Ötvenkét kortárs magyar író antológiában mutatkozik be hamarosan Olaszországban, az országos viszonylatban kiváló forgalmazást biztosító, egyetemi és magas kulturális közegben nagy presztizzsel rendelkezõ római kiadó, Carocci Editore, Magyarország és Európa címû sorozatának elsõ köteteként Magyar írók tükörben címmel, Villámtréfák és tranzitaforizmák – Írói önarcképek 2002 leütésben alcímmel, kritikai bevezetõvel, rövid biográfiai ismertetõvel.
„Bonyolultan magyar” kötetrõl van szó. Említendõ tény már az is, hogy a kiadó tulajdonosának, Giovanni Caroccinak anyai ágon meglehetõsen intenzív magyar kötõdései vannak: az 1910-es évek  Firenzéjében mûködõ Vedres Márk szobrász unokája, nagyanyja vonala pedig a századeleji magyar liberális radikalizmus egyik „nagycsaládjához”, a mára a világ minden tájára szétszóródott Polányiakhoz vezet vissza. A kötetet, szerzõi profilját tekintve, a magyarországi kritika egy idõ óta sokat használt terminusa szerint „egyetemesen magyarnak” lehetne definiálni. S ezen több dolgot is kellene érteni az adott esetben. Elsõként azt, hogy a kötet szerzõi, többpólusú geopolitikai hovatartozásuk mellett valamilyen fokon egyazon kulturális koiné részesei és használói: kezdve az 1956 és 1989 között a párizsi „exil-író” többnyelvû és többmûfajú létformáját élõ Papp Tiborral, aki a kötet fedõlapjának is „szerzõje”, vagy az eltelt utolsó három évben a Budapesti Olasz Kultúrintézet vezetõjeként is megismert, 1956-ban kezdõdõ olaszországi, római emigrációjában olasz íróvá lett Giorgio Pressburgerrel, folytatva a háború alatt kisgyerekként Olaszországba menekített, s ma Páviában angol irodalom-professzor és Milánóban „olasz nyelvû magyar költõ” Tomaso Kemennyel, majd a magyarországi „nagyokkal” (természetesen minden szempontból értve ezt, a megfelelõ helyen a nõírók többértelmû „nagyságát” is magába foglalóan), illetve a „peremvidékrõl egyetemesülõkkel”, sõt az irodalom „tágas”, határtbontó területein mozgó esztéta-írókkal. Különös fény vetül a kötetre ott, ahol Orbán Ottó egyik utolsó, bensõségesen irónikus, finom kézjegye alakítja az ötvenkét magánszólamra írt „társas szöveget”.
A kötetre s a mûfaji választásra alkalmat s ötletet az adott, hogy a magyar kultúra 1999-es frankfurti könyvvásári illetve 2001-es franciaországi „ünneplése” után, 2002-ben, „Olaszországi Magyar Kulturális Évad” nyílt. Ennek minden bizonnyal sajátos lehetõsége, hogy az olasz-magyar irodalmi és kulturális világ mai, akadozó, nehézkes dialógusában új energiákat mozgósítson. Erre nagy szükség lenne, hiszen az olasz-magyar kulturális kapcsolatok több évszázad óta impliciten közösségiek, rejtetten-rejtõzködve kommunikáló jellegûek maradtak a legújabb idõkig, gyakorlatilag máig. Ez egyrészt azt tanúsítja, hogy az irodalmi mûben „történelmi sûrûséget” létrehozó klasszicitásnak mint közös forrásnak köszönhetõen, annak ellenére, hogy e források az  idõben egyre alluzívabbá, áttételesebbé, „homályosabbá” váltak, az eredeti olasz-magyar kapcsolattípus sem a múltban nem akadályozta, sem a jelenben nem akadályozza a tradicionális kulturális érintkezés keretébe beillõ információk akár modern nyelvi burokban (pl. egy könnyed s gyorsritmusú zsurnalizmus közegében) való áramlását. Erre friss és jó példa a Márai-regények sikere Olaszországban: bennük a „birodalom perifériájáról”, annak erõsen felretorizált értékvilágáról és utópiáiról egy „központot” tapasztalt szem ad pontos tudósítást. Ugyanakkor, ez a többszázados idõtartamú, „mozdulatlan” vagy lassított ritmusú olasz-magyar kommunikáció folyamatosan megerõsített egyfajta „normatív realizmust”, mely a kommunitás tagjai részérõl osztott és konszolidált értékeket (és csak azokat) reprezentálja, s majdnem kizárólag a jó vagy rossz közötti döntésre illetve az imitáció Bildung-erejére épít. Ezzel a tradicionális kommunikációval szemben egy „kombinatorikus”, „probabilisztikus”, „kísérleti” realizmust igényel a nagyvárosi civilizációban gyökerezõ olasz-magyar irodalom interkulturális és interlingvisztikus társassága-társadalmisága. Aminek talán legérdekesebb jegye a „totálisan összehasonlító” magatartás, a legapróbb részleteket (is) befogadó „szórt” illetve rétegzett látószög használata, egyben egy „tökéletes érzékenység-érzékiség” esztétikájának szükséglete: a kötet sui generis mûfaja ennek az esztétikának felel meg: „villámtréfaszerû írói önarckép” (2002 leütésben), ami valójában egy rövid, tréfás, csattanós jelenet, illetve az irodalmi én-nek a szöveg-mozgásban kirajzolódó, képben distanciált önreprezentációja. S akár a papíranyagban kiadott könyvet tartja kezében az olasz olvasó, akár annak internet hálón publikálandó, kétnyelvû, elektronikus formáját nézi majd, a szöveg-mozgások mint (kétnyelvû) „történelmi valóságok”, a probabilisztikus én-ek pedig mint „virtuális valóságok” egymásra vetítõdnek szeme elõtt, s „mû-individualitásként” rögzülnek érzékei számára. Az egyedi egzisztenciális „villámtréfákra” ugyanúgy vonatkozik ez, mint azok antológiát konstituáló egységére. A lejjeb olvasható mû-individualitásokban teljes valószerûségében érzékelhetõ módon jelen van irodalmi élet és irodalmi aktus „kettõs egysége”, mint a kibernetika korára jellemzõ fantáziamunka új státuszának eredménye. Ezt figyelembe véve fogalmilag pontosnak tûnik „antropológiai poézisként” (E. Morin) definiálni a racionalizmust és a technológiai víziót egyszerre hasznosító poétikai univerzum látványát.
A fogalom érvényességét és vele a „bonyolultan magyar” antológia interkulturális (olasz-magyar) „erejét” lehet érzékelni az olasz elméleti befogadói kontextusban is. Két érdekes példa: Alfonso Berardinelli, a neoavangárd költészet olasz teoretikusa és a „magaskulturális irodalmi zsurnalizmus” egyik legenergikusabb neves szerzõje szerint, tévedés abban az elméleti hitben élni, miszerint az a „fontosabb” irodalom, amelyik a mûvészeti mozgások „motorja” közelében helyet tud magának biztosítani, vagyis amelyiknek a nemzetközi kulturális közegben (a többi irodalomhoz képest) nagyobb energiával tud „forogni”. Életrajz és irodalom  koherenciájában (évekkel ezelõtt önként felszámolta professzori munkaviszonyát az egyetemvilág számára elviselhetetlen minõsége miatt) Berardinelli a „nem-intézményesített” illetve „nem-manipulált” irodalom szóvívõjének álláspontját képviseli, és arról akar meggyõzni, hogy a központba-törekvés hiábavaló, hiszen a nemzetközi irodalmi rendszer (és könyvpiac) extrém módon „szeszélyes” és folyamatosan „idõzavarban szenved”. Berardinelli az underground irodalmi létforma teoretikusa. Izgalmasan, egyszerre közeli-távoli módon eltérõ, de ugyanolyan mértékben „erõs” a szempontrendszere a római egyetemi tanár Alberto Asor Rosának, aki az irodalmi establishment központi személyiségeként azt állítja, hogy az irodalom történetébõl számunkra csak az (lehet; kell, hogy legyen) érdekes, ami „belép” a mûbe, s annak „részévé válik” vagyis „részesedik” a „mûviségbõl”. Az ilyen értelemben felfogott (irodalmi) történelmen „kívüli” tény, dolog, esemény, alak, egyén, tett vagy cselekmény nem érint minket: Asor Rosa a nyilvánosan, publikusan, konkréten történelmi és ilymódon extrém „mû-individuum”-ot teoretizálja. Asor Rosa esetében is teljes a koherencia élet és irodalom viszonylatában: õ az „Olasz irodalom” elnevezésû, 1982-ben indított, máig sem befejezett, bár a mûvek indexéig már eljutott, többkötetes olasz „Spenót” fõszerkesztõje, ami a háború utáni Olaszország egyik legnagyobb elméleti vállalkozása (nem véletlenül a legfontosabb olasz nagyipari-kulturális kiadó, a torinói Einaudi publikálja). Az elmélet (is) halad tehát az élet felé, ahogy egy nemrégi (2001.ápr.1.)  naplójegyzetében remélte Kertész Imre: „Ha regényteóriáról kell beszélnem, de akár ha csak olvasok is róla, szárazzá változik a szám, akár a tapló. Annyira hiábavaló mindez, annyira csak a plasztikus tehetségen múlik minden, azon, hogy az ember életre tudja-e kelteni a világát, vagy sem. Egy bizonyos korban, egy bizonyos tapasztalatkörrel rendelkezõ írónak azért ezt már tudnia kell.” S a tét lényegét emelve ki hozzáteszi: „Az egzisztencia nélküli lét, vagy inkább: a lét egzisztencia nélkül: ez a kor nagy újdonsága.”

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu