Halicsi Daniló, Lemberg alapítója, aligha sejtette, hogy a hely, amelyet Kelet-Európa leendõ legrégebbi városa számára választott, igencsak érdekes földrajzi tulajdonsággal bír. Emlékszem a jámbor, már-már gyermeki lelkesedésre, amely rögtön elfogott, amikor elõször hallottam róla. Messzemenõen jelképesnek éreztem, vagyis korántsem gondoltam véletlennek. A királyi íjból a 13. század közepén kilõtt nyílvesszõ telibe találta az „almát”.
A fenti tulajdonság nem más, mint hogy a város területén, szinte teljes egészében kikövezett és beépített dombjain keresztül húzódik a két tenger – a Balti- és a Fekete-tenger – medencéje közti vízválasztó. E ma már láthatatlan hegygerinc legmagasabb pontja pár száz méterre van a fõpályaudvartól, vagy ahogy errefelé lengyelesen mondani szokás, a „dvirec”-tõl. Ettõl északra minden víz a Balti-tengerbe, ettõl délre pedig a Fekete-tengerbe folyik. A névtelen teret keletre és nyugatra, északra és délre osztó két tengely metszéspontja szükségképpen a kereskedelmi utak metszéspontjává, s ennek nyomán a legkülönfélébb – vallási, politikai, katonai, életmódbeli, nyelvi – inváziók célpontjává vált. A város német neve – Lemberg – nem pontosan azt jelenti, amit a latin Leopolis vagy a szanszkrit Szingapur. Ebben is megmutatkozik a város „vízválasztó volta”: az, hogy egyszerre több kultúrához is tartozik, miközben egyikhez sem teljesen. Egyik nagy, két világháború közti regényírója „az eltörölt határok városának” nevezte. Én ezzel szemben igyekszem ellenállni annak a merõben publicisztikai csábításnak, hogy „az épített határok városának” nevezzem.
Inkább vegyünk egy ezzel homlokegyenest ellentétes metaforát – a vízválasztó helyett (ahelyett, ami elválaszt) valamit (még nem tudom, mit), ami összeköt. A politikusoknak ez alkalmat adna arra, hogy felelevenítsék a balti–fekete-tengeri eszmét. Én azonban kevésbé vagyok politikus, pontosabban a legkevésbé sem vagyok az. Úgyhogy valami másról szeretnék elmélkedni és beszélni. Például a lembergi csatornarendszerrõl – a Poltva folyóról: háromszáz évvel ezelõtt danzigi, lübecki vitorlások közlekedtek rajta, és puszta kézzel lehetett fogni benne a kígyóhoz hasonló atlanti angolnát. Éppen száz éve, hogy a folyót a föld alá rejtették. Ilyen szempontból Lemberg Velence tökéletes ellentéte. Itt annyira tapintható a víz hiánya, hogy a legrégebbi negyedek lakói Annak sajátos kultuszát ápolják, Aki vízzé változtatná a bort. Augusztusban a tikkasztó dráma a tetõfokára hág. Ilyenkor egyedül a környezõ erdõk és parkok szolgálnak menedékül: az õsi, valóban királyi növényzet, az itt-ott leselkedõ tavak, liliomok és rejtélyes gyógyforrások, melyekbõl – az erdõkbõl, tavakból, liliomokból és forrásokból – egyébként egyre kevesebb van.
Dél lehelete ez, lépésrõl lépésre forróbb. Lemberg építészete kicsit latin, kicsit római, kicsit barokkos. A szovjet idõkben Lembergben forgatták azokat a filmeket, amelyek Párizst vagy Rómát idézték. Ha a film Londonban vagy Stockholmban játszódott, akkor Rigában vagy Tallinnban készült.
Lemberget a földközi-tengeri kultúra légköre hatja át – ha vesszük a fáradságot, hogy megkeressük benne. Szent Márk szárnyas oroszlánja Bandinelli velencei konzul házán (Fõtér), a firenzei udvar vagy a dominikánus templom hibátlan smaragd coppolája nem csupán egzotikum a város térképén. A város arculatát a 16. századtól kezdõdõen mindenféle itáliai számûzöttek, csavargók, vagabundok, szerencselovagok formálták, a reneszánsz humanizmus eszméinek hirdetõi, a magas quattrocento epigonjai, a köpönyeg és a kard olyan hõsei, mint Pietro di Barboni, Paolo Rzymianin Dominici, Ambrozy Przychylny vagy Kallimachos Buonaccorsi, a megannyi „lovagi manierista”.
A római vonásokat jelentõs mértékben kiegészítik, helyesebben ellensúlyozzák a bizánci-görög vonások. Nem csupán az ukrán templomok bizánci szertartásáról van szó, hanem a sajátos bizánci mentalitásról is, amely alighanem Európába való belépésünk legfõbb akadálya, bár alighanem legfõbb védekezésünk is e bizonyos belépéssel szemben. Olyan, mint a Szentséges Szûzanya Mennybemenetele templom a Korniakt-toronnyal – se kitörölni, se áthúzni nem lehet.
Déli utunknak ezzel azonban még nincs vége. Hiszen még nem szóltam az örményekrõl, akik fõként a Krímbõl reemigráltak, ahol a harcias iszlám egyre kevesebb teret engedett templomaiknak és boltjaiknak. Tõlük eredeztethetõ a városban érezhetõ keleties elem. A lembergi gyártmányú perzsaszõnyeget messze földön szebbnek tartották a valódinál, és akkor még nem beszéltünk az illatokról, a gyömbér, kardamon, sáfrány, bors, szerecsendió, fahéj finom szagáról; az örmények adták a lembergi városi élet savát-borsát. Ehhez képest, ha jól tudom, mindmáig senki sem fejtette meg és olvasta el a régi örmény temetõ sírfeliratait, pedig állítólag hallatlan bölcsességek és elengedhetetlenül fontos tanácsok vannak a kövekbe vésve. A lembergi örmény közösség végének 1946-ot tekinthetjük, amikor a bolsevikok felszámolták az örmény katolikus érsekséget.
Ami a zsidókat illeti, õk még az örményeknél is elõbb, valamikor a 14. század végén jelentek meg Lembergben. Nemcsak rongyszedõk, kocsmárosok és uzsorások voltak köztük, akiket szent felháborodással bélyegzett meg terjedelmes latin nyelvû költeményében a 16. századi Sebastian Fabian Klonowic: „Ahogy a rozsda megeszi a vasat, a moly a ruhákat, / Úgy rombol, pusztít mindent a naplopó zsidó.” Voltak köztük tudós talmudisták, asztrológusok, varázslók, valamint – feltételezhetõen – a káldeus bölcsesség ismerõi, a titkos tudás hordozói is. Az utolsókat közülük a nácik pusztították el a negyvenes években, akik pedig késõbb betöltötték az utánuk maradt ûrt, már közönséges, szovjet, gyökértelen emberek voltak. A galíciai zsidóság e kihalt ága sok kimagasló irodalmi személyiséget termett, többek között a fentebb idézett Josef Rothot, Józef Wittlint, a nosztalgikus esszéistát, és kétségtelenül Bruno Schulzot – az édes-perverz ízû, rejtelmes irodalmi gyümölcsöt.
Ki úszott még a hajón? A németek, vagy ahogy itt nevezték õket, a „svábok” nyomait a lembergi külvárosok nyakatekert nevei õrzik. Annak a városrésznek a neve, amelyet ma Lucsakivnak ismerünk, valójában a Luetzenhofból származik, Zamarsztinyiv a Sommersteinbõl, Klepariv a Klopperbõl, Majorivka a Majerbõl, Kuljparkiv a Goldbergbõl stb. Ezenkívül megemlíthetõ még az igen beszédes Makoljondra (Kenderike) nevû borozótulajdonos Zamarsztinyivban, valamint Józefa Kun bencés apáca, a Lembergs schöne Umgebungen, vagyis „Lemberg gyönyörû környéke” címû verseskötet szerzõje.
Ki került még ide, ezekbe a kajütökbe és rakodóterekbe, a fedélzetre meg az árbocra? Ugye elég csupán felsorolnom õket? Szerbek, dalmátok, arnauták, argonauták, tatárok, törökök, arabok, skótok, csehek, mórok, baszkok, szkíták, karaimok, kazárok, asszírok, etruszkok, hettiták, gótok, fehér és fekete horvátok, kelták, antok, alánok, hunok, kurdok, vepszék, küklopszok, agrippák, lesztrigonok, androgének, ariánusok, cigányok, kinokefálok, elefantofágok, afrikaiak, mulattok és meszticek, kisoroszok, moszkoviták és mazochisták. Ferencesek, kapucinusok, mezítlábas és – elnézést! – sarus karmeliták, bernardinusok, klarisszák, orsolyiták, szakramentáriusok, ceciliánusok. Dominikánusok, baziliták, rasztafariánusok, redemptorisszák, aztán jezsuiták, de még elõtte a trinitáriusok, akik a keresztény rabok keleti fogságból való kiváltásának szentelték életüket. Rózsakeresztesek, sztuditák, templomosok, raszkolnyikok, óhitûek és újhitûek.
Meggyõzõdésem, hogy valamennyien megfordultak itt. Persze csak néhányukat említettem, korántsem teljes a lista. Mert Lemberg a világ közepén fekszik. Ama bizonyos Óvilág közepén, amely lapos volt, bálnákon vagy egy másik változat szerint egy teknõsbékán nyugodott, a legtávolabbi tája pedig India volt, s ennek partjait a Duna, a Nílus vagy talán az Óceán hullámai mosták.
Még a lembergi növényzet is megõrizte a „mindenféleség” tagadhatatlan jeleit. A balti erdei fenyõ és a krími ciprus békésen megfér egymás mellett a bízvást botanikus kerteknek nevezhetõ lembergi kertekben.
Könnyelmû, hálátlan lények vagyunk, mi, emberek, arra ítéltettünk, hogy folyton elveszítsünk valamit. Sohasem értékeljük eléggé azt, amink van, amivel odafönt megajándékoztak bennünket.
Egyik kedvenc könyvemben, Kripjakevics Történelmi séták Lembergben címû munkájában van egy szomorú fejezet a már nem létezõ templomokról. Néha felteszem magamnak a kérdést: mennyivel lenne hosszabb és nyomasztóbb ez a fejezet, ha nem 1931-ben írták volna a könyvet, hanem most? Hiányzik Lembergbõl az Arany Rózsa zsinagóga. Hiányzik a tatár mecset és a tatár temetõ valahol a Magas Vár dombja alatt, amelyet a 17. században még mutogattak az élménygyûjtõ utazóknak. Sok minden más is hiányzik, többek között az évente megrendezett lembergi karneválok, a vasárnapi lakomák a koldusoknak és a már-már fantasztikus állatsereglet a Pohuljanka utca környékén.
Egyikünk-másikunk szeretné megõrizni ezeket legalább egyetlen rövidke verssorban, de rendszerint nem hagyják magukat, kicsúsznak a kezünk közül. Mert Lemberg valójában kísértethajó.
A kultúrák idilli, fájdalommentes egymásra rakódása mítosz. És nem vagyok biztos abban, hogy nem káros mítosz-e. Különben bízzuk magunkat a klasszikusra, aki így írt errõl a bizonyos egymásra rakódásról: „Ha valakit városunkban éjjel álmatlanság gyötör, az fülelje az éjszaka hangjait. A katolikus katedrális harangjai jól kivehetõen, súlyosan kondulnak: két óra. Eltelik valamivel több, mint egy perc... s csak ekkor válaszol a pravoszláv templom harangja gyengébb, de áthatóbb hangon, ugyancsak két órát jelezve. Rövid szünet után a mecset órájának rekedtes, távoli hangja hallatszik, ez azonban tizenegyet üt, valamilyen távoli, idegen, furcsa idõszámításnak alárendelt, rejtélyes török idõt. A zsidó templom tornyán nincs óra, s csak Isten tudja, milyen órát mutatnak kronométereik a szefárd, és milyet az askenázi idõ szerint.”
A klasszikus Ivo Andric, az éjjeli város pedig, amirõl szó van, Szarajevó. Egy szóval sem említem többet.
A kultúrák egymásra rakódása nem csupán az eltörölt határok ünnepe. Vér, szenny, etnikai tisztogatás, emberevés, deportálás is. Biztos nyelvbotlás volt, és azt akartam mondani: „az antikultúrák egymásra rakódása”. Hiszen ez is elkerülhetetlen a soknemzetiségû környezetben.
Amikor a 18. század közepén tekintélyes barokk templomot emeltek a lembergi Szent György dombon, az egy csapásra a város mindenhonnan látható jelképévé vált. Ez persze sok római katolikust ingerelt, a Szent György katedrális ugyanis a keleti szertartás híveié. A revansra csaknem kétszáz évet kellett várni, amikor a Privokzalna téren rakétaként az égbe szökkent a neogótikus Szent Erzsébet templom sudár tornya, eltakarva ezzel a pályaudvar felõl a Szent Györgyöt. A Lembergbe érkezõk azóta nem gyönyörködhetnek a Szent György domb látképében. Az élménygyûjtõk egy élménnyel szegényebbek lettek. Ez is a már említett egymásra rakódás egyik példája. Kultúra vagy antikultúra? Melyik inkább: vallási csökönyösség, gõg, alkotói versengés vagy birtoklási vágy?… Nem tudom a választ, bár abban biztos vagyok, hogy a mai Lemberget már nem lehet elképzelni a giccses, álgótikus „Elzbietka” nélkül sem.
1918-ban a Lembergért folytatott utcai harcokban a lengyelek még elsõsorban azért gyõzték le az ukránokat, mert az övék volt a város – és nem valamiféle absztrakt, emberfeletti dimenzióban, hanem szó szerint és személyesen –, övék volt minden kapu, udvar, sikátor, kívülrõl ismerték õket, ha másért nem, hát azért, mert ide beszélték meg elsõ randevúikat. Az ukránok, akik csak „a mi Lvivünk fejedelmi dicsõségének” általános hazafiságára támaszkodhattak, túlnyomó többségükben falusiak voltak, és rosszul tájékozódtak a számukra idegen környezetben. Amikor azonban a kivívott gyõzelmet követõen (a lehetõ legrelatívabb értelemben használva a „gyõzelem” szót) a lengyel adminisztráció hisztérikus, esztelen megtorlásba kezdett, valóban úgy viselkedett, mint valami rablóhorda, mint egy idegen város meghódítója, mint a vak barbár, akinek nincs füle, hogy meghallja a hamisítatlan lembergi polifóniát. És ezért elvesztette a várost. Jaj a gyõzteseknek! – íme, mindenfajta gyõzelem elkerülhetetlen következménye.
Ám itt tiltott területre tévedünk, egyre távolabb a kultúrától.
Mint látják, nem tartottam meg az ígéretemet, hogy arról beszéljek, ami összeköt. Hátha egy méltó befejezéssel még megmenthetem a helyzetet.
A kultúra osztatlanságáról szóló tézis nem mindig tûnik meggyõzõnek. Észak, dél, kelet és nyugat kultúrája (nem beszélve arról, hogy van északkelet és délnyugat is, és ezeknek is megvan a maguk antipódusa, és mindezeken kívül még számtalan árnyalat létezik) épp annyira meghatározhatatlan fogalmak, mint amennyire összekapcsolhatatlanok. Csak a Földrajz Kiosztója jóindulatából sikerül néha valamit valamivel összekapcsolni. Ráadásul ilyen nevetséges alapon – például két tengermedence vízválasztója révén. Ám ennek köszönhetõen itt és most, az évszázad és az évezred végén remek alkalmunk nyílik arra, hogy utasai lehessünk az egyik hajónak, amely, úgy tûnik, pontosan elõre látható irányban úszik. Sõt az is lehet, hogy bárka, amelyen – akárcsak a régi, eklektikus Lembergben mindig – összegyûjtöttek minket, hogy minden élõlénybõl megmentsenek egy párt.
Lehetséges más hajó-hasonlat is – részeg hajó, bolondok hajója, halálhajó. De lehet, ahogy Rothnál, az eltörölt határok városa is, úszó Trieszt, vándorló Lviv, Lwów, Lvov, Lemberg, Leopolis, Szingapur…

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu