A hetvenes évek kezdetén Lévi-Strauss és mások munkái nyomán az európai közvélemény szembe kellett nézzen az egzotizmus lassú eltûnésével. Ennek találkozása a tudományos tendenciákkal, a mentalitástörténet és a történeti antropológia fellendülésével, egyike azoknak az okoknak, amiért az utazás az utóbbi 20-30 év legnépszerûbb tudományos témái közé emelkedett. Sokan a „mára meghalt az utazás, nincs többé ’másik’, csak ugyanaz mindenütt” toposzát állították szembe a klasszikus, a másik felfedezését hirdetõ utazási, világlátási eszménnyel. Ám minél messzebb haladtak az utazáselemzések, annál inkább kiderült, hogy néhol e klasszikus utazáseszmény is talán inkább a diskurzus, mintsem a valóság szintjén létezett. Sõt napjaink sokat ostorozott jelenségével, az utazás tömegesedésével is szembe kellett nézni már a 18. században – persze ennek korabeli értelmében. Az ’új’ felfedezésének állandó igénye is csak az európai utazási kultúra sajátja: a kora középkori iszlámban például az utazás az iszlám ökumené bejárása újra és újra, az információk ellenõrzése illetve mesterek felkeresése, s a határok átlépése, mely számunkra oly evidens igény, számukra kifejezetten utálatosnak tetszik. Az új eredmények fényében tehát az utazáskutatások az utóbbi években elkezdték felülvizsgálni saját megközelítéseiket.

1742-ben egy már nem is olyan ifjú francia, Fougeret de Monbron, abbéli meggyõzõdésében, hogy „a Világ egy könyv, és ha az ember csak saját hazáját ismeri, annak csak egy lapját olvasta”, megszabadul az apja által számára vásárolt ezredtõl és udvari méltóságtól, és útra kél: úti célja Anglia. Amikor anyagi okokból alig néhány hét után haza kell térnie, olyannyira el van keseredve, hogy – saját szavaival – kis híján „anglicizmust” követ el, azaz majdhogynem öngyilkos lesz. 1750-ben, több éves európai körútja után megjelentet egy szatírát, a Le Cosmopolite ou le citoyen du monde-ot (A kozmopolita avagy a világpolgár); ebben ugyanez az utazás a következõképpen jelenik meg: „... kedvem támadt meglátogatni Nagy-Britannia lakosait, akikrõl némely epés lelkesedõk csodákat meséltek”. Ismét néhány évvel késõbb durva hangú pamfletet ír az Anglia-divat ellen (Préservatif contre l’anglomanie, 1757): ebben az Angliába sietõ franciák immár egy „halom epebajos fanatikus”, akik Angliából „nem hoztak mást, mint gõzöket, elixíreket gyomruk rongálására, és néhány szikrányit abból a filozofikus szellemiségbõl, mely az élettõl megcsömörlött embereknek megtanítja ama nagyszerû titkot, hogy akasszák fel magukat”.
Fougeret de Monbron-t természetesen nem mint frappáns megjegyzések sorozatgyártóját szeretnénk itt bemutatni: portréján keresztül az utazások egyik nagy „klasszikus kora”, a 18. század utazási modelljeibe és ideológiájába nyerhetünk betekintést, illetve felvethetünk néhány kérdést azzal kapcsolatban, hogy az utazás mint tudományos tárgy milyen vizsgálati szempontokkal közelíthetõ meg. E vállalkozásunk különleges színezetet ölt annak tudatában, hogy Fougeret de Monbron soha nem írt útleírást, sõt, kimondottan megtagadta, hogy e szövegtípus példányainak számát gyarapítsa: ennek miértjére éppúgy választ szeretnénk nyújtani, mint a fenti idézetek közötti fokozódó véleménykülönbségek okaira.

Elsõ gondolatainkat szenteljük e látszólag különös vállalkozás jogosságának igazolására. Egy közismert utazási gyûjtemény, Boucher de la Richarderie 1802-ben megjelentetett válogatásának gyakran idézett adatai szerint a 16. században 456, a 17.-ben 1566, a 18.-ban 3540 útleírás született. Mindemellett más forrásokból – útlevélkiadási regiszterekbõl, rendõrségi nyilvántartásokból stb. – tudjuk, hogy a tényleges utazószám e korszakok bármelyikében ennek többszöröse: utazók és útleírók aránya egzotikus utazásoknál talán közelít az 1:1 felé, ám a 18. században szokványosabb, a korszakban „tömeges”-nek észlelt útirányok (Anglia, Franciaország, Itália, Svájc) esetében bizonyosan 1:100 fölé kúszik. A megjelentetett útleírásoknak valamiféle önigazolásra van szükségük a közönség elõtt, egyediséget kell felmutatniuk a normával szemben valamely vonatkozásban: valamennyien, így vagy úgy, különlegesek. Mindez felveti azt a módszertani kérdést, hogyan vizsgálhatjuk az utazást mint széles körû kulturális jelenséget, ha csak a különleges utazásképet tükrözõ útleírásokra támaszkodunk, és (általában)azok közül is válogatunk? Megítélésünk szerint egy-egy utazási jelenség vizsgálatánál megkerülhetetlen valamennyi ide tartozó útleírás, valamennyi kivételes utazás ismerete, hogy az elsõ lépéseket megtehessük egy nem kivételes, talán egyetlen konkrét utazásban soha meg nem valósuló, ideáltipikus utazás-norma felé. Szükséges, de nem elégséges elsõ lépés. El kell jutni a nem író utazók tömegeihez is: itt lehetnek források a regiszterek, statisztikák, vagy akár az útleírások is, melyek néha megemlítik a „másik” utazót – mégpedig általában úgy, mint aki „rosszul” utazik, ellentétben a természetesen ideális utazást véghezvivõ egóval.
Ám még egy lépés hátravan: a minden írt szöveget felölelõ korpusz és a nem író utazók bevonása ellenére e pillanatban még mindig leszûkítõ látásmód foglyai vagyunk. Az utóbbi évtizedek utazáselemzõ irodalmának döntõ többsége már címében is hordozza e felfogás nyomát: minduntalan találkozhatunk az „xxx utazók yyy vidéken” címtípussal. Ezt a felfogást nevezhetjük „biográfiai csapdának”. Ha az utazás társadalmi és kulturális gyakorlat – márpedig ezt a felfogást szeretnénk itt alátámasztani –, úgy ennek feldolgozása nem merülhet ki a cselekvõk összességének számbavételével. Ugyanúgy részét képezik mindennek a nem cselekvõk véleményei a cselekvõkrõl és általában a gyakorlatról; itt tehát a nem utazók vagy a máshol utazók véleményei, illetve – természetesen – maguknak a cselekvõknek saját gyakorlatukról alkotott képe: tehát, más szóval, az utazás külsõ és belsõ diskurzusa.

Mielõtt részletesebben szemügyre vennénk Fougeret de Monbron meg nem írt utazásait, vázoljuk fel a vizsgált utazási jelenséget, az angliai utazást. A 17. században sokáig nem látogatható a szigetország: Magyarország mellett ez Európa másik „véres theátruma”. A Stuart-restauráció elérhetõvé teszi az Európában utazgatva tanuló nemesifjak körutazása, a Grand Tour számára, ám ez a dicsõséges forradalommal ismét lehetetlenné válik. Új csoport fedezi fel viszont Angliát és annak új berendezkedését: a Franciaországot ugyanekkor elhagyni kényszerülõ hugenották. Az õ Anglia-párti és Franciaország-ellenes propagandájuk terjeszti el a kontinensen azokat a toposzokat, melyek a következõ évtizedben meghatározzák az Anglia-képet: a szabadság és a vallási tolerancia hona, a tudományok fellegvára stb. Mindemellett e hugenottáknak személyes szinten néha kettõs identitással kell együtt élniük, mert új hazájuk nem tudja maradéktalanul pótolni a korábbit: így egyiküknél a „mi királynõnk” Anna angol királynõ, ám a „mi hazánk” Franciaország.
A hugenotta propaganda nyomán elõször protestáns utazók sietnek ellátogatni Angliába: más országok hugenottái és svájciak. Az õ közremûködésükkel jut el Anglia e képe Franciaországba, hogy ott egész a század végéig a Csatorna túlpartja töltse be a totális „másik ország” képzetének fontos szerepét. Ekként fedezik fel a születõ filozófus nyilvánosság fõ alakjai, Voltaire, Montesquieu, Prévost abbé és mások is az 1720–30-as években, és az õ mûveik nyomán nyeri el végsõ formáját az Anglia-kép. Az elkövetkezõ évtizedek, egészen a forradalomig, az Anglia-divat, sõt – fõleg a két ország kapcsolatának rendezõdésétõl, 1761-tõl – a nemritkán végletes anglománia korszakai Franciaországban.

Nem véletlen tehát, hogy a hazájával elégedetlen Fougeret de Monbron Anglia felé veszi az irányt. Nem véletlen – de nem is szükségszerû. A franciaországi Anglia-divat több jelentõs alakja nem ment el Angliába – mert voltaképp nem volt rá szüksége. Az Anglia-divat ugyanolyan antagonisztikusan emelkedik ki a nem kielégítõ francia valóságból, ahogy máskor a „jó vadember” képzete, a svájci idill vagy megannyi más divatjelenség. Egy másik országra van szükség, és az ennek meghatározására szolgáló üres sémákat, melyek kapcsolata a divat célpontjával csak esetleges, ekkor épp Anglia tölti ki. Fougeret egyesekkel ellentétben, sok mással viszont egyetemben, útra kél: a szigetországban Diogenész emberét szeretné megtalálni, s mindjárt tömegeket is belõle. Feje olyannyira telve van a magával hozott képpel, hogy fel se fogja, amit lát, ráadásul (ez az utazóknál nem ritkaság) angolul se tud: „Minden angol istenségnek tûnt számomra. Minden tette, minden mozdulata olybá tûnt, hogy azokat a józan ész diktálja. Ha szóra nyitotta száját, noha semmit se értettem belõle, leírhatatlan rajongás fogott el.” Ezért követi el hazatérésekor kis híján ama „anglicizmust” – végül kiút gyanánt utazásai folytatása mellett dönt.
Nem követhetjük most végig az elviselhetõ államot kutató, csalódások sorát hozó európai körútján: emeljük ki ebbõl konstantinápolyi tartózkodását. Megérinti az iszlám kultúra, ám ennél is erõsebben az az ellentét, ami a város valósága és aközött feszül, amit a „kellemes párizsi meseírók” (a keleti témát feldolgozó regényírók) regéltek róla. Itt ébred rá annak szükségességére, hogy forrásait, olvasmányait kritikával illesse – és néhány évvel késõbb e tanulsággal gazdagabban ér vissza Angliába. Immár tovább lát a szeménél: felismeri az ország hibáit, valós értékeit, és rá tud mutatni azokra is, akik Anglia mitikus képét megalkották. A sors iróniája: e mitikus kép legfontosabb elterjesztõje éppen az, aki életét a civilizáció alapító mítoszaival való szembeszegülésre tette fel: maga Voltaire.
Fougeret végre letelepszik (utazásának eredménye az, hogy megbékélt korábban gyûlölt hazájával), és írni kezd: õ a szerzõje a kor egyik ismert libertinus regényének (Margot la ravaudeuse), de ennél fontosabb a többek között utazásait is érintõ pamflet, a Le Cosmopolite: ennek hatása a korszakban tagadhatatlan, stílusa felismerhetõ Voltaire filozófiai meséiben, szövegszerûen hivatkozik rá Sterne és Byron is. E két munka nyomán rövid idõre megjárja a Bastille-t is: onnan szabadulva újra utazni kezd, s eljut Oroszországba. Erõsen kritikus jelleme azonban itt vesztére lesz: rossz szót mer szólni az Oroszországban mélyen tisztelt francia filozófusokról, minek következményeképp nemkívánatos személlyé lesz az udvarnál; késõbb francia, majd angol kémnek is nézik.
Mire hazaér Párizsba és végleg megtelepszik, már csak egy öreg különc. Anglia képe eközben gyökeresen átalakul: amikor õ járt ott, szinte illegális volt az átkelés a Csatornán, ehhez képest a két ország politikai konfliktusai ellenére is egyre szélesebb méreteket ölt a franciaországi angol-divat. Mint csalódott Anglia-rajongó, durva hangú pamfletet intéz tehát az anglománia ellen (Préservatif contre l’anglomanie, 1757). A záporozó szidalmak mögött kirajzolódik a kép: voltaképp csak a Cosmopolite-ban megkezdett munkát folytatja, és mintegy „dekonstruálja” az Anglia-mítoszt. Saját tapasztalatából indul ki: „A legnehezebben azokból az elõítéletekbõl gyógyulunk ki, amelyeket a nagy szellemek fogadtattak el velünk.” A Préservatif... célpontja nem Anglia, hanem azok a diskurzusok, melyek annak valamiféle felsõbbrendûségét hirdetik tévesen, akik e mitikus és abszolút „másik ország” képét megteremtették – de e támadás olyan erejû volt, hogy helyenként magát Angliát is elérte.
Amit nem tett meg Fougeret, megtették helyette mások: mûvébõl angolellenes pamfletet kovácsoltak. 1760-as halála után két évvel újranyomták a mûvet, változatlan tartalommal, de új címmel: immár nem Óv-szer az anglománia ellen, hanem egyenesen “Az anti-angol”, l’Anti-Anglais. Egy kiadó a két ország közötti békekötéssel beinduló tömeges angliai utazások pillanatában (amikor több ezer francia kél egyszerre útra Anglia felé) tehát úgy látta, e könyvnek lehet piaca – további utalás gyanánt kiadási helyként Glasgow-t tüntette fel, tehát az angolokkal szembeállította az általuk lenézett, ám Franciaországban mindig szövetségesként kezelt skótokat.
Fougeret de Monbron le szeretett volna számolni az Anglia-mítosszal – ironikus módon viszont egy új, voltaképp máig élõ mítosz, vagy inkább tudományos közhely születéséhez járult hozzá ezzel. Ha ma bárkit a franciaországi angol-divatról kérdezünk, a válasz azon nyomban a „Voltaire felfedezte Angliát” toposz lesz. Noha 1769-ben az akkor induló Observateur Français még így írt a jelenségrõl: „Fontenelle és Voltaire fizikussá tette õket, Condillac abbé metafizikussá, Montesquieu politikussá”, Voltaire neve fokozatosan mindenki mást elhomályosított, talán az egy Montesquieu kivételével – akinek angliai útleírása viszont elveszett. A divat születésének magyarázatára a hugenottákat a 18. századi Franciaországban nem lehetett emlegetni, ami pedig a svájci utazási irodalom hatását illeti, azzal per definitionem nem kellett számolni. Az intellektuális kistestvér, Svájc elvbõl nem lehetett a nagy szomszédra hatással, s amikor egy svájci utazó, Béat de Muralt egyébként nagy hatású könyvében kifejezetten aláhúzta svájci voltát, kritikusai között volt olyan, aki nem átallotta kiemelni, milyen örvendetes tény az, hogy „létezik egy svájci, aki gondolkodik”.
Az utazók két generációjának ilyesfajta eltüntetésével Voltaire valóban elõfutárként jelenhet meg – pedig tudjuk, hogy õ és a francia közönség is ismerte a korábbi útleírásokat. De ennél is fontosabb az, hogy nevének összekapcsolása az Anglia-divattal praktikus volt a francia közvélemény két nagy tábora számára: a „filozófusok” ellenfelei a kettõt együtt ítélhették el, míg a filozófusok hívei a kettõt összekapcsolva hagiografikus hagyományt teremthettek, modern zarándoklatot egy modern szent nyomain. Noha egyik táborhoz se tartozott, Fougeret de Monbron is nagymértékben felelõs volt e megfeleltetés elterjedéséért. Pártatlan szempontból, kizárólag saját egójának nézõpontjából szállt szembe az Anglia-mítosszal – és találkozott így a kor legfontosabb vitáinak egyikével.

A Le Cosmopolite nem útleírás, az utazás mindig csak kívülrõl jelenik meg benne – ám láthatjuk, milyen fontos forrása lehet az utazásokat kutatónak akkor, ha az útleírásból nem azt szeretnénk megtudni, milyen volt a 18. századi Anglia, hanem azt, milyen mentális képzetek mentén szervezõdött egy utazási jelenség, jelesül az „angliai utazás” fogalma és gyakorlata. Sõt, ebben az útleírást nem író – s így az útleírás-katalógusokban nem is szereplõ – szerzõben nem csak fontos forrást, hanem az angliai utazáshoz kapcsolódó korabeli és késõbbi diskurzusok egyik fontos alakítóját is tisztelhetjük. Az utazáselemzõ irodalom nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy hozzá hasonló forrásokról lemondjon, csak mert nem írtak útleírást: az útleírást nem író utazó az útleíróval azonos jelentõségû lehet.
Lépjünk még eggyel tovább: Fougeret de Monbron nem csak hogy nem írt útleírást, de nyíltan megtagadta, hogy ilyet írjon. Másoknál is találkozhatunk ezzel a szembeszegüléssel – sõt, voltaképp Voltaire sem ír útleírást, a Filozófiai (avagy Angliai) levelekbõl gondosan számûzött mindent, ami konkrétan az utazásra utal.
Az utazási irodalom tagadhatatlan népszerûsége ellenére ellentmondásos megítélésû szövegtípus. Tudományos igényû, igazságra tör, de – miként sokáig a történetírás is – az írásfolyamatban szépirodalmi készségek is érvényesülnek. Tartalmának „igazsága” is kétes. A szász származású francia katonatiszt, Wimpffen báró így írt : A képzelet, mely az igazság határain belül található, megszépíti az elbeszélést...” Az olvashatóság és az élvezetesség érdekében megjelenik tehát a szövegben az invenció. Az olvasó és a szerzõ között létrejön egy olyan „utazási paktum”, melyben a megfelelõ módon bemutatott kitalált elem a valóság szintjére emelkedik.
Ez viszont hatással van mindarra, ami egy utazási szövegben szerepel: hiába e paktum, az a tény, hogy útleírásról van szó, bizonytalanná teszi az információk státusát. Voltaire és mások ezért kerülik olyannyira az útleírást mint szövegtípust: ha útleírásban közölnék gondolataikat, azok vesztenének hatásukból. Ha filozófusok mégis e szövegtípushoz nyúlnak, céljuk mindig annak megreformálása, biztosabb alapokra állítása (így tett Diderot hollandiai utazásai esetében). Prévost abbé utazásgyûjteményében éppen ezért ki is fordította az útleírások olvasásának célját: „Mindaz, ami e gyûjteményben hasznos a Történelem és a Geográfia számára, voltaképpen csak eredménye a fõ tárgynak, mely is magának az Utazónak az ábrázolása.” Nézeteit a mai kutató is elfogadhatja: az útleírás elsõsorban nem a meglátogatott országgal kapcsolatban használható forrás – sõt, ebbõl a szempontból a fentebb említett „esetleges” igazságtartalom, illetve a szerzõi intenciók változatossága folytán kifejezetten kétes értékû –, hanem azzal a témával kapcsolatban, amelynek valóban primér forrása: ez pedig maga az utazás mint társadalmi és kulturális gyakorlat.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu