Nem véletlen, hogy ebben a tudományok egészét felölelõ elõadássorozatban a tudás határainak problémája csak a fizikával kapcsolatban merül fel. Ez valószínûleg a fizika hallgatólagosan meglévõ „a tudományok modellje” szerepével is összefügg. És maga a fizika is ezért teszi fel magának a kérdést a 20. század eleje óta. „Az embernek alázatosnak kell maradnia a természettel szemben, mert az a pontosság, amellyel megfigyeléseit végzi, tényleges határokba ütközik” – írja az Encyclopædia Britannica a Heisenberg-féle határozatlansági elméletrõl szóló cikkében. És valóban, a kvantumforradalom nyomán bõségesen születtek értelmezések a kérdésrõl; minthogy lehetetlen egyidejûleg mérni a részecskék helyzetét és sebességét, abszolút értelemben vett határba ütköztek az ismereteink. Maga a Természet nem engedi, hogy feltárjuk a titkait, így legfejlettebb tudományunk ütközött áthatolhatatlan korlátokba. Ugyanebben az értelemben interpretálták azt az Einstein által nyilvánvalóvá tett tényt, hogy lehetetlen meghaladni a fénysebességet; nem tudhatjuk meg, mi történt a Napon az utolsó nyolc percben, minthogy errõl semmiféle jelzés nem érkezhet el hozzánk. Néhány évtized távlatából azonban ez a rezignált felfogás, amelyet ma már olyan alkalmazhatatlan szavak írnak le, mint relativitás vagy határozatlanság, elveszítette a helytállóságát. Ezek a felfedezések nemhogy nem állítottak korlátokat tudásunk elé, hanem ellenkezõleg, lehetõvé tették ismereteink tekintélyes gyarapodását azzal, hogy új irányt szabtak fogalmi gondolkodásunknak és kérdésfeltevéseinknek. Megmutatták, mennyire összeegyeztethetetlenek a valósággal korábbi formalizációink. Bizonyos kérdésekre ugyan nincs válasz („Mi történt a Napban két perccel ezelõtt?”, „Hol van az elektron, és milyen sebességgel mozog?”), de ennek oka az, hogy a kérdések maguk nem bizonyultak helytállónak. Ugyanígy érvényét vesztette az a kérdés is, hogy „Mi van a Földön 30 000 kilométeres távolságban Párizstól délre?”, mégpedig a Föld gömbölyûsége miatt és annak következtében, hogy ismerjük az átmérõjét (40 000 kilométer); mégsem mondhatjuk, hogy ez a felismerés korlátokat állít a földrajztudomány elé. A 20. századi fizika elméleti módosulásai nem arról szólnak, hogy felfedeztük volna a tudományos megismerés létezõ korlátait, épp ellenkezõleg, új teret nyitottak a megismerés elõtt. Intellektuális, egyben materiális uralmunk tekintélyes növekedését tanúsítják a kvantumok világa felett. Tény azonban, hogy a negatív interpretációk és a túlzó metaforák (lásd a Le Monde egyik nemrégiben megjelent cikkét „Jacques Chirac kvantumpolitikájáról”) állhatatos fennmaradása jól mutatja, hogy tudásunknak vannak tényleges korlátai – erre még visszatérünk.
Az utóbbi évtizedekben a defetizmus egyfajta naiv gyõzelmi mámornak engedte át a helyét; eszerint a fizika semmiféle akadályba nem ütközhet, és képes teljes képet alkotni a világegyetemrõl; a valóság e nézet szerint kis számú alaptörvénynek engedelmeskedik, s ezek mindegyikét hamarosan felfedezzük; ez a végsõ elmélet vagy a Mindenség-elmélet fantazmagóriája. A fizikai megismerés ezzel ténylegesen elérné saját határait; véget érne, hiszen saját határaihoz jutna el, és saját sikere emésztené fel. Az elsõ fenntartásunkat ezzel a perspektívával szemben, amelyet számos neves fizikus is magáénak vall, az ismétlõdése alapozza meg: már Newton is úgy gondolta, a gravitáció egyetemes elméletét fedezte fel, amellyel a fizikai jelenségek teljessége megmagyarázható; az elektromágnesesség fejlõdése aztán semmissé tette ezt a nagyralátást. A 19. század végén egy olyan nagy szellem, mint Lord Kelvin jelentette ki a fizikáról, hogy (csaknem) véget ért – tette mindezt közvetlenül azelõtt, hogy a nukleáris kölcsönhatást felfedezték volna. Az a tény, hogy a fizikában fél évszázada nem született semmiféle radikálisan új elmélet, egyáltalán nem jogosít fel bennünket arra, hogy kijelentsük, lezárhatjuk a természetben mûködõ elemi erõk lajstromát. A fundamentalista fizikusok önelégültsége a valóság igen szegényes vízióján alapul; az a sokféleség, amelyet az anyag szervezõdéseinek konkrét formái jelentenek, a megszámlálhatatlan természeti objektum viselkedésének gazdagsága mind tátongóbbá teszi az általános érvényû magyarázatok és a tények részletekbe menõ megértése közt meglévõ szakadékot. Egyre inkább elõfordul, hogy nem igazán értünk nemrégiben felfedezett (magas hõmérsékletû szupravezetés) vagy régóta ismert anyagi jelenségeket, noha az õket megalapozó absztrakt kvantumelméletet ismerjük. Ha van tanulsága a 20. századnak, az éppen annak a naiv leegyszerûsítésnek a csõdje, amely azt állítja, hogy az elméleti tudás szükségképpen az elméletektõl halad ezek megnyilvánulásai felé. Egy esetleges Mindenség-elmélet biztosan nem lenne mindennek az elmélete. Az a program, amely „a bonyolult láthatót az egyszerû láthatatlannal” akarja helyettesíteni (Francis Perrin szavai), nem tarthat igényt egyetemes érvényre; a láthatatlan is lehet bonyolult, és nem biztos, hogy alkalmazhatók rá a fizika által igazolt módszerek – a kísérleti megismételhetõség, a bonyolult matematikai formalizáció. Ez a fortiori azt jelenti, hogy a fizikának valóban vannak határai; azok a területek, ahol a helyet más tudományoknak kell átengednie. A tudományosság nem merevedhet bele általános kritériumokba. Noha a fizika azzal büszkélkedik, hogy tudományos ismereteink összességét uralja, sem az életkora, sem a pontossága nem hatalmazza fel arra, hogy kétségbe vonja más tudományok autonómiáját és szuverenitását.
Nem ragaszkodhatunk azonban kizárólagosan az episztemológiai nézõponthoz, amely szerint a tudás határainak problémáját a természet és az emberi szellem elvont konfrontációjának oldaláról kell felfognunk. Ez a szellem ugyanis egyedi társadalmakban élõ emberekhez tartozik: ezek a társadalmak jelentik azt a keretet, amelyben a tudás megszerzésének folyamata végbemegy, ezek határozzák meg a tudás keresésének lehetõségeit és kényszereit. Voltak idõk, amikor ezek a feltételek elsõsorban ideologikusak voltak: jól mutatja ezt az a szerep, amelyet a kereszténység töltött be a 17. századi tudományos forradalomban, amely egyidejûleg volt negatív (Galilei pere) és pozitív (magának a Természet Nagy Könyvének a gondolata, amely a Szentírás kulturális súlyához kötõdött).
Ma a közgazdaságtané a vezetõ szerep. A 20. századi fizikát gyakorlati sikere (elektronfizika, magfizika stb.) lassan rövid távú programoknak veti alá, háttérbe szorítva a spekulatívabb projekteket. Ugyanakkor a tudomány által megtermékenyített iparnak is igen nagy a hatása: a Big Science felé hajt, amelynek gigantizmusa végsõ határaihoz érkezett el. Az alapkutatásokra fordított társadalmi források néhány éve elérték a plafont, ami a modern tudomány négy évszázada alatt elsõ ízben történt meg. A korszakváltást jelzi, hogy az Egyesült Államok tíz éve felhagyott az óriás részecskegyorsító építésével (SSC). A politika habozása a tudományos nagyberendezések terveinek láttán (például legutóbb a Soleil szinkrotron körüli konfliktusok Franciaországban) általánosan érvényes szabály lett, ami nem meglepõ, ha megnézzük a tervek költségvetését, amely csak milliárdokban mérhetõ. Ami annyit jelent, hogy a fizikai ismeretek – bizonyos, hagyományosan nagy presztízsû szektorokban – elérték a társadalmi elfogadhatóság határát: a Higgs-bozon kutatása, bármilyen izgalmas legyen is a szellem (kinek a szelleme?) számára, eléggé magas költség/haszon arányt mutat ahhoz, hogy a közösség kritikai megjegyzéseit jogosnak tartsuk. Ahogy más tudományos tervek esetében, néhány évtizedes halasztás talán itt sem jelent behozhatatlan késedelmet az emberiség fejlõdése szempontjából. Végül is más, gigantikus emberi vállalkozásokat is leállítottak egy idõre, megvalósításuk kellõs közepén. A felsõ-egyiptomi birodalom piramisai és a gótikus Európa katedrálisai jóval szerényebb, ám nem kevésbé termékeny terveknek adták át a helyüket. A mai léptékeknek megfelelõ fizika – történelmileg egyébként igencsak kései – újabb kibontakozása ebbe az irányba mutat. De érthetõ a kutatók elkeseredése, amikor legnagyratörõbb önzetlen céljaik megvalósítása nehézségekbe ütközik, miközben korlátlan fejlõdésnek indulhat minden ismeretszerzés, ha proftszerzéssel párosul. Ugyanezek a jelenségek történnek meg (csak még gyorsabban és még hevesebben) a többi tudománynál, különösen az élettudományoknál. Ám a fizika viszonylagos régisége lehetõvé teszi, hogy esetét némi tisztánlátással tanulmányozzuk – az õsi arisztokrácia elõjoga ez az ifjú polgársággal szemben.
De azért az, hogy a gazdaság és a politika ennyire leuralja és korlátozza a tudományt, nem független a saját életkorából fakadó problémáktól. Mert bár jogos a töprengés a megismerés határairól, még azt is tudnunk kell, milyen értelmet tulajdonítsunk a „megismerés” szónak. A fogalom többértelmûségét egy korlátozott jelentés és egy tágabb jelentés adja. Az elsõ a tényszerûre és az egyedire vonatkozik (a fénysebesség értékének ismerete vagy a Mengyelejev-rendszer elemeinek ismerete), az utóbbi a mélyebbre és a generikusra (a téridõre vonatkozó sebességhatár strukturális szerepének ismerete vagy a Mengyelejev-tábla és az atom kvantumelmélete közt meglévõ kapcsolat ismerete). El kell ismernünk, hogy a modern fizika tekintélyes hátrányt halmozott fel a tekintetben, hogy mennyire ura saját felfedezéseinek. Nem kevés álparadoxon és elégtelen formalizálás kísérti még mindig, befejezett konceptuális feldolgozás hiányában. Formalizációink kifinomultsága sokkal gyorsabban nõtt, mint képességünk arra, hogy az értelmüket megragadjuk. Maxwell már egy évszázada is így panaszkodott: „Egyenleteink okosabbak, mint mi.” Ez a visszahatása a tudomány technicizálásának és az egyre növekvõ munkamegosztásnak, nem beszélve arról a produktivista nyomásról, amelyet ez utóbbi társadalmi szervezettsége jelent. Valószínûleg ismereteink – a szó legnemesebb és legnagyratörõbb értelmében vett – hiányosságai erõsen hátráltatják a fizikát abban, hogy számos jelenlegi nehézségén túljusson.
Ezeknek a korlátoknak komoly hatásai vannak a tudományos közösségen belül, ám még súlyosabban érintik általában a társadalmat. Hogy volna kialakítható igazi tudományos kultúra, ha maguk a tudomány mûvelõi is akut hiányban szenvednek e téren? Márpedig remélhetjük-e, hogy ebben a helyzetben a tudomány a demokratikus vita tárgyává válik, aminek szükségessége napról napra kínzóbb? A tudományos megismerés határainak elemzése tehát mindenekelõtt a tudomány határainak megismerését követeli meg.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu