Vágta, vágta, vágta, napon át, éjen át, napon át. Vágta, vágta, vágta.
(Rilke: A kornétás)
Terv: átmenni Amerikán parttól partig, New
Yorktól Los Angelesig, tíz nap alatt, tél közepén,
L. tanítási szünetében. A teljes földrész
keresztmetszete. Négy idõzóna. Tökéletesen
ismeretlen, irdatlan tér. Adottságok ehhez: fanatikus férfiember
negyedszázadnyi vezetési gyakorlattal a világ országútjain,
autó nélkül, sovány óraadó tanári
jövedelemmel, plusz megrettent, halálra szánt nõi
kísérõ, lusta literátor és illegális
bébiszitter, soha nem használt hétéves magyar
jogosítvánnyal, inkább elméleti kalandor. Negyven
körüliek. Van még: körülbelül ezer dollár
az útra, benzin, szállás, koszt.
Kétségbeesett kalandvágy: L. úgy érzi,
minden jár neki, ami másnak kijut.
Én általában csak megúszni szeretném
azt, ami éppen van. Miért, hogy mégis mindig vele
tartok? Különleges erõk birtokosa. Ezeket szerintem
fonákul használja. Azt képzelem, egyszer minden jóra
fordul. De miért?
Megvalósítjuk az amerikai álmot: minden megtörténhet.
New Yorkban lakunk másfél éve, tudjuk, hogy a lehetõségek
száma: végtelen, de tényleg. Szegénység
nem akadály. Fantázia és önbecsülés
kérdése az egész. Self-esteem: az önmegvalósítás
kulcsszava. Ezeket itt az óvodától kezdve tanítják.
Valószínûtlen érzés annak, aki a
kelet-európai szocializmusban nõtt fel.
Ragaszkodom a rendes karácsonyozáshoz, Miatyánkkal.
Utána mehetünk. L. nem szereti a karácsonyt, nem szereti
a nyugalmat. Menet közben szeret lenni, soha másképp.
Gyerünk.
|
|
Több autó közül lehetett választani. Végül
ezek maradtak versenyben finnyás ízlésünk elõtt:
egy mesebeli rózsaszín Cadillac és egy aranyszínû
Thunderbird, mindkettõ újszerû, remek állapotban.
A Mennydörgésmadár gyõz. Gazdagoknak való
autó.
Rózsaszín Caddy, az olyan közhelyes, olyan uncsi.
Drive-away: ingyen használhatsz egy autót, ha
vállalod, hogy eljuttatod egyik városból a másikba,
adott idõn és kilométeren belül, biztosítva
minden – baleset, lopás – ellen. A feltételeket és
a kocsi mûszaki állapotát szerzõdés rögzíti.
A tulajdonosnak olcsóbb így, mintha pénzért
szállíttatná.
Tulajdonosunk: õsz, vidéki földesúr, homoszexuális
fiának küldi az autót, képtelen titkolni bánatát
a fiú miatt, talán unokát szeretne. Felszedjük
az autót. Váratlan ötlettõl hajtva megmutatjuk
NY-ban idõzõ ifjú kritikus ismerõsünknek,
hátha velünk jön? Õ is tud vezetni. Nem jön.
Ahhoz persze elég bátor, hogy nálánál
sokkal tekintélyesebb pályatársak sárba tiprásával
szerezzen dicsõséget!
|
|
New York, Easton, Harrisburg, Winchester, Roanoke, elsõ
éjjel, egy néptelen pihenõhelyen böngésszük
a térképet a kocsi belsõ világításánál,
lemerül az akku, nem indít. Töksötét, egy
vacak ostorlámpa fénye, sehol senki, védtelenek vagyunk
a végtelen éjszaka közepén, ez egy veszélyes
ország, tele bûnözõkkel, bárkinek lehet
fegyvere. Csak virradjon! Még közel vagyunk. Visszavontatjuk
a kocsit, és annyi. L. nagyon ideges, ettõl hirtelen csodálatos
nyugalom száll meg. Isten kezében vagyunk. „Figyelj,
azt mondták a tanfolyamon, hogy valami dróttal feltölthetõ
az akku egy másik kocsiból.” Kamion jön, leintjük,
fekete vezetõ habozva száll ki, õ tõlünk
fél. Vicces. Nincs drótja. Következõ kocsi: nyolc
vad külsejû fiatal fiú rozoga Fordban. Piásak,
kiabálnak, fekete kamionos gyorsan el, a fiúknak van drótjuk,
állati kedvesen segítenek. Köszönnek, jó
utat kívánnak, el. Ülünk az autóban, nézzük
egymást. Az lesz a rítus, hogy minden induláskor csókot
váltunk (útipuszi). Ezentúl mindig az utcalámpák
fényénél nézünk térképet.
Mindössze háromszor van belõlem haszon az úton
a vezetést illetõen, ez az elsõ. Amúgy a tisztem:
szendvicskészítés, etetés útközben,
magyar népdalok éneklése L. ébrentartására,
kötelezõ szeretkezés feszültségoldás
végett. Ezt mind nem szeretem. Másképp akarok élni.
És éjszaka aludni szeretek. L. viszont a sötétség
embere, aki éjszaka kel életre. Ilyenkor szeret vezetni,
amikor kevés tényezõ zavarja. Veszekedni nem lehet,
mert életveszélyes. Fogcsikorgatva szekundálok. Átmentünk
az Appalache-hegységen, száguldunk a 81-es úton, mely
délnyugat felé halad. Gyors bevásárlás
kisvárosi olcsó közértben. Úti élelem:
szendvicsek, keksz, alma, répa, kóla, ásványvíz.
Eszelõs vágta. Apuka, mi volt az, ami mellett éppen
elhaladtunk? Azt hiszem, kisfiam, Svájc. Rátértünk
a 40-es útra, ez csaknem végigvisz, délen szeli át
Amerikát. Wytheville, Knoxville, Nashville. Olcsó
külvárosi motel, 30 dollár, a jazz fellegvára,
szörnyû lepusztult, az éjszakai portás a rendõrséget
hívja: rablók vagy mik vannak a közelben. Aztán
ad szobát. Másnap délelõtt Memphis, az elsõ
város, ahol eltöltünk némi idõt, fõleg
szuvenírboltokban, sok helyütt ezek adják a legpontosabb
képet a hely szellemérõl, itt minden Elvisrõl
szól, lepusztult, csak fiatalokat és hajléktalanokat
látni. Amerika kilencven százalékban lepusztult, a
maradék tíz, ami fénylik. Egy hét múlva
már tudni fogom: Amerikának nem az oroszoktól, araboktól,
ufóktól stb. kell félnie, hanem saját nyomorultjainak
és megalázottjainak irtózatos tömegétõl.
Õk lesznek azok, akik egyszer megunják és ízekre
szedik. Húsz év, nem több, kisapám. Tovább:
Little Rock, át az Arkansas folyón. A Dogfish hatalmas
lapátkerekei lankadatlanul hasították az Arkansas
folyó tajtékos hullámait. A gõzös Little
Rockból indult…( May Károly: Az Ezüst-tó
kincse.) Indián nevek, ennyi maradt belõlük, egy
óriási felirat: SÁRGA LÓ FÕNÖK
SZERET TÉGED. Sárga Ló Fõnök benyal
a pénzes amcsi turistának. Millió tábla, a
legvadabb sebességnél is észlelhetõ módon:
minden az autósoknak: szálláshelyek, kifõzdék
és szuvenírboltok. Nekem is van navahó nyílvesszõm
pattintott kõheggyel, festett libatollból. Egész Amerika
a pénzrõl szól, mindenki elad, kész rejtély,
ki veszi meg mindezt. Talán én. Milliók jártak
elõttünk az úton, az egész teljesen be van járatva.
Hangyaösvény. Izgalomra semmi ok. Útipuszi, most nem
kötelezõ szeretkezés, laza izmok.
Szilveszter napja, Oklahoma felé közeledünk,
ez körülbelül félút. Éjszaka. Bent
a városban bulihangulat, mindenki az utcán, parkolóhely
sehol, L. szórakozottan beparkol egy, az autónál öt
centivel nagyobb helyre, amelytõl elõtte tízen elriadtak,
a járókelõk megtapsolják, magyar huszár:
neki az autó: mint a lova, tenyerébõl eszik. Két
perc múlva éjfél, a tömeggel tartunk, kedves
fekete család nyom üres kezünkbe foszforeszkáló
izéket, hogy ünnepelhessünk, hihetetlen, hogy ilyet tesznek
vadidegenekkel, éljen az emberiség, egy térre érünk,
tömeg, éjfél, üdvrivalgás, itt szilveszterezünk
Amerika kellõs közepén, boldog új évet.
Fel kéne ébredni a rémálomból. És
mindig az egyforma kép. Sok is hozzá az embernek két
szem. S csak éjszaka képzeli néha, hogy ismeri útját.
Éjszaka talán megtesszük visszafelé, amit nappal
nyertünk nagy nehezen, az idegen nap tüzében? Meglehet.
Tovább: El Reno, Clinton, Amarillo, Tucumari, Albuquerque.
Meddig fut a nyúl befelé az erdõbe? – A közepéig,
mert onnan már kifelé fut. Kifelé futunk, csalóka
önbizalom. Valamelyik reggel kevés meleg étkezéseink
egyike: sült szalonna tojással út menti bisztróban.
Megbetegszem tõle: mindkét csípõízületemben
irtózatos fájdalom hasogat, nem tudok ülni, fetrengek
az autó hátsó ülésén, L. szentségel,
szerinte szomatikus hisztéria. Két napig csak banánt
eszem, nem tudom, miért pont az kell, négy kilót fogyok,
L. örül: a sovány nõket szereti. A hopi indiánok
földjére értünk, három szikla tetején
laknak, körbezárva, a gonosz navahók területén.
Nagy kínok árán kikecmergek az autóból.
Nem akarnak beengedni, a turistaidõ lejárt, délután
öt óra, ez a magánéletük. Végül
valamiért mégis megengedik, hogy a szikla tetejérõl
szétnézzünk, és megmutatják faragott bábuikat:
embertestû szarvas-, mókus- és pillangóistenek.
Kicsiny világuk szobrai. Kék ég és arany nap,
a szikla tetejérõl varázslatos táj, láthatólag
istenjárta hely. Elfog az áhítat, majd háládatlanul
fényképezek, pedig nem szabad. Hülye fehér squaw.
Éjszaka azt álmodom, hogy szarvas vagyok és könnyedén
futok, futok. Másnapra eltûnik belõlem, nyomtalanul,
mintha sose lett volna, a fájdalom.
Vágta, vágta, vágta, mivel legtöbbször
délelõtt alszunk, lekéssük a látványosságok
jó részét: délután négy után
bezárnak a turistairodák, rezervátumok, múzeumok.
Santa Fé közelében mégis bejutunk egy faluba,
az idegenvezetõ – egyetemet végzett szép indián
lány – elmondja, hogy itt még mindig az õsi módon
élnek, gáz és villany nélkül. Késõbb
a kicsiny üzlet mögött áramfejlesztõre bukkanok.
Kell a mélyhûtõhöz. Az indián gyerekek
is szeretik a fagyit. Az indiánok még arról nevezetesek,
hogy baseballsapkát viselnek, és akkor is van autójuk,
ha egyébként hullámbádog viskókban élnek.
Sorban: Canyon de Chelly, Grand Canyon, Bryce Canyon, Glen Canyon.
Ez nagyon szép. A térélmény orgiája,
sok fénykép készül, mindegyiken mosolygunk, pihentnek
és boldognak látszunk, arany autónak támaszkodunk.
L. hirtelen fáradni kezd, a sztrádán elbambul oldalra,
kevés híján belerohanunk százötvennel
egy másik kocsiba, sikítok: vigyázz, erre fékez,
érdekes, máskor nem szokott, ha szólok, igaz, ötpercenként
kérem rettegve, hogy lassítson. Ez volt személyes
jelenlétem kettes számú haszna.
Sivatag: irány Las Vegas, persze éjszaka, a város
fénye kilométerekrõl látható, irtózatos
méretû agyalágyult Vidám Park, a pénz
díszletvárosa, hegy nagyságú szállók,
egyben négyzetkilométernyi játéktermek. A világ
legolcsóbb étele-itala és moteljei, a szerencsejátékok
rokkantjainak, szenvedélybetegeinek, gyorsan elveszítjük
az erre szánt 40 dollárt, L. szinte sír: itt elveszik
a szegény ember kicsike pénzét. Riadtan vigasztalom,
hogy érünk így L. A.-be? Egy rulettasztalnál
valaki egyedül játszik, épp dollármilliókat
nyer, fegyveres õrök állják körül.
Igen különös feszültség. Szólni kéne
neki, hogy adja ide az elõtte álló több tucat
zsetonkupacból az egyiket, neki úgyis mindegy, mi meg lakást
vehetnénk belõle Budapesten.
Úgyse adná, a szemét.
San Franciscóba nem tudunk már elmenni.
Kalifornia államba értünk, ahol máskor örök
a nyár, most hó szállingózik, elolvad, éjjel
megfagy. Jégpáncél a sztrádán. Órányira
Los Angelestõl egy hegyrõl kellene lemenni meredek, csigavonalú
lejtõn. Nem lehet. Irtózatos mennyiségû autó
gyûlik össze, gyakorlatilag állnak, néha egy-egy
centiméternyit mennek elõre, lefelé. Valaki két
sávval odébb nekilódul, majd fékezne, de hiába,
megállíthatatlanul korcsolyázik lefelé, bele
az elõtte állóba, majd négy-öt autó
dominószerûen egymásba csúszik. Mi is csúszunk.
L. verejtékezve próbálja helyben tartani a Thunderbirdöt,
fék nem fog, a kerekeket keresztbe fordítja, majd ismét
egyenesbe, így veszõdik. Az út mentén szakadék.
A szomszédos sávból valaki letekeri az ablakot, és
valamit ordít felénk. L. nem érti, mit. „Azt ordítja,
hogy neutral” – mondom bizonytalanul, merthogy ez nekem semmit sem
mond, de L. üresbe teszi az autót. Tényleg mûködik.
Hát harmadszor is én mentettem meg a helyzetet!
Megérkeztünk Los Angelesbe. Szép idõ lett.
Mezítláb sétálunk a tengerparti homokban –
január kilencedike van -, megnézzük a Beverley Hills-t,
Hollywoodot, egy napot lõdörgünk. Aztán fényesre
pucoltatjuk az autót, és elvisszük a megadott címre.
Ideje volt. Mint kiderül, már körözték. Túlléptük
az idõt, illetve nem telefonáltunk útközben.
A homoszexuális fiú és barátja hófehér
bõrkanapén ülve itallal kínálnak.
Gyalog kell menni a repülõjegyért. Furcsa
a Mennydörgésmadár nélkül.
Los Angeles–New York repülõn: hat óra, ami
elõzõ tíz napi teljesítményünk
közönséges meggyalázása. Újabb adalék
az idõ relativitásához. Az hihetetlen, hogy hat óra
múlva ott leszünk, és semmivé foszlik az irdatlan
út.
Azt hittem, vége a félelemnek. Tévedtem.
New Yorkhoz közeledve repülõnk komoly viharba kerül,
és bukdácsolni kezd a földöntúli magasságokban.
Rezeg, ingadozik, jobbra-balra dõl, erõlködve próbál
odafönt maradni. Nem mindig sikerül. Felmegy, lezuhan. Több
száz métereket zuhan, látni az automatikus kijelzõn
és érezni a gyomorban. A kijelzõt gyorsan kikapcsolják.
Halálfélelem a gépben. Nõk sikoltoznak, gyerekek
sírnak, férfiak káromkodnak, úgy látom,
nekik a legrosszabb. Pánikhangulat, a stewardessek is eltûntek,
lekötözték magukat valahol. L. és én olyan
emberek vagyunk, akik kritikus helyzetben nem megfogják egymás
kezét, hanem elengedik. Tehát elengedjük egymás
kezét, és szótlanul nézünk magunk elé.
Én – jobb híján – imádkozom. Biztos, hogy az
egész repülõn én rettegek a legjobban. L. arca
tökéletesen nyugodt. Azt hiszem, õ meghalt már
egyszer, talán ezért. Talán ezért szeretné,
ha én is. Talán ezért szeret.
Végül kényszerleszállás Newarkban,
a Kennedy reptér helyett. Azt mondják, várjanak az
utasok, késõbb továbbindulunk. De az utasok pánikban
özönlenek ki a gépbõl. Én is. Nincs az az
isten, hogy még egyszer felszálljak. L. persze maradna. Másfél
órát metrózunk a Kennedyig, mire odaérünk,
a mi gépünk is rendben megérkezett. Akár rajta
is maradhattunk volna. Felvesszük a csomagokat, és megyünk
haza. Karácsonyfánkról hullanak a tûlevelek.
|
|
Mit gondolsz, mi marad az élménybõl, ha százötven
kilométeres sebességgel száguldasz a sztrádán,
jóformán csakis az aznap ledolgozandó mérföldszámot
tartva szem elõtt, kijelölve bizonyos úticélokat,
pihenõhelyeket, futtában szemlézve világhírû
városokat, tájakat, a fáradtságtól kábultan
kóvályogva pár óra hosszat a hozzánk
hasonló utazókat kiszolgáló trading post-ok
szuvenírjei közt, az aznapra való pénzt számolgatva
olcsó csehók foltos asztalterítõje felett?
Ha hiszed, ha nem: sok.
Mindenekelõtt maga a sebesség lesz az élmény,
ahogy a sebesség felfalja az idõt, felzabálja a teret,
a száguldó autó zúgása és remegése
beleivódik a tagjaidba, az idegzetedbe, napi sok óra rezgés
és a gumik hangja, robogás éjjel és nappal,
a végtelenbe nyúló szürke sztráda, olykor
az egész teremtett láthatáron senki kívüled,
máskor párhuzamos és ellentétesen futó
autók szüntelen sora, éjszakai vezetés, mintha
a semmibe: a tökéletes ismeretlenbe, útitáblák,
mérföldkövek, városnevek, lejáratok, villódzó
hotelreklámok messzirõl látható árajánlatokkal,
hegyek, síkság, hegyek, síkság, sziklák,
sivatag, nappal, éjszaka. – Összeadódnak a napok: másnap
is meg kell tenni ugyanazt a távot. Összeadódik a feszültség
és a fáradtság, állapot lesz belõle,
amit a fokozott adrenalinszint fémjelez: megváltozik az észlelés,
a felfogás ritmusa, mélysége.
A tér és idõ fogalma radikálisan átalakul:
amit eddig tudni véltél róla, nyugodtan elfelejtheted.
Egyetlen közönséges nap alatt távolabb kerülsz
elõzõ napi önmagadtól, akit nem volt idõd
megszokni, mint valaha életedben. A távolság visszafordíthatatlan,
csak elõre lehet menni. Azt, akit tegnap elhagytál, soha
többé nem látod viszont, nem látod többé
azt a tájat. Úton levõ énedet kell immár
állandónak tekintened. A sebesség felfokozza a figyelmedet,
kiélesíti ösztöneidet, hozzáadódik
érzékelésedhez: a futtában érzékelt
tájak, városok látványa iszonyatos élességgel
vésõdik bele a memóriába, mintha savakkal maratnák
oda. Apró részletek: alvó kutya egy indián
kunyhó küszöbe alatt, vagy egy poros kaktusz, vagy az
egész horizont színes sziklák mozaikjából
kirakva. Ezeket többé nem felejted el. Cukornádsajtoló
masina egy út menti bisztróban, akkora, mint egy kávéfõzõ,
luk van az oldalán. Kötegben állnak a méteres
zöld náddarabok, egyet belenyomnak a lukba, eltûnik benne,
kijön a rost, ezt eldobják, és átnyújtanak
neked egyetlen pohárnyi édes, fémes ásvány-
és növényízû italt, ötven centért.
Ezt az ízt aztán õrzöd, amíg csak élsz.
Egy aranyszínû felhõ alakja. A felvillanásokban
észlelt jelenségek a sebesség által belepréselõdnek
az öröklétbe. Tíz nap ismerõs környezetben:
semmi. Eltelik, mint a többi, nyomtalanul. De tíz ilyen nap,
hatezer ilyen kilométer: átalakítja a jellemedet.
És a metabolizmusodat.
Epilógus
New Yorkban társbérlõnek jelentkezik hozzánk
egy kínai lány. Azt állítja, most érkezett
autóval a nyugati partról, egyedül tette meg az utat,
a mi utunkat.
Nyilvánvalóan hazudik.
Végül is: innentõl hiszem el L-nek, amit eddigi
élettörténete alapján nem hihettem, hogy õ
valóban az, akinek mondja magát. Senki máshoz nem
köt ennyi félelem. Az egyetlen, akitõl teherbe bírtam
esni. Áttörte a falakat. A halálfélelem elsöpörte
élettõl való félelmemet. Csekély ár,
ha úgy vesszük.
A nõstény rinocérosz körülbelül
öt órán át futtatja nehézkes udvarlóját,
mielõtt hajlandó párosodni vele.
A fene a pofámat.
Miért csodálkozom a sûrû szenvedésen?
Valamit valamiért.
Kell menni világgá.
Az autó robogásának hangja, a rezgés, a
csikorgás: beleivódik a tagjaimba, az idegzetembe: évekre.
Erõs testi élmény, csak a szülés élménye
söpri ki onnan, két év múlva. De még ma
is a sejtjeimben érzem, ha rágondolok.
Menj, menj világgá.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu