Október volt, a fecskék már melegebb éghajlatra költöztek. Ilyenkor az idõjárás egy éjszaka alatt megváltozik attól függõen, mit hoz a szél, mely ráncossá teszi a Moldvát, megborzolja a vízfelszínt és továbbrepül az erdõk felett. Reggel kiléptem a házunk kapuján és a vízparton haladtam egészen a falu széléig, ott a töredezett országútra fordultam, amely az utolsó kunyhón túl felkanyarodik a dombra. „Községi népkönyvtár”, állt a lepattogzott sarkú, zománcozott táblácskán, melyet már csak két csavar tartott a ház falán. A nyitott ajtón keresztül megláttam a már odabent várakozó Michálek bácsit. Nem vette könnyedén a dolgot. Itt POLITIKÁRÓL van szó, mondogatta gondterhelten. A postahivatal vezetõasszonya is megérkezett már, úgyhogy együtt voltunk: a választási bizottság elnöke, elnökhelyettese és a jegyzõ.
 - Vezeted a krónikát? - recsegte az öreg szokásához híven üdvözlés gyanánt, én meg bólintottam, hogy persze. A választásra jogosultak jegyzéke a nagy asztalon hevert, amelyet a téren lévõ új kocsmából hoztunk át az öreggel. A listán szereplõ nevek többsége ki volt húzva * õk már pénteken eljöttek szavazni. Tudtuk, hogy szombaton tizennégy óráig nem sok szavazóra számíthatunk már. Esetleg a környezõ községek és tanyák néhány lakosára vagy néhány helybélire azok közül, akik a városba járnak dolgozni és pénteken már nem értek ide vagy túl fáradtak voltak. A többiek pedig egyáltalán nem jönnek el, mert számukra édes mindegy, hogy ki fogja a választókörzetet képviselni a Cseh Köztársaság Szenátusában.
 Az öreg a szívén viselte az ügyet, úgyhogy elõzõ este személyesen végigjárt néhány házat, és a kocsmában is agitált. Engem is rá akart venni, hogy tartsak vele, de én elutasítottam, nagyon bántotta, hogy nem leszünk mintaközség, ami pedig mindig is voltunk, és nem mi leszünk az elsõk, ha a részvétel ilyen alacsony marad.
 Lassan vánszorgott a délelõtt, az ajtót tárva hagytuk, hogy kilássunk az országútra. A szél az aszfalt mentén növõ berkenyék hosszúkás leveleit morzsolgatta ujjai közt, a friss õszi levegõ a bejáratnál összecsapott a könyvtár kissé áporodott szagával.
 Egy darabig rendezgettem a könyveket a polcokon, leltári számokat írtam be, és rendet tettem a nyilvántartásban, az utóbbi idõben alig kölcsönzött valaki, nyáron a folyónál kempingezõ turisták vettek ki könyveket, meg a három kilométerrel lejjebb a vízparton lévõ gyerektábor lakói.
 Mélyet szippantottam a szomorú õszbõl, a kéményekbõl és a kertekbõl felszálló csípõs füstbõl. A közelgõ tél érzése és szorongató sóvárgás. Minden fél órában kimentem a vécére és hosszasan ittam a csapból, közben a lábam alatt billegtek a fellazult kõlapok. A régi törött üveg kettéhasította az arcomat, a hosszanti repedésben több éves piszok telepedett meg, víz csöppent a nyakkendõmre. Elölrõl, a könyvekkel teli helyiségbõl az öreg köhögése hallatszott.
 Érkeztek néhányan, kezükben borítékolt választási értesítõk, az öreg pápaszeme mögül szigorú tekintettel ellenõrizte a személyi igazolványokat, annak ellenére, hogy születésüktõl ismerte a helyieket, sokszor születésüktõl ismerte a szüleiket is, sõt, nemegyszer még a szüleik szüleit is, hiszen túl járt már a nyolcvanon. Szürke zakót és egy õsrégi mintájú elnyûtt, a zöld valamely meghatározhatatlan árnyalatát mutató nyakkendõt viselt. Arcát simára borotválta, ritkás haját gondosan hátrafésülte, és tisztességesen vizsgálgatta a papírokat.
 Tizenegy körül megettem egy almát, aztán leültem a székre az urna mögé, amely középen állt egy kis asztalon, a piros-kék államcímer sugárzott az ajtó felé és még az országútról is látni lehetett. Fejem fölött a falon a köztársasági elnök fényképe függött, amelyet most akasztottunk fel az öreggel. Oldalt, válaszfüggöny mögött két szavazókabin volt kialakítva. Figyeltem, ahogy a nedves plafonról leválik a vakolat, és apró darabkákban a választók jegyzékére és Michálek bácsi fejbõrére hullott. Az öreg újra meg újra a jegyzéket böngészte, azokét, akik még a faluban laktak, akik itt maradtak a fél falu elárasztásával járó közeli duzzasztógát üzembe helyezése után is.
 Aztán, közvetlenül tizenkét óra elõtt, a mi kis választóhelyiségünkbe egyszerre hárman is érkeztek: az idõs Navrátil házaspár és a kövér Chládek úr az egykori vízimalomból. Ülve maradtam a szavazóurna mögött és hagytam, hogy Michálek bácsi kiélvezze a három választót, az igazolványok ellenõrzését és az útbaigazítást, miként kell a szavazócédulákat kitölteni. Azután Navrátilék a fülke felé indultak, Chládek úr pedig kilépett a könyvtár elé a postavezetõ asszonnyal * és ekkor történt.
 Akkor vettem észre Táòát, amikor belépett az ajtón, kissé megijedtem, hogy került ide egykori szerelmem egyik pillanatról a másikra. Csinos volt, piros szvetterben és sötétkék miniszoknyában, vastag sarkú cipõbe bújtatott hosszú lábai egy pillanatra megálltak a helyiség elején.
 - Gondoltam, hogy itt leszel - mondta üdvözlés helyett, és kissé gúnyosan végigmért.
 - Hogyhogy?
 - Mindig is ilyen voltál, ilyen…
 - Milyen?
 - …államalkotó, vagy mi.
 - De hülye vagy…
 Táòának fülig ért a szája, de nem jött beljebb, csak elmélázva körülnézett.
 - Szavazol? - kérdeztem - Még nem vagy kihúzva.
 - Most jövök a busztól, aztán megyek is a kéglibe. Sose szerettem az ilyen mókákat - mondta, és fejével a választói névjegyzék meg Michálek bácsi felé biccentett.
 - Hát akkor meg mi dolgod itt? - mondtam bosszúsan. - Vagy dobj be valamit az urnába, vagy nyomás innét.
 - Csakhogy nincs nálam semmi, tudod? - mondta Táòa, és lassan felém lépdelt. - Mit is dobhatnék ebbe az urnába… - Nagyvilági járása, luxusruhái az agyonfogdosott könyvek között és átható illatú parfümje kissé felkavarta a községi népkönyvtár falaiból áradó penészszagú levegõt. Cipõsarkai felém kopogtak, miközben Táòa kezei fölfelé kúsztak a combjain, egészen a rövid kék szoknya alá, amely így oldalt kissé felgyûrõdött, Táòa csücsörített kirúzsozott ajkaival, közben még mindig az urna felé tartott, kezei most ismét lefelé haladtak a szoknya alól, ujjai közt megvillant egy darabka fehér anyag, de mást már nem láthattam, mert Táòa elõttem állt, és deréktól lefelé eltakarta az asztalkán álló szavazóurna. Rám szegezett tekintettel lassan egész mélyen lehajolt, aztán kétszer koppantak a cipõsarkak, én meg úgy ültem a széken, mintha odaszegeztek volna, és csak ennyit bírtam halkan kinyögni: - Táòa, ne hülyéskedj… Tudod, hogy nem bírom… -, de eddigre Táòa már megint egyenesen állt a címerrel ellátott urna elõtt, és jobb kezében fehér bugyit tartott, pontosan a szavazócédulák számára kikészített doboz nyílása fölött. Ebben a pillanatban a csöndet halk csattanás törte meg, az öregnek leesett az olvasószemüvege, koppant egyet az asztal lapján; Táòára bámult, mondani akart valamit, de nem bírt megszólalni, csak tátogott, akár egy partra vetett hal, sárga kerek szemeivel. Visszanéztem Táòára, felugrottam a székbõl, kirántottam a kezébõl a fehérnemût, és a zakóm zsebébe gyömöszöltem, nehogy az öreg meglásson valamit. De õ már köhintett, és rekedt hangon megszólalt: mit jelentsen ez, rémülten körülnézett, Chládek úr éppen visszatért kintrõl, és Navrátilék is kiléptek a kabinokból, kezükben a borítékokkal. Táòa hármat lépett hátra, hogy helyet adjon nekik, majd elmosolyodott és körbepördült, rövid szoknyája fellebbent, és kivillant alóla színes, pöttyös fehér bugyija. Aztán hátat fordított és könnyed, topmodell-léptekkel elhagyta a választóhelyiséget. Az egész talán csak néhány másodpercig tartott. Visszahuppantam a székre. Navrátilék az urnába dobták a cédulákat. Chládek úr is leszavazott és elment, a postavezetõ asszony még kint állt és dohányzott, csak mi ketten maradtunk bent az öreggel. Ránéztem, még mindig ugyanott állt, és hol az ajtóra, hol meg rám nézett.
 - Mi volt ez? - tört ki belõle, és még nagyobbra tátotta a szemét.
 Megvontam a vállam, õ meg fogta magát, kiszaladt, eltûnt a könyvtár sarka mögött, a helyiségben csak Táòa parfümillata lebegett, mintegy annak bizonyságaképpen, hogy mi történt egy pillanattal ezelõtt e falak közt. A zakóm zsebébe nyúltam és megtapintottam a finom anyagot, még egy bizonyíték, hogy igaz volt.
 Nem, nem látomás volt. De érvényesen leadott szavazatnak sem minõsült, ebben igaza volt az öregnek. Aztán visszajött és nekem rontott, karjaival hadonászott, a falig hátráltam, ott kénytelen voltam megállni. Rövid, de zavarodott kérdésekkel bombázott.
 - Hát ez meg mi volt?
 - Én nem tudom, Michálek bácsi…!
 - Mit csinált az a nõszemély?
 - Fogalmam sincs, mit csinált…
 - Hova tetted?
 - Mit?
 - A zsebedben van.
 - A zsebemben…?
 - Mit jelentsen ez az egész, én láttam…
 - Komolyan nem tudom, mirõl beszél…
 - Mit mûveltetek? - krákogott Michálek bácsi, és csapkodni kezdte a vállamat az aktatáskámmal, amelyet a földrõl vett fel, amikor pedig megfordultam, a hátamat ütötte vele.
 - Nem csináltam semmit, hagyja abba…
 - Micsoda szégyen! - hörögte az öreg kifulladva.
 - Én nem tehetek róla, hogy mit csinált, hiszen én…
 Végül elkaptam Michálek bácsi kezét, és lenyugtattam. Visszakísértem az asztalhoz a papirosai mögé, amelyeken még annyi kihúzatlan név szerepelt.
 - Micsoda szégyen…
 - Ne bolondozzon, Michálek bácsi, hiszen semmi sem történt…
 - Éppen amikor olyan sokan voltak itt. Navrátilék ráadásul a szomszéd faluban laknak, egykettõre híre megy az ügynek…
 - Senki nem látott semmit.
 - Meg akartam kérdezni Chládeket, de már elment.
 - Mit akart tõle kérdezni?
 - Hogy nem látott-e valamit…

 Közeledett a délután két óra, és világos volt, hogy senki nem jön már a mi szavazóhelyiségünkbe. Nem maradt más hátra, mint hogy szétválogassuk a mi falunk és a környezõ települések néhány száz szavazócéduláját, összeszámoljuk õket, borítékba tegyük és leragasszuk a borítékokat. Pontosan az elõírások szerint jártunk el, amelyeket az öreg a legapróbb részletekig betanult. Aztán autóba ültünk, és bevittünk mindent a járási székhelyre. Éppen idõben érkeztünk vissza, hogy elcsípjük a bajnoki futballmeccs második félidejének utolsó harminc percét.
 A vizesárkon túli pályánál csoportokban ácsorogtak az emberek, a falu történetének utolsó mérkõzésére voltak kíváncsiak, mivel a következõ szezonban a harmadosztályú járási bajnokság nélkülünk zajlik majd. A fiatal srácok többsége, akik képesek voltak legalább eltalálni a labdát, a környezõ falvakból jártak át, és többé már nem akaródzott nekik ebben a haldokló faluban játszani. A fõ ok azonban az volt, hogy néhány nap múlva egy helyi gazda ki fogja húzatni a földbõl a kapukat, hogy bekeríthesse a telket, a saját kaszálóját, amelyet a kárpótlás keretében kapott vissza nyolcvankilencben.
 Az öreggel a vendégek kapuja mögött álltunk, akik a járás túlsó csücskébõl bumliztak hozzánk autóbusszal. Az aprócska lelátó fateteje alatt ücsörögtek néhányan a padokon, de az emberek többsége a fehér partvonalak vagy a kapuk mögött ácsorgott. A tribün mindkét oldalán egy-egy választási óriásplakát állt, mintha a cseh parlament felsõházának képviselõjelöltjei a mi rövidnadrágos, stoplis cipõs fiainkat figyelnék. Az egyik plakát a lelátó jobb oldalán, a másik pedig a balon állt. Elgondolkodtam, micsoda véletlen folytán kerülhetett a baloldali pártot képviselõ jelölt a jobb oldalra, a jobboldali pedig a balra. De aztán rájöttem, hogy ez viszonylagos, mert csak akkor van így, ha a tribünnel szemben állok. Ha ott ülnék a padokon, akkor éppen ellenkezõleg, a jobb bal lenne és megfordítva.
 - Mennyi az állás? - kérdeztem Valentánétól, a toronyház méretû, ötvenes asszonyságtól. Férjével közvetlenül mellettünk állt, és egyfolytában üvöltözött a gyep felé, ahol a játék zajlott.
 - Nulla nulla - mondta Valentáné, és ordítani kezdett. - Gyerünk fiúk, gyerûûûûnk…!
 Olyan hangja volt, mint egy szirénának, Valenta úr eközben csöndesen álldogált, csak bólogatott a felesége felé, aki valószínûleg jobban értett a focihoz, de az is lehet, hogy csak hangosabb volt.
 - Ne rágja már magát, Michálek bácsi - mondtam az öregnek, aki mellettem toporgott, és folyton arra a híres-neves választásra gondolt, amelyet Táòa tönkretett. Az autóban, amikor a szavazócédulákat vittük, végig szitkozódott, mintha bizony én toltam volna le az alsógatyámat a választási urna elõtt.
 - El kell menni hozzájuk. Még ma - mondta Michálek bácsi, aki a falu utolsó meccsét egyáltalán nem élvezte, mert folyton arra gondolt, mi történt délben.
 - Kihez kéne elmennünk? - kérdeztem.
 - Kihez, kihez!? Hát Navrátilékhez át a szomszéd faluba, aztán meg a malomba Chládekhez.
 - Az istenért, minek?
 - Hogy minek? Még kérdezed? Hát nem érted, mekkora galibát okoztál? Hisz a köztársaság meggyalázásáról és a választás semmissé tételérõl van szó, az ilyesmirõl törvény rendelkezik…
 - De én nem csináltam semmit…
 - Ne kiabálj - intett le dühösen az öreg.
 - Hiszen én nem csináltam semmit, Michálek bácsi - suttogtam. - Én egyáltalán nem tehetek róla, hogy Táòa odajött, nem én hívtam oda, már régóta semmi közöm hozzá…
 - Csönd legyen! Tudod te egyáltalán, micsoda szégyen lenne, ha a környéken megtudnák, mi történt? Óriási slamasztika kerekedhetne belõle. Mi átvállaltuk a választások lebonyolításának felelõsségét a környezõ falvaktól, és ez megtiszteltetés, nagy megtiszteltetés, mi mindig élen jártunk, jobbak voltunk, mint a többiek, és itt POLITIKÁRÓL van szó, mindez a POLITIKÁRÓL szól…
 - Góóól… - bõdült el Valentáné, mindketten összerezzentünk, mert éppen nem figyeltük, mi történik a pályán. - Góóól… - morajlottak fel a többiek is. Egy nullra vezettünk.
 - Tragédia ez a Honza, minek állítja be mindig? - szidta Valentáné a kettes számot viselõ védõt. - És az a Novák gyerek, odanézz, úgy kering ott, mint gólyafos a levegõben - engedte el magát Valentáné, hosszú bõrkabátjában, festett, dauerolt hajával. - Miért nem küldi be inkább Káját csatárnak…
 - És mit mond nekik, Michálek bácsi? - kérdeztem az öreget. - Mit kérdezünk tõlük?
 - Óvatosan meg kell tudakolnunk, nem láttak-e valamit, és rá kell vennünk õket, nehogy valahol elmondják…
 - Én nem megyek sehova.
 - De igen. Elviszel Navrátilékhoz, és be is jössz velem - kötötte az ebet a karóhoz.
 Nem szóltam többet, a focit figyeltem. Az edzõnk cserélt, úgyhogy Valentáné boldog volt: - Gyerünk, Kája, húzzá’ bele! - harsogta az új csatárnak.
 - Mér hagyta benn ennyi ideig Mirdát, csak elszúrt mindent… Ha bezzeg Kája játszott volna az elejétõl… - kesergett Valentáné Michálek bácsinak.
 - Melyik az a Mirda? - kérdezte az öreg, az asszony kitörésétõl megszeppenten - A nyócas?
 - A Mirda, az most nem játszik, Michálek papa, azt cserélték le.
 - De kár… - mondta az öreg elhaló hangon.
 - Nem, éppen ez a jó, a Mirda egy lajhár! Michálek bácsi, maga oda se figyel.
 - Miért nem jött szavazni? - kérdeztem Valentánét, hogy egy kicsit védjem az öreget.
 - Pff, ki szavazna ezekre… - mondta, és fejével a plakátokon látható gigászi arcképek felé bökött.
 Csak néhány perc volt hátra a mérkõzésbõl, az öreggel a kapu mögött álltunk a gyepen, zakóban-nyakkendõben, és láttuk, ahogy Kája tíz méterrõl mellélõtt. Valentáné a fejét fogta.
 - Láttam én má’ lovat hányni, kígyót térdelni, na de ilyet még nem… - üvöltötte a pálya felé, és rágyújtott egy cigarettára.
 Körülnéztem, nem áll-e itt valahol Táòa, azt kívántam, bárcsak ne lenne itt, csak felizgatná az öreget, akit már amúgy sem lehetett elviselni. Azt reméltem, meggondolja magát, és nem kell ellátogatnunk a választókhoz, úgyhogy inkább hallgattam és vártam, hogy véget érjen a meccs. Észrevettem, hogy voltaképp nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nyakkendõt viselnek, a színes plakátokon látható urak szintén öltönyben voltak, és a szemükbõl valahogyan sugárzott a POLITIKA, magamban ismételgettem Michálek bácsi kedvenc szavát, ízlelgettem, a nyelvemen tartottam, POLITIKA, P-O-L-I-T-I-K-A, olyan sósnak tûnt, mint a PÉNZ vagy a FIZETÉS, mintha a szónak sós íze és illata lenne a számban, mint amikor az ember megszagol egy agyonfogdosott, elnyûtt, sok ezer ember ujjának és tenyerének izzadságától sós papírpénzt.
 A bíró sípjának éles hangja szakított ki merengésembõl, Táòát sehol sem láttam, lassan mentünk az öreggel a kocsi felé, az országútnál összefutottunk a fûrésztelepen dolgozó öreg Sklenáø úrral.
 - Na, mi lett az eredmény? - kérdezte.
 - Egy null - válaszoltam.
 - Azt tudom, a  meccset én is láttam. A választások eredményére gondoltam.

 Már sötét volt, amikor hazaértünk, nagyjából két órát ücsörögtünk Navrátilék nappalijában, Michálek bácsi óvatos taktikával érdeklõdött a választások felõl, például, hogy tetszett-e nekik a választóhelyiség. Navrátilék semmit sem láttak abból, ami délben történt, vagy ha láttak is valamit, azt ügyesen titkolták. Az öreg ennek köszönhetõen végül csak megnyugodott, jobb kedvre derült, csakhogy hazafelé az autóban megint elkomorult.
 Az erdõben haladtunk, az aszfalt nedves volt az októberi estében, bekapcsoltam a fûtést és imádkoztam, érjünk már haza, hogy kitehessem az öreget, és végre nyugtom legyen.
 Elõször csak halkan, magában mormogott mellettem az ülésen, aztán hangosan is rákezdte.
 - Bíztam benned, Pavel, azt gondoltam, értelmes vagy, kiskorod óta ismerlek, utódomnak választottalak és megbíztalak községi krónika vezetésével, tudod te, mit jelent ez? A községi krónika! És erre te ilyesmit mûvelsz… Micsoda szégyen az egész falunak, hogyan simítom majd el ezt helyetted…
 Nevetnem kellett, de uralkodtam magamon, már nem próbáltam neki elmagyarázni, hogy én semmirõl sem tehetek és hogy semmit sem csináltam, nem is lett volna semmi értelme. Az országút a Moldva völgyébe ért, és a félig elárasztott faluban néhány ablak, piros cseréptetõ és fehérre meszelt fal világított.
 - Holnap még elugrunk Chládekhez - mondta búcsúzóul az öreg, amikor megálltam a háza elõtt. - És ne feledd a krónikát!

 Vasárnap délelõtt kattant a kertkapu kilincse, felemeltem a fejem az asztaltól, és egy pillanatra megláttam Táòát az ablakban, feje a fák között lebbent, majd eltûnt a verandán. Még egy pillanat, és erélyes kopogás hallatszott az ajtón. Táòa bejött, elõttem a községi krónika feküdt nyitva, amelyet az utóbbi negyven évben Michálek bácsi vezetett. Az én elsõ írásom két héttel ezelõtt született, a kilences sorszámú bejegyzés néhány sora egy halálesetrõl szólt. Az efféle bejegyzések mind gyakoribbak voltak, ha egy születést keresnék, sokat kellene visszafelé lapoznom. Éppen a Cseh Köztársaság szenátusi választásáról szóló bejegyzést kezdtem megfogalmazni.
 - Szevasz, te nemzetébresztõ - mondta Táòa, miközben átlesett a vállam fölött.
 - Szia. A bugyidért jöttél? - kérdeztem rögtön.
 - Ha akarod, megtarthatod. Mondjuk fétisnek… - nevetett Táòa, és elnyúlt a fal melletti heverõn.
 - Kösz - mondtam, és odadobtam a zakómat, mely eddig a széktámlán lógott. - A bal zsebében van.
 - Jó muri volt, nem?
 - Hmmm…
 - Most mi van, te magad mondtad, hogy valamit kell az urnába dobnom, és tényleg semmi más nem volt nálam. Arra gondoltam, hogy…
 - Na ne hantázz, jó?
 - Én nem hantázok…
 - Az egészet elõre kitaláltad.
 - Megõrültél?… Miért tettem volna?
 - Láttam, hogy volt rajtad még egy bugyi, amikor ezt már levetted.
 - Ugyan, Pavelkám, és azt nem vetted észre, hogy harisnyában voltam? Néha egyszerûen két bugyit húzunk, az egyiket a harisnyanadrág fölé, hogy le ne csússzon, érted már?
 - Na jól van.
 - Megsértõdtél?
 - Ha nem ismernélek… De az öreg eléggé kikészült az egésztõl.
 Táòa nevetett, fektében a nevetés hangosan zengett, becsaptam az öreg krónikát, és megfordultam a széken, hogy lássam. A támlára könyököltem, fejemet a tenyeremre hajtottam.
 - Voltaképpen miért nem szavaztál?
 - Hogy miért? A szavazásnak semmi értelme. Mire jó a szenátus? Ezt magyarázd meg!
 - A szenátus a parlament felsõháza, a demokrácia egyfajta biztosítéka, az öregek tanácsa, amely…
 - Ezt én is olvastam az újságban. Számomra bõven elegendõ egyetlen parlament és egy választás. Különben is, ebben az országban mindenki azt csinál, amit csak akar.
 - Hát akkor? Azért jöttél, hogy kiszellõztesd a házat, vagy hogy almát szedj?
 - Egyik sem. Ma nagy nap van. Délután jön egy vevõ. Egy zsák pénzt hajlandó fizetni a kégliért, és a lére most nagy szükségem van. De elõbb persze mindent alaposan meg akar nézni. Nem fogok sokat teketóriázni. Ha tetszik neki, elviszek mindent, még az utolsó ruhásszekrényt is, és eladom a házat a kerttel együtt.
 - Ha még élne a nagymamád meg a nagypapád, akkor…
 - Akkor még mindig az övék lenne, és akkor nem adhatnám el, világos, nem? És ne kezdd megint ezt a prédikációt, tudod, hogy ki nem állhatom. Ebben egyszerûen mások vagyunk. Te ilyen fazon vagy, egy istenhátamögötti hazafi, íródeák, afféle Jirásek. Én meg a városban akarok élni, lakásra van szükségem, pénzem meg nincs. Pofonegyszerû az egész, nem értem, miért kellene itt maradnom.
 - Szóval lakásra van szükséged? Hát máris kidobott az a taxisofõr?
 - Semmi közöd hozzá - mondta Táòa, összehajtotta a darabka fehérnemût, akár egy zsebkendõt, és bedugta kopott farmernadrágja zsebébe.
 - Az öreg miattad szapul engem, egészen bekattant, úgy viselkedik velem, mintha hazaáruló lennék.
 Mintha a szavaim idézték volna meg, valaki megkopogtatta az ablakot. Kimentem a verandára, ahol Michálek bácsi állt pulóverben és vadászkalapban.
 - Na gyere, Pavel, megyünk Chládekhez.
 - Ne bolondozzon már, én nem megyek sehova.
 - Beszélnünk kell vele, észrevétlenül kikérdezni és így tovább. Máskülönben este mindent kikotyog az új kocsmában…
 - Én tényleg nem megyek sehova, Michálek bácsi, nekem bõven elég volt a tegnapi kínlódás Navrátiléknál…. Nem megyek, és kész.
 Az öreg egy pillanatig döbbenten állt.
 - Akkor nincs mit tenni. Egyedül megyek…
 - Ahogy tetszik.
 Az öreg leült a lépcsõre, és az állát vakargatta. Melléültem, mindketten az ajtót néztük, Michálek bácsi fennhangon végiggondolt mindent, én meg tudtam, hogy ki kell bírnom ezt a néhány percet, aztán elmegy és végre nyugtom lesz. Tíz percen keresztül ásítoztam, míg végül az öreg föltápászkodott, és elindult a folyó felé, a malom irányába, amelynek már régóta hiányzott a kereke, az árokban évek óta nem folyt víz, és lassacskán megtelt törmelékkel.
 Visszatértem a szobába. Táòa hason feküdt, bal kezével könyökölt, a jobbal meg írt valamit az elõtte heverõ nyitott krónikába.
 - Ez nem lehet igaz - ugrottam oda, és kitéptem a kezébõl a tollat. - Mi az ördögöt firkálsz!?
 Táòa sietve összecsapta a kemény fedelû füzetet, és villámgyorsan maga alá csúsztatta.
 - Semmit nem firkálok - mondta elnyújtott, ostoba hangon. - Egy bejegyzést készítettem a választásokról.
 - Nem hiszem el! Add ide!
 - Ne félj, az iskolában mindig jelest kaptam a fogalmazásaimra…
 - Menj a pokolba! Idejössz, aztán mindig valami kalamajkát csinálsz.
 - Igazad van. Az elõzõ munkahelyemen is azt mondogatta a fõnököm, ahol maga megjelenik, kisasszony, ott mindig történik valami.
 - Stimmel. Mutasd, mit írtál be!
 - Nem mutatom. Nézd meg akkor, amikor már elmentem.
 - Add ide!
 - Nem.
 - Gyerünk!
 Táòa bal oldalára fordult, a krónika a pokrócon hevert. Kezembe vettem, és állva fellapoztam az utolsó megírt oldalt. A községünkben lezajlott választásról szóló két bevezetõ soromhoz, gondos nõi kézírással, további hat sor kapcsolódott. Tömören és velõsen azt beszélte el, ami tegnap délelõtt történt a választási urna elõtt. Aláírás gyanánt T. H. monogram szerepelt.
 Lerogytam a heverõre, és becsuktam a krónikát. Táòa figyelt, és éppen úgy mosolygott, ahogyan a választóhelyiségben, amikor tenyerét lassan fölfelé húzta a combján. Megdörzsöltem a homlokom és a szemem, aztán csak a fejemet csóváltam.
 - Te komolyan nem vagy normális. Tudod, mit csináltál?
 - Aha, írtam egy bejegyzést.
 - Az öreg megöl, ha ezt meglátja. Meggyaláztad a krónikáját.
 - Hát akkor tépd ki, ha ennyire nem tetszik…
 - Hmmm… Ha nem vetted volna észre, a lap másik felét is teleírta még Michálek bácsi. Ráadásul az oldalak végig számozva vannak, úgyhogy kitépni egyet sem lehet. Egyszerûen nincs mit tenni…
 - Akkor hagyd így. Végeredményben csak az igazat írtam, nem? A krónikáknak az igazságot kell elbeszélniük.
 - Ezt a krónikát 1930-tól írják, én vagyok a negyedik krónikás…
 - Túlzásba viszitek az egészet, ti nagy patrióták. Ennek a falunak már úgyis meg vannak számolva a napjai, egyik fele elárasztva, a másikból meg szinte mindenki elköltözött, a víz miatt nem adnak ki soha többé építési engedélyt. Csak néhány víkendház marad itt, aztán kész. Ámen. Jobb lesz, ha megbékültök a gondolattal.
 - Hát igen… És akkor most mit csináljak? Az öregnek rettentõ fontos a krónika. Még egy füzetet is hozott, az a címe: HOGYAN ÍRJUNK SZEBBEN? Az elsõ köztársaság idejébõl való, azért kaptam, hogy ne okozzak botrányt a macskakaparásommal…
 - Ne sóhajtozz már annyit, gyere sétáljunk inkább egyet. Különben élve megposhadsz ebben a viskóban…
 

 A falu fölött, a kápolnánál nekivágtunk a dombnak az erdõ felé, az ösvényen süppedõs volt a sár, és a lábam kicsit fázott az edzõcipõben. Csipke- és kökénybokrok mellett haladtunk el. Már megint a lemenõ nap elõhívta szorongás és az a szomjúság. Az elhagyott vadászháznál átléptünk a félig kidõlt kerítésen, és Táòa vizet pumpált a tenyerembe a mohával benõtt öreg rozsdás kútból, hogy ihassak. Az erdõben gyalogoltunk, telet lehelt ránk, és minden olyan volt, mint amikor együtt szoktunk lenni: õ beszélt, én meg szinte végig hallgattam.
 - Neked is le kéne innen lépned, minél elõbb, különben megzakkansz -mondta Táòa, amikor kerülõvel visszatértünk a falu ellenkezõ felére.
 - Épp ezt nem akarom tenni.
 - Nem megy veled semmire az ember. Egy éven át próbáltalak kihúzni ebbõl a letargiából, de ameddig itt élsz, semmi sem fog változni. Itt élve el vagy temetve, az egyedüli idõtöltésed, hogy a könyvtárt ápolgatod, vezeted a krónikát és hülyét csinálsz magadból, mert mindent elvégzel a többiek helyett, ami nekik nem tetszik. Ne hagyd magad, értsd meg, hogy mindegy nekik…
 - Nem így van…
 - De igen. Mi tart itt téged? A gyerekkori szerelmed, Libu¹e Engelmanová, három évvel ezelõtt elköltözött, amikor elbontották a vendéglõjét a folyó miatt, miért is maradt volna, a fiatalok mind a városba mentek, itt szép lassan minden elpusztul, kihal, de ezt te nálam is jobban tudod. Tényleg, mennyi a község lakóinak átlagos kora, krónikás? Ezt biztos kiszámoltad.
 - Aha.
 - Na, mennyi, mondjad!
 - Durván ötvennyolc év.
 - Na, látod! És ebben benne van az én huszonöt évem, mert még mindig ide vagyok bejelentve.
 - Lerontod az átlagunkat, ha eladod a házat és elmész.
 - Legalább lesz mit írnod a krónikába.
 Az ösvényrõl kiértünk az országútra, már a kanyarból látszott a Szent Pál templomocskája elõtt parkoló ütött-kopott fehér ©koda. A plébános minden vasárnap egykor jött el a városból, úgy húsz ember gyûlt össze a misére tõlünk és a környezõ falvakból.
 A kis ház elõtt, amelyben a postahivatal mûködött, Táòa megállt egy sor lombos díszfánál. A különös, széles levelek lángoltak az õsz színeiben: sárgák, okkerszínûek, barnák, nem emlékszem, ki és mikor ültette ide ezeket a gömbkoronás fákat, azt sem tudom, hogy hívják õket, ezeket a közönséges madárberkenyék és hársak közé jött betolakodókat. Az egyik ág frissen törhetett le, csak egy fényes, még élõ kéregdarabkán függött. Táòa leszakította a törzsrõl, és fáklyaként magasba tartotta a nyers októberi szélben. Szokatlanul ellágyultan mosolygott rám.
 - Szép. Otthon vízbe teszem majd. Egy kis ideig kitart még, mielõtt kiszáradna és lehullatná a leveleit.
 Az országúton a templom felé közeledtünk, az öregasszonyok és más szomszédok csoportja lassan oszlott a mise után, figyeltek minket, ahogy feléjük tartunk.
 - Meg kellene nekik mondanunk, hogy ez a gally már le volt törve - mondtam -, nehogy azt higgyék, hogy letörtünk egy ilyen szép ágat…
 - Miért mondanád? Hadd gondoljanak, amit csak akarnak… - mondta Táòa.
 - De így úgy tûnhet, mintha mi…
 - Érdekel is engem, mi hogy tûnik! - fakadt ki Táòa. - Nem mi törtük le ezt az ágat, nem igaz? Fütyülj rá, mi hogy tûnik…
 - Na ja, csakhogy…
 - Jól van, akkor odamegyek hozzájuk, és azt mondom: szép jó napot az egész gyülekezetnek, kérem bocsássák meg, hogy egyáltalán megszülettem… Így jó lesz?
 Nem szóltam többet, odaértünk hozzájuk, köszöntünk, és amikor már elhagytuk õket, éreztem a tekintetüket a hátamon.
 - Ez mindig is idegesített benned - folytatta ingerülten Táòa, - ahogyan igyekszel elkerülni minden nézeteltérést, és mindenkihez jó akarsz lenni. Egész életedben jó voltál, mi? Otthon megmondták, hogy engedelmeskedni kell anyucinak meg apucinak meg a tanító néninek, szorgalmasan kell tanulni és nem szabad rosszalkodni az iskolában, te pedig engedelmeskedtél, nem olvastál krimit a pad alatt, csakis klasszikusokat, tiszteletben tartottad a hagyományokat, nem szóltál bele a felnõttek beszélgetésébe...
 Elmosolyodtam, Táòa pedig lemondóan legyintett.
 - Csodálkozom - mondtam -, hogy egyáltalán szóba állsz egy ilyen lehetetlen marhával...
 - Mert dühít, hogy ilyen tehetetlen vagy. Mindenbe beletörõdsz, mindenkinek aláveted magad. A világ szart sem ér, egész egyszerûen rossz, úgyhogy vagy hagyod magad a földbe döngölni, vagy megpróbálsz valahogyan ellenállni...
 - Éppen ezt nem akarom mondani.
 - Mit nem akarsz mondani?
 - Hogy a világ rossz és gonosz. Mert gyengeségnek érzem ezt kimondani, gyenge vagyok, ha nem bírom másként látni a dolgokat és elhinni, hogy minden másként van, minden megváltozhat. És ha így vesszük, akkor mindenrõl én tehetek, az én tökéletlenségem, hogy...
 - Mirõl tehetsz te? Arról, amit mások tesznek? Hogy a többi ember olyan, amilyen? Hát az aztán nem rajtad múlik.
 - Ha elsõként nem magaddal foglalkozol, akkor egy kicsit mindig felelõs vagy a mások hibáiért...
 - Inkább ne is folytasd, mert mindjárt elsírom magam miattad...
 Elértünk a házig, amelyet Táòa örökölt, és amelyben õ maga is lakott, míg be nem költözött a városba.
 - Emlékszel, amikor a kerítést mázoltuk? - mosolyodott el Táòa, és a léckerítést nézte, melynek fehér színe kissé megkopott már. - Három éve még nem voltál ennyire reménytelen eset...
 - Abbahagyhatnád már, Táòa, ezt a témát már elég alaposan kivesézted...
 - Hát akkor szia, Pavel, és még mielõtt egészen bepenészednél, gondolkodj el egy kicsit a házról, meg ilyesmi. Ha akarod, neked is szerzek vevõt.
 - Kösz...

 Délután kettõ körül Michálek bácsi megkopogtatta az ablakomat a botjával, kinyitottam és kihajoltam az udvarra.
 - Nos, minden rendben van - jelentette be elégedetten. - Szerencséd van, Chládek sem látott tegnap semmit. A falu jó híre megmenekült...
 - Örülök - mondtam halkan, mintha beismerném a bûnömet.
 - Vezeted a krónikát? - kérdezte az öreg.
 - ’gen...
 - A hét elején beugrom, és együtt elkészítjük a választásról szóló bejegyzést.
 - Egyedül is elboldogulok, Michálek bácsi...
 - Nem, nem, ez most rendkívül fontos dolog. Elõször írsz egy piszkozatot, én átolvasom, aztán majd beírhatod.
 Megborzongtam, vajon nem akarja-e majd az öreg megnézni a krónikát is, de õ katonásan szalutált, és vadászkalapjában elindult az országúton a fõtér felé, s eközben mit sem tudott arról, hogy Táòa bejegyzésével megsemmisítette az elmúlt két nap összes diplomáciai erõfeszítését... Az ablakban állva beszívtam a kerti fák és a hideg folyó illatát.

 Este a folyó felõl hideg áramlott a szobámba, az árnyak megnõttek. A lámpa helyett a tévét kapcsoltam be, rendkívüli mûsorban számoltak be a Cseh Köztársaság elsõ, történelmi jelentõségû szenátusi választásáról. A képernyõn számok és nevek váltották egymást, és többek között annak a két jelöltnek a fényképe is feltûnt, akik tegnap az óriásplakátokról figyelték a harmadosztályú járási bajnokságnak a mi falunkban utolsó mérkõzését. Az elsõ körben egyikük sem szerezte meg a szavazatok abszolút többségét, ami a mi választókörzetünk számára azt jelentette, hogy két hét múlva következik a választások második fordulója az ezerkilencszázkilencvenhatos év októberében, ebben a melankolikus választási hónapban.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu