Por volt és forróság. Izzó por és izzó forróság. Akkor már remegtem az izgalomtól. Attól féltem, hogy sohasem jutunk ki innen, és mindezt csak annak köszönhettük, hogy úgy tettünk, mintha szabadok volnánk. Úgy tettünk, mintha elindulhatnánk tetszõleges irányba, tetszõleges idõpontokban, esetleg tömegközlekedési eszközöket is igénybe véve. Fura módon, amikor beléptünk a határon, még létezett menetrend, amelynek engedelmeskedtek bizonyos buszjáratok: igaz, a kalauz, vagy a jegyárus, vagy a sofõr, vagy ez mind-mind egyetlen személyben összpontosult, tehát ez az egyetlen, borostás, kialvatlan személy úgy nevetett ránk, mint egy Kafka-regényben, egyáltalán, mindenki nevetett, egyfolytában nevettek, és fõleg ha ránk néztek, nem tudták elfojtani a nevetésüket, nem tudták abbahagyni, iszonyatosan ráértek nevetni, viccelõdni, tréfálkozni. Nos, mindez lehetett volna már egy kissé gyanús, de egyelõre csupán érdekesnek tûnt, olyasféle „keleti” magatartásnak, amirõl az útikönyvek is beszámolnak. De még a pénzük is játékpénznek látszott, a határállomáson lehetett beváltani, hosszú álldogálás után, gyûrött volt, szakadt: még csak sejteni sem lehetett, hogy sok-e vagy kevés, nem volt rossz a dollárhoz képest, de mégis, mit ér ez majd ott? Körülbelül annyit váltottam be, mint az elõttem álló, holott fogalmam sem volt róla, hogy õ mihez akar kezdeni, hova utazik. De mit lehet itt csinálni azon kívül, hogy az ember itt van és túléli a merõleges, könyörtelen napsugarakat? Több, mint falu, kevesebb, mint város, nem vidék és nem is ország, nem puszta, hanem egy darab örökkévalóság, tengerek, sivatagok között, és a beduinok.
A határállomás melletti buszpályaudvaron, a kopott, szakadt zakót viselõ férfi, valósággal fölhorkant komoran, és azt mondta, tört angolsággal: venbászkám, maj ha gyön a busz, de nem volt huncut a felelet, mintha megzavartam volna valamiben, mintha már az oktalan kérdéssel is az ocsmány felsõbbrendûségemet akartam volna bizonyítani, a pénz hatalmát, de csak az alsóbbrendûségemet lepleztem le, a türelmetlenségemet. A buszpályaudvaron egy, elsõ pillanatra úgy tûnt, véletlenül arra csellengõ kövér fiúcskát ugrattak órákon át az idõsebb férfiak, és õ az ugratást tökéletesen természetesnek, sõt szükségesnek tartotta, maga adta fel a poénokat a többieknek, többnyire a saját kövérsége volt a téma vagy az alig serkenõ bajusza: amikor elfáradtak, õ maga emlékeztette õket arra, mivel lehet õt ugratni, az egyik férfi, mint utóbb kiderült, a bácsikája, az ánkl, aki, talán fürkészõ pillantásomat látva közölte ezt velem, a nevetéstõl még mindig maszkszerûen kifeszült, verítékes, mélybarna arccal nézett rám, korántsem barátságtalanul, de mégis valahogy semlegesen. Üvegfal voltam a számára, pénznyerõ automata, amihez nem tudta a kódot. Végül a kis kövér fiút elugrasztották egy üveg nem tudom miért, amit meg is hozott és, körbeadva az üveget, meg is itták, nem alkohol volt, itt nem isznak nyilvánosan alkoholt – és még mindig nem jött a busz. Egy-két órán belül volt várható az érkezése, álmos izraeli középiskolások várakoztak velünk együtt, hosszú hétvégére ugrottak át: négyen voltak, két fiú, két lány, de nem látszottak pároknak, csak osztálytársaknak: kezükben hálózsák, túlzott magabiztossággal leplezett enyhe szorongás az arcukon. Egy magányos holland férfiú is ácsorgott ott, hátán hátizsák, kezében térkép.
Ha ritkán is, de járt busz, így látszott legalábbis onnan nézve. Süvítve futott bele a délelõttbe, rázott istentelenül. De visszafelé már a járatok titokzatos szabályok szerint közlekedtek az izraeli határátkelõhöz (Kairóba lehetett utazni naponta kétszer is, hat óra alatt ott lehettünk volna). Ha már belül volt az ember, úgy tûnt, mintha csak befelé jönne járat, kifelé nem indulna sohasem, vagy legalábbis nem minden nap, és amikor igen, akkor is csak valamilyen lehetetlenül korai és mindig változó idõpontban, amit elérni emberi számítással nem lehetett, hacsak valaki autóval nem vitt el a megállóig, de ki vitt volna autóval odáig? Ilyen rövid távra senki sem vállalkozott, csak igen sok pénzért.
Por volt és forróság. Izzó por és izzó forróság. Egy rossz rugózású, letekert ablakú, légkondicionálás nélküli világoskék Buickban robogtunk a határállomás felé. A szél forró rongyként simította végig az arcunkat, csapdosott, lökdösött, balra tõlünk vöröseslilán emelkedtek a Szináj sziklatömbjei, jobbra, alattunk ott volt a mélységesen kék tenger, és a kocsi hátuljában, a csomagtartó terében egy nagyon kövér, tizenkét éves fiú nyögött, jajongott, sikongott a fájdalomtól, hasán egy hatalmas kidudorodás, mintha egy követ dugtak volna a bõre alá. Néha hallgatott, de aztán újra rákezdte, mint akinek szülési fájdalmai vannak, próbált csöndben szenvedni, de nem bírt. A szomszéd gyereke, mondta a taxisofõr, élvezettel, viszem be a kórházba, az ember legyen rendes a szomszédjaival, nincs neki apja, meghalt, az orvos megvizsgálta, aszpirint adott neki, pedig állítólag bélcsavarodása van, de nem volt más a rendelõben, semmi más nem volt, csak aszpirin. Minden zökkenõnél jajdult a hasát fogva a gyermek, szeme a semmibe meredt, a forró fémen feküdt, a raktérben, valami odavetett pokrócon, mellette egy ide-oda gördülõ mûanyag palackban víz remegett, ereje nem volt vizet inni, próbált nem nyögni, de újra meg újra felsikoltott, én pedig arra a százötven dollárra gondoltam, amibe a menekülésünk került, mert minden egyes alkudozással drágább lett az út, egyre irreálisabb összegek repkedtek a levegõben, és a hitelkártyámra az egyetlen pénzautomata, amellyel utunk közben találkoztunk, egyáltalán nem reagált, tehát csak készpénzkészletemre támaszkodhattam, az viszont vészesen csökkent, mert amint kiléptünk isten szabad ege alá, kezünkben a csomagjainkkal, mint valamilyen természeti erõ, tépte ki kezembõl a bankókat az alkudozás készségének hiánya. Ha õ azt mondta, húsz, akkor nyilván húsz, ezt feltételeztem. Ha azt mondja, negyven, akkor negyven. Ha azt mondja, százötven, az rablás, de viszont mit mondjak erre én? Végül sikerült valakit találni, aki száztízért elvitt volna. A felét elõre kiszedte belõlem, és aztán közölte, hatvan kilométerrel odébb, hogy mégsem tud elvinni, mert más dolga van, szálljak át egy barátjához, aki mindjárt érkezik, aki viszont azonmód negyvennel emelte az árat. És máris ott voltunk, ahol a part szakadt, ami miatt az egyik taxitól rohantam a másikig, fogcsikorgatva, és végül nagyon okosnak és ügyesnek hittem magamat, hogy sikerült lenyomnom az árat, mégis kiszedték, kivasalták a dupláját is belõlem, örülnöm kellett, ha nem akartam itt éjszakázni.
Egy örökkévalóságig tartott ez a robogás: a tengerparton félig felépült luxusszállodák között arab munkások ténferegtek, mintha lapátoltak volna valamit, valamibe. A szállók fantomvárosok voltak: mintha az Ezeregyéjszaka lapjairól léptek volna le: gazdag nyugati turisták áradatára készültek itt kétes hitelû üzletemberek, de az áradat nem jött, vagy ha jött, akkor nem ide, a Szináj varázsa éppen az olcsóság, a nomád életforma, itt mindenki olcsón akart létezni: ezek a félig kész szállodák hatalmas, néptelen létesítmények voltak, csodálatos fantázianevekkel, és egymást követték, fantomszállodák a szemfájdítóan kéken szikrázó parton, a vörös homokban, ablakaik-tornyaik ezerféle alakban és kilométereken át nyúltak el, közöttük elhagyatott golfpályák, jachtklubok, bungalók, végig, az Akabai-öböl partján: az öböl túlpartján monumentális, kopár, kékes-lilás fényben játszó hegyláncok látszottak, Szaúd-Arábia: belevesztek a hõtõl vibráló fénytömegbe, villogtak, mint a penge éle, szürkék voltak, mint a szirti sas tolla.
Kezdõdött futásunk Mózes hegyének tövében, mert oda, furamód, elég szerencsésen megérkeztünk, egy beduinkunyhóban eltöltött, kellemes kalandoktól sem mentes nyaralás után (nevetve átvertek fûvel, whiskyvel, iszonyatosan zsíros falafelt adtak, sült krumplival, frissen halászott halat a tengerbõl, megtanítottak vízipipázni, de énekeltek és táncoltak is nekünk egy este és megtanítottak a „lassan-lassan” filozófiájára is, ami az elsõ lecke, amatõr keleti utazóknak, svuájjá, svuájjá, de talán megértettünk valamit ennek a lassúságnak a lelkébõl, lelassultunk belül, a nyakcsigolyánk is lassan forgott, a szemgolyónk is) aztán buszra szálltunk, az egyetlenre, amelyik Dahabba ment, lefelé, végig a parton, majd egy elõre meghatározott útelágazásnál leszálltunk, mert busz nem vitt Mózes hegyéhez, a Szináj belsejébe, oda csak saját autóval vagy csoportosan lehetett menni; ez az útelágazás egyben egyiptomi rendõrõrs is volt, ahol egy fiatal hadnagy, aki mintha a Casablanca címû filmbõl lépett volna ki elegáns, vasalt, fehér színû, sivatagi egyenruhájában, és amoroso mosolyával, akár egy operettben, széles gesztusokkal hellyel kínált minket az árnyékban, angolul beszélgettünk, õ volt a császár, a többiek a napon senyvedtek, látszólag parancsoknak engedelmeskedtek, mûködtették a sorompót, õrizték a támaszpontot, mely egy boltíves bejáratú vályogházra emlékeztetett. Itt ismét feltûnt egy túlsúlyos egyén, egy katona, aki után kiáltoztak, jöttek-mentek, rendkívül buzgón, aztán a kifogástalan modorú fiatal hadnagy fölsegített minket egy paradicsomszállító kisbuszra, amelynek sofõrje a szemünk elõtt fizette le; õ beleírt valamit egy nagykönyvbe, ami ott állt elõtte kinyitva az asztalon. Mi is kaptunk egy-egy paradicsomot, ami jólesett ebben a hõségben, finom volt, édes, tehát joggal hihettük, hogy visszafelé ugyanilyen szerencsénk lesz.
De nem volt. Fönt éjszakáztunk a hegy tetején, szúrt a vékony kölcsöntakaró, amely alatt dideregtem, mert rövidnadrágot viseltem és pólót, alkonyatkor és hajnalban a Törvénykezõ szemével láthattuk a Szinájt, arról a pontról, ahová félig agyonvert csacsik szállítják fel az üdítõt és édességeket, kedves németekkel együtt reggeliztünk, azt hittük, lent a Szent Katalin kolostornál csatlakozhatunk hozzájuk, mert õk elõre bérelt taxival tették meg okosan az oda-vissza utat a határtól idáig, és a kocsiban volt két szabad hely, és igen jutányos árat sikerült kialkudniuk. De alig léptek oda a sofõrhöz, hogy ezt megbeszéljék vele, máris ott termett két másik, akik addig is úgy köröztek körülöttünk, mint a sivatagi hiénák, meg-megkérdezték, pattogó, ideges angolsággal, hogy miképpen képzeljük el a visszautat, hiszen amint megérkeztünk, látszott rajtunk, hogy nem ismerjük a helyi törvényeket, már a képeslapboltban azt kérdezték, kell-e taxi, egy izzó szemû, bajuszos férfit mutatott az árus, hogy õ szabad, a boltos olyan volt, mint a mesztic mosodás a Volt egyszer egy vadnyugatban, akit lepuffantanak, mint a kutyát, a Rejtõ-regénybõl szabadult sivatagi katonák is azt kérdezték tõlünk, hogy kell-e taxi, és õk mondták meg azt is, hogy itt minden útnak szabott ára van, amibõl nem lehet engedni, de ott is a bajuszos, izzó szemû férfi lappangott a háttérben, késõbb majdnem nekünk rohant egy fiú, és zavarosan hadarva, valahova mutogatva azt kérdezte, hogy kell-e taxi: a kocsija mellett ott állt a bajuszos, égõ szemû férfi, de én elhárítottam, fölényesen, mondván, hogy majd megoldom, majd felkéredzkedem egy buszra, mondtam, de akkor még nem tudtam, hogy egyetlen busz sem vesz föl olyan utast, aki nem fizetett be elõre, hiába van hely, ez a szabály, és ekkor a németek, akik odafönt, a hegy tetején megosztották velünk a reggelijüket, felajánlották, hogy utazzunk velük. Azonban nem tudták, hogy a sofõr, aki hozta õket, nem a saját kocsijában ült, hanem csak kölcsönkapta valakitõl, és hogy a szináji taxiskartell nem engedhet az árból, különben soha többé nem ülhet volán mögé. Hogy engedett az árból, már az sem volt szabályos, és így is lett, lebukott, mert amint beszédbe elegyedtek vele, aki ott aludt a parkolóban, máris ott termett a bajuszos, izzó szemû férfi, valamit hadart, fenyegetõen, a sofõr széttárta a karját, én pedig fölgerjedtem, és azt mondtam ennek az embernek, olyan hangon, amely megszégyenítette volna a párzó tevéket is, üvöltöttem, mint egy dervis, kezemet ökölbe szorítottam, mint egy próféta: de akkor sem megyek magával! látszott, érzõdött, hogy itt vér fog folyni, hiába settenkedik itt, én nem utazom magával, úgyhogy hagyjon békén, tûnjön el innen!, üvöltöttem, mint egy piaci árus, éreztem, ahogy megkeményedek, mint a szikla, amin aludtam. Ekkor megpillantottam egy férfit, aki éppen beszállt a kocsijába, a bajuszos a nyomomban, egy perc alatt megalkudtam vele, persze húsz dollárral többet fizettem, mint amennyit végül a villogó szemû bajuszos kért volna, hangosan kijelentettem, hogy mehetünk, és már robogtunk is, bele a semmibe, csak még tettünk egy kanyart, mert a férfi, aki elvitt, a kedvünkért az autót az ismerõsétõl kérte el, remegtem az izgalomtól, míg ott várakoztunk a ház elõtt, amelyben eltûnt, és fel voltam készülve arra is, hogy nem jön ki soha többé, és akkor nincs tovább, gondoltam, de jött, ám félúton egyszer csak úgy döntött, nem visz tovább, hanem átszállunk egy másik autóba, abba, amelyikben a beteg kisfiú feküdt, és nyögött, nyögdécselt, egy zsebkendõt harapdálva végig, amíg nyaldosta arcunkat a forró út pora, és a rádióból valami édes, lassú zene szivárgott, a svuájjá, svuájjá.

FORGÁCH András

Aki nincs
Magvetõ, 1999

Két dráma
Cserépfalvi, 1991

Valami Figaró-féle alak
Jelenkor, 1993

Gonosz siker
Magvetõ, 2001

„Zehuze”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Zehuze”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Napok dátum nélkül”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Alvók” (Egy Földközi-tengeri utazásból)
Magyar Lettre Internationale, 45

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu