Ha addigra megjön az esõ, másképp sülhettek
volna el a dolgok, legalábbis ma így látom; csakhogy
akkoriban élt jó pár gyerek Külsõ-Maroo-ban,
aki még sohasem látott esõt. Imádkoztunk. Átkozódtunk.
Tanulmányoztuk az izzó, üres égboltot, és
felhõket képzeltünk rá. Vártunk. Vártuk,
hogy történjék valami, bármi, mohón lestük,
hátha egyszer csak az izzó semmibõl eljön valami
esemény, ami megment minket. Mint minden reményevesztett,
vártuk a csodát.
Sajnos meg is jött.
Egyszerre csak, mindössze néhány hónap leforgása
alatt több lett nálunk az átutazó, mint a helybeli,
s az egyensúly megbomlása erkölcsileg helytelennek tûnt
fel. Túl sok volt az idegen Külsõ-Maroo-ban.
És még mindig aszály volt. Sõt, ami talán
még annál is rosszabb, fojtó köd ült rajtunk,
száraz, láthatatlan köd, mely úgy bukkant fel
és tûnt el, mintha a szikkadt föld lélegzete lett
volna. Nevet adtunk neki. Arra számíthattunk, nyilván
valamiféle õsi ösztön által vezérelve,
hogy ha kigúnyoljuk, talán odébbáll, és
békén hagy minket. Így hívtuk: Bûz-Kakadu.
Megint kotlik a Bûz-Kakadu, mondogattuk, zsebkendõt szorítva
orrunkra-szájunkra.
S a Bûz-Kakadu néha napokig kotlott rajtunk, fülledten
és fojtogatón, aztán kissé feljebb szállt,
a sivatagi levegõ csavarodásának irányától
függõen. Amikor fészkelt, és bûzhödt
szárnyai alá vont minket, rendszerint döglött marhák
szaga vagy rothadó birkák jellegzetes, édeskés
bûze terjengett. Azokon a napokon, amikor meleg áramlatok
mosták az Osztriga-szirtet, a meddõhányók krétaporának
csípõs szaga vegyült a levegõbe; máskor
az opálbányák vágatainak és tárnáinak
rettenetes, dohos szaga. Néha meg nem volt szag, csak a vadonban
megszokott sivár hõség, s ez szinte újonnan
felismert kegyadományként hatott. Más napokon – nem
volt menekvés – egy felkavaró, nyugtalanító
valami érzõdött a levegõben, valami szörnyû,
meghatározhatatlan kisugárzás, ami a... senki se gondolta
végig szívesen, hogy mire emlékeztetett.
Egyesek utólag azt állították, hogy nem
volt más, mint az erkölcsi romlás szaga; pedig valószínûbb,
hogy egyszerûen a félelem bûzét éreztük.
Különféle fortélyok révén, néha
a kormánytisztviselõk diszkrét megvesztegetése
(vagy más módon történõ elintézése)
folytán Külsõ-Maroo sikeresen lemaradt a térképrõl,
mégis akad, aki véletlenül a városba vetõdik.
Például az, aki a Warrego-folyótól nyugatra
találja magát, aztán a McGregor-farmtól is
nyugatra, ami után már nem lát mást, csak akáccserjét
meg só-bokrot meg kiszáradt folyómedreket, amelyek
halvány írásjelekként kuszálódnak
össze és válnak szét a vörös talajon.
A vándor erõlteti a szemét, kémleli a látóhatárt.
Itt-ott egy sós mocsár vakítón csillámlik
a hõségben, de több esze van annál, mintsem hogy
vizet remélne. A sós mocsarak mögött, a folyómeder
homokjának vajszínû szalagjai mögött, valahol
messze, túl a látóhatáron térképe
szerint ott lesz Dél-Ausztrália és az Északi
Terület határa, de a rend eme szívbemarkoló eszméinek
egyelõre semmi jele. Nem hagynak nyomot a tájon.
Queensland állam hivatalos térképe felvilágosítja
a vándort, hogy hatalmas folyók veszik körül: a
Warrego, a Barcoo, a Cooper-patak, a Diamantina. Tudja, hogy néhanapján,
egy évtizedben talán egyszer, jelentõs vízmennyiség
halmozódik föl ezekben a folyókban. Azt is tudja, hogy
nagy tavak és beltengerek fekszenek elõtte, némelyikük
kétszer telt meg az évszázad kezdete óta. Queensland
állam hivatalos térképe arról is felvilágosítja
ezt a férfit... vagy talán nõt. A vándor ma
már lehet egyedülálló, elszánt nõ
is, aki nyugat felé tart, csökönyös, fájós
lábú tevén, vagy terepjárón, melyen
a sebességváltó rég elromlott, a fékek
besültek a vörös portól. A hivatalos térkép
tehát felvilágosítja ezt a nõt arról,
hogy úttalan tájra ért, keresztvonalkázott
tájra, melynek térképészeti jellemzõit
pusztán szóban fogalmazta meg a térképész:
Súlyos aszályokkal és hirtelen áradásokkal
sújtott terület. Számos opálbánya.
Nagy hõmérsékleti ingadozások. Gépkocsival
Cunnamullán vagy Quilpie-n kizárólag megfelelõ
benzin-, olaj- és víztartalékkal, valamint kisebb
alkatrészekkel felszerelkezve haladjunk tovább.
Caveat viator.
Valóban, óvakodjék az utazó.
Csak lázas képzelete segítheti tovább.
Út nincs, de néhány “ösvény” azért
található a Kormány által nyomtatott térképen
- alig kivehetõen kanyargó, majd elenyészõ
pontozott vonalak. E jelek átültetése térképrõl
tájra okkult tudomány, melynek gyakorlása közben
a buzgó térképolvasó eltévedhet, és
Külsõ-Maroo-ban találhatja magát.
Legtöbben opál után járnak.
Akik odatalálnak, mind elvesznek.
Osztriga-szirt
1. Oyster
Azt az egyet sohase bocsátottuk meg, hogy megbûvölt
minket.
Még most is felfoghatatlan, hogy Oyster mindannyiunkat rászedett
– legalábbis kezdetben –, képtelenek is vagyunk beismerni.
Nem tudunk megbocsátani önmagunknak. Nem – ez így azért
nem igaz. Mert szégyelljük, sõt egyenesen megrémülünk
attól, hogy hiszékenyek voltunk; mert ösztönösen
önvédelemre rendezkedtünk be; s mert normális körülmények
között is ravaszak, fondorlatosak és kétségbeesettek
vagyunk, számtalan különbözõ okot sorakoztattunk
fel arra, hogy miért megbocsátható az akkori viselkedésünk,
de Oysternek nem bocsátunk meg. Visszatérõ álmaink
vannak, s bennük utólag egyértelmû jelentést
kap minden ómen, minden vészjel, melyet akkor naivan elhessegettünk.
Elcsábultunk, mert el akartunk csábulni, és ezt nem
bocsátjuk meg Oysternek.
Amikor feltûnt a városban – épp most négy
éve, néhány nappal karácsony elõtt,
egyik délután 2 óra 23 perckor, talán jelentéktelen
adat, de az én emlékezetembe bevésõdött,
mert Bernie kocsmájában álldogáltam a bárpult
mögött, mint rendesen, s amikor megláttam az idegent,
hátán a batyu meg a puska, ahogy elsántikált
az ablak mellett, rápillantottam az órára, hátha
a pontos idõbõl kiderül, hogy mi történik
itt – de semmi szokatlant nem észleltem, végeláthatatlan,
nyomasztó hõség volt, ilyenkor semmi sem kéne,
hogy mozduljon. A kocsmán tompa kábulat ült, álmos
tehenészek, napszámosok meg egy-két opálbányász
(Major Miner például, meg az ifjú Donny Becker, erre
pontosan emlékszem) lézengett benn. Épp túl
voltak az ebéden, most a sörük fölött bóbiskoltak.
Fásult órája ez a napnak, a délibábok
órája, s egy pillanatig azt hittem, magam is látomást
látok.
Aztán egyszerre szinte kézzelfogható lett az általános
megütközés, mert kinn egy ismeretlen valaki járkált,
szinte súrolva a veranda korlátját, minden elõzetes
értesítés nélkül, úgymint gépkocsimotor
zúgása, porfelhõ, esetleg Quilpie-ben vagy Charleville-ben
beszerzõ körúton hallott hírek arról,
hogy idegen vándor jár a tájon. De még ennél
is zavarbaejtõbb volt az a körülmény, hogy nyugat
felõl jött, az ország perzselõ szíve felõl,
nem pedig Quilpie vagy Eromanga irányából. Igaz ugyan,
hogy van valami útnak alig nevezhetõ út, afféle
csapás Birdsville felõl; aztán egy másik Innamincka
irányából; de ritka még a terepjárós
vándor is, aki vállalkozik ezekre a kalandokra, ez meg ráadásul
gyalog jött.
Puskája lecsúszott a válláról, odakapott,
a puska nagyot csattant, s a kocsma vendégein egybõl az a
vadállati nyugtalanság és éberség lett
úrrá, amit az idegen mindig kivált, mint lángot
a sercenõ gyufa. Mindenki kitódult a verandára, gyanakodva
nyüzsögtünk, az idegen megállt, és ránk
nézett.
Olyan volt, mint egy anyagtalan jelenés. Olyan volt, mint egy
délibáb.
Nem is igazán hittünk a szemünknek.
Meglepõen szép férfi állt elõttünk,
szépsége a meghatározhatatlan nemûek nyugtalanító
fajtájából való volt.
Fehér, laza öltözéket viselt – mintha vitorlavászonból
készült volna, legalábbis a buggyos nadrág meg
a fehér vászoncsizma, a zubbony anyaga viszont puhább,
finomabb volt. Lábán sötét, kissé még
nedves vérfolt csillogott, ami a fehér nadrágon különösen
ijesztõen hatott – egy jókora, alvadt csík. Megbabonázva
bámultuk.
Kissé megingott, mintha az ájulás szélén
állna, a batyu meg a puska súlya kis híján
ledöntötte a lábáról, aztán a verandakorlátnak
támaszkodva felegyenesedett és elmosolyodott. Halkan megszólalt,
közel kellett hajolnunk, hogy megértsük, így az
elsõ pillanattól kezdve meghitt légkör alakult
ki köztünk, legalábbis így tûnt, s az volt
a benyomásunk, hogy óriási horderejû titkokat
vagyunk hivatottak meghallani.
Ez tetszett nekünk.
Közülünk való, gondoltuk, kissé megkönnyebbülten,
hiszen senki sem lakik olyan helyen, mint Külsõ-Maroo, hacsak
nincs valami titkolnivalója (eltemetni való életrajzi
adatok, bizonyos ügyek, amelyektõl jobb elmenekülni),
s e rejtegetni való dolgok száma légió, vastagon
belepik a sivatagot, sóhajtoznak, leskelõdnek, susognak és
hivalkodnak, tanúk hadával lepik el az álmot, felbukkannak,
eltûnnek és visszajárnak, hogy még miután
a szökevény épségben elérkezett a senki
földjére, még miután elhitette magával,
hogy immár leradírozta magát addigi életének
térképérõl, még akkor sem érezheti
magát biztonságban soha többé. Sohasem érzi,
hogy kellõképpen el lenne szigetelve. Éjszaka a múlt
halk csoszogását hallgatja: mindazok, akik akár csak
rápillantottak menekülés közben, akik az emlékezetükbe
véshették, akik említést tettek róla
másnak, akik olvastak egy újsághírt, ránéztek,
és gondterhelten összevonták a szemöldöküket;
mindazok, akik tudnak valamit, vagy tudhatnak valamit, mind-mind üzenetet
hordoznak (egy szót, egy felvont szemöldököt, egy
újságkivágást), és álmában
az olyan nõ, mint például én, vagy az olyan
férfi, mint Major Miner, azt látja, hogy ezek az üzenetek
a talajvízbe szivárognak, lassú, távoli cseppenként,
melyek emlékekbõl és lezárt dossziékból
csörgedeznek elõ, valahonnan az évtized, az ország,
a világ másik felébõl, bele a hatalmas földalatti
járatokba, ahol vizek és emlékek torlódnak
össze, mosódnak egybe. Az ember, akinek rejtegetni való
a múltja, a mélyben hallja a terhelõ bizonyítékok
lágy csobogását, ezt a vékony, ám észlelhetõ
folyamot, mely beszennyezi a Nagy Artézi Medencét, bugyborékol
és forr, hõmérséklete a fokozódó
nyomás miatt egyre nõ, és egyre morog, kitörni
készen. Várja a megfelelõ alkalmat. Várja,
hogy kitörhessen. Már csak egy apró fúratra vár,
egy újabb résre, egyetlen nyílásra, és
akkor végre vad, látványos, forró robbanásban
ad hírt magáról.
Aki a senki földjére menekül, folyton várja,
hogy utoléri a megtorlás.
Az Oystereket az különbözteti meg e szökevényektõl
(ezt akkor még nem tudtam, csak most értettem meg), hogy
az õ álmuk háborítatlan. Most, ebben a pillanatban
értettem meg: ösztönösen kerülöm, hogy
újra átéljem Oyster érkezését,
mert kellemetlen az emlékezés, rossz visszagondolni arra,
milyen óriási hatást tett ránk (énrám
is, be kell vallanom), milyen meghatározhatatlan, de teljességgel
kiszámított légkört teremtett, amely mindannyiunkat
megbabonázott, s amiért sohasem fogunk megbocsátani
neki - habár az Oystereknek édesmindegy, megbocsátanak-e
nekik vagy sem, váddal, megtorlással nem törõdnek.
Álmuk háborítatlan. Nem számolnak azzal, hogy
elkaphatják õket. Nem gondolnak arra, hogy amit tettek, azért
ítélet várhat rájuk. Talán imádták,
kényeztették õket gyerekkorukban; talán még
a komiszkodásuk is tapsot váltott ki; talán a végletekig
feszítették a húrt a feltétlenül rajongó
szülõknél, mert korlátokat kerestek, de nem találtak:
amikor egereket kínoztak, vagy loptak a boltban, amikor más
gyerekeket veszélybe sodortak, arra biztatták õket,
hogy feküdjenek a vasúti sínre, s azt hazudták,
hogy biztonságos – az anyjuk vagy a nagyanyjuk talán csak
gyengéden, szórakozottan mosolygott, és azt mondta:
Micsoda kis ördög! Micsoda vagány! A nagyravágyó,
gyakran távol maradni kényszerülõ apa (nagyhatalmú
politikus? katonatiszt?) összeborzolta a gonosz kis buksi fejet, és
elismerõen mondta: Az én fiam. Mi, férfiak, nem tûrjük,
hogy a világ kénye-kedve szerint taszigáljon minket.
Vagy talán épp az ellenkezõjérõl
van szó. Talán épp a mindennemû támogatás,
elismerés és szeretet hiánya tette õket természetellenesen
közönyössé mások véleménye iránt,
s ily módon képtelenné arra, hogy felmérjék,
milyen hatással vannak áldozatukra.
Nem tudom... nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy az Oyster-félék tulajdon óriás
árnyékukban járnak-kelnek, és megbûvöli
õket árnyékuk játéka a világ
falán. Tudom, hogy szükségük van közönségre,
aki nézi életük hunyorgó-pislákoló
színházát. Szükségük van rá.
Mi az árnyék, ha senki se látja? De az Oystereknek
van is mindig közönségük, mert a velejükig meg
vannak gyõzõdve arról, hogy a többi ember és
a törvény szürkesége fölött állnak.
Számukra ez hitbéli igazság. Õk fektetik le
a szabályokat, ám õk maguk kivételt képeznek
alóluk. Tudatában vannak kiválasztott mivoltuknak,
s a higgadt bizonyosság vakító fehér fénnyel
árasztja el õket. S ez a fény vonzza a muslicákat.
Késõbb mi ott, Külsõ-Maroo-ban mind azt állítottuk
(illetve csak feltételezem, hogy mindenki ezzel hitegette magát
titokban; hiszen aligha vitattuk meg nyilvánosan a témát
az utóbbi években, különösen nem az elmúlt
évben, mióta a Szirt eltûnt; azóta természetesen
az Oyster-ügy a fõ tabutéma), szóval azzal hitegettük
magunkat, hogy ösztöneink azonnal megsúgták, hogy
valami bûzlik Oyster körül, túlontúl ismerõs
bûz méghozzá, habár azt, hogy a vérszag
olyan friss, nem sejtettük. Megbocsátottuk a bûzt, mert
magunkról se tudtuk lemosni; mert úgy gondoltuk, hogy annak
jele: közénk való; mert, hogy kereken kimondjam: úgy
véltük, így nem hoz ránk veszélyt.
Azt hiszem, ettõl voltunk mindannyian sebezhetõek.
De ez csupán utólagos bölcsesség. Semmi több.
ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu