Újszülött

Akkor
te még nem voltál közülünk való.
Bõröd õrizte még
a parttalan sötét
szagát.

Párás szemed
elnyelte képemet,
semmit sem tükrözött,
csak hangtalan vizek
mélyét, mélységeket.

Csak hangod, ahogyan
az éjbe hasított,
idõtlen rettegés
szülötte, az a hang,
csak az volt emberi.
 
 

Emlékmû

Zöldes, derengõ
köd szitált
kitartóan
a téli fákra.

Csúcsíves ablakok,
megkövült fény zuhog,
faragvány, szemfedõ,
márványpadló alatt
zsúfolt sírokban az
állva eltemetett
halottak odalent –
lélegzetvételük
átfújja csontodon
az idõ hidegét.
 
 

A halál ciklusa
 Katónak

I.

Amikor az új házban láttalak,
te már vak voltál,
merev mosollyal, bizonytalanul
tapogatóztál az ismeretlenben.
„Azt mondta, hamarosan meggyógyulok.”
Fogoly voltál a kivilágított
üvegketrecben. Új volt és modern volt.
Csak a halál volt régi: ott lesett
minden árnyékban, eldugott sarokban.
 

II.

Kettõkor csengetett.
Künn üres volt a hosszú gyep,
metszõ hidegen fújt a szél,
süvöltöttek a ciprusok.
Én nem gondoltam másra, csak
hogy ezt nem hallod, soha, soha többé.
 

III.

Rád gondoltam az éjjel,
hogy ott fekszel a holdsütötte-kék,
árnyéktalan és kopár föld alatt.
Te, aki úgy rettegtél a sötéttõl,
a magánytól, a haláltól, a csendtõl.
A föld alatt, amit rutinosan
dobáltak rád a szürke férfiak.
Azután mindenki énekelt:
az ember por, fû,
minden Istené.

Rád gondoltam az éjjel,
hogy ott fekszel a kopár föld alatt,
fönn füvet tép a szél.
Füstté akartál lenni, mint azok
kik odavesztek mind a szûk falak közt,
úgy, ahogyan a túlélõk mesélik.
Az üres házban albumot találtál:
õk mosolyogtak ott a fogyó fényben,
a halottak, kik tudták, milyen voltál:
szomorú, sötétbarna szemû kislány.
 

IV.

És jöttek mind a tavaszi esõk,
át a néptelen és szeles gyepen,
nagy függönyökben, csöndesen suhogva,
és csak a girhes, öreg szarkák látták:
rászûkült tág és idõtlen szemük.
Jaj! Víz csorgott a hosszú falakon,
zsugorodott a ház a tompa estben,
szûk lett és sötét, nyirkos sírgödör.
Az arcunk zöld, korhadt a szánk,
szörnyeké lett az éjszakánk.
Úgy aludtunk a sötét szörnyein,
mint ágyunkon, mit tudtuk, ott jártunk rajtuk,
mit tudtuk mi! A jövõ bíztatott.
Ó, légy kegyes, sötét! Ne engedj félni többé.
Mohón zuhogó víz, felragyogó fák:
üvegbuborékok a kósza sugárban.

Azt álmodtam, hogy híg sárral teli
árokban úszol. Hangtalan kiáltok,
nem érhetlek el. Távolodsz, nem ismersz,
már messze jársz. A vásárban, ahol
a tömeg hang nélkül dalol, beszél.
Az arcod látom a lángok felett,
ahogyan mohón, kapkodva eszel,
mint halálod elõtt... mert élni kell...

Amikor észrevétlen kiosontam,
a fénykör mögött
kéken ereszkedett az esthomály.
Kihunyó lángnyelvek a láthatáron.
A sötét csupa arctalan zihálás.
Átok jár köztünk, némán, láncra verve.
 

V.

Sirasd õket, kik nyugosznak örökre
a vaksötétben,
láncokban bolyongnak, hosszan sóhajtoznak
a nagy esõkben.

Sirasd el, mert a föld emlékezete
csak fát, követ éltet:
õk csupán saját bánatukat tudják,
nem a miénket.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu