Azok az emberek mások voltak, mint mi. Mintha lemondtak volna
arról, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsuk irányítását.
Odaadók voltak, de nem nevezném ezt alázatnak. Elég
jól ismertem õket, és véleményem szerint
õszintén hitték, hogy hirtelen minden visszatér
majd a régi kerékvágásba, s a kilenc éves
háború, akár egy rossz álom, az ébresztõ
hangjára kitörlõdik a tudatból. Nem voltak passzívak,
inkább elfojtott türelmetlenség volt ez, hogy már-már
megtörténik, aminek meg kell történnie. Õk
csak ártanának vele, ha bármit is tennének,
ezért legjobb várni.
A nõk idejük nagy részét a gyerekekkel töltötték.
Úgy vélem, hogy amíg nálunk voltak, egész
elfogadható körülményeket sikerült teremtenünk
a számukra, hogy játszhassanak és tanulhassanak is.
A férfiak állandóan a társalgóban
üldögéltek, és hallgatták a híreket.
Ha az egyik csatornán véget ért a híradó,
átkapcsoltak a másikra. Olykor valaki felkiáltott
közülük, mintha valami olyat látott volna, ami õt
személyesen érinti. Kis országuk nagyon gyakran jelent
meg a képernyõn, tehát elképzelhetõ,
hogy közeli ismerõsökre és helyekre lettek figyelmesek.
A képernyõ elõtt való szüntelen ücsörgésnek
a sebek nyalogatásán kívül kedvezõ hatása
is volt – a férfiak ugyanis tökéletesítették
a nyelvtudásukat. A katonai és a politikai fogalmainkat már
olyannyira ismerték, hogy beszélgetéseikbe bele-belekevertek
egy-két szót a mi nyelvünkbõl is.
A távozásuk elõtti éjszakáról megmaradt az emlékezetemben egy eset. Épp a vacsorát adtam ki (hétfõn, csütörtökön és vasárnap csomagot kaptak). Egy tévés riporter szenvtelen hangja ütötte meg a fülemet, aki igyekezett tisztázni, mi történt az országukban. Azt mondta, hogy egy új vegyi fegyvert vetettek be, amelynek hatása hosszú idejû lesz. Aztán angolul kezdett beszélni valaki. Egy amerikai katonai szakértõ azt magyarázta, hogy a sújtott terület ötven vagy akár hetven évig is lakhatatlan lesz. Beszélt azokról az anyagokról, amelyeket ez a fegyver tartalmaz, de ezt már nem értettem. Semmi kétség, hogy épp e hír hallatára mondtak le aznap a férfiak a vacsoráról.
Nem volt egyszerû. Menekültügyi megbízottként már kiismertem a gondolkodásmódjukat. Hogy pontos legyek: nem értettem õket, de elõre láttam a reakcióikat, noha az okok rejtve maradtak elõttem. Minden változtatást, amit követeltünk tõlük, saját újabb vereségükként fogadtak. Egy este nekem is ki kellett állnom eléjük, hogy megmondjam, másnap délelõtt autóbuszokkal szállítják el õket. Miután kikapcsoltam a tévét, és elkezdtem magyarázni az okokat, egyszer csak olyan érzésem támadt, hogy hazudok. Természetesen igazat mondtam, hisz járásunkban annyira megnõtt a menekültek száma, hogy átfogó intézkedéseket kellett foganatosítanunk, de a tekintetük arról gyõzött meg, hogy hazug vagyok. Az a kiszolgáltatottság, ami a szemükbõl áradt, halomra döntötte minden érvemet. Azok a férfiak (nõk természetesen nem voltak jelen) megértõleg bólogattak, valójában azonban kétségbe voltak esve. A történelemtankönyvekbõl bizonyára sokan ismerték annak a városnak a nevét, ahová másnap kellett õket elszállítani, de tõlem semmit sem kérdeztek.
Hallgatásuk arra kényszerített, hogy folytassam
a beszédet. Azt magyaráztam, hogy a komplexum elülsõ
részében egy múzeum mûködik, amely továbbra
is nyitva tart majd. Õk hátul lesznek elszállásolva,
ahol már néhány étvizede hadseregünk kaszárnyái
találhatók. A berendezés jobb, mint itt, a családoknak
pedig kijut legalább egy kis magánélet is. Hisz ebben
az iskolában úgy éltek, mint a koldusok. Igen, ezt
a kifejezést használtam, mint a koldusok. Kifutott a számon,
mert nem tudtam felülkerekedni odaadó hallgatásukon.
Mondhatták volna azt, nem akarják, hogy áthelyezzék
õket arra a szörnyû helyre, és én pedig
lemondtam volna a másnapi átszállítást.
Kérésüket egyenesen a miniszternek adtam volna elõ.
Kifejtettem volna, hogy ezek az emberek azért jöttek hozzánk,
mert bíztak a mi emberségünkben. Épp azért
kellene tisztelnünk õket, hogy a háború elõl
menekülve a mi országunkban kerestek menedéket.
A férfiaknak azonban nem volt semmi ellenvetésük.
A jármûvek ajtajára ragasztottuk ki a névsort. Õk pedig jártak busztól buszig, és mindenki kereste a maga nevét. Aztán fogták a csomagjaikat (érdekes, hogy némelyiküknek milyen kevés holmija volt), és felszálltak. Nyugodtan és fegyelmezetten viselkedtek. Ezért is lepett meg, amikor az indulás elõtt kiderült, hogy egyvalaki hiányzik. Az öreg, aki egész idõ alatt lesütött szemmel forgolódott körülöttem, azt magyarázta, hogy az a fiú éjszaka szökött el. Állítólag senki nem tudja, hová. Amikor telefonáltam a rendõrségre, alig tudtam kiejteni a szökevény nevét, s az õrmester bizonyára helytelenül jegyezte föl.
Már négy nap után a kaszárnyák több
mint ötven százaléka megtelt. Számomra ez elég
hektikus idõszak volt. Az õrnagy ideje nagy részét
velük töltötte, nekem pedig olyan intézkedéseket
kellett kiadnom, amilyeneket egy titkárnõ normális
helyzetben nem hogy nem tesz, de nem is tehet meg. Utasításokat
adtam ki a bútorok szállításával, a
csatorna megjavításával és a falak lefestésével
kapcsolatban.
A barakkok, amelyeket nem is tudtam másként elképzelni,
mint a hadsereg unott szürkészöld árnyalatában,
egyik napról a másikra sárga és rózsaszínû
giccsre változtak. Ez is az õrnagyra jellemzõ ötlet
volt – ha már nem zöld, akkor meg is szûnik kaszárnya
lenni.
Nagyjából egy hét múlva az õrnagy
szükségesnek látta üdvözölni õket
a hangszórón keresztül is. Mit lehet azonban mondani
az embereknek ilyen helyzetben? Elõször tájékoztatta
õket, milyen körülmények között is élnek.
Mintha maguk nem tudták volna, hogy egy szobában két
vagy akár három család is lakik, hogy a reggeli reggel,
az ebéd ebédidõben a vacsora pedig este van. Aztán
mondott valamit arról az új fegyverrõl (a vezetõség
ugyanis elhatározta, hogy kihasználja a bevetésérõl
érkezõ híreket, s ennek ürügyén szállíttatja
át õket ide). A használatából származó
következmények hosszú távúak, így
országunk kormánya több évre szóló
megoldásokban gondolkodik.
Csak jelentéktelen incidens volt, egyének dolga, aminek
semmi köze nem volt a nagyobb csoportok tagjai közti viszonyokhoz.
Egyáltalán nem nevezném konfliktusnak a város
lakóival, ahogy a sajtó fogalmazott.
Néhány fiatalember a kaszárnyákból
(vagy ahogy akkoriban nevezni kezdték – a táborból)
táncmulatságra indult. A helyi lányok iránt
érdeklõdtek, ami a helyi fiúknak nem tetszett. Tulajdonképpen
nem is verekedtek össze. Elképzelhetõ, hogy néhányszor
löktek egymáson egy kicsit, de ez volt minden. A tábori
fiúk gyorsan menekülésre fogták a dolgot, a helyiek
pedig még arra sem vették a fáradságot, hogy
utánuk eredjenek.
Másnap, amikor a kapunál teljesítettem szolgálatot,
megjelent néhány hõbörgõ kamasz (látásból
ismertem õket, mert a kimenõk alkalmával a mi katonáinknak
is problémát okoztak, amíg nem voltak itt kaszárnyák).
Kihívtuk a rendõrséget, és tíz perc
múlva mindennek vége lett. Az elsõ cikk tíz
vagy tizenkét nap múlva jelent meg az újságokban.
Az õrnagy reakciója tényleg meglepett. Túlzás
volt, hogy a kimenõjüket a délelõtti órákra
korlátozta. Arra számítottam, hogy miután ezt
kihirdetik nekik, a tábor fele a kapukhoz tódul majd, hogy
tiltakozzon a jogain esett csorba ellen. Õk azonban mint magától
értetõdõ dolgot vették tudomásul a korlátozást.
A miniszterrel folytatott beszélgetés alkalmával felhívtam a figyelmet arra is, hogy követeléseik tényleg minimálisak. Az egyedüli nagyobb kérésük az volt, hogy rendezzünk be nekik egy imaházat. S erre mi magunk is gondolhattunk volna. A miniszter szúrós tekintettel meredt rám, én pedig igyekeztem minél gyorsabban megmagyarázni, mire is gondoltam. Nekem kellett volna, hogy eszembe jusson. Hisz tényleg nem õt akartam kritizálni, hanem magamat. Megpróbáltam hangsúlyozni, hogy ez az én kompetenciámba tartozott, õ azonban a találkozás végéig sértõdõtt képett vágott. Egy újabb olyan helyzet, ami azt igazolja, hogy az a jó, ha a katonák kizárólag katonáknak vannak alárendelve. A civilek túlságosan emocionálisak és megértõek – fõleg, ha a saját személyükrõl van szó.
Az ápolónõ többször is megismételte,
hogy ez az intézkedés kivétel nélkül minden
gyerekre vonatkozik. A B vagy a C szektorban állítólag
járvány ütötte fel a fejét a gyerekek között,
ami lázzal és hasmenéssel jár. Két gyerek
meghalt, és a tábor vezetõségének meg
kell akadályoznia, hogy további tragédiák történjenek.
Amíg a fertõzés veszélye nem lesz elhárítva,
addig a gyerekek az újonnann felépített L szektorban
lesznek elkülönítve, ahol mintaszerûen törõdnek
majd velük. Van ott néhány orvos, és a szektor
a legmodernebb mûszaki berendezésekkel rendelkezik. Ráadásul
a tábor vezetõsége a rendszeres oktatás bevezetését
tervezi.
Az ápolónõnek nem mertem megmondani, de úgy
gondolom, hogy a járvány oka az étkezésben
van. Hiszen az hovatovább már undorító. Néha
úgy tûnik, mintha valamilyen új anyagok és készítmények
emészthetõségét tesztelnék rajtunk.
Úgy vélem, a kimenõk megvonása helyes lépés
volt. Hisz lehet, hogy a betegség a városból került
a táborba. És fordítva is, nagyon kellemetlen volna,
ha a fertõzés szétterjedne a tábor környékén
is. Az itteni lakosok egyelõre nagyon jól elviselnek bennünket,
ezért azon kell igyekeznünk, hogy ne okozzunk nekik semmilyen
problémát.
Bárcsak egészségesek volnának már
a gyerekek. Sajnálom az anyjukat. Szegények, azt sem tudják,
hogy kislányaik és fiacskáik hogy érzik magukat.
Azt beszélik, hogy néhány gyerek meghalt. Kell találni
valakit, aki megkéri a tábor vezetõségét
arra, hogy jobban informáljanak bennünket.
Nem hiszem egy szavukat sem. Az egész botrány valahol
a H szektorban zajló szexuális orgiákról csak
kitaláció. Csupán ürügy a számukra
arra, hogy elkülönítsék egymástól
a nõket és a férfiakat. Nem értem, mi hasznuk
van abból, hogy arra kényszerítettek, néhány
percen belül költözzünk át.
Napról napra több itt a katona. Tegnap más férfiakkal
is beszéltem errõl. Õk is észrevették.
Amikor megérkeztünk, egész nap nem láttunk egy
egyenruhát sem, most pedig ott állnak minden sarkon. Értem,
hogy az a feladatuk, vonjanak kordont a nõk és a férfiak
szektora közé, de mivel ezt az intézkedést feleslegesnek
és természetellenesnek tartom, nem tudok megbékélni
a jelenlétükkel.
Tényleg nem kell, hogy szabadkozzanak a távolban hangzó
lövések miatt. A tábor parancsnoka rádión
keresztül megnyugtatott minket, hogy ez csak rendszeres katonai gyakorlat,
ami tovább folytatódik ebben az intézményben,
jóllehet a kaszárnyákat már megszüntették.
Rendben, gyakorlatozzanak csak. Egyikünket sem zavar a dolog, és
nem tulajdonítunk neki semmi jelentõséget. Leszámítva
azt a pár lövöldözések kapcsán született
fekete viccet.
Én jóformán nem is hallottam a lövéseket.
Sokkal jobban érdekelne, mikor láthatom viszont a kislányaimat.
Még mindig a gyermek-szektorban vannak. Semmilyen járvány
nem tart olyan szörnyen hosszú ideig.
Szintén meg kellene hogy mondják nekünk, hogy a
katonák alkalmazhatnak-e erõszakot. Elismerem, hogy az a
nõ át akart surranni a férfi-szektorba, de ez még
nem ok arra, hogy megüssék és megrugdossák.
A táborparancsnok megpróbált tekintélyt
ébresztve beszélni hozzánk, de én jól
hallottam, hogyan remeg a hangja. Biztos, hogy lámpaláza
volt, hisz elsõ alkalommal látta maga elõtt felsorakozva
az egész tábort. Mindeddig nem tekintett végig ezen
a hatalmas embertömegen, mely neki van alárendelve.
A hírnek, hogy jövõ héttõl fogva elkezdünk
dolgozni, legtöbbünk megörült. Természetes,
hogy szeretnénk némi pénzt megspórolni azokra
az idõkre, amikor majd új életet kezdünk. De
azt legalább elárulhatta volna, hogy mennyit fogunk kapni.
Az étkezés és a szállás díjának
levonása után valószínûleg nem lesz túl
sok. Mindenesetre ez legalább valamilyen perspektíva a jövõre
nézve. Csodálatos volna újra kint élni valahol
a feleségemmel és a gyerekekkel.
Ez a parancsnok egy különös ember. Olyan dolgokat végeztet
velünk, amit nem akarunk, aztán meg olyan magától
értetõdõ dolgokkal kapcsolatban kéri a beleegyezésünket,
ami bizonyára mindenkit megörvendeztet.
Így volt ez most is. El kellett döntenünk, hogy akarunk-e
új öltözéket. Persze, hogy akarunk. Minket egyáltalán
nem zavar, hogy mindnyájan egyforma ruhát fogunk viselni.
Csak meleg és tartós overall legyen, ami nem rongálódik
meg munka közben.
Nincs rosszabb annál, mint megizzadni munka közben, és
utána megfázni az esõben és hideg szélben
tartott sorakozón. Napi három sorakozó nemcsak nekünk
megerõltetõ, õket is fölöslegesen megterheli.
De akkor is szeretem a szellõt. Legalább elfújja
azt a bûzös füstöt, ami a tábor elején
álló kéménybõl száll. Valamikor
ott állítólag múzeum volt.
BENYOVSZKY KRISZTIÁN FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu