Tolnai Ottóról többször próbáltam
írni, hol vers lett belõle, hol valamiféle tolnaiáda,
de „elõszó”, tanulmány vagy például
esszé sohasem. Talán azért, mert számomra,
élõk és holtak közül, a legfontosabb magyar
írók egyike, s a fontos dolgokról általában
annyi mindent gondol az ember, hogy megnémul a közelükben.
Persze jó némaság ez, mert ül és, mondjuk,
olvas, Tolnai Ottót olvas, vagy éppen hallgatja a szerzõ
hangját.
Három éve készítettem vele egy harminc
órás interjút a Magyar Rádió számára,
ültem vele a szobájában, és hallgattam hosszú,
kanyargós monológjait a tengerrõl és a gipszrõl,
az Adria kékségérõl és a háborúról,
a jugoszláv festészetrõl és a karfiolról,
New Yorkról és a palicsi postások táskájáról,
ültem, hallgattam, és eszembe sem jutott, hogy nekem írnom
kellene errõl a dologról, errõl a jelenségrõl,
itt van, gondoltam, hallom és olvasom, és ez elég.
Ha Ön, kedves olvasó, felüti ezt a könyvet, Danilo
Kis, Bohumil Hrabal vagy épp Weöres Sándor közeli,
súly- és rangbéli rokonával ismerkedhet meg,
sajnos, a nagyszerû válogatás ellenére, futó
ismeretség lesz ez, Ön legföljebb némi fogalmat
alkothat a mûrõl és szerzõjérõl,
hisz annak kivételes gazdagságát, összetettségét
egyetlen kötet csupán felvillanthatja. De bízom benne,
hogy kedvet ébreszt, felkelti a figyelmet a szerzõ iránt,
s mint cseppben a tenger, megsejteti a mû belsõ dimenzióit,
azúrját, áttetszõ végtelenségét.
Tolnai Ottó az univerzális írók közül
való, azon kevesek közül, akik legyenek bár mindenestül
nyelvbe zártak, s kötõdjenek bár nagyon intenzíven
az anyanyelvükhöz, felül tudnak emelkedni a nyelven, szinte
azt mondanám, ha lenne túl, hogy túl tudnak jutni
rajta, azok közül való, akik egy magától
értetõdõ és kétségbeesett reneszánsz
gesztussal, valami hihetetlen teremtõerõvel még megkísérlik
összefogni és összeforrasztani az életet a mûvel,
a mindennapokat a mindenséggel, akik beleköltöznek a mûbe,
és akik még feltétlenül hisznek a mûvészetben
– elemi érdekük, hisz valóban elpusztulnának
nélküle.
Tolnai Ottónak több mint harminc önálló
könyve jelent meg Magyarországon valamint a hajdani Jugoszláviában,
ahol született (1940), felnõtt, s ahol ma is él, a Szabadka
melletti Palicson, nem messze a magyar-jugoszláv államhatártól.
Többször és több helyütt, keserûen avagy
céltudatos rezignáltsággal „vidéki Orfeusz”-nak
nevezi magát, a vidék, a provincia költõjének,
de ez a periféria, ez a hely az isten háta mögött,
varázslatos gyorsasággal a teremtett világ közepévé
válik, amint Tolnai Ottó hozzányúl, és
verset, prózát, esszét, színdarabot, egyszóval
jellegzetes nagyformátumú tolnaiádát csinál
belõle.
Költõ, prózaíró, drámaíró,
esszéista, képzõmûvészeti kritikus, lapszerkesztõ,
mindez együtt, nem egymás mellett, hanem egymásban,
hisz ahogy a mûvész, a homo aestheticus személyiségét,
úgy a mûvet sem nagyon lehet szétbontani, feltartóztathatatlanul
és gazdagon áradnak a szövegek, és korrespondálnak
egymással, valamint az európai, a magyar és a délszláv
hagyománnyal.
Tolnai Ottó az egyik legjelentõsebb magyar író,
a magyar irodalom egyedülálló jelensége. Nemzedékekre
kisugárzó hatása is, de furcsa módon „hatástalansága”
is ugyana tõrõl fakad: mûve és írásmódja,
korszerûsége és bátor korszerûtlensége
nem fér bele a formákba, a divatos sémákba,
az elõre gyártott keretekbe, rendre kisiklik a beskatulyázási
kísérletek elõl, nem mintha nem lettek volna alaposak
és fontosak az ezirányú kísérletek,
egyszerûen ilyen természetû a mû, leginkább
olvasni lehet, élvezettel és ráérõsen,
elbámulni a részletek gazdagságán, felfedezni,
legalábbis mind többször megérinteni azt a finom,
hihetetlenül bonyolult összefüggésrendszert, azt
a nagyon is valóságos, a tapasztalati világ legegyszerûbb,
legvaskosabb tényeibõl és a szellemi létezés
szálaiból összeszõtt hálót, melyet
bárhonnan bont meg, kezd meg az olvasó, e világ közepébe
jut.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu