A szép ismeretlen – egy külföldi irodalmár nevezte így a magyar irodalmat. Ha nõ lenne irodalmunk, akkor kétségkívül kedves bókként értelmezhetnénk kijelentését. Ám ez éppen nem mondható el róla, mivel nagyon erõsen férfiak alkották meg és uralják máig, ezért a nõies hasonlatokkal nem árt óvatosan bánni. Mert bármennyire vonzó egy társaságban szépnek és ismeretlennek tûnni, ehhez nem árt némileg fiatalnak is lenni. A magyar irodalom pedig már több mint kétszáz éve nagykorú, ezért annyira fiatalnak mégsem nevezhetõ. De az ismeretlensége a külföldi olvasók számára szinte mindvégig megmaradt, még ha a legutóbbi idõkben változott is a helyzet, de áttörés nem történt. Ezt pedig nehéz feldolgozni sértettség és/vagy gõg nélkül, legalábbis irodalmunknak eddig nem igazán sikerült.
Nem mintha volna megoldás. Abban az értelemben feltehetõen nincs, ahogy irodalmunk várja, hogy végre felfedezzék „valós értékeit". Az idézõjel semmiféle iróniát nem tartalmaz az irodalmi értékek felõl, csupán azok érvényesülését kérdõjelezi meg. Mintha hiányozna az a józan belátás, hogy a kultúra tere globálisan aszimmetrikus. Ezért a kulturális, ezen belül a irodalmi értékek cseréjét sokkal inkább a piac törvényei határozzák meg, és nem esztétikai értékek önelvû kommunikációja szerint alakul. Sem a múltban, sem a jelenben. Tehát egy-egy mûalkotás, írói életmû világbeli ismertsége és rangja sokkal inkább az irodalom intézményrendszerének teljesítménye, mintsem az adott irodalom autonóm értékrendjének túlzása vagy deficitje. Persze ezt elvileg könnyebb szétválasztani, mint a gyakorlatban szembesülni ennek értékítéleteivel. Pontosabban ezek hiányával: a tájékozatlansággal, az ignorálással, a jóindulatú lekezeléssel, stb. Mindenesetre tény, hogy például Arany János költészete vagy Kosztolányi Dezsõ regényei ismeretlenek az európai olvasók számára.
Annál rosszabb nekik! – mondhatná önérzetesen bármelyik magyar olvasó. Természetesen joggal, de itt talán érdemes egy pillanatra megállni. Mi az, hogy „természetesen"? Honnan és hogyan tudhatná egy külföldi olvasó, hogy ezek a nevek és mûvek ennyire evidensek, ha egyszer hozzáférhetetlenek – vagy ha netán mégis, akkor a fordítások minõsége rendkívül esetleges? Higgye el ezért becsületszóra?! Készséggel megteszi, az udvariasság és a türelem nem ismer határokat. De ettõl még alapvetõen nem változik a helyzet, hiszen az egykor elmaradt recepció már nem rekonstruálható „visszafelé", csupán a pótlására van némi esély.
Látható, hogy az önérzetes válaszok mennyire sebezhetõek. Feltehetõen innen ered irodalmunk önértékelõ bizonytalansága: a folytonos bizonyítási kényszere, az állandó felsõfokú jelzõk és az ezt kompenzáló alulértékelés, a lesajnálás és a sznob világirodalmiság igénye. Mert persze összehasonlítani és értékelni akkor is szükséges, ha ennek számtalan nehézségét tapasztaljuk illetve viszonylagosítjuk magunkban. Irodalmunk szempontjából is tanulságos az, amit Witold Gombrowicz írt Naplójában: „Kisebb volt Miczkiewicz Danténál? Ha már belementünk a méricskélésbe, fogalmazzunk inkább úgy, hogy Miczkiewicz a lágy lengyel lankákról nézte a világot, Dante viszont (az emberiség által emelt) hatalmas hegy csúcsáról, ahonnan más a kilátás. Lehet, hogy Dante nem volt 'nagyobb', csak magasabb ponton állt: Ezért magaslik ki.”
Nem állítom, hogy ebben a kérdésben Gombrowicznak maradéktalanul igaza van, de ha a hegy-metaforát a fordítással és az értelmezéssel helyettesítjük, akkor jobban érthetõvé válnak az ismeretlenség okai. Messzire vezetne mindezek részletes elemzése, két problémát azonban érdemes kiemelni.
Elsõként azt, hogy a hazai irodalmi tájékozódás jelentõs mértékben követi az ún. világirodalmi trendeket. Hosszú ideje lényegében négy-öt nagy nyelv és irodalom teljesítményeire összpontosította figyelmét, míg a kis népek irodalmát nem vagy csak alig ismeri. Így a környezõ országokét sem. Amiben az a paradoxon, hogy miközben joggal várja el világbeli elismertségét, addig maga sem ismeri a hasonló helyzetben lévõ szomszéd irodalmakat. Ez persze kissé túlzás, mert egy-két név, írói életmû azért megjelenik a tájékozódás peremén, de ezek nem váltak az általános mûveltség részévé. Holott például irodalmunk külföldi fordíthatóságát és recepcióját is jobban segítené, ha ebben a térségi összefüggésben értelmeznénk könyveinket. Feltehetõen egy-egy kortárs román vagy szlovén regény nagyobb hasonlóságot mutat egy magyar író mûvével, mint a Nyugaton megjelentekkel. De az is lehetséges, hogy ennek az ellenkezõje derülne ki, a térségi irodalomszemlélet kudarca, a különbségek és a hasonlóságok fura diffúziója. Nem tudom. Masszív tény viszont, hogy minden szelíd óhaj és nemes kezdeményezés ellenére kevesen vállalkoznak ilyesmire: egy mai végzõs bölcsész százszor(??) jobban ismeri mondjuk az amerikai minimalista irodalmat, mint… A hasonlatot nem érdemes befejezni, mert húsz évvel ezelõtt is ez volt a helyzet, csak azóta az egyetemisták még kevesebbet olvasnak… Ám, ahogy a költõ mondja, ezzel nem a kapitalizmust akartam bírálni.
A másik probléma még szerteágazóbb. Bizonyára elég sokan osztják véleményem, hogy a magyar irodalom legjobb teljesítményeit lírában és a novella mûfajában érte el. Mégis sokkal kevésbé fordítják ezeket idegen nyelvre, mint a jóval egyenetlenebb színvonalú magyar regényirodalmat. Ami a költészet esetében talán még érthetõ, hiszen a vers iránt világszerte megcsappant az olvasói érdeklõdés, vagy amikor – az államszocializmus alatt – néha nagyobb tömegek álltak sorban egy-egy verseskötetért, hát az sem volt maga a paradicsom. Legalábbis annak, aki átélte, kevés nosztalgiája maradt eziránt. De mindez legyen az olvasásszociológusok és könyvkiadók gondja-baja, mert bármennyi érv szól is a költészet eladhatatlanságáról, elvi és gyakorlati fordíthatatlanságáról, költõk és versek nélkül mégsem képzelhetõ el az irodalom és annak értõ olvasója sem, mivel a romantika óta e mûnemben koncentrálódtak legerõteljesebben a modern mûvészet új nyelvi tapasztalatai. Ehhez járult hozzá még a magyar irodalom nyelvi izoláltsága és az a sajnálatos tény, hogy kevés jelentõs költõ vállalkozott költészetünk idegen nyelvre való fordítására. Meggyõzõdésem ugyanis, hogy jól verset fordítani csak jó költõ tud - a többi csak irodalom, jámbor szándék és kultúrdiplomácia.
A novella háttérbe szorulása lényegében ugyanezekkel az okokkal magyarázható. Természetesen érthetõ, hogy a külföldi kiadók és olvasók érdeklõdése elsõsorban a regényekre irányul, ha egyáltalán megjelenik efféle igény. De nem biztos, hogy ennek az elvárásnak automatikusan érvényesülnie kell a prózairodalmunk értékrendjében illetve azokban a véleményekben, ajánlásokban, amelyeket a magyar irodalmárok tesznek a külföldiek felé. Igaz, hogy a világirodalomban igen kevés írót említhetnénk, aki csak novelláival lett híres és általánosan elismert (Maupassant, Csehov, Borges), mégsem állítható, hogy ez jelentené az értékelés végsõ alapját. Mert lehetséges ugyan, hogy például Hemingway a közepes regényeivel lett világhírû, de ettõl még „magunkban” rendkívül nagyra tarthatjuk elsõrangú novelláit. Sõt, a magam részérõl mélyen egyetértek Borges véleményével, aki szerint a novella sokkal koncentráltabb mûfaj, mert szinte minden regényben fölfedezhetõ néhány oldalnyi alkotói erõtlenség, mûvészi gyengeség.
De akár így van, akár némileg jobb a helyzet, mindenképpen dicséretes kezdeményezés, hogy egy külföldi könyvkiadó egy terjedelmes antológia kiadására vállalkozott a kilencvenes évek kortárs magyar prózairodalmából. Tegyük hozzá gyorsan, a korszakhatár kijelölése önkényes és pragmatikus válogatási szempontot jelent, legalábbis nem osztom azok felfogását, akik 1989-et mint új irodalmi korszakküszöböt értelmezik. Ez „csak” politikailag-társadalmilag fontos dátum, míg a kortárs magyar irodalmat meghatározó fordulat viszont egy-másfél évtizeddel azelõtt elkezdõdött, még a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Ez a válogatás jórészt azok szövegeit mutatja be, akik e nyelvi-poétikai fordulat kezdeményezõi voltak illetve – már csak életkoruknál fogva is – követõi lettek. Szándékosan kerülöm a nemzedék vagy irányzat megjelölést, mivel ebben az értelemben soha nem alkottak egységes irodalmi csoportot, míg a posztmodern szó olyan gumifogalommá vált, hogy lassan már politikai pártok tanácsadói és a topmenedzserek is használják, amikor a haza vagy a konzervipar jövõjérõl van szó.
A tréfát félretéve: az új magyar prózairodalom bizonyos mértékben értelmezhetõ a posztmodernitás általános fogalmi keretei között, különösen megjelenésekor igyekeztek a kritikai értelmezõk ebbõl a világirodalmi távlatból szemlélni és elemezni. Mára azonban hangsúlyosabbá váltak azok a különbségek, amelyek ezeket az írásmódokat elválasztják-megkülönböztetik az inspiráló (nyugati) irodalmi mintáktól. Hiszen az új magyar próza írásai abból az ellenállásból és mûvészi autonómia-törekvésekbõl születtek, amelyek elutasították az államszocializmus hivatalos elnyomó ideológiáját, hamis realista irodalmát érvénytelennek találták, és ezzel együtt felszabadították a nyelvi közlésformák sokféleségét. Ennek pátosza és mûvészi izgalma mára már elmúlt. Ebben az értelemben mélyen igaz Esterházy Péter kijelentése, hogy nincsen olyan 1989 elõtti könyv, amelyik ne gyászolna mondatot. De éppen Esterházy – akinek regényei a Termelési-regény (kisssregény) [1979] óta talán a legtöbb vitát váltották ki, és aki joggal tekinthetõ az új próza egyik legfõbb kezdeményezõjének – legújabb könyvei bizonyítják, hogy írásmódja alapvetõen nem változott az elmúlt évtizedben. Tehát ez a szemléleti-poétikai változás már a nyolcvanas években bekövetkezett, de csak a közelmúltban vált általánosan elfogadottá.
Ami nem jelenti azt, hogy egyetlen irodalomfelfogás vagy stíluseszmény uralná a kortárs magyar prózát. Mert bármennyire jelentõs is Esterházy Péter vagy Nádas Péter hatása, mégsem állítható, hogy a náluk fiatalabbak feltétlen módon követnék õket. Vagy akár azok a nemzedéktársaik, akik az új irodalom fellépésekor kevesebb figyelmet kaptak, és csak mostanában nyerik el írói rangjuknak megfelelõ helyüket a kortárs próza kritikai értékrendjében. Igaz, ennek részben külsõ, irodalomszociológai okai is voltak. Bodor Ádám elsõ novelláskötetei még szülõföldjén, Erdélyben, pontosabban Romániában jelentek meg a hazainál is mostohább körülmények között, ezért aztán csak az 1982-es Magyarországra való áttelepülése után fedezték fel õt. Ebben közrejátszott az is, hogy sötét tónusú, ám nyelvileg rendkívül visszafogott elbeszélõi közlésmódja, novelláinak kihagyásos-látomásos szerkezete, az emberi határszituációkban megjelenõ abszurd-groteszk léttapasztalatok iránti írói fogékonysága és keserû humora nem illett a hagyományos, szolgálat-elvû erdélyi irodalommal kapcsolatos elvárásokhoz. Jellemzõ a lappangó mûfajhierarchikus szemléletre, hogy az 1992-ben megjelent Sinistra körzet címû novellafüzérét is regényként értelmezte a kritika és a szélesebb olvasóközönség. Talán nem fölösleges hangsúlyozni, hogy ebben az évtizedben ez volt az a könyv – Esterházy Harmonia Caelestise mellett –, amit a legegyöntetûbb kritikai elismerés és olvasói siker övezett.
Az egykori Jugoszlávia területén született és mindmáig a Vajdaságban alkotó Tolnai Ottóról viszont mindössze a szûk szakma tudja, hogy nem csak elsõrangú költõ, hanem kiváló prózaíró is. Az egykori bornírt kultúrpolitikai viszonyok és a balkáni háborúk miatt a könyvei a mai napig jórészt hozzáférhetetlenek, másrészt Tolnai Ottó erõteljesen kötõdött a hatvanas-hetvenes évek újavantgárd irodalomfelfogásához, amitõl még mindig idegenkednek a konzervatívabb ízlésû értelmezõi közösségek. Szövegeiben az Adria és a mediterráneum nem csak állandó motívumként tûnik fel, hanem állandó intertextuális viszonyt teremtenek a térségi irodalmakkal. Tar Sándor pedig – aki Bodor mellett a par excellence novellista – gyári munkásként tengette életét Debrecenben, majd a kilencvenes években, amikor a megérdemelt irodalmi siker utolérte volna, kiderült róla ügynöki múltja, ami ismét az irodalmi élet peremére szorította. A körülötte gyûrûzõ politikai és morális viták elfedik, hogy a kortárs irodalomban mûvészileg rendkívül meggyõzõen ad hírt a szegénység világának vigasz és feloldás nélküli szenvedésérõl.
A nyolcvanas-kilencvenes években fellépõ új írók könnyebben jelenhettek meg az irodalmi nyilvánosság elõtt, mint az elõttük járó nemzedék képviselõi. Például Nádas Péter elsõ jelentõs regénye, az Egy családregény vége címû (1978) politikai okok miatt hosszú késéssel jelenhetett meg, de az 1986-ban megjelent reprezentatív nagyregénye, az Emlékiratok könyve címû megjelenését is – amit azóta számos európai nyelvre lefordítottak és komoly nemzetközi kritikai visszhangja van – hosszas kiadói/cenzurális huzavona elõzte meg. Ha tehát efféle akadályokkal már nem kellett megküzdeniük, irodalmi elfogadtatásuk és elismertségük mégis jóval lassabb és szûkebb körre korlátozódik. Hiába jelent meg az 1951-ben született Kukorelly Endrének vagy a nála nyolc évvel fiatalabb Márton Lászlónak több mint tíz könyve, lényegében még mindig fiatal írónak számítanak. Ezt lehet részben nagyon vidáman felfogni, úgymond irodalmunk feltalálta az örök fiatalság titkát, kevésbé vidám olvasata viszont az, ami sajnos közkeletûbb: ezeket a fiatalokat nem kell és nem lehet komolyan venni, mert szövegeik ironikus-tréfás játékok, amelyeknek nincs jelentésük, sõt valójában az üresség könyvei, nem szólnak semmirõl, nem csoda, hogy elfordulnak ettõl az irodalomtól az olvasók. Egyáltalán: õk a felelõsök azért, hogy a mostani irodalom érthetetlenné és súlytalanná vált! És így tovább. Nem hinném, hogy e vádak és vélekedések a világon bárhol valamiféle újdonságot jelentenének, így bizonyára Szlovéniában sem, mert ha belelapozok a Jelenkor Kiadónál idén megjelent kortárs szlovén novella-antológiába (Az elsõ nap), akkor van némi fogalmam az ottani kritikai recepció derékhadáról is. Ha némileg jobb a helyzet, akkor elnézést az alaptalan gyanúért…
A mostani válogatásban nem azért kaptak nagyobb teret, hogy bosszantsák az olvasót. Ellenkezõleg. Meggyõzõdésem ugyanis, hogy õk írják tovább azt az új irodalmiságot, amirõl már korábban szóltunk, de az írásmódok elkülönbözõdése már nem olyan konfrontatív és törés jellegû, mint Esterházyék fellépésekor volt. Õk már nem viaskodnak azokkal a hagyományos kelet-európai írói szerepekkel és ideologikus irodalomfelfogásokkal, amit a hetvenes-nyolcvanas évek prózája még ironikusan dekonstruált, hanem mindezt adottnak veszik. Vagy ha tetszik, egyik részük továbbviszi és radikálisan újraírja az elõzõ korszak szövegpoétikai és nyelvkritikai törekvéseit, mintegy végsõkig lebontva az irodalmi formákat, hogy eljusson az autentikus mondatig (Kukorelly Endre, Németh Gábor), illetve a parodisztikus túlzás, a szövegelemek újra felhasználásával, mixelésével és a nyelvi regiszterek állandó keverésével az uralhatatlan jelentésig (Parti Nagy Lajos, Garaczi László). Míg mások a fabulárisabb elbeszélésmódokhoz térnek vissza: Márton László a manierista és barokk prózahagyomány epikailag elképesztõen leleményes reaktiválásával teremti meg nagyszabású és groteszk-tragikus történelmi látomásait. Darvasi László sikerültebb elbeszélései a korai (német) romantika szemléletformáit írják újra. Kõrösi Zoltán novellái a lélektani és mágikus realizmus hatáselemeit kontaminálják és játsszák ki egymás ellen, hogy ebben a szövegtérben megjelenhessenek az Én különféle alakváltozatai.
A náluk is fiatalabbak (Ficsku Pál, Hazai Attila, Lovas Ildikó, Orbán János Dénes, Péterfy Gergely, Vörös István) elbeszélõként látványosabban fordulnak vissza a történet-elvû novellaforma felé. Van olyan felfogás is, amelyik ebben a törekvésben a szövegirodalommal való szakítás gesztusát látja, és az újra megjelenõ világszerûség epikai igényét avatja legfõbb normává. Ezzel szemben úgy vélem, hogy a legújabb elbeszélõk jelentõs mértékben hasznosítják az ún. szövegirodalom poétikai vívmányait, vagy legalábbis nem érintetlenek ezektõl a dilemmáktól. Ugyanakkor természetes a közvetlen elõdöktõl való eltávolodás és elkülönbözõdés mûvészi igénye – az irodalom alakulása inkább törések, mint a folytonosságok története. De itt is üdítõen sokféle és egymással is rivalizáló írásmódról beszélhetünk! Hiszen például Ficsku Pál „elektronikus falujának” bumfordi bájjal, groteszk humorral megírt történetei meglehetõsen távol vannak Hazai Attila minimalista nyelvi világától, rafináltan együgyû abszurdjaitól. Vagy ugyancsak nehezen hozható közös nevezõre Péterfy Gergely férfiasan eszképista prózája Lovas Ildikó novelláinak szenzuális-érzéki topográfiájával, amelyek a határvárosokat térképezik föl Szabadkától Triesztig, és vissza. És így tovább, még Vörös Istvánon és Orbán János Dénesen is túl, akiknek dicséretéhez kifogytam a jelzõkbõl…
E névsor és vázlatos jellemzés szinte minden pontján kiegészítésre szorulna. De nem akarok minden antológia-válogató és utószóíró kedvenc póza mögé bújni, aki egyrészt hevesen mentegetõzik, másfelõl pedig még hevesebben szerénykedik, hogy a gazdag és szinte kimeríthetetlen anyagból sajnos csak ennyit tudott összevillázni. Nos, sajnos vagy nem, terjedelmében még ez is sok. Legalábbis annak, aki most ismerkedik meg a magyar irodalommal, bizonyára untig elég ennyi kimondhatatlan nevû író és váltakozó színvonalú elbeszélés. Ha viszont kedvet kap az olvasáshoz, akkor feltehetõen más könyveket is megismer a magyar irodalomból, és majd rajtakaphatja az antológia szerkesztõjét tévedésein, elfogultságain. Megvallom õszintén, ilyen olvasókról álmodnék, ha álmodozó volnék. De nem vagyok az.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu