Minden csupa jövés-menés, ki- és becsomagolás.
Soha senki se jön csomag nélkül, még ha nincs is
semmi a kezében. Elõbb vagy utóbb akarva-akaratlan
felnyílik a bõröndje, és többé már
nem lehet becsukni. Kicsomagolni, becsomagolni – élni azt jelenti:
meg kell nyilatkozni, és meg kell halni.
Az ember olyan állat, amelyik nem tud meglenni csomag nélkül,
és ezért megtanul be- és kicsomagolni. Sõt
még saját magát is ki- és becsomagolja, elrejti
szemérmét, és óvja magát a naptól
meg a hidegtõl. Csomagolás nélkül az ember bruto.
Nettóvá, félig netté és barátságossá
csak a civilizáció csomagolásában válik.
Vagy mégiscsak Rousseau-nak volna igaza?
Csomagolni azt jelenti, hogy valamit el is lehet rejteni. Az emberek
ezért váltak nyílttá, de bizalmatlanná
is másokkal, végül pedig önmagukkal szemben is.
Ki kellett találniuk, mi rejlik a szavak szép csomagolásában,
és meg kellett tanulniuk a gesztusokból a szándékokra,
a külsõbõl a belsõre következtetni. Van
tehát valami, amit nem lehet kicsomagolni, és csak közvetve
mutatkozik meg a csomagolás révén, nehezen kivehetõen,
ám cserébe akaratlanul, sosem ellenõrizhetõen:
a bensõ.
Mindemellett az embereknek mindig voltak eszközei, amiket össze
kellett csomagolniuk, egy kötegbe kellett kötniük, amikor
vándorlásaik során továbbvonultak. Talán
ez volt az oka annak, hogy letelepedtek: elegük lett a csomagolásból.
Egyre több holmijuk volt, amit ki és be kellett csomagolni.
Végre tartósan le akarták rakni, el akarták
helyezni.
Ám minél több hely van a tárolásra,
az elraktározásra és a felhalmozásra, annál
több holmit és csomagot kell elhelyezni. Az állatnál,
mely nem boldogul csomag nélkül, a biztonság kedvéért
mindig túl sok van. Sosem tudta megtalálni a határt,
a helyes arányát annak, amire valóban szüksége
volt, ami az élethez kellõ és természetes.
A csomaggal bíró állatnak mindig szüksége
volt a szükségtelenre: luxusra, tétlenségre,
kultúrára, a készletek elpazarlására.
Mivel az ember nem tudja, hogy mire van szüksége, ritkán
elég neki. Egyre többet kíván, és inkább
megtartja, semmint hogy továbbadja vagy eldobja. És nem is
felejt olyan könnyen.
Így aztán a tárlók egyre nagyobb halmai
állnak szerte a földön, amelyekben az emberek magukat
és csomagjaikat halmozzák fel. Más tárlókban
olyan holmikat termelnek és árusítanak, melyeket aztán
becsomagolva és elcsomagolva haza- vagy máshová visznek.
A helyhez kötött konténerek között mozgékony
konténerek járnak ide-oda, és viszik a szállítmányokat.
Az ember, az olyan állat, mely soha nincs csomag nélkül
– inkább valamivel többet vigyünk magunkkal, az ember
sosem tudhatja! –, és szenved a súly alatt, amit magával
cipel. Nem tudja egyszerûen lerázni, eldobni a csomagot. Ezért
aztán tehermentesítésre törekszik. Letelepedetté
válván képes holmijait tartósan tárolni.
Lerakja õket, de már nem találja a csomagokba rakott
holmikat. Nem képes tárolni az emlékezetében,
hogy mi melyik tartóba került. Minden el van téve valahová,
de már nem tudja, hová. Ezért aztán új
csomagot vesz a nyakába, nem nehezet, de bonyodalmasat: emlékeztetõ
cédulákat, memória-támogatókat, kulcsokat,
kódokat, jelszavakat, számkombinációkat, amelyek
elvezetik a megfelelõ ládákhoz, és azokat nyitni
és zárni tudják.
E tevékenységektõl kimerülve felüdülésre
van szüksége: nyaralás, elutazás, csomagolás
a bõröndbe. Mi kell nekem az útra? Az idõjárás
bizonytalan. Lehet, hogy meleg lesz, lehet, hogy hideg. Mindenre fel kell
készülni. A bõrönd az autó csomagtartójában
lesz, vagy nekem kell a pályaudvari lépcsõkön
fel- és lecipelnem? A hullámokban való megmerülés
után az ember visszatér a strandra, és nem találja
a kicsi kupacot, amit lerakott: az inget, a nadrágot, a cipõt.
A nadrágzsebben papírok voltak, pénztárca és
autókulcs. Az autó is eltûnt. A kesztyûtartóban
volt egy cédula, rajta azzal telefonszámmal, ahol zároltatni
lehet a számlát. Jobb lett volna nyakba akasztva bevinni
a kulcsot a sós vízbe? Lehet, hogy egy hullám leszakította
volna. A biztonsági lánc sosem zár egészen.
A bõröndöt sosem lehet egészen bezárni.
A kicsomagolás és az újra becsomagolás
közti átmenetben, a zárt tárlók között
ott van az elvesztés, az elfelejtés, az eltûnés
rése. A réseket a bizalom tölti ki. Avagy fordítva:
ha eltûnik a bizalom, el lehet kezdeni a bepakolást. Csomag
és tárló tölti be a bizalmon támadt rést.
Az ember magán viseli a múlt terhét. Csomag
nélkül nem tud meglenni. Ez azonban nyomasztja: le akarja vetni
magáról, hátra akarja hagyni, el akarja felejteni,
újat akar kezdeni. Nekiindulni az ismeretlennek, vagy legalábbis
megkönnyebbülni azáltal, hogy csomagja egy részét
lerakja, tartóba teszi, hordozza a múltat, és a jövõvel
törõdik. Az ember nem a jelenben él. Minden esetlegességet
megragad, és nem veszi észre azt, ami történik,
csak akkor, amikor már megtörtént.
A jelen a múlt és a jövõ között
megoszló figyelem rése. Ezért is akarták a
régi filozófusok csak a legszükségesebb és
legfontosabb dolgokat magukkal vinni, hogy csak az legyen náluk,
amire valóban szükségük lehet. A csomagtól
és annak nehézkességétõl megszabadulva
akartak jelen lenni – lélekjelenléttel és talpraesetten.
Erre az ember bõrönddel a kezében nem képes.
A jelenvalóság az ember számára többnyire
mégis csak csomagként adott, azaz magán kívül,
mint távoli cél a messzeségben.
A csomag terhének nyomása alatt lévõ állat
túlzottan figyel arra, amit magával cipel, amit el tudna
veszíteni, avagy már el is veszített. Úgy megy
keresztül a jelenen, mintha mi sem történne. Egyszerûen
semmit sem vesz észre. Csak a veszteségek súlyát
érzékeli. Az ember nevezetû teherhordó állat
magával viszi kényelmetlen emlékezetét, amely
elfeledi mindazt, amit meg akar tartani, és megtartja azt, amit
inkább elveszítene – a jövendõ esetlegességekre
irányuló félelem és remény zûrzavarát
–, sõt önmagát is magával viszi: Annak a terhét,
hogy önmagát kell az embernek a hátán vinnie
– ez az a csomag, amely hátráltatja abban, hogy könnyû
léptû legyen, talpraesett és elmés. Ez csak
kivételesen sikerül – ami mûvészet és szerencsés
adottság. Az ember olyan állat, amelynek önmagát
kell hordoznia, elviselnie.
Táplálék, ruhák, papírok, könyvek,
játékszerek és így tovább – ezeket kell
elcsomagolni és magunkkal hordani. Egyenként nem is tudnánk
vinni, és együtt az összeset sem. Csomagokat készítünk,
és feliratozzuk õket. Így válnak kezelhetõvé.
Így át tudjuk csomagolni, és ki tudunk venni belõlük,
egy részüket a szekrényben tudjuk hagyni, a többit
magunkkal tudjuk vinni. Ezt a félelmek kupacából át
tudjuk tenni a gondok halmába, azt a játékszerek közül
a vigaszok közé, emezt a remények közül át
a csalódásokhoz. Az egyes csomagokat azután könnyebb
csomagocskákká lehet szétpakolni, így hátra
lehet hagyni vagy elõre lehet küldeni. A maradékot,
ami könnyen hordozható, kézi poggyászként
visszük. Jól összerakva és jól megjelölve
könnyebbé válik a csomag.
Lehet, hogy az emberek azért találnak föl, állítanak
elõ és vesznek magukra sok mindent, hogy megtudják,
mi nyomasztja õket? Talán ezért is álltak össze
és kezdtek nyelvet használni, mert a beszélgetés
során nemcsak le tudják rakni csomagjukat, hanem ki is tudják
csomagolni, majd megkönnyebbülten újra vissza is tudják
pakolni. Ami nyomasztja és mozgatja õket, több annál,
mint amit képesek kézbe venni, és aminek neki tudnak
fogni. A csomag szétesik, ha nincs jól összerakva, és
nekifogva nem találni rajta fogást.
Nekifogunk a dolognak, mondja a kormányfõnk. Képesek
vagyunk arra, hogy az egész csomót kézbe fogjuk, és
olyan csomagokká szedjük szét, csomagocskákká
aprózzuk el, hogy szinte már nem is érezzük a
súlyukat. Nekifogni – ez az eltökéltség határozatlanságát,
az elintézetlen dolgok sokféleségének, az érdekek
különbözõségének, a jó valamint
az elhallgatott szándékok, vágyak és ínségek
zûrzavarának elfogadható, elviselhetõ csomaggá
történõ összepakolását és
címkével való ellátását jelenti.
Minden egyes csomagba bele van csomagolva a rezignáció,
hogy nekifogás nélkül nem fog menni. A terheket talán
átmenetileg le lehet gördíteni, de egyszerûen
ledobni nem lehet. Amúgy is inkább több, mint kevesebb
lesz belõlük, mindig sokfélék és zavarosak,
és sosem egyeznek. Csak abban egyek, hogy nyomasztóak és
könnyen szétesnek – túlontúl sok van belõlük
ahhoz, hogy a kabát- vagy nadrágzsebekbe, a kézitáskákba
lehetne gyömöszölni õket.
Nekifogni azt jelenti: a problémákat nem oldjuk meg,
hanem továbbvisszük. Ugyanis minden megoldás új
nehézségekkel jár. Ezért nekifogni csak azt
jelenti: hozzáfogni – nem elérést, hanem olyan szándék
demonstrálását jelenti, amely tudja, hogy nem fogja
bírni. Ezért kell valakinek elõre mennie, aki hozzáfog,
s majd a többiek is nekifognak. Ám mivel ez így soha
nem megy, minden marad a régiben. Az ember, önmaga teherhordó
állata, sosem bízhat meg magában. A düh, a szerelem
vagy a kétségbeesés úrrá lehet rajta.
Ekkor minden mindeggyé válik. A többieknek kell továbbvinniük
a lehajított csomagot, hacsak nem õ maga tér vissza
egy idõ után, hogy összeszedje megint a dolgait. A végén
úgyis összeomlik, és kénytelen mindent hátrahagyni.
Így árulják el magukat az emberek: ahogy nekifognak,
csomagolnak, amit magukkal visznek, amit otthon hagynak, ami kiesik a bõröndbõl,
ahogy tárlóikat kódolják, azzal, hogy milyen
alkalmak során lesz elegük a csomagjaikból és
próbálják lerázni magukról. A csomagolás
lényünk pragmatikus oldalát mutatja. Cselekednünk
kell, mielõtt még a dolgok alapjáig mentünk volna.
Ki tudja, eljutnánk-e valaha az alapig, ha volna rá elég
idõnk? Ezért aztán félhomályban tevékenykedünk,
mintha világos volna, és ezzel új nehézségeket
idézünk elõ – az elõre nem látható
mellékhatásokat, amelyek minden dologba bele vannak csomagolva.
Így duzzad egyre a csomag. Méretének csökkenéséhez
katasztrófák kellenek. Maga a csomagolóanyag a legkevesebb.
A világ félhomályában való ténykedés
elkerülhetetlen mellékhatásai alkotják a hatalmas
hulladékot; jó és rossz zûrzavaraként
maga is félhomályos. Így minden körben forog:
recycling. Haladást kell elérnünk, hogy képesek
legyünk visszaeséseink elhelyezésére és
ártalmatlanná tevésére.
Ennek a körforgásnak a terhét könnyíti
meg a mûvészet, a vallás és a filozófia.
Ezeket régi idõk csomagjaiként cipeljük magunkkal.
Viszonylag jól ellenállnak a haladásnak, sosem váltak
teljesen muzeálissá, és nem lettek tárlókba
félretéve. Ezek a bõröndök, amelyek kinyílnak,
és többé már nem csukhatók be. Az egyszerûség
kedvéért mûvészetre, vallásra és
filozófiára elkülönítve lett szétpakolva
a zûrzavaruk. Mégis sok különbözõség
rejlik mindegyik csomagban. Sok különbözõ dolog válik
le róluk mellékhatásként, köztük
annak gyanúja, hogy jól csomagolt szemfényvesztés
volnának. Ennyiben a mûvészet, a vallás és
a filozófia e világ félhomályához tartozik.
De a világot mégis felderítik. A félhomályt
nem világosság váltja fel, a félhomály
transzparenssé válik. A szürkület, a szomorúság
alábbhagy. A terhek könnyebbé válnak. A csomagok
ugyan nem tûnnek el, de sikerül elérni a súlyok
felfüggesztését, a pillanatot, amikor minden egyidejûleg
be és ki van pakolva, semmi sem maradt el, és minden el lett
mondva.
TILLMANN J. A. FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu