van értelme morálisan büszkének lenni arra, hogyan fogadták be a bevándorlókat ebbe az országba, ha elismerjük, hogy szégyenletes, ami az õslakókkal történt ugyanitt. Annyi biztos, hogy nem bántak velük tisztességesen.

Egy ausztrál világpolgár
Életem egy fontos szakaszában Eugene Kamenkánál tanultam, nagy hatással volt rám, eszmetörténetet tanított az Ausztrál Állami Egyetemen. Kamenka szülei orosz zsidók voltak, akik Oroszországból Németországba emigráltak, ott ismerkedtek meg és házasodtak össze. Õ is ott született, de a családnak újból menekülnie kellett, ezúttal a nácik elõl. 1937-ben érkeztek Sidney-be, Kamenka akkor kilenc éves volt. Aztán sokat dolgozott egész életében, közelrõl megismert több társadalmat, kulturális hagyományt és életformát. Intellektuálisan és kulturálisan is világpolgár volt, a szó legtágabb értelmében, de sok fontos szempontot tekintve ausztrál világpolgár.
 Utolsó, halálos betegen tartott elõadásának 1993 végén az volt a címe, hogy „Ausztrália formált engem... De melyik az én Ausztráliám?” Megrendítõ volt hallgatni, hogyan próbál megküzdeni a hatás és az identitás nagy kérdéseivel életének ebben a súlyos pillanatában, még ma is erõs hatást tesz az emberre. Azzal kezdte elõadását, hogy vázolta azokat a bonyolult és egymást átszelõ szálakat és kulturális kötõdéseket, amelyek õt alkották és alakították: a zsidóság, az orosz kultúra, az európai filozófiai és intellektuális hagyományok, a Sidney Egyetemen John Anderson professzor rendkívüli hatása, és annak az Ausztráliának a különbözõ aspektusai, amelyek, mint hangsúlyozta, õt kialakították.
 Miután megjegyezte, hogy nem minden tetszett neki Ausztráliában, és nem minden, ami tetszett neki, volt ausztrál, ezt kérdezte: „Akkor meg mi az, ami mindig visszahúz Ausztráliába? Mit csodálok a leginkább Ausztráliában? Azt az Ausztráliát, ahová én ideérkeztem 1937-ben, többnyire úgy ábrázolják, mint mélységesen rasszista, társadalmi, vallási és etnikai tekintetben intoleráns országot, tele kulturális szolgalelkûséggel, amelyet arra érdemtelen elitek kormányoztak. A náci Németországból érkezve ennek épp az ellenkezõje lepett meg: az alapvetõ kedvesség és könnyedség a társadalmi kapcsolatokban (ami nem terjedt ki a õslakókra, szégyenszemre, de amit a 20-as évekre kiterjesztettek más fajok képviselõire, akik tartósan letelepedtek Ausztráliában). A kisebb-nagyobb posztokat betöltõ emberek megközelíthetõsége és keresetlensége, a szomszédok nem tolakodó barátságossága, miközben óvakodtak attól, hogy megmondják másoknak, hogyan éljenek. A zsidókat és az emigránsokat nem tekintették az összes körökben a leginkább kívánatos, óhajtott és csodálatra méltó bevándorlóknak. De az ausztrálok jobban utáltak kellemetlenkedni és gorombáskodni, mint amennyire a zsidókat vagy a külföldieket utálták, és minden egyes ausztrálra, aki nem szerette õket, szó szerint tucatjával jutottak olyanok, akik azt se tudták, hogyan segíthetnének jobban, túltettek egymáson segítõkészségben és bátorításban. Ezt tapasztaltam szomszédoknál, iskolában, a wolf-klubokban és a cserkészeknél, a helyhatósági
ügyintézõknél és átlagembereknél az egész országban. Európa durván szólva nem volt ilyen, a mai világ nagy része még mindig nem ilyen.”
 Ez magas szintû és helyénvaló elismerés. Az én szüleim nagyjából ugyanezt tapasztalták. 1941-ben érkeztek ide, minden pénz nélkül, egy kéthetes átutazó vízummal, a világ két legszörnyûbb rezsimje elõl menekülve. Míg itt voltak, következett be a Pearl Harbor-i támadás, és õk úgy döntöttek, hogy itt várják ki a háború végét, aztán visszatérnek Varsóba. Apám soha többé nem látta viszont Varsót, anyám is csak 45 évvel azután, hogy eljött onnan. Mélyen megrázó élmény volt számára, engem is megrendített, hogy ott lehettem vele, de ettõl még nem akart visszaköltözni. Jobban szeret Sidneyben.
Amikor a szüleim ideérkeztek, jó barátságban voltak egy kiváló lengyel diplomatával, dr. Sylvester Gruszkával, aki történetesen egy közismert amerikai hibrid, Carter elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbygniew Brzezinski nagybátyja volt. Gruszka keze alatt dolgoztak a lengyel konzulátuson a kommunista hatalomátvételig. A háború után apámmal ketten nyitottak egy lengyel könyvkereskedést, a Vistula (Australia) Ptg Ltd-et, amelynek vagyona fokozatosan fogyatkozott, ahogy a vevõkör egyre jobban megtanult angolul.
Amikor elõször találkozott velük, Gruszka azt mondta fiatal szüleimnek, hogy itt megtanulhatják, életükben elõször, milyen az igazi demokrácia. Errõl nem sokat tudtak, mert hallották, amint bloody reffos-nak (koszos menekülteknek) hívták õket, alantas munkákat végeztek (ilyen munkahelyekrõl dobták ki õket több ízben), bántották õket, hogy németül beszélnek a villamoson (lengyelül beszéltek), és feljelentették õket a rendõrségen, hogy zajos partikat rendeznek.
Ezek nem voltak tragikus tapasztalatok, de nem is voltak különösebben kellemesek. Hiszen a szüleimhez hasonló (és nem hasonló) emberek millióinak ideérkezése igazi sokkot jelentett ennek a különös anglomorf kihelyezett bázisnak, ahogy Mr. Heating állítólag kartográfusi pontossággal meghatározta, „a világ valagában”. Amint azonban a szüleim lassan megtanulták, és amit aztán megállás nélkül méltányoltak is, dr. Gruszkának mégiscsak igaza volt.
Az azóta eltelt rövid idõ alatt ez az ország hatalmasat változott. Mostanra több mint száz etnikai csoport él itt, és nyolcvan nyelvet beszélnek. Hogy milyen békés úton váltak mindezek az „idegenek” állampolgárokká, ennek kéne az ausztráliai bevándorlásról szóló minden beszámoló élén állnia. Ez valódi társadalmi kísérlet volt, ami nagyon rosszul is elsülhetett volna. De nem így történt – az angolok és etnók, etnók és etnók közti gyakran titokban fortyogó, gyakran kimondott, vulgáris és csúf ellenszenv dacára.
Az idõk folyamán nem tûnt el minden etnikai ellenszenv, gyûlölet és elõítélet, de mérséklõdött és rövid pórázon volt tartva. Egészében véve mindez figyelemre méltó sikerességgel történt meg ebben az országban, nem úgy, mint számos olyan országban, ahonnan bevándorlóink nagy része ide emigrált vagy menekült. Valahogy a viták ugyanazokról a témákról, amelyek annyira megtépázták az olyan társadalmakat, mint Horvátország és Bosznia, Észak-Írország és Dél-Libanon, Vietnam és Kambodzsa, furcsa módon sokkal langyosabbak maradnak, ha itt melegítik fel õket, a világ másik felén.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bevándorlói tapasztalat itt mindig sima, bonyodalmaktól mentes és szívélyes lett volna. Az ember rendszerint nulláról indul, nem mindenki akarja vagy kedveli, és az ember maga sem akar vagy kedvel mindenkit. És annyi mindent kell megtanulni. Egyszerû szavakkal kezdõdik, s aztán se vége, se hossza a tanulnivalóknak. Mert nem csak új dolgokat kell csinálni, hanem új módon kell létezni. A migráció semmit sem hagy érintetlenül. Hogyan is várhatnánk, hogy könnyû legyen? Hogyan is remélhetnénk gyors sikert? De volt-e valaha könnyebb és gyorsabb, mint itt? Semmiképpen nem volt azokban az országokban, ahonnan a mi bevándorlóink eljöttek. Ahogy a történész John Hirst helyesen megállapítja: „Immár vége a titoknak. Nem volt még egy nemzet a modern korban, amelyik etnikai összetételében ilyen nagy változáson ment volna át, és fogadta volna azt ilyen társadalmi nyugalommal, mint itt.”
Ez nem pusztán jó dolog, hanem a jogos büszkeség forrása is: büszkék lehetünk az intézményeinkre, társadalmi viszonyaink szövetére, politikai gyakorlatunkra és eredményeinkre. Nemcsak az eredmények jók, de az utak is, amelyeken sikerült eljutni idáig. Ahogy az egyik legközelebbi, nemrégiben állampolgárságot kapott barátom mondja, olyan akcentussal, amely tönkreteszi a mimikát: „Büszke vagyok rá, hogy ausszi vagyok.” Én is.
Persze nemcsak ezen az egyetlen módon lehet elmondani az Ausztráliába való bevándorlás történetét. Néhány etnikai aktivista egyfelõl és néhány anti-etnó másfelõl eléggé eltérõ módon adja elõ ugyanezt. Itt, mint mindig, azt kérdezném: Mihez képest? És itt, mint olyan gyakran, megdöbbentenek az egymásnak ellentmondó, mégis szisztematikus túlzások, amelyekbe multikulturalista és monokulturalista ellenfelek egyaránt beleesnek.
A multikulturalista túlzás abban áll, hogy egy jogos szempontot túl messzire visznek. Arra emlékeztet mindnyájunkat, hogy legalábbis az Elsõ Flotta óta „voltaképpen minden ausztrál bevándorló”. Persze mind azok vagyunk, legalábbis genetikai-geográfiai értelemben. De egyesek ebben odáig mennek, hogy tagadnak mindent az „anglo-kelta” kultúra idõbeli elsõbbségén kívül – õk voltak itt az elsõ nem-õslakó telepesek. Ami még ennél is rosszabb, egyesek azt sugallják, hogy ezek szürkén, negatívan voltak itt jelen, míg meg nem váltották õket a színes multikultúrák. Ez tökéletes ostobaság. Nem minden egyes migráns befolyásnak van olyan alakító, átható, intézményekbe, hagyományokba beépült hatása, mint a többinek. És ebben a tekintetben a második világháború után idekerült ausztrálok nagyon sokat köszönhetnek azoknak a szokásoknak, hagyományoknak, intézményeknek és embereknek, amelyek itt fogadták õket.
Mert a jogi, politikai, kulturális, nyelvi és morális tér nem volt sem üres, sem kialakulatlan, amikor ideérkeztek. És közülük nagyon sokan, szerintem a többség, nagyon szerencsés volt, hogy amivel ez a tér ki volt töltve, az olyan kedvezõ volt rájuk nézve. A háború utáni ausztrál bevándorlás sikertörténete mélyen beivódott polgári erényekrõl árulkodik ebben a társadalomban és kultúrában, olyan civil erényekrõl, amelyek a legjobb hagyományainkhoz tartoznak, amiért nekünk, akik ennek az elõnyeit élveztük, jó okunk van a hálára. Felbecsülhetetlen eleme ezeknek az angol hagyományoknak a jogállamiság, ami a jogi és alkotmányos intézmények és tradíciók egész sorában jut kifejezésre, és ami még fontosabb, abban a látszólag egyszerû, de valójában ritka és bonyolult tényben, hogy a törvény a hatalom korlátozásának számít ennek az országnak az életében. Ez komoly brit hatás. Tényleg mélyreható és fontos része kulturális örökségünknek, amit – ahogy David Neal kimutatta A törvény uralma egy büntetõtelepen címû kiváló könyvében, a fegyencek és felügyelõik hoztak magukkal az Elsõ Flottával. Erre az alapra épült meglepõen rövid idõ alatt egy stabil liberális demokrácia, amelyik mûködik, és amely bár ritkán épületes, tartani sem kell tõle.
 Neal úgy érvel, amit én teljesen meggyõzõnek találok, hogy nemcsak fegyenceket szállítottak ide, Ausztráliába, hanem sajátos eszméket és eszményeket is – amely eszmék között centrális szerepet foglaltak el a törvényre vonatkozó eszmék és eszmények. Ausztráliát az alakította büntetõtelepbõl szabad társadalommá, amit a fegyencek a fejükben hoztak magukkal Angliából „kulturális csomagjuk részeként”. Ebben a kulturális csomagban központi helyen volt a jogrendbe vetett hit, az a hit, hogy a törvény számíthat, és kell is hogy számítson, hogy az uralmon levõknek tiszteletben kell tartaniuk, hogy ennek alapján felelõsségre lehet és kell is vonni õket. A fegyencek vívtak és sokszor nyertek is politikai és egyéb döntõ csatákat a bíróságokon. Amikor nyertek, ez azért történt, mert ellenfeleik keze meg volt kötve. Végül is azoknak is ugyanaz a csomag volt a fejében.
 Ez lehetett volna egészen másként is. Mi lett volna, ha a fegyencek Oroszországból jönnek? Nem lettek volna bonyolult ügyek a szabadnak született oroszok jogaiért. A büntetõtelepen nem lettek volna kezdettõl fogva bíróságok, ahol a fegyencek panaszt tehettek a tartóikra, és sokszor nyerhettek is velük szemben. Nem lett volna semmi faksznizás, esküdtekkel meg bírósági eljárással. És a kolónia kormányzóinak sem kellett volna huzakodniuk a szemtelen bírákkal, akik tudatában voltak a függetlenségüknek, és ragaszkodtak a hagyományaikhoz, vagy a szabad telepeseknek túlságosan agyafúrt, emancipáció-párti ügyvédekkel, olyanokkal, mint Wentworth és Wardell, akiknek sokszor sikerült bíróság elé citálni õket.
 Mi lett volna – ami valamivel valószínûbb –, ha a fegyencek cinikusan semmibe vették volna a jogrendet? Mi lett volna, ha az egyetemes jogok akkoriban terjedõ eszméit tették volna a magukévá, vagy a fegyveres lázadó stratégiát választják? Nyilvánvaló, hogy sok fegyenc volt tisztában ezekkel a lehetõségekkel, de végül mégsem ezeket választották. Inkább, ahogy Neal kimutatja: „a politikai vita nagyon hagyományos formákban zajlott Új-Dél-Wales-ben. A résztvevõk hivatkoztak brit születési elõjogaikra, és a jogrend nyelvét használták ezek biztosítására, és hogy egy új társadalmi és politikai rendet kovácsoljanak a Botany-öböl menti büntetõtelepbõl.”
Az a Britannia, ahonnan a fegyencek jöttek, törvényekkel szokatlanul sûrûn átszõtt ország volt. Évszázados küzdelmet csinált végig a törvény politikailag központi szerepe körül, olyan küzdelmet, amely tele volt – ahogy Neal megfigyelte – „erõteljes képekkel”, köztük pl. azzal, ahogy Coke fõbíró rendreutasítja uralkodóját, I. Jakabot, hangsúlyozva, hogy senki, még a király sem áll a törvény fölött. A korabeli világban sehol máshol, kivéve talán a másik brit származékot, Amerikát, nem számított annyira a törvény, mint Angliában; és ahogy Neal kimutatja, következetesen számított – és bizonyos értelemben egyedülállóan – még Új-Dél-Wales könyörtelen körülményei között is. Nagy szerencséje ez mindannyiunknak, akiknek a családja nemrégiben kötött itt ki.
Ausztrália tehát olyan társadalom, amely kidolgozta – valósággal mitizálta – a tolerancia és egyenlõség hagyományait és a „fair” viszonyulást, kedvességet a „társakhoz”, akik nem számítanak annyit, mint a szeretteink, de többet, mint mások, és ebbe a kategóriába még az akcentussal beszélõ, újonnan idekerültek is beletartozhatnak. Van egyfajta bizalmatlanság a „süketelés” és a „lila mûvészkedés” iránt, ami nem mindig jó a tanult embereknek, de többnyire inkább egészséges dolog. Az ausztrál nyelv tele van helyi kifejezésekkel vagy a „bölényszarozáshoz” hasonló, helyi vonatkozásokkal telített kifejezésekkel, és ezeknek nehéz megtalálni a megfelelõit más nyelvekben.(6) Nem írják le mindenki felfogását vagy viszonyulását, de beleírnak sajátos értékeket a nyelvbe és az életbe, és ezeknek az értékeknek mély kulturális visszhangja van. Nekem ezek az értékek mind nagyon tetszenek. Elbûvöl, ha egy külföldi akcentussal beszélõ ismeretlen úgy szólít, „pajtás” (mate), aki sosem ismerte ezt a szót, mielõtt idekerült volna, és akinek a saját eredeti nyelvén nincs is meg ennek a megfelelõje. Ez kenterbe veri a Herr Doktor Professort vagy ennek lengyel megfelelõjét, ami még ennél is bonyolultabb, de szintén kötelezõ. Ezek az értékek és hagyományok nyilvánvalóan helyi produktumok, talán annak köszönhetõk, hogy itt nem kellett megörökölni egy arisztokráciát, és nekem ez is nagyon tetszik.
 Ennek nem kellett szükségképpen így lennie. Nem minden kultúrában vannak ilyesfajta hagyományok, és nem is minden olyan kultúrában, ahol bevándorlóink születtek. Sokan jöttek olyan társadalmakból, amelyekbe kívülállók sosem kerülhetnek be, vagy amelyeket elkeserítõen és sokszor végzetesen megosztottak és megosztanak mindmáig a faji és vallási különbségek, a leszármazás, a téboly. Másokat olyasmi szakít szét, amit Freud „a kis különbségek nárcizmusának” nevezett, olyan különbségek, amelyek a kívülállók számára észrevehetetlenek, de amelyek miatt a bennfentesek rutinból gyilkolják egymást. Ezek voltak, egyebek között, az okok, amelyek miatt sokan képesek voltak annyit utazni idáig, és ami miatt közülük annyian tartják ideérkezésüket istenáldotta szerencsének.
Természetes, hogy egy olyan társadalom intézményei és hagyományai, amely történetének túlnyomó részében brit domínium volt, változtatásra szorulnak illetve hozzáférhetõvé kell tenni õket, ha rövid idõ alatt sokféle helyrõl számtalan új állampolgár érkezik az országba. Természetes, hogy ezek az intézmények és hagyományok nem bizonyulnak elég rugalmasnak itt, elég simulékonynak ott, hogy túlságosan magától értetõdõnek tekintenek egyes kulturális elõfeltevéseket, és szem elõl tévesztenek másokat. Az is természetes, hogy ennek a békés provinciális helyõrségnek sok lakója kellemetlennek kellett hogy találja, hogy hirtelen annyiféle népség özönli el, különbözõ nyelvek, kultúrák és élettapasztalatok egész Bábelét cipelve magával. Nem is szólva a jó ételekrõl és a kávéról. Mindazonáltal éppen ez a lakosság volt ezek között a tradíciók között az, amely egészében mégis olyan nyugodtan és jól bírta életmódja teljes felforgatását.
 Nem voltak szentek, és nem kell eltúlozni az érdemeiket mindebben. A bevándorlás robbanása akkor következett be, amikor az ország benépesítésének szükségessége vitathatatlanná vált, és munkalehetõség volt bõven. Sõt, az „anglók” jól jártak ezzel a változással, és Ausztrália egészében is: gazdaságilag, intellektuálisan és sok egyéb téren is. De azzal is jót tettek, hogy ezt lehetõvé tették. Szégyen letagadni vagy semmibe venni a jót, amit tettek, etnikumban utazók vagy olyan elidegenedett ausztrálok részérõl, akik lebecsülik ennek a teljesítménynek a jelentõségét, vagy olyan „régi ausztrál” populisták részérõl, akik úgy állítják be, mintha ez óriási áldozat lett volna.
 Egy másik fajta tévedést követnek el (az elõbbi ellentétét) azok, akik „régi ausztrál” örökségünknek ezt a döntõ és máig tartó jelentõségét úgy szeretnék felfújni, hogy alapul szolgálhasson a faji kirekesztésre a régi ausztráloknak vagy azoknak a javára, akik elmennek ilyennek. Azok az érdemek, amelyeket felsoroltam, befogadó, inkluzív és nem kirekesztõ, exkluzív jellegû erények. Egy toleráns, törvénytisztelõ, demokratikus és mindenekelõtt nyitott társadalom erényei, az ezeket megtestesítõ intézmények és hagyományok által formált és erõsített erények. Nem vér szerinti erények. Ennek egyik oka, hogy nincsenek vér szerinti erények. Bûnök sem. A jó intézmények és közös értékek átadhatók a különféle származású embereknek, ha ezek között az intézmények között élnek, megtanulják gyakorolni ezeket az értékeket, és megbízni bennük mindaddig, amíg ezek az intézmények arra vannak, hogy a segítségükre legyenek, s a környezõ kultúra táplálja õket és igényt tart rájuk. Mint korábban említettem, és ahogy Chen Liew Ten, a Monesh egyetem tanára megfigyelte, nem tartozik hozzá egy liberális politikai berendezkedéshez, hogy legyenek életvitelünket meghatározó közös célok és értékek. Társadalmi identitásunk döntõ eleme a különbözõ életmódokat toleráló politikai közerkölcs. A bevándorlók, akik a maguk módján akarják imádni istent, megépíteni mecseteiket és templomaikat, megõrizni néhány kulturális szokásukat, ezzel nem fenyegetik a mi életmódunkat. Ellenkezõleg, az ilyen kulturális sokféleséggel szembeni intolerancia az igazi ellenség, és ez jöhet azok felõl, akiknek kimondhatatlan nevük van, tört angolsággal és furcsa kiejtéssel beszélnek, és azok felõl is, akiket kifogástalan pedigréjük nem óv meg a nacionalizmus legdurvább formáinak bigottságától.
 Ez fontos szempont. A nemzetek, amint ezt már sokan leszögezték, „képzeletbeli közösségek”, amelyek valami közöset igyekeznek találni emberek millióiban, akik sosem látták egymást. Kevés a vitathatatlan tény ezeknek az elképzeléseknek az anyagában, és hogy milyen tények ezek, azt különbözõképpen képzelik el újra meg újra. Ami számít, az „a stílus, amelyben elképzelik ezeket”. Némely elképzelésnek csodálatra méltó a stílusa, segít az embereknek megtalálni a helyüket és egy csoportot, amelyben otthon érezhetik magukat anélkül, hogy a világ többi részét úgy kezelnék, mint náluk alábbvaló lényeket. Megint mások igényt tartanak az etnikai tisztaságra, ami rendszerint kétes, de nem pótolható semmivel.
 Az elsõ stílust rendszerint úgy ismerik, mint állampolgári nacionalizmust. Brit eredetû, de modellé csak az amerikai és a francia forradalom után vált. Azt állítja, ahogy Michael Ignatieff írja, „hogy a nemzetet mindazok alkotják – fajra, bõrszínre, hitvallásra, nemre, nyelvre vagy etnicitásra való tekintet nélkül –, akik elfogadják a nemzet politikai hitvallását. Ezt a nacionalizmust állampolgárinak hívják, mert úgy képzeli el a nemzetet, mint egyenlõ jogokkal rendelkezõ állampolgárok közösségét, akiket a politikai gyakorlat és értékek egy közös készletének való hazafias elkötelezettség egyesít.” Az ilyen nacionalizmus elvben befogadó jellegû, mivel a legkülönbözõbb fajta embereket el lehet fogadni állampolgárnak. Az ilyen nacionalizmusra az Egyesült Államok a legjobb példa. Az etnikai nacionalizmus ezzel szemben a leszármazáson, valódi vagy vélt – többnyire nem valódi, csak vélt – leszármazáson alapul. Ebbõl ered a legtöbb szörnyûség a modern világban. A militáns etnikai nacionalistáknak semmi kétségük az iránt, hogy az õ etnikumuk minden másnál felsõbb rendû, különösen azoknál a más etnikumoknál, amelyeknek a legyilkolásával el vannak foglalva, és amelyeknek a további legyilkolását megengedi nekik a meggyõzõdésük. Ez volt a jugoszláviai háború alaptémája. A náci nacionalizmus is ilyen volt persze, és a demokratikus német nacionalizmus is, bár már nem veszélyes, továbbra is etnikai alapú. Így tehát olyan törökök, akik hosszú nemzedékek óta élnek Németországban, és sosem jártak Törökországban, továbbra is törökök, és sosem lehet belõlük német. Lengyelországi vagy oroszországi „németek” viszont, akik nem is beszélnek németül, németnek számíthatnak. A nem-etnikai elemek élhetnek etnikai nemzetek körében, de sosem csatlakozhatnak az etnikai nemzethez.
 Ausztráliában persze másképp vannak a dolgok. A mi jogrendszerünknek ma nincs etnikai komponense, és nem is divat nyilvánosan olyasmit indítványozni, hogy egyeseket rekesszenek ki belõle, mert õk alsóbbrendûek. Ez valószínûtlen is. A fenntartásokat inkább úgy szokták elõadni, mintha szociális feszültségrõl volna szó, kulturális inkompatibilitásról, egymás meg nem értésérõl vagy egy életmód jövõjérõl. Ezek mind olyan eshetõségek, amelyekrõl érdemes vitatkozni, de ritkán hozakodnak velük elõ igazán meggyõzõen. Rendszerint úgy kezelik a kulturális különbségeket, mint a világ adott és kitörölhetetlen sajátosságait, nem olyan tulajdonságként, amit mi viszünk bele a világba, és úgy állítják be a dolgokat, hogy minél nyilvánvalóbbak a kultúrák közti különbségek, annál veszélyesebb a helyzet. A történelem rácáfol mindkét feltevésre.
 Részben az is megtévesztõ, amilyen lazán besorolnak embereket olyan etnikai kategóriákba – anglo-kelta, õslakó etnó, ázsiai –, amelyek történeti és szociológiai szempontból használhatatlan kategóriák, voltaképpen semmire sem használható kategóriák a polémiákat leszámítva, mivel homogenizálnak olyan népeket és történelmeket, amelyek sokszor évezredeket éltek le egymástól távol, vagy mint az anglo-kelta esetben éppenséggel egymás közelében, de egymás torkának esve. Azt is sugallják, hogy a kultúra, az etnicitás vagy a nyelv esszenciális, megváltoztathatatlan jelleggel bír. Ez nyilvánvalóan csupán mítosz Ausztráliában, ami annyira tele van hibridek rendkívül széles skálájával, akik nem hasonlítanak az õseikre, és akikre nyilván nem fognak hasonlítani az utódaik. Még ennél is elterjedtebb mítosz, amit Chandran Kukathas vett észre, egy maláj-sri-lankai ausztrál, aki az Ausztrál Katonai Akadémián tanít: „Alapvetõ szempont, hogy az etnicitás és a kultúra nem statikus, hanem folytonosan változó dolog, amely reagál a gazdasági, társadalmi és politikai feltételekre. Ha a kulturálisan pluralisztikus társadalmakat nézzük, amit találunk, nem olvasztótégely (melting pot), és nem is mozaik, hanem mindig változó, kaleidoszkópszerû minták. Abszolút értelemben alig vannak, ha vannak egyáltalán, stabil kulturális formációk, hiszen valamennyi ki van téve nemcsak a bevándorlásnak és a vegyes házasodásnak, hanem a kulturális termékek és információk cseréjének is – és a világ leghatalmasabb terjedõ iparágának: a turizmusnak.”
 Ráadásul az észrevehetõ etnikai kisebbségek sem szükségesek, és nem is elégségesek az etnikai feszültségekhez. A nacionalizmus európai találmány, és számtalan európai lemészárlásához szolgáltatott alapot számos más európainak, akik egy kívülálló számára teljesen megkülönböztethetetlenek azoktól, akiket utálnak és leöldösnek. Gyakorlatilag bármi lehet csoport-ellenszenvek alapja egy adott helyen és idõben, ami más helyen és idõben nem lehet.
 Tudjuk, hogy katolikusok és protestánsok gyakran és elõszeretettel gyilkolászták egymást, úgyszólván kötelezõnek érezték ezt az európai történelem során. Végül is a tolerancia eszménye, a civil társadalom alapfeltétele elõször úgy jelent meg mint a 16-17. századi szörnyû európai vallásháborúkra való reakció. Ma Észak-Írországban, számos ausztrál anglo-kelta õshazájában egyes katolikusok és protestánsok még mindig dicsõségnek tartják, ha legyilkolják honfitársaikat. Tudjuk azt is, hogy a katolikus-protestáns ellenségesség konstitutív szerepet játszott az ausztrál történelemben, a nem is olyan régi történelemben. De mikor fordult elõ utoljára, hogy egy ausztrál katolikus lepuffantott volna egy ausztrál protestánst vagy fordítva? Ez a viszony egy idõ után nagy nehezen, de kétségtelenül eredményesen átalakult, egy szekuláris ausztrál állam és egy olyan társadalom áldásos közremûködésével, amely nemcsak gyakorolja a toleranciát, hanem sok tekintetben növeli is.
 Bármit mondjanak is a vezetõik, a szerbek és a horvátok gyakorlatilag ugyanazt a nyelvet beszélik, és történelmük nagy részében békében és barátságban éltek együtt egymással. Nagy kérdés, hogy most miért nem képesek erre, de nem sok köze van az egymástól való kulturális távolsághoz, és semmi köze a fizikai különbségekhez. És ha szerbek meg horvátok jönnek Ausztráliába, õk is nagyjában-egészében felhagynak a lövöldözéssel. És bármit tesznek a szülõk, a gyerekek már másként kezdenek viselkedni, házasodnak egymás között, és hibrideket nevelnek. És én persze nem találok ebben semmi kivetnivalót.
 Persze a nemzedéki változásokhoz idõ kell, és némely Ausztráliába jött bevándorlónak – különösen azoknak, akik Ázsiából jöttek – nem volt sok ideje. A mai viták, úgy tûnik, mégis az ázsiai bevándorlás körül összpontosulnak. Egy sor ostobaság hangzik el áthidalhatatlan kulturális különbségekrõl például, holott az egyetlen jelzés számunkra a fizikai megjelenés. Pedig egy Hongkongból, Szingapúrból vagy Delhibõl frissen érkezett bevándorló esetleg sokkal többet tud arról, hogy hogyan mûködik egy olyan társadalom, mint a miénk, és sokkal jobban értik a nyelvet is, mint sokan a szüleim honfitársai közül, mégis több a hûhó az „ázsiai”, mint a lengyel bevándorlás körül.
 Ez azt sugallhatja, hogy ahogy az emberek egy társadalmi jelzést – mondjuk a bõrszínt – használnak a másokhoz való közelség vagy távolság jelzésére, ugyanúgy az érvelés bizonyos formái is egyszerûen az elõítéletesség jelzései, vagy legalábbis a nem kellõ meggondoltságé. Az ázsiai bevándorlással szembeni mai kirohanásokkal nem az a legnagyobb baj, hogy sérti a szomszédainkat, bár sértheti õket; nem is az, hogy elijeszti tõlünk a turistákat, bár elijesztheti õket; nem is az, hogy csökkenti a hozzánk beiratkozó külföldi diákok számát, akiktõl busás tandíjat szoktunk beszedni; bár csökkentheti. Az a legrosszabb az ilyen kirohanásokban, hogy erkölcsileg kétesek, és mint ilyenek sértik legjobb hagyományainkat (bár sajnos nem állnak távol valamennyi tradíciónktól).
 Persze, hogy országunknak nem muszáj mindenkit elfogadnia. Bonyolult szempontok vannak arra vonatkozólag, hogy hány embert és kiket kell beengedni. A megfelelõ számok, a szakmai összetétel, a szakképzettséggel rendelkezõ bevándorlók, a menekültek és a családegyesítések aránya mind jogosan képezi viták és döntések tárgyát. És ami megfelelõ egy ország történetének egyik pillanatában, nem feltétlenül az egy másik pillanatban. De a korlátozások megalapozására felhozott, hivatkozott érveknek morálisan védhetõknek kell lenniük, enélkül nincs politikai gyakorlat. Lehet, hogy a víz fluorral való dúsítása olyan eredményes volt, hogy kevesebb fogorvosra van szükségünk. Ez érv lehet amellett, hogy kevesebb fogorvost fogadjunk be. Nem maradtak betömni való lyukak. De ázsiaiak? Ezt mivel akarjuk igazolni? A társadalmi béke miatt aggódunk? Akkor el kéne küldenünk az íreket, ha õket megtartjuk, akkor az angolokat. És mi legyen a szerbekkel? A horvátokkal? A kurdokkal? A törökökkel? A görögökkel? A macedónokkal? A palesztinokkal? A zsidókkal? A kulturális különbség a probléma? Mennyire beszél Ön albánul? És törökül? Vagy esetleg afrikaansul? Talán bizony az egyébként szintén állandóan változó életmódunkat féltjük? A mindösszesen 4,7% ázsiai születésû lakos mellett (ennyit írtak össze az 1996-os népszámláláson) plusz még valamennyi, hozzávéve ausztráliai gyerekeiket, akik közül sokan más hátterû ausztrálokkal fognak vegyes házasságra lépni, messze vagyunk attól, hogy ilyesmirõl érdemes legyen szót ejteni, nemhogy komoly megfontolások tárgyává tenni. Talán nem bírjuk ezt a sok jóféle ételt. Ez jó érv volna az anglo-kelta kizárólagosság mellett, de ezt még senkitõl sem hallottam. Csak remélni merem, hogy az igazi indok nem az, ami a társadalmi téboly biztos jele az egész világon: hogy a mi fajunk vagy színünk felsõbbrendû, mint a másoké.
 Bölcs megfigyelés, hogy egy etnikai nemzet olyan emberek gyülekezete, akik gyûlölik a szomszédaikat, és osztoznak az etnikai eredetükre vonatkozó közös illúzióban. Ezeknek az illúzióknak és gyûlölködéseknek a következményei eléggé kifogásolhatóak, ha más országok lakóira vonatkoznak, de ha befelé fordulnak, az ember saját polgártársai ellen, akkor a legádázabbak. És ahogy Avishai Margalit megjegyzi, „ha a gyûlölt szomszédok az ország lakói, és a nemzeti jelképeket ellenük fordítják, az ezekkel a szimbólumokkal felvetõdõ probléma rendkívül fontossá válik.” Ha rasszista nyelven beszélünk a bevándorlókról, amit mondunk, azzal saját államunk polgárairól is nyilatkozunk, akik közül sokan egykori bevándorlók. Nem egyszerûen állampolgárhoz méltatlan, de tisztességtelen is ilyet tenni. Margalit felfogása szerint az a tisztességes társadalom, amelynek az intézményei nem alázzák meg az embereket. Azt sugallni egyes állampolgároknak, hogy olyan csoporthoz tartoznak, amely nem szívesen látott – bár õk is fizetik az adójukat, betartják a törvényeket, teljesítik állampolgári kötelességeiket –, annyi, mint megalázni õket, méltánytalanul bánni velük. Szégyenletes dolog ilyet javasolni, és mivel voltak olyan idõszakok a történelmünkben, amikor – a fehér ausztrál politika formájában – ez nemzeti politika volt, szégyenletes dolog volt ez a társadalmunk részérõl. Szégyenletes, mivel nincs erkölcsi alapja, és ellentmond annak, ami a leginkább csodálatra méltó volt a történelmünkben. De nem ez a legszégyenletesebb, amit elkövettünk, és nem az ázsiai bevándorlók a leginkább megalázott és megsértett kárvallottjai nemzeti becstelenségünknek. Ebben hazánk õslakosságának volt része.

*alc
Egy másik elõadásomban felvázoltam, mi az a hat dolog, amit azoknak, akik társadalmuk javát akarják, meg kell próbálniuk elkerülni. Hangsúlyoztam, hogy ezek különbözõ rossz dolgok, de gyakran átfedik egymást. Féktelen, becstelen, illiberális államok, amelyek nem tesznek semmit, hogy enyhítsék a szegénységet, és igazságtalanságokat követnek el, hat különbözõ, de egymást erõsítõ módon hitványak. Az a megdöbbentõ a mi történelmünkben, hogy az a történelem, amelyre minden okunk megvan büszkének lenni, ugyanaz, mint amelyben mind a hat bûnt elkövették, mégpedig sokszor szisztematikusan, Ausztrália õslakosságának rovására.
 Mint gondolom a legtöbb ausztrált, engem sem foglalkoztatott soha közelebbrõl az õslakók sorsa, sose tudtam róluk valami sokat. Egész életemet leélhetem a nagyobb ausztráliai városokban anélkül, hogy találkoznék õslakókkal, vagy ismernék egyet is, és még ha az ember ismer is néhányat, lehetetlen megérteni bármit a jelenlegi helyzetükbõl, ha fel nem tárjuk ennek történelmi gyökereit. És én ezt a legutóbbi idõkig meg se próbáltam. Az üres klisék világában éltem. Jó szándékú, de semmitmondó klisék között. De a viták Mabóról és Wikrõl és a jelentés az ellopott gyerekekrõl mára lehetetlenné tette, hogy az ember tudatlan és ártatlan maradhasson (kérdés, hogy ez lehetséges volt-e bármikor is). Mert a tudatlanság bizonyos formái bûnösek, és az ártatlanság bizonyos formái is.
 Ezt állítom annak ellenére, hogy nem lehet könnyen és gyorsan felfogni minden dimenzióját, még kevésbé minden okát annak, ami ezeket a népeket érte. Nekem legalábbis nem sikerült. De bizonyos dolgok elég szembetûnõek, és nem tudok semmit, ami ezeket meghazudtolná. Az elsõ és legfõbb igazság az – nem valami misztikus titok –, hogy rettenetes tragédia történt velük. És hogy egy filozófiai kifejezést használjunk, ez túl is volt determinálva. Olyan sok ok hatott ugyanabba az irányba, hogy nagyon nehéz szétválasztani õket, és elsõbbséget tulajdonítani az egyiknek közülük. Hadd említsek néhányat, ami felületes tájékozódásra is feltûnik.
 Az õslakók és a 18. század utáni európai civilizációk kultúrái, életmódja, gazdasági és társadalmi alapjai olyan távol álltak egymástól, amennyire csak lehetséges. Semmiképpen sem maradhatott fenn az elõbbi az utóbbival való találkozás után változatlanul, és – az átalakulás – az adott erõviszonyok mellett (ha nem is szükségképpen minden tekintetben, de) sok rombolást kellett, hogy jelentsen. Az európaiak másfelõl anyagilag elég erõsek voltak ahhoz, hogy uralkodjanak az õslakók fölött anélkül, hogy sokat kellett volna tanulniuk vagy alkalmazkodniuk. És így is történt. Ez így volt többé-kevésbé a modern európai kultúrának az õslakó népek rendkívüli módon eltérõ és fizikailag sérülékeny civilizációival való minden találkozásánál. Különösen, ha ezek a népek kis társadalmakhoz tartoztak, hierarchikus vezetés, fegyverek és lovak nélkül, és amikor a találkozó feleket mindkét részrõl majdnem totális értetlenség jellemezte.
 A civilizációs eltéréseken kívül az európaiak betegségeket is hoztak magukkal – influenzát, himlõt és kiváltképpen nemi betegségeket –, amelyek megtizedelték az immunitással nem rendelkezõ lakosságot. Az európaiak elfoglalták a legjobb földeket, településeket hoztak létre és a pásztorkodó mezõgazdaság olyan formáit, amelyek ezeknek megfeleltek, de egyenesen ellentmondtak, versenyre léptek a földdel kapcsolatos õslakó gyakorlattal és hagyományokkal – amelyek nagyon fontosak voltak az õslakóknak gyakorlatilag és spirituálisan is –, beszennyezték az õslakók vízgyûjtõit, és irtották a vadállatokat, amelyek az õslakók életének és életmódjának mindig is az alapját képezték. Sokszor magukkal az õslakókkal is így bántak. Ölték õket egyenként és tömegesen is. A sok rossz tragikus összefonódásának következtében nemcsak, hogy sok ezer ember meghalt, de kultúráikat és életmódjukat is majdnem teljes egészében felszámolták, csak a szívósabbja és a rugalmasabbja maradt fenn, ami nem csoda.
 Csábító ennek láttán sajnálkozni, de úgy találni, hogy mindez elkerülhetetlen volt – tragikus, de elkerülhetetlen –, és már nagyon régen történt. Azt hiszem, én is így gondoltam valamikor, de ma már nehezebb így gondolni. Elõször is, bár a kulturális kizökkenés bizonyos szintje és tragédiája elkerülhetetlen volt, amint az európaiak úgy döntöttek, hogy idetelepülnek, de semmi okunk azt hinni, hogy az olyan mérvû pusztítás, ami itt folyt, elkerülhetetlen lett volna. Ezeknek a tragédiáknak egyes okai, mint a betegségek akaratlan elterjesztése és a két meglehetõsen eltérõ életrend közti civilizációs meg nem értés nem szükségképpen tulajdonítható megnevezhetõ egyéneknek, következményeik mégis pusztító hatásúak voltak. Mások, mint a mészárlás, kisemmizés, leigázás, kirekesztés és elutasítás minden bizonnyal valódi emberek valódi döntéseinek voltak a következményei. És bár a mészárlás véget ért, a múlt nem volt annyira régen, és nem állt le egyik pillanatról a másikra vagy réges-régen. Van, ami ebbõl még mindig nem ért véget, és minden eseményben még mindig erõteljesen benne vannak a következményei annak, ami most már a múlté. Ilyen az erõviszonyok kiegyenlítetlensége, ami akkor túlnyomó volt, és még mindig nagyon erõteljes.
 Történészek egy csoportja a melbourne-i egyetemen komparatív kutatást indít arról, hogy ugyanazok a telepesek egy idõben négy különbözõ helyre – Dél-Afrikába, Ausztráliába, Új-Zélandra és Kanadába – kerülve miért léptek olyan eltérõ módokon interakcióba ezeknek a területeknek az õslakosságával. (13) A kutatás elõterében a politikai jogok megadása áll. Egyelõre még csak néhány hipotézisük van, de máris látszik, hogy Dél-Afrikát leszámítva nem szerepelünk valami jól ebben az összehasonlításban. Persze nem tudhatjuk, hogyan alakulhattak volna a dolgok, ha elõdeink másmilyenek lettek volna, vagy ha másként bánnak az õslakókkal. Összesen annyit tudunk, hogy úgy bántak velük, ahogy bántak, és ez az esetek többségében igazán nagyon súlyos volt.
 Ez így volt gyakorlatilag kezdettõl fogva, ha nem is kizárólagosan, de rendkívül elterjedt módon. A határokon õslakók ezreit ölték le, gyakran olyan telepesek, akik Hobbes azon megfigyelésének feleltek meg, hogy „ha uralkodásról van szó, néha a kapanyél is elsül”, eltekintve attól, hogy az európaiaknak puskájuk volt, nem kapanyelük. Ez egy olyan mintához igazodott, ahol a letelepedés inkább megelõzte, mint követte a polgári rend kialakítását. Még ha érkeztek is köztisztviselõk, a rendõrség és a helyi közigazgatás színeiben, sokszor túl kevés számban voltak, és túl gyengék voltak ahhoz, hogy leállítsák a kialakult gyakorlatot, és sokszor nem is voltak érdekeltek abban, hogy ezt megtegyék, inkább a telepesekkel mûködtek együtt, akik végsõ soron az övéik voltak. Az õslakók zöme, akik nem haltak meg a fegyverek által és a betegségektõl, az európaiaktól való teljes függõségbe került, rendszerint ijesztõ és degradáló létfeltételek és életkörülmények között, saját élelem- és létalapjuk kipusztítása következtében. És ahogy Charles Rowley professzor megállapította Destruction of the Aboriginal Society (A õslakó társadalom elpusztítása) címû klasszikus mûvében, mire a tisztviselõk olyan helyzetbe kerültek, hogy elvárhassák saját hagyományos politikájuk tiszteletben tartását, „addigra, a 19. század közepére az emberek megszokták azt a gondolatot, hogy az õslakók gyorsan kihalnak egy bizonyos körzetben. Ez a tudatállapot kész volt a század második fele vulgárdarwinizmusának a befogadására: az õslakók valamiféle gondviselésszerû természeti törvény következtében haltak ki; ez a jelenség azt illusztrálta, mi történik, ha egy alacsonyabb faj egy magasabbrendûvel találkozik. A faji magasabbrendûség ilyen eszméi igazolták azt, amit a fehér emberek csináltak, amikor az afrikaiakkal és az ázsiaiakkal cipeltették a málháikat. Ez különösen relevánsnak tûnt azok számára, akik ekkor azt gondolhatták magukról, hogy õk a föld jogos örökösei Ausztráliában, az õslakókról pedig azt gondolhatták, hogy az ember egy korábbi alakváltozatának utolsó maradványai, míg a fehér brit ember az evolúció és a kultúra legifjabb, legszebb hajtása. A pszeudo-filozófiai melankólia aurája tudta így körülvenni a gyilkolás, éhezés, betegség és kizsákmányolás tényeit. Az út elõ volt készítve azok számára, akik az õslakók kihalásáról beszéltek, és arról, hogy ki kell simítani halotti párnájukat (minél olcsóbban), és az egész történetet kellemessé és épületessé téve hozzá kell igazítani a határmenti népmondákhoz. A szörnyû példák számát meg lehet sokszorozni, tele van velük az irodalom. Nem vagyok elég szakavatott, hogy megmondjam, mennyire reprezentatívak, és hogy egy teljesen árnyalt portré egészen más képet mutatna-e. Nem kétlem, hogy elõfordultak tisztességes és jóindulatú megnyilvánulások is a tisztviselõk, misszionáriusok és egyes lelkészek részérõl. Csak két dolgok hangsúlyoznék mindazonáltal, amelyek segítenek kimozdítani az európaiak és az õslakók közti interakció témáját az „Isten útjai” vagy még divatosabban a végzet fogalmainak biztosítótársaságából. Elõször is ott van az érdekek, másodszor az attitûdök kérdése.
 Egy dolog szembeszökõen nyilvánvaló, az érdekek jelentõsége. Egyezkedésre nem került sor, az õslakókat elûzték a földjükrõl, a marhalopást halálos véteknek tekintették, nem szenteltek elég figyelmet annak, hogy melyek az európaiak betelepedésének következményei az õshonos lakosságra nézve – mindennek általában az volt az oka, hogy másként eljárni ütközött volna az európai telepesek érdekeivel. Nagyon sok esetben nincs is szükség több körmönfont magyarázatra. És amíg az európaiak nem voltak rákényszerítve arra, hogy emberszámba vegyék az "abókat", olyan embereknek tekintsék õket, akiknek megvannak a saját érdekeik és jogos igényeik – nem pedig mint zavaró tényezõt, elhárítandó akadályt, gátló körülményt – rendszerint nem teszik, és nem is tették ezt meg. És ez az idõ nagyon késõn jött el, mivel az abo csoportok általában kicsik voltak, az európai fegyverek pedig kiválóak. És bár az abók kezdettõl fogva számításba vehetõk lettek volna, az a feltételezés, úgy látszik, teljesen makulátlannak látszott, hogy csak az európaiaknak vannak jogaik bármely kérdésben. Ez nem újság, és bizonyosan nem régmúlt történelem, hanem azt jelenti, hogy egy csomó minden, ami történt, nem azért történt, mert így kellett történnie, hanem mert nagyhatalmú emberek el voltak rá szánva, és olyan helyzetben voltak, hogy gyõztesen kerüljenek ki minden olyan találkozásból, ahol az érdekeik forogtak kockán. Ez azt jelentette, hogy mások, történelmünk nagy részében õslakó mások, vesztettek.
 A másik leginkább lehangoló dolog ennek a történelemnek az olvasása közben, és amit sokáig tartana kimagyarázni, az attitûdökkel függ össze. Ebben megint Rowley a különösen fogékony és okos kalauz. Beszél például alternatív stratégiákról, amelyek meggyõzõdése szerint „valami reményt nyújtottak volna kissé jobb kapcsolatokra”. Ez azonban megkívánt volna némi valódi érdeklõdést az õslakók iránt, és a szóban forgó idõszak nagy részében nyoma sem volt ilyen érdeklõdésnek. Sok más mû is taglalja, hogy milyen krónikusan kevés elsõbbséget és támogatást kaptak az õslakók ügyei. És ahol megvolt az érdeklõdés, az sokszor még rosszabb volt, mivel az 1960-as évekig ez a speciális és diszkriminatív állami törvényhozás formájában jelentkezett.
 A legsúlyosabb eset, és a maga módján nagyon hétköznapi dolog akkor következett be, amikor láthatólag jó szándékok kapcsolódtak az õslakók teljességgel instrumentális szemléletéhez, egy olyan szemlélethez, amely arra jellemzõ, ha barmokról, nem pedig ha emberekrõl van szó. A legintenzívebb állami programok közül sokban megvolt az, amit Rowley úgy ír le, mint „visszacsúszást a humanitárius elvektõl az állattartás elveihez”, a marhatenyésztés elveinek alkalmazása az õslakó-probléma kiküszöbölésére, kiküszöbölve magát az õslakosságot ott, ahol lehetõséget láttak a ‘fajtanemesítésre’, azaz félvérek, negyedvérek, nyolcadvérek és hasonlók ‘kitenyésztésére’. Amikor Dr. Cook, az õslakók legfõbb tisztiorvosa és fõvédnöke az északi területen 1932-ben kifejtette: „Mindent megpróbálunk annak érdekében, hogy fajtanemesítést végezzünk a színeseknél, félvér nõket igyekszünk felemelni a fehérek szintjére azzal a szándékkal, hogy házasodás útján felszívjuk õket a fehér népességbe.” Ezek egyáltalán nem voltak elszigetelt érzések. Olyan kísérletek kísérték õket, amelyek megpróbálták elejét venni annak, hogy ‘félvérek’ ‘telivérekkel’ házasodjanak, és egyéb eugenikai rafinériák merültek fel, amelyeket olyan irányú elszánt törekvések kísértek, hogy fiatal õslakóknál elszakítsanak minden a családjukhoz és a közösségükhöz fûzõdõ köteléket.
 Egy fontos szempontból a ‘fajtanemesítés’ az abók vonatkozásában szélesebben volt megfogalmazva, mint a barmok, a marhák alsóbbrendû tenyészeténél: továbbterjedt a tenyésztéstõl a szocializációig, az „ellopott gyermekekig”. Mindez egyáltalán nem régen történt. Ahogy a Stolen Children Report megállapítja, a gyerekek szisztematikus elszakítása a családjuktól és a kultúrájuktól nem maradt abba, még mielõtt mi mind idekerültünk volna. Tovább folyt valamennyiünk életében, akik elmúltunk húsz évesek. Sokszor nem is próbálták igazolni vagy megindokolni mással, mint azzal, hogy õslakókról van szó, senkinek, fõleg nem a szerencsétlen szülõknek és gyerekeknek. Úgyhogy bár Ms Hanson nem hiszi, hogy „valakit a bõrszíne arra determinálna, hogy emiatt hátrányok érjék”, õslakó családok ezrei tapasztalták meg ennek az ellenkezõjét. Nemcsak abból, hogy voltak olyanok, akik a vesztüket akarták, hanem abból is, amit J. H. Wooten, aki a felügyelet alatt álló õslakók haláleseteit vizsgálva így foglalt össze: „A védelem és segélyezés jelszavával az õslakó családok önkényes, szívtelen, rasszista tönkretételének szabályos mechanizmusa mûködött egészen századunk második feléig”.
(...) Az ilyen eljárások kegyetlenségétõl függetlenül (amelynek során a családjuktól elszakítottak és erõszakkal intézetbe zártak félvér gyerekeket) az a megdöbbentõ, hogy köznapi és feltehetõleg egyébként jólelkû emberek képesek úgy kezelni más köznapi embereket, mint akiknek nincsenek emberi reakcióik. (...) A viselkedésünk sok tekintetben javult. Az õslakókhoz való viszonyban az intézményeink már meg vannak rendszabályozva, már nem olyan esetlegesek a kezdeményezéseik, mint azelõtt... Komoly összegeket fektettek a szegénység mérséklésére és igazságosabb viszonyok kialakítására irányuló kísérletekbe, de a problémák súlyosak, és az eredmények nem megnyugtatóak.
 Azok számára, akinek a családja, a népe elszenvedte a kirekesztést, brutalizálást, megaláztatást és öldöklést, nem elegendõ vigasz, hogy hazájuk más állampolgárainak sokkal jobb bánásmódban volt részük. És nem lehet közömbös azok számára sem, akik legjobb hagyományaink, intézményeink és gyakorlatunk elõnyeit élvezhették, hogy mások – éppenséggel az õslakó mások – sosem lehettek ilyen szerencsések.
 Károkozás történt, nemcsak fizikai, hanem kulturális és pszichikai károk okozása. Helyénvaló az efölötti közös szégyenérzet. Ahol mélyrehatóak a sérülések, a gyógyulás nem megy könnyen, és gyakori a frusztráltság. De a jóvátétel szándéka elengedhetetlen egy tisztességes társadalomban.

KRYGIER, Martin
„Intézményoptimizmus és kultúrpesszimizmus”
Magyar Lettre Internationale, 27

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu