(VILNIUS)
Az euro-optimisták áldásai és az euro-szkeptikusok szitkai, a jobb élet vágya és a nemzeti identitás elvesztésétõl való félelem kötélhúzása közepette az Európai Unióhoz való közelgõ csatlakozás egy fontos dologra szerintem már rámutatott  – hogy valamennyien egyetlen test vagyunk. Nincs más hátra, mint megkörnyékezni ezt a testet, a testünket, és rávenni, hogy az eszére hallgasson, ne engedje át a terepet az érzelmeknek.
 Az elmúlt tíz évben az „Európa” szó és az „Euro-” tõ minden származéka egyet jelentett a modern és új élet szellemével. De mint mindig, ha valamit túlzásba visznek, kiüresedett, közhellyé vált, és a jelentése is megváltozott valamelyest.
Alig néhány éve a kiadók még szenvedélyesen hangoztatták, hogy várják az „Euro-regényt” – azt a könyvet, amely végre kitör a helyi problémákból, és meg tudja rendíteni az európai olvasót. Ma az  „Euro-regény” az európai irodalmi sztenderdet jelenti (ha egyáltalán van ilyen), klisé-irodalmat, negatív konnotációval. Az eurooptimistákat egy idõben vállalkozó szellemû, eleven embereknek láttuk; mára olyan álmodozókat látunk bennük, akiket az Euro-istenségbe vetett naiv hitük miatt joggal tesznek nevetségessé. Eurolitvánia jövõjét valószínûleg olyannak képzelik, mint egy osztrák kisváros: euro-virágágyasokkal, euro-járdával, euro-burgerekkel és euro-unalommal.
Évtizedeken keresztül dédelgettük a vágyat, hogy a vén Európa részévé válhassunk. A litvánok számára ez azt a világot jelképezte, amelyben érdemes élni. Úgy éreztük, származásunknál, földrajzi helyzetünknél és mentalitásunknál fogva odatartozunk, de a sors mindig elszakított tõle. Párizsba vágytunk, ehelyett Moszkvát kaptuk – ez pedig hideg volt és ellenséges. Úgyhogy mára, amikor ez az Európa hirtelen túlságosan is elérhetõ közelségbe került, ez az intimitás nyugtalanítóvá vált.
Litvánia „igen-” és „nem-”táborra oszlik. Az „igen”-tábor Európa elfogadására bátorít. A „nem”-tábor tisztában van a jelentõségével, és igényeket támaszt az „igen”-táborral szemben. A „nem”-táborhoz tartozó litván bizalmatlan ember. Rosszat sejtek, azt mondja. Hogy lehet, hogy ez az Európába vezetõ út ilyen rövid és könnyû? Ez az Európa valamit biztos forral a hátunk mögött, azért enged be olyan könnyen. Elnézést, de meggondoltuk magunkat. Nem kötünk ilyen üzletet. Nem engedjük a nemzetünket ilyen könnyen a nemzetek krematóriumába.
Igazából csak mostanában kezdõdtek komolyabb viták a csatlakozásról, amikor kiderült, hogy a nemzet jelentõs része sehova sem akar menni  – se keletre, se nyugatra. Azok az emberek, akik így gondolkodnak, igavonó lovaknak érzik magukat, akik a nemzet kivételezett csoportját szállítják egyik rendszerbõl a másikba, a régi politikai berendezkedésbõl a maiba, a maiból pedig az eljövendõ új rendszerbe, anélkül hogy valaha is kényelmesebb életben lehetne részük. S hogy a politikusok arra kapacitálják õket, hogy menjenek el a népszavazásra. és mondjanak „igent Európára”, csak növeli a kételyeiket. Ebbõl valaki megint hasznot fog húzni, de nem õk – a „nyomorultak”.
Ezek az emberek többnyire a szüleim nemzedékéhez tartoznak – olyanok, akik a háború elõtt, alatt vagy röviddel a háború után születtek. Gyerekek, akik még nem szavazhatnak, nyílt leveleket írnak a felnõtteknek: legyetek szívesek, adjátok nekünk Európát ajándékba, gondoljatok ránk, amikor szavazni mentek. Nekünk kell majd az eljövendõ Litvániában élnünk, nem nektek. Kelletek nekünk ágyútölteléknek, és megnyerjük a háborút.
Ezektõl az emberektõl mindig azt kérték, hogy valamiféle jövõ érdekében dolgozzanak. A szovjetek azt parancsolták nekik, hogy építsék a kommunizmust, a Független Litvánia azért könyörgött nekik, hogy húzzák szorosabbra a nadrágszíjat, és tartsanak ki néhány évig összeszorított foggal a szabad állam kiépítése érdekében. Most megint valami homályos célt kínálnak nekik – az Európai Uniót. Úgy érzik, hogy õk az építõ-vesztesek. Az eljövendõ épület terve már elavult, még  mielõtt lefektették volna az alapokat. Egyik alapot rakatják le velük a másik után, anélkül hogy engednék befejezni a saját házukat, és végre beköltözni.
Mostanra egyszerûen elfáradtak. Minden energiájuk ráment az eddigi építkezésekre, nincs már kedvük mindent elölrõl kezdeni. Szeretnének végre leülni és pihenni.
Van még egy csoport, amelyik nem támogatja ezt az európai irányt. Érvelésük egyszerû: egyszer már benne voltunk egy unióban, minek ugorjunk fejest egy másikba? Alkalmi párhuzamokat vonnak – részben ironikusan, részben komolyan - a függetlenség és a szüzesség között. Hagyjuk-e elvenni az ártatlanságunkat? Legyünk-e újabb menyasszony Európa háremében? A szüzesség bajnokai egybehangzóan állítják, hogy ha egyszer bent leszünk Európában, majd nyilván kiderül, ki viseli a nadrágot. Vagyis a võlegény már megvan, csak eddig nõnek volt álcázva.
A csatlakozásról szóló vitáknak van egy érdekes aspektusa: a különbözõ országok példáira való kölcsönös hivatkozás:
- Svájc – mondja a szkeptikus. – Nézd meg õket. Évszázadok óta jól megvannak minden unió nélkül.
- Hülyeség – mondja az euro-optimista. – Svájc egy bank, egy pénzlerakóhely. Ahol mi vagyunk, semmi esélyünk arra, hogy malacpersely legyen belõlünk.
- Írország – áll elõ õ a kártyájával.
- Norvégia – vág vissza a szkeptikus.
- Akkor nézd Portugáliát – kontrázik az optimista.
A legélesebb érv, amit az optimistáktól hallottam, egyszerre volt ijesztõ és pesszimista. A litvánok ma Spanyolország, Írország vagy Anglia földjein, építkezésein és bárjaiban dolgoznak. De ha kimaradunk az Európai Unióból, senkinek sem kell olyan messzire mennie: a szomszédos Észtország farmjain verejtékezhetünk és szûkmarkú észt farmerek nyomorúságos filléreibõl tengethetjük életünket.
 Ez már komolyabban vehetõ érv, hogy belépjünk az Európai Unióba. Semmi nem sérti jobban a litvánok büszkeségét, mint ha azt hallják, hogy valami észt vagy lett túljárt egy litván eszén. Mindegy, hogy  kosárlabdáról vagy életszínvonal-mutatókról van szó. Ez azért van, mert más jelölt országok más megvilágításban jelennek meg. Kevesebb a hasonlóság köztük és Litvánia között: ha elmaradunk mögöttük, mindig ott vannak a történelmi körülmények, amelyekre hivatkozni lehet. Minket „jobban” elfoglaltak és vörösebbre festettek, így a következmények is súlyosabbak. Az észtekkel és a lettekkel viszont ugyanabba a hátrányos helyzetû kategóriába esünk. Valamennyien az Orosz Birodalom berkeiben töltöttük a 19. századot, felszabadultunk 1918-ban, majd a 40-es évek elején újra megszálltak minket, a 90-es évek elején pedig egyszerre váltunk azzá, amik ma vagyunk. Kétszáz év közös történelmének köszönhetõen nagyítóüveggel figyeljük ezeknek az országoknak minden lépését. Lemaradni tõlük katasztrófa volna. Fel kéne adni azt a szokásunkat, hogy mindig másokat vádolunk, el kéne ismernünk saját hibáinkat.
 Csakhogy ez inkább hasonlít egy szocialista munkaversenyre, mint partnerségre vagy közös cél keresésére. A litván optimisták általában úgy képzelik az EU-csatlakozást, mint az európai futballbajnokság döntõjébe jutást. Mintha nem partnerekkel, hanem riválisokkal volnánk körülvéve. Az észtek esetleg megvesztegetik a bírót, õ több pontot ír a javukra, és mielõtt észrevennénk, õk vezetnek a játszmában. De mi lesz a döntõben? Hogy kaphatunk rendes bírókat? És mennyi idõre van szükségünk, hogy eljussunk Németország szintjére, és Európa-bajnokok lehessünk?
Mindezzel együtt azonban a litvánok szenvedélyes játékosok és szurkolók, úgyhogy részt fognak venni ebben a játékban. Ez az enyhe elégedetlenség az eljövendõ csatlakozással kicsit az esküvõ elõtti leánybúcsúra emlékeztet. Sajnáljuk a lánykori szabadságot, a romantikus csókokat, éjszakai sóhajtozásokat és hajnalig tartó keringõzéseket. De ha elhalasztanák az esküvõt, a menyasszonyból mindjárt sebesült partizán válna, akit a társai otthagytak a csatamezõn, mert lusták voltak magukkal cipelni az Euro-mentõállomásra.
Gyerekként szerettem nézni a Balti-tenger horizontját. Tudtam, hogy a másik oldalon ott van Európa, és ha nem volna a vasfüggöny, világosan lehetne látni. Akkor úgy gondoltam, hogy sosem fogom látni a világot. Ez szomorú volt, de nem volt mit tenni. Ott bóklásztam a part mentén azt remélve, hogy találok valamit, amit partra vetett a tenger: egy cipõt, amit egy európai viselt - egy svéd, egy francia vagy egy német –, egy üveget, egy zsebkendõt vagy valami más partra sodort külföldi holmit. Sosem találtam semmit. Furcsa, mert manapság  néha elõfordul, hogy a tenger kidob ezt-azt a partra.
Megszoktuk azt az Európát, amelyhez sosem tartoztunk, és azt gondoltuk, nem is fogunk soha tartozni, és megijedtünk attól az Európától, amelynek hamarosan a részévé válhatunk. Minden olyan politikai unió, amelyhez eddig Litvánia tartozott (a lengyel birodalom, a Szovjetunió) szintén a nemzetek egyenlõségét hirdette, de ránk nézve mindig tragikus kimenetelû volt. Ezért nehéz sokaknak elhinni, hogy ezúttal ez másként lesz, és Litvánia nem lesz másodrendû az új unióban. Azt hiszem, egy idõre sajnos be kell érnünk a másodosztállyal, de a tetõn utazni is jobb, mint ott maradni a várakozók között a peronon. Idõközben, ezen a másodosztályon utazva hozzászokhatunk a gondolathoz, hogy európai expanzió sosem volt és nem is lesz. Egyszerûen egy valamikor szétzilálódott kontinens próbálja visszaszerezni az elveszített koherenciát – a két Európa igyekszik eggyé válni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu