Újvidék, a kelet-közép-európai peremvidék. Vagy a balkáni peremvidék. Gyakran gondolok Grass Danzigjére vagy Magris Triesztjére. De legtöbbet mégis Márai Sándor Kassájára, hiszen valami itt is meghalni készül. Magyar író, mosolygok magamban. Hazátlan lokálpatrióta! Olyan ez, mint egy borgesi történet. Kihalófélben levõ kentaurnak vélem magam, mivel az Újvidékhez hasonlatos kisvárosok kihalnak. Újvidék, Kassa, és még néhány város a régióban talán jobban jelképezi Közép-Európa elrablását, mint ahogy azt Kundera elképzelte.  Pótolják majd õket a nagy nyugati metropolisok, a nemzetállamok „elfajzott” szigetei.
Pedig nem így indult a történet. „Nominentur Neoplanta”, jegyezte fel latinul Mária Terézia 1748. február 1-én az újvidéki polgárok írásos kérvényére, amelyben kérik, hogy a Péterváradi Sáncok nyerjék el a szabad királyi város címet. És megfogalmazódott kozmopolita óhaj is: minden nép saját nyelvén nevezze meg a városát: Újvidék, Neusatz, Novi sad.
Mi lett belõle? Festõi kisváros, mondja a kíváncsi idegen, aki megtekinti legrégibb utcáját, a Duna utcát. Pannon idill, bólogat az elegáns nagyvilági hölgy, aki idõnként meglátogatja a bennszülötteket. Megnemesített barbárság, jegyzi meg egy véletlenül betévedt külföldi gentleman. A déli Közép-Európa, szól közbe félénken egy gyökértelen álmodozó. Az északi Balkán, inti le egy a realitásokkal számoló, tagbaszakadt férfiú. Roppant boldogtalan kilátóhely, Európa négy égtájára nyíló, ködbeveszõ pont, révedezik magában, aki hosszabb idõt töltött el ebben a városban, tehát naponta végigbaktatott a Duna utcán, s megleste a mellette elhaladó emberek bizonytalan tekintetét, miközben megundorodott minden nosztalgiától.
Néha arra gondolok, hogy sohasem távozom a Duna utcából, örökre itt maradok, toporgok, mint egy elfelejtett strázsáló, aki elfelejtette a jelszót, azt sem tudja, mit kell õriznie, feleslegesen õrködik, de mégis marad, mert nincs hová visszavonulnia; nem a felszentelt lokálpatriotizmus vezérli, hisz céltalan ragaszkodásával csak az otthontalanságot tudatosítja magában. Úgy állok a Duna utca közepén, mint az õr, aki nem kell senkinek. Figyelek és várok. Valójában otthontalan vagyok, mint sokan, akik céltalanul õrködnek Megint Máraival bizonyítok: „Amikor az ember hazátlan, egyszerre az egész világ meghitt és ismerõs.”

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu