Egy hajó áll a kikötõben, mondta a férfi. Egész délután ott volt.
Az asszony azt kérdezte: Halásznak?
Szerintem nem halásznak.
Tartsd rajtuk a szemed.
Aztán minek?
Mit tudom én, válaszolta a nõ. Mit tudom én, minek.
Felkelt az asztaltól. Levette a tûzhelyrõl a súlyos edényt. Olyan rohadt meleg van. Vegyünk egy hajót.
Eladjuk a házat, és abból.
Jó.
Csak lehet, hogy nem lesz könnyû.
Az lehet, mondta az asszony.
A férfi az asztalon levõ tányérokra nézett. Dobozos söröket vett elõ a hûtõbõl, a fehér hûtõajtó egyik sarkán folt sötétlett. Nem kívánom az ételt.
Hiába gürcöltem?, mondta a nõ. Megesszük, és kész.
Elment a yacht.
Azt mondtad, az öbölben áll.
Ott állt. Sötétedés elõtt kijöttek a partra. Aztán elment.
Magától.
Ki tudja.
Ezt hogy érted?
Aki azon a hajón volt, elment. A többiek nem mennek olyan messzire.
Mit hoztak?
Nem tudom.
Ha láttad õket, tudod.
Mindenesetre amit hoztak, az most lenn van a vízmosásban.
Furcsa, mondta a nõ. A fák miatt van. Miattuk hiszik, hogy itt könnyû dolguk lesz.
Tettem táblát a kapura.
Ezeket nemigen zavarta.
Sötétedés elõtt könnyebb dolguk lett volna.
De csak bejöttek.
Mikor még világos volt. Biztos türelmetlenek voltak. Igyekeztek minél hamarabb eltûnni.
Ide nem jönnek.
Nincs más választásuk. Hívd meg õket vacsorára.
Ostoba. Ide ugyan be nem teszik a lábukat. Azt már nem.
Pedig már itt vannak.
Telefonálok a városba. Ted Smith biztos kijön.
Ted Smith lehet, hogy kijön. Ha mûködik a telefon. Ha van ideje. Megtalálja a furgont. Mire lenne az jó?
Hogy sokkal kevesebb kerülne ebbõl a vacakból az utcára.
Hagyjad már, mondta a férfi. Finom volt a vacsora. Te olyan jól fõzöl.
Jól, mi? Itt aztán lehet...
Ha idejönnek, majd nem tudunk semmirõl.
Félsz, mondta a nõ.
Óvatos vagyok. Igen. Némelyikük teljesen õrült.
Félsz.
Mondjál, amit akarsz, mondta a férfi. Mondani könnyû.
Mikor jönnek?
Kábé egy óra múlva. Vagy kicsit késõbb. Nem tudom.
Sokan vannak?
Sötét volt. Nem tudom.

A három férfi egymás után jött a sötétben. Elindult feléjük a teherautótól. Jó mélyen van, mondta. Soha semmi nem ment még ilyen mélyre.
Megpróbáltuk kivinni.
Nem maguk az elsõk. Nagyon finom szemcsés itt a homok. Még régen fellazították.
Csörlõ kellett volna. Valaki otthon felejtette. Ki tudja vinni?
Ma este már nem.
Miért nem?
Túl sötét van. Idõbe telik. Traktor kell hozzá.
Kifizetjük. Nem ingyen kérjük.
Alkatrészek kellenek a traktorhoz. Már úgyis meg akartam csinálni.
És valaki más? Egy szomszéd?
Messze vannak. Késõ van már.
Nem maradhatunk itt.
Nem fognak idejönni. A helyzet az, mondta, néhányunknak már elege van abból, hogy a halásztársaságok állandóan magánterületre tévednek.
Szemetek, mondta a férfi. Mi senkinek sem ártunk.
Senki se árt, mondta a férfi. Legfeljebb egy-két kerítés törik össze. Vagy nyitva marad egy kapu.
Ha keresni akar rajta...
Nem akarok keresni rajta.
Nem ingyen kérjük. Pénzt kap érte.
Majd reggel, mondta a férfi.

Az asszony égve hagyta a konyhában a villanyt. Az asztal, a mosogató makulátlan. Minden tiszta. A tûzhely fölött sötétség. A hálószobában a férfi nem kapcsolta föl a lámpát, az asszony úgy hevert, mintha aludna, a lepedõt ledobta magáról, betakaratlanul feküdt. Elmentek?, kérdezte az asszony.
Nem, válaszolta a férfi. Nem tetszik nekik.
Hála istennek.
Azt hittem, baj lesz. De úgy tûnik, megbízhatóak.
Telefonáljunk. Most rögtön. Mielõtt késõ lesz.
De ez rengeteg. Ha el akarják temetni, még az egész éjszaka se lesz elég.
Akkor is telefonáljunk.
Értsd már meg, mondta a férfi. Ha ezt megakadályozzuk, jön a következõ. És ezek nem felejtenek.
Ettõl félsz, mi?
Miért, te nem? Persze te bármikor kiszállhatsz, igaz?
A hely miatt van, mondta az asszony. Ez a hely mindent tönkretett.
Nem mindent.
De igen.
És nem a hely miatt van.
Lassan mozdult, kinyújtózott. Maga mellé fektette a kezét. De igen. Mindig túl meleg van. Minden elszárad. Nem maradhatunk itt.
Az asszony mozdulatlanul feküdt a hátán, a férfi megérintette a nyakát, ujjaival lassan végigszántott a mellei közt, nedves, meleg volt a bõre. Az asszony mozdulatlanul feküdt. Aztán a férfi kezére tette a kezét. A sápadt fényben bõre csillogott az izzadságtól. Megszólalt: Ha segítesz nekik, nem akarok tudni róla. Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá. Mocskos dolog.

A fény mintákat rajzolt a padlóra, a spaletta nyitva állt. A levegõ meleg volt. Valami megmozdult, az asszony ettõl félt. A ház éledni kezdett. Az asszony egy darabig még tovább aludt.
Már jól benne jártak a délelõttben, amikor hallotta, hogy valaki lehúzza a WC-t, s a férfi belépett az udvarról. Elmentek?, kérdezte az asszony.
Nem, válaszolta a férfi.
Hát akkor?
Valamitõl megijedtek.
Hála istennek.
Figyelj inkább, mondta a férfi. Azt hiszem, valami csatlakozást vagy valamit lekéstek a városban. Valamit meg kell szervezniük.
Ezt így elmondták?
Nem mindent. Itt akarják hagyni a cuccot.
Ezt nem mondod komolyan.
A régi táborhelyen akarják hagyni.
És ha valaki megtalálja?
Akkor nem tudok semmit.
És ezt ki fogja elhinni?
Egyébként se könnyû megtalálni a régi tábort.
Elmagyaráztad nekik.
Bajban vannak, így döntöttek.
Hát itt nem. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen ehhez.
Rosszabb dolgokat is hozhattak volna.
Hozhattak volna. Neked ugyan egyremegy.
De lehet, hogy nekik nem.
Nem akarom, hogy itt legyen.
Már itt van.
A férfi az asztal mellett állt. Megérintette a barna teáskannát, amit az asszony a csészék mellé tett. Amit fizetnek, abból egy pár dolgot rendbehozhatnánk.
Így akarod rendbehozni a dolgokat?
Sok pénzrõl van szó.
És te tovább éldegélnél itt. Széthordod, aztán szépen rendbehozod a dolgokat.
Tovább éldegélnénk itt. Nem hordok szét semmit.
Csináld csak, ha akarod, mondta az asszony. Nem. Én nem nyúlok ahhoz a pénzhez.
Hát jó, mondta a férfi. Én megpróbáltam.
Az asszony kinyitotta az ajtót, a fény élesen vetült a veranda gerendáira. Néhány vékonyka felhõ az égen. A kontinens belseje felé tartanak. A férfi látta, amint az asszony végigmegy az ösvényen, és az udvar sarkánál zöldellõ fák felé fordul.
A drótsövénnyel körülkerített kert elõtt állt. A virágágyakat a ház és a fasor védte. A rézvirágok és a petúniák nyers, erõteljes színei. Itt nõnek, mondta az asszony. Semmi különös nincs bennük, de itt nõnek. A fák árnyékában a gondosan halomba rakott kövek, a földet söprõ páfrányok és kúszónövények. A napon, az ösvény mellett széles levelû, apró sárga virágok, a férfinek nem jutott eszébe, hogy hívják õket. Téged csak ez érdekel itt, mondta.
Az asszony azt mondta: Ez az egyetlen szép dolog itt. Pedig megpróbáltam.
Itt kell hagynod. Ha elmész.
Ezt mindig is tudtam.
El fognak pusztulni.
Valaki majd gondjukat viseli. Némelyiküknek.
A férfi azt mondta: Hát jó. Mi lenne, ha elfogadnánk a pénzt. És nem maradnánk itt.
A fény a haján táncolt, karja megmozdult. Hogy érted ezt?
Így.
Te nem mennél el innen.
Megpróbáltam, mondta a férfi. Nagyon akartam ezt. Hát nem sikerült.
Nem.
Mi nem?
Nem sikerült. És sohasem fog.
Eljönnél?
Nem tudom, mondta az asszony. Megtennéd?
Ha muszáj.
Nem tudom.
Gyorsan döntsd el, mondta a férfi. Ketten már a kapunál vannak.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu